*Csendesen alszik az egyik fa tövében köpenyébe burkolózva és szeretőként öleli magához a természetet. Álmában messzi tájakon jár, egészen hazáig reppen képzelete szárnyán és népes, ám szerető családja körében tölti idejét. Néha úgy érzi, hogy honvágya elemészti, rettentően hiányzik neki szülőfaluja, de minduntalan sulykolja magába, hogy mindezt rokonaiért teszi. Miattuk járja a világot, hogy átadhassa neki önmagát, hogy meghálálja a szerető gondoskodást, hogy egy kis jót csempésszen a többi lény szívébe is. De most nem nyomasztja semmi, édesen alussza álmát a smaragd pázsit puha ölében, lassú ritmusban szuszog, s mintha arcán mosoly suhanna át. Az égbolt már lila és narancs színekben játszik, hamarosan pirkad, a békésen szunnyadó elfet pedig a kelő Nap gyengéd simogatása ébreszti. Lasan felnyitja tisztán kéklő szemeit és mély sóhajjal szívja tüdejébe a vele ébredő természet frissítő illatát. Álomképei még fényesen derengenek tudatában, így akaratlanul is mosolyra húzódnak érzéki ajkai. Pár percig még élvezi a biztonságos nyugalmat, hátára fordul és elnyúlik a harmatos fűben. Lecsúszik róla a bársonyos tapintású köpönyeg, s fedetlen testén keresztül szívja magába a Nap éltető energiáját. Kellemes lustaságban telnek el a percek, majd kisvártatva ülőhelyzetbe emelkedik, felhúzza térdeit, s átölelve azokat körbenéz a kis tisztáson. Már tegnap is csodálattal töltötte el, de nappali fényben sokkalta szebbnek látszik. Időközben megszomjazik, s tudatába kúszik a tó képe, amit még az erdőben látott. Lassan feláll és pucér testét köpönyege takarásába rejti, derekán összefogja a fekete kendővel, ahová tőrét is becsúsztatja, majd óvatos léptekkel indul meg a rengeteg felé.*
A hozzászólás írója (Kataleia Parthenia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.08.22 19:43:25