//Hófesztivál//
// Hó- és jégszobrászat //
*Serényen dolgozik, formálja a maga kis kupacát, meg szobor alapját, amin majd dolgozhat tovább. Habár azért érzékeli, hogy a tömeg, az érdeklődők, no meg a versenyzők száma is nő, addig nem foglalkozik vele, míg kis szünetet nem tart. Ez akkor következik be, mikor már ott van előtte az alap, vagyis a szilárd, tömör henger, amin egy nagyobb, már szabálytalanabb, nyújtottabb, gömbölyded forma van, amin meg egy kisebb, ferde, tojásforma alakzat kapott helyett. No meg a nagyobb formából egy nagyobb hurka is kiindul a leendő törzse csavarodva.
A hóban térdelve néz körül, míg kicsit szusszan egyet a nagy alapozás után. Készül néhány igazán remek és impozáns alkotás is, például az a nagy, gyíkszerű valami. Nem lepődik meg rajta túlságosan, hogy ez esélytelenek nyugalmával folytathatja a versenyt, de ez nem töri le. Igazából egész jól szórakozik. Természetesen eljátszott a gondolattal, hogy milyen jó lenne elvinni az első díjat, azonban egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy a maga amatőr képességeivel esélyes lenne. Elnéz még egyszer a bódék felé, ahol szintén egyre nagyobb a népsűrűség, de mielőtt az íncsiklandó falatok túlságosan elvonnák a figyelmét, folytatja a nagy alakítást.
A profikkal ellentétben nem hozott speciális eszközöket, őszintén szólva nem is nagyon tudott volna hozni, mert fát se nagyon szokott faragni, így nem marad más, mint keze, illetve a kabát alól kihalászott tőre. Azért azzal is be tud majd segíteni egy kicsit a csinosítgatásba, részletezésbe. Először is elegyengeti a szobor felszínét, ezt kézzel teszi. Lesimítja a göröngyöket, eltünteti a puklikat, a nagyon ragaszkodó kiszögelléseket végszükség esetén lemetszi a tőrrel, és tenyerével simogatva, döngölve dolgozza el a felületet.
A részletek kidolgozását a fejen kezdi. Finom bemetszések az orr vonalánál, ujjával finomít az orrlukakon, nagy óvatosan lyukakat szúr a bajusz helyén, finom mozdulatokkal farigcsálja a havat a száj vonalánál. Utána a szemek jönnek, nem csak belekarcolja, hanem rendesen kialakítja "kitüremkedésként", ahogy annak ki kell néznie térbelien. A szemgolyót és a pupillát nem jeleníti meg, a szemhéj határainál pedig ismét tőrére hagyatkozik. A füleket utólag tapasztja rá, hiszen igyekszik minél vékonyabbakra csinálni.
Aztán jöhet a test, azzal már könnyebb dolga van, ugyanis a végtagokat kell alaposan farigcsálnia. A kezekkel kezdi, az alapjául szolgáló "kígyókat" csiszolja, alakítja ujjaival, a tőrrel nem nyúl oda, többet ártana vele, mint használna. A nehezét igazán az apró mancsok és a közöttük szorongatott makk jelentik. Ezzel jó sokáig pepecsel, mivel megfontolta és óvatosan halad, néha jó darabig csak fontolgatja a megfelelő módszert, mielőtt bárminek is nekikezdene. Mikor már úgy véli, csak ronthat a helyzeten és lehetőségeiből kihozta a legjobbat, tovább áll a lábak kidolgozására. A korábbi, mondhatni idegtépő munkához képest ez egyenesen pihentető.
Nincs más hátra már, mint a farkinca. A formáján nem nagyon kell dolgoznia, viszont hogyan tehetné bozontosabbá a látványt? Ezen tanakodik egy darabig, sőt, jó darabig. Jobb ötlete lévén tőre hegyével ejt finom bemetszéseket, hogy nem legyen olyan sima a hószobor azon része. Nem belevágja a szőrmintázatot, csupán egyenetlenné teszi, így próbálva imitálni a mókusok talán legjellegzetesebb tartozékát. Utolsó simításként átnéz meg egyszer mindent, kicsit finomít ott, kicsit csinosít ott, egy kicsit még élesít azokon a karmocskákon, végül elégedetten huppan le a hóba. Kész a mű.
Megint csak kifújja magát, még vet néhány pillantást a hómókusra, aki kíváncsian és diadalmasan kezd az ég felé nyújtózni mancsaiban tartott makk kincsével, Rhena pedig nagy nehezen megállja, hogy ne essen neki ismét a munkának, hogy egy kicsit javít még itt-ott. Tudja jól, azzal csak ártana a műnek, de mégis ott az erős késztetés. Helyette inkább magáról porolja le a havat, és jár egyet, megnézi a többi szobor alkotót és művet, hogy állnak, mik készülnek.*