* Elhalad a folyópart mellett, s észre sem veszi, már a zöldellő fű közepén találja magát. Körülnéz, szerencséjére nincs a közelben senki, aki zavarhatná. *
~ Gyere ide mellém! ~
* Utasítja a varjút, aki fél percen belül megjelenik mellette, két méterrel arrébb egy fa tövében keresve kis táplálékot. Most már minden nyugodt, itt az ideje pihenni. Palástját egy mozdulattal lekanyarítja válláról, félbehajtja és leteríti a földre. Törökülésben elhelyezkedik, fejét kissé felemeli, hogy bőszen érje a napsugár, acélszín íriszeit lehunyja, minnél több vitamint juttatva ezzel is a szervezetbe. A hangokat próbálja kizárni tudatából és valami olyan távoli helyre képzeli magát, mintha nem is e planétán létezne. Izmai ellazulnak és ezzel kezdetét is veszi egy olyan utazás, mely végeláthatatlannak tűnhet. Először elmosódik a sötétség, elveszik a mélyben, majd a hangok is eltorzulnak. Fizikai testéről már nem tud tudomást venni, azt, hogy lélegzik már fel se fogja. A sötétben halvány fényeket lát pislákolni, amik az idő előrehaladtával egyre fényesebbek lesznek. Végül a pár vakítóan hófehér foltok egyetlen egy nagy pöttyben érnek véget, körülöttük sötétség. A hatalmas fény mellett egy kis vörös pont jön elő, amely a fény hatására kék és zöld váltakozásában kezd játszani, míg a hófehér hatalmas jelenség sárgává változik, akár a nap, mely megteremti az életet. A sárga és a kis színes gömb között megjelenik egy fehér is, és több, kisebb folt is, melyek Dev számára ismeretlenek. Az összes mozog, kivéve a hatalmas, mindennél nagyobb sárga, mely körül az apró kezdenek keringeni. Végtére is beállnak egy alakzatba, amint az elf fiú nem is ért, de mivel transzban van, ezért ábrázatáról kiolvasni lehetetlen akármit is, ha meg is ölik, nem fogja fel. Lelki szemeivel csak a sárga folzoz képes átölelni, ami neki valamit jelképez csak még nem tudja mit. Ahogyan fókuszál rá, a gömb lassan, mélán elkezd nagyobbodni és az irányt Dev felé veszi. Egyre csak gyorsul és növekszik, mindaddig, míg végül az egész teret betölti és a végén...
Az elf ültében hanyatt vágódik, mintha egy óriás a mellkasába ütött volna, homloka gyöngyödzik, szíve kalapál, s a levegőt is úgy kapkodja, mint az újszülött, kinek először vernek a fenekére. Kell pár perc, mire összeszedi magát, első dolga, hogy a varjúra pillant. Az felszáll a levegőbe, szemeivel követi, de ahogy a napba száll, úgy kénytelen eltakarni arcát a fénytől... és most érti meg... az a vakítóan sárga folt a nap volt, a Nap. S ez egy jel, melyet követnie kell... Az izgalomtól hevülten felpattan és nekiered, ki tudja hová... *