//Második szál//
//Nyárközépi piknik//
//Mágustusa döntő//
//Mana: 19//
*A földet, vagyis ezúttal az alatta lévő egyetlen jégtáblát megrengető holdvarázslat ismét nem úgy valósul meg, ahogyan elképzelte, mivel nyomában valóban ő lesz az, aki ellen végül fordul, szerencsére azonban komolyabb baj nem történik. Még csak különösebb kellemetlenség sem éri, mert a víz hőmérséklete sokkal kellemesebb, mint eredetileg várná, a kerubi pedig bár ezúttal nem segíthet, elég gyorsan vissza tud mászni a rácsra támogatása nélkül is, ahol végül elneveti magát saját butaságán, de inkább a megkönnyebbülés szakad fel ilyen formában belőle.
Most, hogy Aborath kiesett, és ketten maradtak Madyvel eldönteni azt, hogy ki legyen az első, úgy érzi, hogy már tényleg nincsen különösebb szégyenkezni és vesztenivalója, így aztán igazán komikusnak találja, ahogyan, mintha kívülről látná, elképzeli magát, rácson lógva, vizesen, amint arra vár, hogy Maydeleine mellé evezzen és rámondjon valamilyen hatásos varázslatot.
Ekkor azonban újabb meglepetés éri, az, hogy új küzdőtér vár rájuk, immár csak kettőjükre, ennek pedig mérhetetlenül örül.
Így legalább nem marad benne kielégítetlen kíváncsiság, hogy milyen lett volna az utolsó helyszín, ahová nem jutottak el. Ráadásul kipihenten, szemtől-szemben, csak egymással foglalkozva, biztosan sokkal izgalmasabb lesz maga a harc nem csak a nézőknek, hanem számukra is. Nem utolsó sorban pedig így kap egy esélyt győzni, mert, ha minden ezen az immár szétszedett pályán folytatódik, ahol ő kiszorított helyzetben van, akkor bizony már nem sok jóra számíthat.
Persze továbbra sem érzi magát esélyesnek a másik lány ellen, akitől talán a legerősebb varázslatait tanulta, viszont, ha már eljutott idáig, akkor semmiképpen sem az esélytelenek beletörődésével fog harcba szállni ellene az utolsó párbaj alkalmával, hanem el fog követni mindent annak érdekében, hogy ne ő távozzon belőle vesztesként. Ennek egyetlen hátránya, hogy az öröm mellett valamennyire szomorú is lesz majd, ha sikerül, előnye viszont, hogyha veszít, akkor sokkal szívesebben veszít majd Maydeleine ellen, mint bárki más ellen veszített volna.
Most azonban igyekszik minél kevesebbet gondolni erre. Nagyon boldog már attól is, hogy egyáltalán sikerült eljutnia idáig, viszont mindez nem száll a fejébe, főleg az után nem, hogy egyszer már tulajdonképpen feladta a harcot. Igaz, hogy utána gyakorlatilag a menthetetlent sikerült mentenie, viszont ezzel kapcsolatban emlékezteti magát arra, hogy ehhez szerencse is kellett, nem is kevés, nem csak egy jól megválasztott és sikeresen kivitelezett varázslat.
Bárhogy is, tisztában van vele, hogy bármi történt is eddig a versenyen, még csak most vár rá a legkeményebb ellenfél és a legnehezebb küzdelem, ezért igyekszik a lehető leggyorsabban összeszedni magát és a gondolatait is.
Amint elhagyja a pályát, új varázslatokat választ, majd rögtön az öltöző felé veszi az irányt. Ugyan nyár lévén szép az idő, csuromvizesen azért még sem túl kellemes, és nem szeretné kockáztatni azt, hogy megfázzon, ezért kér a tündértől, akinek jelenlétét továbbra is szerencsés előjelnek tartja, egy pont ugyanolyan ruhát és pár csizmát, mint ami eddig rajta volt. Bár az a célja, hogy egy nap az összes elem összes varázslatát megtanulja, elsősorban akkor is holdmágusnak tartja magát, ezért nem változtat semmit sem ruháján, ami a maga szerény módján ezt próbálja kifejezni.
Haját is igyekszik megszárítani és kicsit pihenni is, hogy biztosan visszatérjen testébe a mana éppen a végső küzdelem előtt, amikor majd a legnagyobb szüksége lesz rá.
Viszont mindezek ellenére nem is húzza az időt. Már nem fél, mint a verseny kezdetén, csak izgatott és kíváncsi, hogy mi vár még rá. Így is éppen időben ér oda, ahová kell, hogy aztán a hídon állva kicsit újra félni kezdjen, amikor lenéz, de ez már tényleg nem az a pillanat, hogy megfutamodjon, a tudat pedig amúgy is megnyugtatja, hogy az egész ismert világ talán legtapasztaltabb mágusai vigyáznak rájuk, így bármennyire is félelmetes mélység is van alattuk, nem eshet komoly bajuk.*
- Én sem, de örülök, hogy így alakult. A tőled tanult varázslatok nélkül talán elindulni sem mertem volna, így mindenképpen köszönettel tartozom neked. *viszonozza Maydeleine kedves mosolyát és természetesen elfogadja a kezét is, mi több, reményei szerint kedvesen és barátságosan szorítja meg azt. Mondana még valami olyasmit is, hogy megtiszteltetés lesz ellene harcolni, de fél tőle, hogy túlságosan üresnek, giccsesnek és közhelyesnek hangzana az, amit ő teljesen komolyan gondol. Talán majd a legvégén.*
- Úgy legyen! *mond ezért csak ennyit a másik lány utolsó mondatára, majd elfoglalja saját sárkányát.*
- Sose gondoltam volna, hogy valaha repülni fogok. *mondja aztán már csak úgy magának, mielőtt elrugaszkodik. Ha lehetnének valaha unokái akkor már biztos, hogy lenne nekik mit mesélnie elalvás előtt. Persze ez másfajta repülés, mint amire a madarak képesek, mégis sokkal több annál, mint lebegni a talaj felett.
~ A hold sokkal magasabban van, mint most te, mégsem fél. ~ nyugtatja aztán magában magát, bár tudja, hogy mindez hamis érv, olyannyira, hogy talán egy gyermek is képes lenne átlátni rajta, azért legbelül mégis mosolyog rajta, főleg, hogy használ. Egészen addig a pillanatig ameddig el nem rugaszkodik ő is, mert amikor sárkányával együtt követi Maydeleinet és elkezd ereszkedni, igazán ritkán szokása, de majdnem hangosan sikít, igaz csak félig félelemből, mert bármennyire is tudja, hogy vigyáznak rájuk, azért maga a sebesen lefelé való siklás mégis ősi ösztöneire hat racionális tudata helyett és igazi félelmet kelt benne, más részről ugyanakkor eközben arra is rájön, hogy tulajdonképpen élvezi, ami történik, magát a sebességet, a szárnyalást, a madarak szabadságnak illúzióját, de még azt is, hogy olyasmit élhet át éppen, amire sohasem számított korábban, valamint amit azért nem élhet át bárki és bármikor.
Közben távolról figyeli a másik lányt, és eljátszik a gondolattal, hogy akár megpróbálhatná fent tartani őt egy varázslattal a levegőben, hátha valami előnye származna belőle, de végül elég gyorsan úgy dönt, hogy inkább nem. Ha nem is veszélyeztetné ezzel az életét, azért így is olyan helyzetbe hozná vele, amit ő sem kívánna magának, továbbá nem bánná, ha minél gyorsabban újra szilárd talaj lenne a lába alatt, még akkor is, ha az csak rugalmas háló. Egyébként is tisztább lesz úgy a kép, ha mind a ketten visszatérnek oda, ahová a kétlábú, szárnyakkal nem rendelkező halandók valók. Érjenek csak minél hamarabb "földet"!
Még sem marad teljesen tétlen. Arra gondol, hogy Maydeleine nyilván tűzvarázslatot fog majd használni ellene, amint leérnek, márpedig az ellen egy holdfényburok majdnem tökéletes lenne. Ha tollát nem is tudja megvédeni, legalább ő maga nem lesz kitéve a tűz számára kellemetlen hatásainak így talán jobban tud majd koncentrálni az ellentámadásra, végszükség esetén pedig tollának visszaszerzésére, ha már az elején kedvezőtlenül alakulnak számára az események. Persze az is kérdés, hogy milyen távolságban érnek le egymáshoz képest, ahogy sok minden más is.
Egyelőre próbál arra koncentrálni a varázslata után, hogy minél gyorsabban elérje a hálót, és újra két lábra álljon. Minden más úgy is csak ez után következhet majd.*
A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2022.01.13 18:06:49
A varázsló elmormol egy rövid igét, melynek hatására a varázslót és a vele közvetlen érintkezésben lévő társait ezüstös derengő ragyogás fonja körbe, megvédve őket tűztől vagy forróságtól. Hatása maximum három körig tart, vagy az érintkezés megszakadásáig.