//Még az Ébredés előtt//
//Lorsan//
*Az előtte lépkedő elf hátát nézi, a vállait.*
~Mindent megtesz értem, amit csak lehet. Igen, a világunk változik, de ő szilárd és erős. Elkapta azt a két farkast is, bizton nem mondott el mindent, a részleteket, de ahogy utána öleltük egymást, ahogy napokig zárta a fatáblákat az ablakon a rekkenő nyárban. Engem védett. Amikor a kerítést építettük, akkor is, a nehezét ő végezte, de az a kerítés is azért kell. Mikor Acélt tanította, és most is…~
*Acél körülöttük mozog, bár vad ösztönei hívnák és csábítanák, mégsem hagyta el a fogadott falkáját, orra Nitta kezéhez ér, majd előrekocog pár lépést, Lorsan nadrágját is megszagolja, megáll, szimatol, fülel, majd újra Nitta mellé zárkózik, aztán lemarad, majd beéri őket.
Nittának eszébe jut, mikor még csak apró szürke szőrgolyó volt és hozzá bújva nyüszögött a cucliért.
Most már felnőtt, de még velük tart, és Nitta hálás ezért a sorsnak. A mostani időkben nagy segítség Acél jelenléte.*
~De talán ő is érzi, hogy velünk jobb, főleg a két élőholttá lett fajtársa után, lehetetlen, hogy ne szagolta volna ki Lorsanon őket, akkor egész éjjel elő sem jött az ágy alól.~
*Újra felnéz, és igen, az a bokor talán jel, egy ígéretes nyom.*
– Rendben *felel egy szóval, hiszen vadászat közben nem való a fecsegés, és ők már összeszoktak annyira, hogy ne is legyen rá szükség.*
– Úgy lesz.
*Lorsan nyomaiba lép, csendesen mozog, igyekszik mindenre figyelni, így meg is lát egy kisebb patanyomot, mely lehet akár egy-két napos is, de talán jelzi, hogy a területen találni majd zsákmányt.*
– Lorsan, nézd! *Mutatja.*