//Dalosmadár//
*Azt túlzás lenne állítani, hogy Dora régen járt erre, de most csuklyája és egyszerű gúnyája rejti őt a kutató szemek elől. Ha ő kerestetné magát, biztosan a pompás kalapját hangsúlyozná ki, na meg hogy mindenkinek elmondja, Habrertus követe. Ezekkel biztosan nem árulja el majd magát. Nem ő lenne az első kék szemű, sötét hajú bárd elf, aki a világra született, főleg, mert amikor még Rodarióval élt a városban, ő maga is jó párat ismert. Hogy mi lett szerencsétlen flótásokkal a felkelés alatt, azt meg tudja már a rosseb. Nem kedvelte őket, mind a jóképű kollégát akarták maguknak, mikor egyértelművé tette, hogy az övé.
Bármihez is kezd most, azok után, hogy megszerezte a gitárt, sőt, még gyakorolt is rajta egy sort, kötelességének érzi, hogy valamit kezdjen ezzel a tudással. Annyira más, mint egy fejtörő, vagy mint egy vaskos regény – a spontán mozdulatok, az egyszerű hangok valami egészen más világba repítik az elfet. Némi toporgás után összeszedi a bátorságát, és most emberek előtt próbálkozik meg a dallam eljátszásával, és mikor már a ritmus az ujjaiban van, felpillant, és – nagy elégedettségére – bezsebel néhány kedves mosolyt.*
~ Két lehetőség van: vagy nem is vagyok olyan rossz, vagy pedig rég járt itt igazi dalnok. ~ *Gondolkodik magában. Neki mindkettő megfelel, az egyik ezért, a másik amazért. A szerzeményét viszont még nem meri felénekelni, csak tátogja hozzá, hogy érezze azt a különös ritmust. Egek, de rég írt verset utoljára! Dalt pedig… soha?
Az idő repül, a nóta pedig egyre kiforrottabbá válik. Szerencsére a dallam egyszerű és könnyen kivitelezhető, a szöveg maga az, amire Dora büszkébb. Néhány apró váltásra feltétlenül oda kell figyelnie, mert hajlamos elrontani, de órák gyakorlásával, némi harapnivaló után eljut oda, hogy már az ujjában van az egész. És bár mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni, a lány úgy érzi, hiteltelen dalnok lenne, ha nem próbálna előadni valamit. Sokadik nekifutásra, kicsit lámpalázasan feltápászkodik a fűből, és a piactér felé veszi az irányt. Legényről meg is feledkezik, a ló viszont elbűvölve a muzsikától, hűséges ebként caplat gazdája után.*