//Séta a városban//
- Hálás köszönetem! *mosolyog tényleg nagyon hálásan, pedig ő is tudja, hogy ezúttal nem kért semmilyen nagy dolgot, csak kölcsön egy köpenyt. Amit pedig végül kap, természetesen nagyon tetszik is neki, így csodálattal adózik magában annak, hogy a másik lánynak mennyire nagyon jó ízlése van ruhák terén.
Sajnálja is, hogy nem tarthatja meg, de hát nem akar telhetetlen lenni, és már így is olyan szép ruhákat kapott Naitól ajándékba, amilyenekről korábban tényleg csak álmodozhatott, így hát egyetlen egy szava sem lehet, és tényleg nincs is.
Különösen az a sárga szépség ragadja meg a fantáziáját, amit derekán vékony, madzag szerű, ezüst színű öv fog össze, és rafinált eleganciával teszi meztelenné hófehér vállait, miközben sápadt bőrét sokkal élettel telibbnek mutatja, mint eddigi fekete, éjt idéző ruhái. Miközben pedig Nairada eltűnik a hatalmas házban, hogy szerezzen neki egy köpenyt az útra, még arra is van ideje, hogy félig-meddig lezárja a Lauval megkezdett beszélgetést.*
- Nincs mit megköszönnöd nekem. Ha pedig tényleg ezt mondta a húgod is, akkor egyrészt nagyon okos lány lehet, másrészt pedig főleg ne rágd magadat ezen! Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de, ha így érezted te is, ezt mondta ő is, és most én is, akkor hárman egyszerre már biztosan nem tévedhetünk. *mondja egy gyengéd mosoly kíséretében, és, ha nem tényleg csak nemrég ismerték volna meg egymást a másik lánnyal, akkor most minden bizonnyal még a kezét is megszorítaná, mint Naiét korábban. Ehhez a mozdulathoz azonban nem elég bátor ilyen rövid ismeretség után, hiába engedtek életükbe és lelkükbe mindketten kicsit mélyebb és átfogóbb betekintést, mint az normális esetben szokásos és indokolt lett volna.*
- A könyv pedig mindegy is. *legyint aztán szintén mosolyogva.* Ma estére és éjjelre szerintem bőven elég lesz ez az egy is, holnap pedig majd visszajövök másikért.
*Ezeken a szavakon kívül az összekészülődés mindössze annyiból áll, hogy magával hozza az egyetlen könyvet, amit itt talált, majd felveszi a Naitól kölcsönkapott köpenyt. Könyvét ettől még persze mindig úgy szorítja magához, mintha két kis kedvenc játéknyula közül lenne az egyik.
Útközben inkább csak élvezi a kölcsön köpenynek köszönhetően most már nem hűvös levegőt, és hallgatja a másik két lány beszélgetését, csak nagy néha szólva közbe kicsit. Még is, ami az egészből a legjobban megmarad benne, az a perc, amikor Nai arról beszél, hogy a folytonos udvariaskodástól csak távolságtartó lesz az elf, de ekkor is csak bólint egy nagyot teljes egyetértése jeléül. Nem csak örül neki, hogy a másik lány is így gondja, hanem még inkább megkedveli annak köszönhetően, hogy erről teljesen ugyanúgy gondolkodnak mind a ketten. Ezért nem állt rá az ő szája sem az elf lány magázására.
Arról pedig, hogy Lau honnan érkezett, és miért, ő maga már tud, de hát a legnagyobb illetlenség lenne helyette válaszolnia, így ekkor is inkább csak hallgat.
Amikor pedig látja, hogy Nai a tisztás felé irányítja lépteit, majdnem felszakad belőle egy nagyon mély sóhaj. Szerencsére sikerül lent tartania jó mélyen magában, de egy kicsit még így is kirázza a hideg, a teste hiába nem fázik. Az őket követő testőr jelenléte mindenesetre határozottan megnyugtatja.
Még is kissé nyugtalan tekintettel néz szét a tisztáson, amikor végül megérkeznek. Mikor először járt itt még Wilhorppal, valami különös, meghatározhatatlan, egész testét eltöltő erőt és nyugalmat érzett, amikor lehunyta szemeit. Akkor attól félt, hogy csak bebeszélte magának, most pedig attól, hogy itt a tisztáson, bármennyire szép is, soha többé nem lesz képes semmi más hasonlót érezni, csak félelmet, és gyűlöletet azok iránt, akik azt tették itt Aleniával, és vele, aminek végül is az a vége, hogy nyugalom és erő helyett nem képes itt érezni mást, csak félelmet és gyűlöletet...
Ennek ellenére valamiért még is ösztönösen lehunyja szemeit, próbálva érezni ugyanazt, amit először.
Vagy nagyon ostoba, hogy abban reménykedik, hogy sikerülhet még a tegnap itt történtek után is, vagy egyszerűen csak erősebb lélekben, mint azt hiszi magáról. Csak abban biztos, hogy hamarosan kiderül, hogy e kettő közül végül is melyik sejtése érdemli ki az igazság nevet.*