//Holdfényes éjszakák//
*Már esteledik, de a vágtába biztatott lóval Drann még sötétedés előtt a tisztáshoz ér. Igazság szerint még képtelen feldolgozni az egészet. Pedig valójában emiatt tért vissza Artheniorba! Mégis... most, hogy ő maga is érzi, kétség nem férhet hozzá, amit a szőke lány és a sötételf is megerősített: vége, nincs többé, a seb nyom nélkül eltűnt a hátáról, mintha egy üres lélekidőbe került volna.
Ezért is sietett el olyan gyorsan: egyedül akart lenni. Szégyellte magát a lány előtt az üvöltéséért, szégyellte a megmutatott sebet, szégyellte, hogy Quantallra szorult. Hálás volt neki, persze! ~Bár a hálát visszautasította.~ gondolja, mert ez valahogy rosszul esett neki. ~Mások a szokásaik. Te is elhúzódtál volna, ha egy pókkal akar összebarátkoztatni a hálájára hivatkozva.~ próbálja racionálisan megérteni a dolgot, megy is, de mégis... bánja már, hogy elf módon akart közeledni hozzá. ~Mindegy is most már.~ gondolja, és elengedi a gondolatot.
A különös, mágikus tisztás, az arthenioriak és az ideérkező kalandorok kedvelt meditáló helyét lassan sötétbe borítja az éjszaka mindenre rátelepedő szürke bársonyleple. Drann leszáll a lóról, beletúr a hajába, és még mindig a történteken gondolkodik. ~Valahogyan meg kell hálálnom az új istennek. Eeyrnek.~ gondolja, aztán elkezd rémleni neki, hogy Quantall egy másik mágiát is említett. ~Azét a köztes istenét. Tejzus. Vagy valami ilyesmi a neve. Meg kellett volna kérdeznem, mi volt ez a varázs. És melyik új istennek lehetek hálás érte.~ töpreng. Még fel sem fogja, hogy a sebbel együtt a kínzó fájdalom, az elesettség, a kiszolgáltatottság, a pokoli esték is eltűnnek és múlttá válnak.
De egyet tud, ahogy leszáll a lóról. Most füstölnie kell. Fáj vagy nem fáj: kívánja, ahogy minden este. De még valamit tud: ez nem jó. Valahogyan abba kell hagynia a dolgot! Már nincs már rá szüksége.
Kinyitja a nyereg mögé rögzített bőrtáskát, eligazítja a gyorsan belegyűrt ujjatlan felsőt. Csak az inget vette fel újra a búcsúzásnál, meg a fegyvereit csatolta fel. A táska mélyére túr, kiszedi a kis bőrtasakot, és szétbontja. Az erősen megfogyatkozott morzsalékból gyors mozdulatokkal megtömi az apró pipát, amit az övére erősített tarsolyból halász elő, és végre! pöfékelni kezd.
A lovat kiköti egy fához a tisztástól nem messze ~nevet kellene neki adnom!~ gondolja már nem először, és egy fának támasztva a hátát leül, kezét az egyik térdén pihentetve, elmélázva, úgy ejtőzik, és élvezi a megnyugtatóan finom illatot.
~Talán megtalál. Az isten. Aki segített. Ki tudja.~ gondolja. ~Ha nem, meg kellene keressem.~*