//Hazatérés//
*Biccent a férfi szavaira, bár a másik ezt vélhetően nem látja. Meg... igazából nehéz is elképzelnie, milyen lehet ott az élet, a szántókon. A környezet szép, az biztos. És milyen sok hely van a házak körül! Az ő családja nagy volt és alig két szobában éltek, de nem csak a házon belül, azon kívül is zsúfolt volt. Itt kellemesnek tetszik... szabadabbnak, nyugodtabbnak.
Mikor Bredoc szóvá teszi az uram-ozást, Garsinnak ismerősen csengenek a szavak. Valójában nem először szólnak rá, de míg Soreyl esetén viszonylag jól rögzült már a megszólítás, addig Bredocot továbbra is "parancsnokhelyettes úr"-ként tartotta számon. Azon pedig külön megütközik, hogy a férfi barátként hivatkozik rá. Annyira elkönyvelte magában a férfit olyannak, aki jó kedvében kedves, de egyébként meg szigorú és jobb óvatosnak lenni a közelében, hogy most nehezére esik elfogadnia tőle ezt a közvetlenséget. Mert tényleg nagyon nehezen feledi a férfinak azt a fenyegető arcát, amit akkor mutatott felé, amikor találkoztak. Nem is éli bele magát ebbe a gyengédebb oldalba, elővigyázatos marad, de azért helyesel.*
- Rendben. Köszönöm.
*A férfi aztán tovább rajzolja a város képét a fejében.*
- Maguk miatt... - *Jegyzi meg a saját vélekedését, hogy miért is lehet itt biztonságosabb, mint a Kikötőben.*
- Messze vagyunk? A Kikötőtől? - *Kérdi aztán, mert bár ébren volt az úton, de korábban, a barlanghoz több napon át való bolyongást követően jutott, szóval fogalma sincs, mekkora távolságot tett meg. Egyedül vissza sem feltétlenül találna.
Közben egy szép tisztásra érnek, ahol Bredoc megállítja a lovat.
Kíváncsian néz körül, egyébként meg értőn hallgatja a férfi válaszát. Aztán mikor a pihenés kerül szóba, Garsin megkönnyebbülten fog át a parancsnokhelyettes törzséről a nyeregre.
Ha a férfi leszállt, ő is megpróbálkozik vele. Nehezen megy a mozgás, teljesen elgémberedett és fájnak a lábai meg a feneke, meg úgy nagyjából mindene... Nincs szokva a lovagláshoz és sok volt ez így egyszerre.
Mint egy vénséges vén öregasszony, úgy dől előre, majd próbálja áthúzni a lábát a ló háta fölött. Persze, ha esetleg a férfi segít, egy kicsit könnyebben lejut ő is.
Mikor végre már a földön áll, ő is kinyújtózkodik, meg görnyedezik, emelgeti a lábait, igyekszik visszarendezni őket a helyükre, ami a gyakorlott lovasok szemében viccesen festhet...
Miután a férfi megkötötte a lovat és kérdést intéz hozzá, némileg azért kihúzza magát.*
- Mire, uram? - *Kérdez vissza bizonytalanul, de tekintete megélénkül. Azt reméli ugyanis, hogy most majd megtudja, milyen sors vár rá. Elrendezik az útját, vagy csak elhozták idáig és most már magára lesz utalva? Vagy fogolynak számít azért, amit tett, és "büntetésből" kell majd dolgoznia az őrségnél?
Visszás módon ő ez utóbbiban reménykedik, ez biztonságot ígér neki.*