//Régi ház és új otthon//
//Rendoll//
– Erre nem nehéz *felel vissza, de valóban ez az igazság.
Rendoll nem az a fajta, aki fényes nappal azért akarna ágy közelébe jutni, hogy aludjon. Kivétel lenne talán, ha előtte négy álló napig nem tudott volna vízszintbe kerülni, vagy ha komolyan beteg lenne. Ezek egyikét sem szeretné Lia megtapasztalni.
De tekintve, hogy jelenleg messze nem ez a helyzet, így kevés kétsége van afelől, hogy pontosan mit is akarna tenni Rendoll.
Nem mintha annyira ellene lenne az ötletnek, egyáltalán nem.
De egyszerűen nem hagyhatja elúszni ezt a napot.
Az ősz már nem is csak közeleg, már itt van a nyakukon és bizonyos növényeket ilyenkor jó új helyre tenni, vagy legalábbis ugyanúgy lehet próbálkozni velük, mint tavasszal.
Így végül kocsira ülnek és nekiindulnak a tisztás felé, mely Lia emlékeiben és a szívében mindig is különleges hely volt és marad.*
~Az első találkozás, az első csók, az éjszaka, végül is egymás karjában, a fűre terített takarón… aztán mikor visszatértünk ide, az esküvésünk, és most újra itt vagyunk.~
– Igen. A mi fánk *határozottan válaszol, nem igazán veszi figyelembe, hogy a tisztás mindenkié.
Bár tudja, hogy nem magánterület, hogy bárki erre tévedhet, de ez nem különösebben zavarja Liát, főleg abban nem, hogy azt a bizonyos hatalmas öreg tölgyet a sajátjuknak érezze.
És ott áll most is, őszi pompába öltözve, a levelei már aranylóak és egy hirtelen támadt szellő párat le is sodor az ágairól.
Lia mosolyogva nézi, aztán fordul egy kicsit ültébe, Rendollra pillant.*
– Pontosan, kedvesem.
*Rendoll elsőnek száll le, könnyedén ér földet, és a kezét nyújtja, Lia pedig nem tétovázik, pontosan tudja, hogy bízhat benne, Rend nem fog megbillenni, a kezei sem csúsznak meg, a karja erős, és így egy perc nem sok, annyi sem, már az ölelésében áll.
Lágyan csókol vissza, majd mélyebben, beletúr a férje szőke üstökébe ahogy közelebb húzza, és csak lassan válik el tőle. Az égkék szemekbe nézve mosolyodik el. Arcát a simogató tenyérhez nyomja.*
~Szeretlek.~
– Legutóbb zsályát láttam errefelé és rozmaringot. Ha azokat megtalálnánk, már örülnék. Levendula van otthon a kertben is.
*Hagyja, hogy Rend lepakoljon, majd a kezét nyújtja neki, és ha a férje megfogja az ujjait, akkor így vezeti magával a kora délutáni napsütésben a tisztás széle felé, közelebb, egyre közelebb az ő fájukhoz.*
– A zsályának elég lesz a magja is, azt el tudom majd szórni, de nézd… az ott! Az bizony rozmaring lesz *Mutatja a tisztás szélén napfényben fürdő kis bokrot, mely alig ér féllábszárig, ámde mellette nem messze van két nagyobb is.* A kicsit vigyük, ő jobban bírja az átültetést. Jó nagy földlabdával kellene kiásnod és utána zsákba tenni. Szerencsések vagyunk *jegyzi még meg.*
~Van rozmaring és az idő is csodás, nem is hittem volna, hogy így felderül, szinte langyos.~
*Lia lehuppan a tölgyfa alatt vastagon felgyűlt száraz avarba, lábait kinyújtja és az arcát az immár kopaszodó ágak között beragyogó a nap felé fordítja, de közben a pillái alól nézi Rendoll ténykedését, ha a párja szavának áll, és kiássa neki a kívánt növényt.*