//Álomképek//
*Nem érzi magát idevalónak. Tökéletes fát választott, tökéletes távolságban mindenkitől, a nyüzsgés és az árusok kínáló hangja hidegen hagyja. Csak ül, hátát a fa törzsének támasztva, álla kezein nyugszik, s komoran néz maga elé. Egyeseknek úgy tűnhet hiányzik belőle valami, ami fontos. Valami, ami annyira fontos, hogy nélküle csupán egy senki a fa mellett. Ürességet kellene éreznie, hideget és szürkét, ehelyett mellkasa szorít, s az érzéssel nem tud mit kezdeni. Kényszeredetten üt ököllel mellkasába, hátha elmúlik az érzés. ~ Dobogás. Mindig csak dobogás. Igen. ~ Szája egy pillanatra elhúzódik, láttatni engedi összeszorított fogát, ráadásul még szeme is zavarja. Árnyképek ködös kavalkádja kavarog tekintete előtt, melybe a karaváni forgatag beleolvad, elsüllyed benne. Megrázza fejét, hogy a kép tisztuljon, s egyre nyugtalanabb. A feszítő érzés nem múlik, s a nyugtalanság dühbe csap át. Megigazítja magán felszerelését, mely egyre kényelmetlenebb, majd inkább feláll, s föl, alá kezd járkálni. ~ Mi van velem, most mi van? ~ Nem érti helyzetét, ahogy azt sem, miért egyre ingerültebb és dühösebb, már hangosan liheg is, szája nyitva, s ében szeme az előtte lévő fára mered, hitetlenkedve veszi észre a benne folyó nedvek keskeny csatornáját, múltját és jövőjét. Ökle úgy csap le a törzsre, hogy észre sem veszi, csak a bizsergő érzést a kezében. Zihálva és fújtatva néz ki oldalra, vajon ki láthatta az esetet, azt érzi, bárki is, menten széttépi.*
- Elég, elég, elég, elég, elég, elég... *Kántálja, mintha segítene bármin is. Felcsapja fejét, mint egy vadállat, mi a sivár vadcsapás mentén szagot fogott. Valóban így lehet, mert fejét oldalra csapja, haja a lendülettől vágódik félre, egyetlen vörös szeme összeszűkül, majd elindul. ~ Füst illat. Füst, bizony. Miért érdekel? Miért? ~ Haragja nem csillapodik, s az illatot egészen forrásáig követi.*
- Te! *Morran fel indulatosan, majd a csuklyás alakhoz lép immár sarlójával kezében.*
- Ki... ki vagy tee! Milyen az illatod, mondd, milyen!? *Mélyről jövő szavak ezek, torka legmélyéről, kellően rekedten és indulatosan. Az alak mellett lépése megakad, s ha még nem riadt meg a vándor közelebb hajol hozzá, s nyakába szippant, majd mellkasához érinti orrát. Miközben lassan körbejárja, feje úgy jár fel, s alá, mint egy vadállaté, orrlikai kitágulnak, mert érezni akarja az illatot.*
- Miért van ilyen illatot? *Hajol az alak vállához közvetlen közel.* Miért akarom az illatod? Miért? *Ha az alak elfutna, kezével ragadja meg a ruhát, s magához húzza, hogy érezze. Még egy dolog elkerüli a figyelmét, a düh lassan csökken, s átadja helyét az értetlenségé. Fekete szeme csukva, csak a vörössel lát, s az alakot pásztázza.*