//Egy kis pihenő//
*Halványan elpirul, mikor Rendoll elfogja a simogató ujjait, megcsókolja a kezét, majd még mindig fogva az ujjait eressze le a kezeiket maguk mellé.
Ott állnak hát, mind a ketten a vén fa törzsének támaszkodva, kéz a kézben, elmerülve egymás szemében.
Lia félénken elmosolyodik, az égkék szemek pillantását keresi, alig érzékelhetően hajol közelebb a párjához.*
- Nagyon fájt *feleli csendesen.* Nem az életem pergett le a szemem előtt. Téged láttalak. Egyedül, egy hant mellett, aztán fényt, és utána meghallottam, hogy kiabálsz, a nevemet kiabáltad, és én visszafordultam. A fény békés volt, meleg és szelíd, de nem akartam nélküled lenni.
*Mélyet sóhajt, legszívesebben a férfihoz bújna, az arcát a nyakához simítaná, elveszne az ölelésében, de érzi, még nem lehet, előbb még a szemébe kell néznie.*
~Meg fog kérdezni? Ugye? Most nem felelhetek néma bólogatással, meg fültől fülig vigyorral.~
*Érzi, szinte tudja, mi következik, de a szavakat nem ismerte, a hangokat nem hallotta eddig. Rendoll nyugodt hangját, ahogy kimondja...
És bár nem néma bólogatással akart felelni, mégis azon kapja magát, hogy a könnyein át mosolyog és bólogat.
Sóhajt, aztán összeszedi magát, nyel egyet és sikerül megszólalnia neki is.*
- Igen, Rendoll Tawinn.
*Majd egyre szélesebben mosolyog.*
- Újra igen, hiszen már egyszer igent mondtam neked a Zöldsárkányban. A világ mond, amit akar, én az óta a te asszonyod vagyok. És az leszek, amíg csak lélegzünk, amíg dobog a szívünk.
~Talán még utána is.~
*Most már nem tartja magát, Rendoll mellkasára simul, szabad kezével a derekát öleli.
Nem érdekli, van-e papírjuk róla, az se, lesz-e, bár sejti, hogy lesz, hiszen Rendoll szereti jól intézni a dolgokat, Lia számára mégis ez a pillanat az esküvőjük. A többi majd csak a formaság meg a körítés lesz.*