*A fa, mely elé odatelepedett s eddig nyughelyéül szolgál, elegendő energiát adott, így lassan feláll, s a viharos égboltra függesztett tekintetét elszakítja onnan. Aprót nyújtózik, tagjai nem gémberedtek ugyan el, de szüksége van egy kis mozgásra. Némán mozog, még, miként ruházatát porolja le, úgy sem csap zajt, akár egy látomás, mi elmaszatolódik a ködben. Árnyalt vicsor ül arcára, a napfény továbbra sincs sehol, s az égi zárpor sem éri homlokát hűsével. Ideje volna indulni, bármerre, amerre viszi a lendület. Sok célja van, de ezidáig még z úton sem tudott elindulni, hát itt az idő. Felsóhajt, s kiválasztja az irányt, mi jelenleg nem meghatározó ugyan, de talán a jövőben az lesz. Yeza jut eszébe, s a vörös hajfürtök, jókedélyűn szusszant. Bizonyára alaposan megdolgoztatják, vagy tán apró fricskákat helyez el éppen egy másik férfiember orrára, ki tudja? Az a nő... az igazi Wegtoren, bár egy sivataginak, mindez nem sokat jelent, többet számít az érdem, mi a lélekből fakad, de Yeza abból sincs talán híján. Kiderül. Addig még sok minden történhet, a nap még hosszú, s ideje is tenger.*
- Mondd ég... hol lakik a fiad? S lányod, vajon merre nyugszik? Hol van a hely, hol fejed nyugovóra hajtod, s hol van társad, kinek szorításában megpihensz? Ó mondd, föld, vajon te tartod-e karjaidban? *Szinte csak suttog, míg fúvócsövére támaszkodva rója útját.*
- Ihs... vajon vigyázol e reá, vajon figyelsz e reá? Égi lámpását meggyújtod-e? Tüzét kell érezzem, forrója heve süsse arcom, égesse ki belőlem, mi felesleges, s hagyja csupán a lelket könnytelen. Ó mondd... ég, vajon sorsod leáldozott-e már? *Apró mosoly jelenik meg szája sarkában, kedveli ezt a kis mondókát, mondhatni a kedvence.*