//Magányba fulladva//
*Várja a választ, s habár nem látja jelét annak, hogy a hím vívódna, vagy gondolkodna rajta, azt érzi, hogy a pillanatnyi csönd túlságosan hosszúra nyúlik. Nem végtelenül hosszúra, hálistennek, hiszen a válasz meg is érkezik, s ezen Yuna nem tud elmosolyodni. Egyszerűen szórakoztatja a gondolat, hogy a mélységi azt gondolja átkozott, s már-már ő maga is azt kívánja, bárcsak az lenne, hogy elhozhassa a városnak azt a szenvedést, melyet neki magának is át kellett élnie.*
~Azt élveznéd, kislány!~
*Bukkan fel a hörgő hang erre a cinkos gondolatra, de mindkettejük (a hang és Yuna) legjobb tudomása szerint is, nem átkozott a lány, legalábbis nem a terjedős formában. Természetesen megátkozták, ebben a meggyötört testben, ezzel a lélektelen élettel kell továbbmennie valamiféle életúton, s ez számára pontosan felér egy jól megtermett, tökéletesen kivitelezett átokkal. Ahogy a bíbor lélektükrök megvillannak a gonosznak mondható gondolatra, ajkai kegyetlen, torz mosolyra húzódnak, s ebben a pillanatban Yuna sokkal inkább hasonlít egy sötételfre, mint elfre valaha is hasonlított.*
- Akkor jegyezz meg jól, emlékezz rám, mikor a világ kipusztul valami ismeretlentől. Jegyezd meg Yunaleea nevét, s mosolyodj el, mikor félelmetes kór söpör végig az ismert világ minden zugán. S ha nem lennék átkozott, akkor is teszek róla, hogy halld még nevem.
*Kissé hegyes szemfoga kivillan a torz vigyorra húzódott ajkak között, s ezek a szavak, ahogy az elf kiejti őket mély, érces hangján, felérnek valamiféle átokkal, melyet erre a kegyetlen világra mondott el, s magában valóban elraktároz valamiféle csillanást, valami reményfélét, amely egyetlen egy dologra irányul, hogy ez a világ elpusztuljon ugyanattól a kórságtól, melyben ő is szenved.
Végül egy utolsót biccent a mélységinek, s ha annak nincsenek további kérdései, megválaszolandó szavai Yunához, akkor eltűnik a sűrűben, s útját a város felé veszi. Ideje normálisnak tűnni, s ehhez mindenképp egy jó kis fürdőre van szükség.*