//Lorew//
*Az elmúlt napjai azzal teltek, hogy az erdőben tombolt, egy helyben maradva, csak nagyon ritkán mozdulva el onnan. Átverték. Az a pondró egyszerűen meglépett, itt merve hagyni őt, várakoztatni, minek hossza a megbeszélteken túl jár már jócskán. Nem csak néhány órával, hanem nappal, ami végképp felháborító. Pedig még azt is mondta, hogy megmérgezte, csak hogy ne merje húzni az időt, erre tessék! Az egyik lehetőség, hogy meghalt és most valahol a beleit eszik a varjak, amit nagyon ajánl neki, ha már így alakult. A másik lehetőség, hogy rég messze jár, ami azt vonja maga után, hogy még egy nap és elindul vadászni. Lehet, hogy már rég el kellett volna indulnia, de egy sánta szerencsétlent még csak megtalál ennyi nap után is. Utána pedig addig kínozza, ameddig bele nem un, hogy aztán beleinél fogva akassza fel egy fára.
Hallja a neszeket, ám hiába keresik őt a korábbi fánál. Már rég nem ott van, hanem valamivel beljebb, hogy messzebb legyen a nyílt tértől. Ugyan ott már rég nyilat repíthetett volna a férfi alakjába, amint megpillantja azt, mégis jobbnak látja így. Nem bánja meg ezt a döntést, azt viszont nagyon, hogy nem kent tényleg mérget abba a sebbe, keményen beledörzsölve, hogy minél jobban fájjon. Valami olyat, mi apránként rohasztja el a húst, látványosan bűzölögve, fájdalmasan, minden egyes pillanattal egyre nagyobb szenvedést biztosítva az alávaló féregnek. Mert az. Aki így képes megváratni, majd így elé állni, mintha mi sem történt volna, talán még annál is rosszabb.*
- Kicsit? – *kérdi felháborodva.
Érzelmei utat törnek belőle. Lángoló tekintettel ugrik le az egyik fáról Lorew háta mögött, majd már nyilat is helyez az idegre, hogy útjára bocsássa azt, valamivel a férfi mellé célozva. Nem, igazából nem céloz, egyszerűen amint felemeli íját és felhúzza, már lő is, bármiféle komolyabb célzás nélkül. Ennek ellenére a vessző a földben köt ki, jól látható távolságban, ám mégiscsak nem messze a célszemélytől. Egy pillanatra elkapja a hév. Megfordul fejében, hogy most azonnal végez vele, hogy túl legyen rajta, de nem. Még időben visszaszerzi ép eszét ahhoz, hogy ne így tegyen, így leereszti fegyverét, ahelyett, hogy újra támadáshoz készülne. Mély lélegzetet vesz, megnyugtatja saját magát, majd sajátos alakjával közelebb suhan az idegesítő alakhoz.*
- Hogy mertél több, mint egy napig váratni? Aki utoljára ilyet tett, már halott, úgyhogy remélem, jó hírekkel jöttél. Hol hagytad a társad? – *kérdi, immáron valamivel nyugodtabban.
Közben esze minduntalan azon jár, miként kellene megbüntetnie szerencsétlent. Talán tényleg kihúzhatná valamelyik belét, csak a vicc kedvéért, vagy legalább belemetszhetne, hogy tudja, hol a helye és legközelebb talán rosszabbul jár. A másik lehetőség, hogy tovább folytatja a lábán elkezdett műveleteket. Le is vághatná, úgysem kell az már. Egy halottnak semmi szükség rá, ahogyan egy olyan pondrónak sem, aki csak kúszni képes.*