//Gyerekjáték//
*Próbálja összerakosgatni fejében a hallottakat, de nem akar tisztázódni a kép. Persze ez nem gond akkor, amikor válaszolnak a kérdéseire, amik tényleg csak úgy ömlenek belőle. Ritka manapság, hogy türelemmel fordulnak felé, de azoknak talán nincs is okuk kielégíteni az ő vágyát arra, hogy mindenről minél többet tudjon. Ennek a célpontja most a lány.*
- A romokon túl is csak romok vannak.
*Ismeri a várost, itt nőtt fel, de arról nem tud, hogy milyen szépen újult meg az a rezidencia, amiről a másik beszél. Így nem is tárul elé annak képe, csak az, hogy nem lehet ott túl jó a lét. Szinte megsajnálja az elfet, hogy olyan borzasztó körülmények között kell laknia. Nem hiába nevezi odúnak. Bár a ruhái nem nélkülözést sejtetnek, viszont ennyire még nem figyelmes, hogy ebből bármilyen következtetést levonjon.
Lemászott róla a szőkehajú, cseppet sem megszokott módon, ami először kényelmetlen, de azok a csillogó smaragdok elfeledtetik vele az élményt. Jó olyannal társalogni, aki hasonló, mint ő. Mert valamiért hasonlónak érzi. Újra nyújtja a kezét, majd összefonja a két tenyeret, ha amaz nem húzza el, s ráz rajta finoman egyet, talán kettőt is. Úgy lefoglalja, hogy megmutassa eme tudományt, hogy számolni is elfelejt.*
- Így!
*Nevet fel végül, de aztán újabb komoly kérdéskört feszegetnek, ami miatt alábbhagy a kacagás, újra az érdeklődés okozta hunyorgás kap szerepet az arcán.*
- Mindenkinek vannak. Valahogy lettünk mi is. Tőlük. *Túr bele sűrű barna hajába, hogy megvakargassa kicsit a fejét, ahogy próbálja feldolgozni az információkat.* - De ez jó sok név, sokan lakhattok együtt.
*Ők négyen voltak, aztán ketten, aztán maradt egyedül. Fogalma sincs, hogy kikről beszél a másik, de mégis úgy formálja a szavakat, hogy idilli képek tárulnak elé. Ők biztos nem hajtják el Szikrát csak azért, mert inkább a pengével dolgozna, mint a vizes vedrekkel.
Kifejezetten örül, hogy nem szeretne menni a lány. Bármit kitalálhatnak, csak ne kelljen újra keresgélnie, bár az ikrek is megérkeztek már talán, hogy velük töltse az idejét, mégsem húz most feléjük a szíve. De amikor az ő hazamenetelét emlegeti a fonotthajú, akkor elkomorodik a pillantása egy egészen röpke időre.*
- Nem, ők, ők már nincsenek, nem várnak haza. Addig maradok, amíg akarok! *Máris megtalálta a rosszban a jót. Bár szívesen nézné a nap irányát is, hogy mikor nyugszik le, hogy haza kelljen futnia, most mégis sokkal jobb, hogy nem kell ezt tennie. Másért jó mind a kettő.*
- Mihez van kedved? Menjünk a folyóhoz? Vagy máshová?