//A smaragd és az ónix//
*Bonternos először íriszekkel mered a mellkasának védelmébe menekült lányra végül, csak gyengéden elmosolyodik és a finom ezüst tincsekbe vezeti ujjait, ha azt a másik is, úgy kívánja kettejük közötti gyengéd cirógatásként. Amikor Thea messzebb kerül tőle ezúttal ő érez sürgető vágyat, hogy újból közel kerülhessenek. Revirthea bársonyos kacaja abban a pillanatban Ter számára a legértékesebb drágakővé válik és tudja ezentúl minden egyes nap látni szeretné kedvese arcán. *
- Gyönyörű vagy amikor nevetsz. *Suttogja csodáló szemei kíséretével és bizony, ha a nő gondolatai szavak lennének a sötételf válasza az lenne talán, még jobban is érzi azt a kínzóan tökéletes tüzet. A hajába simuló apró kéz minden érintését kiélvezi és kissé bele is dörgölőzik a számára, oly imádott mozdulatba. Mindig is szerette, ha a haját piszkálták az pedig, hogy ezt az a nő teszi aki iránti érzéseire nincsenek eléggé gyönyörű szavak az, már teljes eufória. Thea szavai meglepik, de látva azt a kétségbeesett feszengést még a szíve is összeszorul. *
- Sajnálom, kicsim. *feleli bűnbánóan és egyedül talán egymásra találó kezeik tartják benne a lelket. *
- Persze, hogy várhatunk! Mondtam semmit nem fogok rád kényszeríteni és azt is megígértem, hogy várni fogok rád bármiről is legyen szó. *A hirtelen a férfit megrohamozó rengeteg kérdésre azt sem tudja hol áll a feje, de aztán amint a másik mellé telepszik az oldalára fekve újra csengenek elméjében a szavak amelyeknek a családi része mélységes keserűséggel tölti el. *
- Szóval, a családom... *Ízlelgeti a szavakat, és már tudja ez nem lesz könnyed, mint a tollpárnás álmok. *
- Ugye beszéltem, már neked a nagyapámról amikor a Romvárosban jártunk. Remek ember volt, tisztességes és tanult komornyik, sok gazdagabb családnál szolgált, amíg maga is azzá vált amíg a negyed le nem pusztult. Szerintem kedvelted volna az öreget, ha illik ilyet mondani ő volt a kedvenc családtagom, egyszerűen megértett. Egyetlenegy gyermeke volt az apám akiről máig nehézkesen beszélek. Édesanyám mindennél jobban szerette, és csak néhány portréról ismerem, de azt tudom gyönyörű leány volt és az az ember akit rokonomnak kell neveznem sohasem érdemelte volna meg, bár erről a nagyapának más volt a nézőpontja. Ő mindig azt mondta atyánk tele van érzelemmel és Ley'ukea képes volt belőle a legjobbakat kihozni. Azonban ő meghalt. Gondolom érdekel, hogy miért. Nagyon törékeny asszony volt, vékony és gyermekként elképesztően beteges. Ez pedig a felnőtt korában sem változott annyira, hogy túl élje két ikerfiú születését. Szóval igen van egy öcsém, akit mindennél jobban szeretek még akkor is, ha a gyilkos apám a saját képére formálta amikor a serdülőkorba lépett. Addig elválaszthatatlanok voltunk és sokan képtelenek is voltak megkülönböztetni neki, csak a szeme volt szebb. Rikító égkék íriszei voltak, az egész falu a csodájára járt, jó férj lett volna. Noha fizikailag nem halt meg amikor én új életet kezdtem, de néha mégis, úgy érzem a lelke, már elveszett. Amikor szajhát fizetett neki apám vagy amikor lovagnak küldte aki nem ismert könyörületet és, csak hamar inkább fosztogató barbár lett, cinikus minden ami én nem. Egy ideje, már nem láttam többet nem tudok mondani róla. A nagyapám alig pár éve hunyt el, nála laktam felnőtt korom hajnala óta. Egy kereskedő családhoz szegődtünk, tündérek voltak. Akik nem fizették ki akkor amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, csak mert elszökött egy madaruk és azt hitték a nagyapám lopta meg mit sem érő házukat. Szörnyű hideg volt, Pristle pedig, már öreg. Se gyógyszer, se tűzifa, se nem következő esztendő a két boldog szeme számára. Erről pedig nem szeretnék gyakran beszélni. Kevés személyt ítélek el, de az atyám gondolatától remeg minden porcikám a dühtől, bárcsak boldog mesét mondhatnák most neked. *Ter nem nagyít szavain a kezei kocsonyaként remegnek, míg ónixaira szemhéja zárul lélegzete pedig valahol az ordítást tartja vissza ami a kíntól ered. *
- A terveim egyszerűek, bár sosem fogyok ki belőlük. Szerintem a célok életnek minket én szerintem nem léteznék tervek nélkül amik elcsendesítik állandóan kattogó fejem. Szeretném befejezni a nagyapám házát, ott élni és tanulni abból a rengeteg könyvből, ha fiatalon lett volna lehetőségem lehet tudós lennék, de ez már sosem derül ki. Az egyetlen tudományom, hogy jól írok verset az éjszaka leple alatt megbújva az egyedüli homályban. Szeretnék egy állandó és biztos munkát a rengeteg alkalmi bizonytalanságok helyett, amivel majd eltarthatom a családom. Egyszerű ember vagyok, nem engedhetek meg magamnak égbe nyúló álmokat, de egyszer szeretnék lóhátra ülni valakivel, és csak egy hétvégén bejárni az utakat. Még sosem jártam a tengernél, szívesen úsznék benne és hasonló egyszerű dolgok. Egyszer szeretnék gyerekeket is, de nem ma, lehet még évtizedeket kell várnom addig vagy ami, majd következik. Legfőképp a boldogságra vágyom, a többi igazából, csak bónusz. Illetve, szeretném még látni az öcsémet mielőtt meghalok. Ha ott lenne a menyegzőmön, azt nem tudnám hálával kifejezni. Hiányzik és mégiscsak ő a családom. *Fejezi be keserű mosollyal mondandóját, és finoman végig igyekszik simítani a másik kecses oldalán. *
- Ez nagyon búskomor lett. Úgyhogy kötelességemnek érzem, hogy most vidámabb semmiségekről beszéljek neked. Kiskoromban elhatároztam, hogy megszelídítek egy farkast és mindenhová magammal fogom vinni, persze ez még nem jött össze. A kedvenc színem a zöld és szeretek párna csatázni. Egyszer amikor a háznak a falait festegettem felírtam rá egy verset, amit most az ágyam takar. Annyira megtetszett, hogy nem volt szívem lekenni, de sajnos nagyon csúnya az írásom, így nem maradhatott fedetlen. Gyermekkoromban gallyakat gyűjtöttem, amikből jelenleg egy csomó kifaragott evőeszközöm van, egy sípom, egy sámlim és még pár dolog. Szóval értek a fafaragáshoz és szeretem is csinálni. Egyszer, ha szeretnék készítek neked valami szép medált. A kedvenc ételemet én találtam ki. Titkos recept szóval, csak akkor fogod megkóstolni, ha egyszer eljössz hozzám ebédre. Félretéve azt, hogy minden második mondatommal leakarlak venni a lábadról... Van egy apró, hófehér tincs a hajamban gyermekkorom óta. Nézd! *Keresgeti lelkes mosollyal az arcán a fehér tincset, míg végül tényleg megtalálja és odavezeti a nő kecses ujjait ahhoz a pár szálhoz ami sose nő, de mindig ott rejtőzködik. *
- Most te jössz!