Kikötő - Rumos Rókalyuk
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
<< Előző oldal - Mostani oldal: 47 (921. - 926. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása:
926. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-06 06:16:02
Üzenet elküldve: 2026-07-06 06:16:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Lassan ereszkedik le, amolyan félig ülő, félig guggoló helyzetbe; a berzenkedő, ugrásra kész macska tartása ez. Alkarjait megtámasztja térdén, homlokát felkarjának dönti. Jó most így. Még úgy is jó, hogy feje szétszakadni kíván érzése szerint, az elszenvedett ütéseknek köszönhetően. Bár tudja, hogy ordenáré ostobaság, de hagyja, hogy a véréből kiürülő harci láz helyét kitöltő űr magával húzza tudatát kissé.
Válla megfeszül a lábát érő rúgásra, hunyorogva pislog fel egy ép szemével a mellette álló alakra, aki nem rest másodjára is megkínálni őt egy láblendítéssel. Felnyög a kedvesség hatására.*
- Aha. *-üres bal kezének ujjaival hessegető mozdulatot tesz a kölyök felé. Újra ráhunyorint, próbálja kivenni az arcot a vörös üstök alatt. Beletelik pár másodpercbe, mire rájön, hogy nem a Rumos körüli félhomály az oka, amiért ez nehezen megy. Ahhoz is kell pár másodperc, hogy eljusson az agyáig a csipogás, ami Thalyssa száját hagyja el. Összeráncolja a szemöldökét, orrát szinte felhúzza egy pillanatra.*
- Hülyegyerek..! *-hangja szinte gyengédnek hat. Magában megállapítja, hogy a leány nem maradt ki a dolgokból maga sem; az oldalára tapadó kéz arról árulkodik, hogy nem csak a fejét verték be. Bár a félhomályban, fél szemmel elég vacakul tudja csak kisilabizálni, de tán' nem lát vért az ujjak körül, ami azért legalább jó jel.
Baljával elveszi a felé nyújtott pipát, arcához közel emelve vizsgálja meg azt. Elismerően biggyed ajka a faragást-festést látva, szép munkának tartja; neki magának túl csicsás lenne, de megérti, hogy a kölyöknek miért tetszik. Ha már közel tartja a pipát, hát bele is szippant az abból felszálló füst aromájába. Szemöldöke megrándul egy pillanatra, a pipa fölött a leányra sandít, halkan ciccent. Szólni nem szól semmit, hát talán sok köze nincs a dolgokhoz, nem igaz? Fogai közé veszi a pipa csutorát, aprót szippant rajta, a földes-zöldes aromájú füst elönti a nyelvét. Mély sóhajjal szívja azt mélyre, ahogy feláll – elfogadja a felé nyújtott kezet közben, de magában nevetve: hát hányszor lehet nehezebb a lánynál? Négyszer? Háromszor biztosan.
Kissé megbillen ahogy talpra áll az amúgy kényelmetlen pózból, de csakhamar visszanyeri egyensúlyát. Még egyet szippant a pipából, majd visszaadja azt jogos tulajdonosának.*
- Össze kell férceljelek? *-kérdése egyszerű hangon érkezik, állával Thalyssa oldala felé bök közben. Csak a szemöldökei között húzódó kettős árok árulkodik arról, hogy a rezignáltnak tűnő kérdés mögött azért valódi aggodalom-figyelem húzódik.
Végül amikor elindulnak, igazából fogalma sincs, merre mennek. Nem is igen számít most. A lényeg az, hogy minél több lépésnyi táv legyen a Rumos és maguk között. Hogy a Lakónegyed után a dokksor vagy akár a Varjú felé mennek, egyáltalán nem érdekli. Végül csak a tenger felé fordulnak, és magában úgy van vele: jó'vanezígy.*
- Hm? *-lesandít a karjára maró ujjakra, majd az arcába meredő, több értelemben is felemás szemekbe.-* Nem kell idegeskedni ám..!
*Baljával a zsebébe nyúl. Ott még ott vannak az aranyak -legalábbis egy részük- amiket még a Rumosban nyert, és az érmék alá csúszva a kagylóhéjak is. Azokat ki sem vette. Nem úgy most; némi kotorászás után tenyerét a lány elé tartja, és azon ott ül mind a kagylóhéj, hiánytalan számban. Csak az egyiknek csorbult meg a széle kissé, talán pont akkor, amikor ledöntötte Keszeget a lábáról. A bal tenyere mellé tartja a jobbat is, amiben eddig szinte öntudatlanul szorongatva tartotta a csigaházat.*
- Látod, itt vannak. Visszaadom őket! *-és ha a lány feltartja a tenyerét, hát bele is csúsztatja az apró szerencsehozó kabalákat.-* Asszem a Rumosban most egy darabig amúgy sem lesz szükségem ilyesmire.
*Lassan ereszkedik le, amolyan félig ülő, félig guggoló helyzetbe; a berzenkedő, ugrásra kész macska tartása ez. Alkarjait megtámasztja térdén, homlokát felkarjának dönti. Jó most így. Még úgy is jó, hogy feje szétszakadni kíván érzése szerint, az elszenvedett ütéseknek köszönhetően. Bár tudja, hogy ordenáré ostobaság, de hagyja, hogy a véréből kiürülő harci láz helyét kitöltő űr magával húzza tudatát kissé.
Válla megfeszül a lábát érő rúgásra, hunyorogva pislog fel egy ép szemével a mellette álló alakra, aki nem rest másodjára is megkínálni őt egy láblendítéssel. Felnyög a kedvesség hatására.*
- Aha. *-üres bal kezének ujjaival hessegető mozdulatot tesz a kölyök felé. Újra ráhunyorint, próbálja kivenni az arcot a vörös üstök alatt. Beletelik pár másodpercbe, mire rájön, hogy nem a Rumos körüli félhomály az oka, amiért ez nehezen megy. Ahhoz is kell pár másodperc, hogy eljusson az agyáig a csipogás, ami Thalyssa száját hagyja el. Összeráncolja a szemöldökét, orrát szinte felhúzza egy pillanatra.*
- Hülyegyerek..! *-hangja szinte gyengédnek hat. Magában megállapítja, hogy a leány nem maradt ki a dolgokból maga sem; az oldalára tapadó kéz arról árulkodik, hogy nem csak a fejét verték be. Bár a félhomályban, fél szemmel elég vacakul tudja csak kisilabizálni, de tán' nem lát vért az ujjak körül, ami azért legalább jó jel.
Baljával elveszi a felé nyújtott pipát, arcához közel emelve vizsgálja meg azt. Elismerően biggyed ajka a faragást-festést látva, szép munkának tartja; neki magának túl csicsás lenne, de megérti, hogy a kölyöknek miért tetszik. Ha már közel tartja a pipát, hát bele is szippant az abból felszálló füst aromájába. Szemöldöke megrándul egy pillanatra, a pipa fölött a leányra sandít, halkan ciccent. Szólni nem szól semmit, hát talán sok köze nincs a dolgokhoz, nem igaz? Fogai közé veszi a pipa csutorát, aprót szippant rajta, a földes-zöldes aromájú füst elönti a nyelvét. Mély sóhajjal szívja azt mélyre, ahogy feláll – elfogadja a felé nyújtott kezet közben, de magában nevetve: hát hányszor lehet nehezebb a lánynál? Négyszer? Háromszor biztosan.
Kissé megbillen ahogy talpra áll az amúgy kényelmetlen pózból, de csakhamar visszanyeri egyensúlyát. Még egyet szippant a pipából, majd visszaadja azt jogos tulajdonosának.*
- Össze kell férceljelek? *-kérdése egyszerű hangon érkezik, állával Thalyssa oldala felé bök közben. Csak a szemöldökei között húzódó kettős árok árulkodik arról, hogy a rezignáltnak tűnő kérdés mögött azért valódi aggodalom-figyelem húzódik.
Végül amikor elindulnak, igazából fogalma sincs, merre mennek. Nem is igen számít most. A lényeg az, hogy minél több lépésnyi táv legyen a Rumos és maguk között. Hogy a Lakónegyed után a dokksor vagy akár a Varjú felé mennek, egyáltalán nem érdekli. Végül csak a tenger felé fordulnak, és magában úgy van vele: jó'vanezígy.*
- Hm? *-lesandít a karjára maró ujjakra, majd az arcába meredő, több értelemben is felemás szemekbe.-* Nem kell idegeskedni ám..!
*Baljával a zsebébe nyúl. Ott még ott vannak az aranyak -legalábbis egy részük- amiket még a Rumosban nyert, és az érmék alá csúszva a kagylóhéjak is. Azokat ki sem vette. Nem úgy most; némi kotorászás után tenyerét a lány elé tartja, és azon ott ül mind a kagylóhéj, hiánytalan számban. Csak az egyiknek csorbult meg a széle kissé, talán pont akkor, amikor ledöntötte Keszeget a lábáról. A bal tenyere mellé tartja a jobbat is, amiben eddig szinte öntudatlanul szorongatva tartotta a csigaházat.*
- Látod, itt vannak. Visszaadom őket! *-és ha a lány feltartja a tenyerét, hát bele is csúsztatja az apró szerencsehozó kabalákat.-* Asszem a Rumosban most egy darabig amúgy sem lesz szükségem ilyesmire.
925. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-05 21:44:50
Üzenet elküldve: 2026-07-05 21:44:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Az ő Sós-Apácskája jó pár slukkal később talál csak ki. Addigra a mi jó Rókánk már egészen nyugodt, kisimult arccal ücsörög, az éjszakába kacsintgatva, a szó legszorosabb értelmében, hiszen addigra úgy feldagad a szeme, hogy nyitva tartani sem tudja.
Nehézkesen kászálódik le a hordóról, a festett csudát a szájzugába löki a nyelvével, úgy sántikál a férfi elé, rosszabb kezével az oldalán ejtett metszést szorítva. Nem mintha fájna neki, inkább csak nem akarja, hogy meglássák a vágást. Mégiscsak szégyenben maradt egy sós-emberrel szemben, lehetett volna gyorsabb is, meg hát nyilvánvalóan a ruháját sem kívánja rossz állapotban mutogatni!
Kit akarunk ámítani… bitangul csíp az a vágás, még akkor is, ha csak rá gondol.*
-He! -*szólítja meg egészen barátságosan a gondolataiba – és még az istenek tudja milyen delíriumba- merülő matrózt, bőrszalagokkal feltekert lábfejével finoman löki meg a férfi csizmáját a bokájánál, ám ha amaz nem reagál kellően gyorsan, vagy figyelmesen, jóval nagyobbat is hajlandó belerúgni, hogy a figyelmét magára irányítsa.*-Szőrös! Élsz?
*A férfi talán elbóbiskolt, talán aludt, de a hirtelen rezzenésre, talán még hörgésre is, amit hallat Thalyssa összerezzen, hogy aztán immáron harmadjára is rárúgjon arra a hosszú lábra, most jóval vérmesebben, lábfejjel.*
-Mit riogatol engemet?! -*bukik ki belőle a másfél hangszínnel magasabb számonkérés. A képe még mindig véres, kevés fehér rész látszik belőle, hála az arcán hasított sebnek, a szájára és környékére alvadt gnóm vérnek és az erősen duzzadt, már most színesedő bal szemnek. Ennek ellenére is kivitelez egy fájó -szinte azonnal megbánt- fintort, ahogy végig méri kiválasztottját.*-Hát…jó rút vagy, jól helyben hagytak. Megtanulhatnál verekedni. Na menjünk, mielőtt kijönnek és szájba vernek. Itt van, szívjad. Segít a fájdalmadon.
*Kiveszi a szájából a pipát, a férfi felé nyújtja. A kezére kötött bőrszalagok a verekedés hevében elvesztek, így az alvadt vértől barnának tűnő kicsi kéz bőrén fel-felsejlenek a beléjük vésett rúnák domborulatai. A kislány kitartóan tartja a kezét a matróz felé először a pipával, majd anélkül, várva, hogy ez elfogadja mindkettőt, egészen elhiszi, hogy képes felhúzni amazt. Kivárja, míg Niall talpra áll, hogy aztán mellette sántikálva indulhassanak el, minél távolabb a Rumostól.
Jó darabig nem szól semmit, nehezére esik tartani a tempót, de egészen felszívja magát, úgy biceg a másik mellett. Balja ökölbe szorítva pihen mellette, képén a fájdalom ellenére is elszánt, elégedett arckifejezés ül. Egészen addig, míg eszébe nem jut valami. Hirtelen torpan meg, már a kikötő környékén járva, erősen markol Niall karjába, megállásra kényszerítve. Felmered rá.*
-A csigácskáim és kagylócskáim? Ugye nem hagytad el őket?!
*Az ő Sós-Apácskája jó pár slukkal később talál csak ki. Addigra a mi jó Rókánk már egészen nyugodt, kisimult arccal ücsörög, az éjszakába kacsintgatva, a szó legszorosabb értelmében, hiszen addigra úgy feldagad a szeme, hogy nyitva tartani sem tudja.
Nehézkesen kászálódik le a hordóról, a festett csudát a szájzugába löki a nyelvével, úgy sántikál a férfi elé, rosszabb kezével az oldalán ejtett metszést szorítva. Nem mintha fájna neki, inkább csak nem akarja, hogy meglássák a vágást. Mégiscsak szégyenben maradt egy sós-emberrel szemben, lehetett volna gyorsabb is, meg hát nyilvánvalóan a ruháját sem kívánja rossz állapotban mutogatni!
Kit akarunk ámítani… bitangul csíp az a vágás, még akkor is, ha csak rá gondol.*
-He! -*szólítja meg egészen barátságosan a gondolataiba – és még az istenek tudja milyen delíriumba- merülő matrózt, bőrszalagokkal feltekert lábfejével finoman löki meg a férfi csizmáját a bokájánál, ám ha amaz nem reagál kellően gyorsan, vagy figyelmesen, jóval nagyobbat is hajlandó belerúgni, hogy a figyelmét magára irányítsa.*-Szőrös! Élsz?
*A férfi talán elbóbiskolt, talán aludt, de a hirtelen rezzenésre, talán még hörgésre is, amit hallat Thalyssa összerezzen, hogy aztán immáron harmadjára is rárúgjon arra a hosszú lábra, most jóval vérmesebben, lábfejjel.*
-Mit riogatol engemet?! -*bukik ki belőle a másfél hangszínnel magasabb számonkérés. A képe még mindig véres, kevés fehér rész látszik belőle, hála az arcán hasított sebnek, a szájára és környékére alvadt gnóm vérnek és az erősen duzzadt, már most színesedő bal szemnek. Ennek ellenére is kivitelez egy fájó -szinte azonnal megbánt- fintort, ahogy végig méri kiválasztottját.*-Hát…jó rút vagy, jól helyben hagytak. Megtanulhatnál verekedni. Na menjünk, mielőtt kijönnek és szájba vernek. Itt van, szívjad. Segít a fájdalmadon.
*Kiveszi a szájából a pipát, a férfi felé nyújtja. A kezére kötött bőrszalagok a verekedés hevében elvesztek, így az alvadt vértől barnának tűnő kicsi kéz bőrén fel-felsejlenek a beléjük vésett rúnák domborulatai. A kislány kitartóan tartja a kezét a matróz felé először a pipával, majd anélkül, várva, hogy ez elfogadja mindkettőt, egészen elhiszi, hogy képes felhúzni amazt. Kivárja, míg Niall talpra áll, hogy aztán mellette sántikálva indulhassanak el, minél távolabb a Rumostól.
Jó darabig nem szól semmit, nehezére esik tartani a tempót, de egészen felszívja magát, úgy biceg a másik mellett. Balja ökölbe szorítva pihen mellette, képén a fájdalom ellenére is elszánt, elégedett arckifejezés ül. Egészen addig, míg eszébe nem jut valami. Hirtelen torpan meg, már a kikötő környékén járva, erősen markol Niall karjába, megállásra kényszerítve. Felmered rá.*
-A csigácskáim és kagylócskáim? Ugye nem hagytad el őket?!
924. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-05 16:27:27
Üzenet elküldve: 2026-07-05 16:27:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Elég gyorsak a reflexei, vagy egyszerűen csak szerencséje van – a felé dobott szék elzúg a feje felett ahogy hirtelen előre görnyedve próbálja kikerülni azt. Csupán egy pillanat kell hozzá, hogy felharsanjon mögötte a hitetlenkedő-fájdalmas kiáltás; a szék telibe kapja a törött orrát egy helyben ácsorogva dédelgető suhancot. A fickó rövid időn belül két nagyon fontos leckét is kapott a csűrdöngölők működéséről. Máskor, más körülmények között talán megsajnálná, vagy ki is nevetné őt, ám most van nagyobb baja is.
Mármint szó szerint nagyobb. Még nincs ideje felegyenesedni, de máris felé száguld az eleven húsból gyúrt hegyomlásra emlékeztető Keszeg. Látja a férfi egy szemében a szándékot, hogy most kiegyenlíti a számlát; de legalábbis -ha ez nem sikerülne- akkor megpróbálja őt kettétörni ott, ahol a legvastagabbra teremtették az istenek. Ösztönösen nehezedik rá bal lábára, a jobbat hátratolva készül az elkerülhetetlenre. A kezeit már nincs ideje rendesen a feje elé tartani, mire a méretét meghazudtoló gyorsasággal rendelkező férfi elér hozzá.
Bár talán az sem számított volna, ha van elég ideje.
A feje szinte hátracsapódik, ahogy az érzése szerint kőből és ércből álló ököl eltalálja azt, valahol az arccsontja környékén. Először csillagokat lát: lilákat és aranyszínűket, ahogy zsarátnokként pattognak hirtelen beszűkülő látótere egyik sarkából a másikba. A csillagokat ezután a tovább-szűkülő Világot elnyelő sötétség követi, szinte húzva őt lefelé az eszméletvesztés jótét ölelésébe.
Nem ájul el. Szerencséje van.
Mikor magához tér -érzése szerint órák is eltelnek addig, pedig a valóságban talán alig pár másodperc-, épp a törött orrú, széktől is megnyekkentett suhanc hátán térdel éppen. Valószínűleg az ütés erejétől annyira hátrakódulhatott, hogy a balfasz módján még mindig ott ácsorgó fickó fogta fel dőltében. Számolja valaki, hogy hányadik leckét kapta az imént a kölyök a csűrdöngölőkről?*
- Harven! *-a fölötte üvöltő hang olyan, mint a túl közel lecsapó villámlást kísérő mennydörgés-* Hogy én milyen rég vártam ezt a napot!
*Arra gondol, hogy ezzel Keszeg egyedül van, de nem mondja ki a gondolatát. Egyrészt nem akarná tovább hergelni őt, másrészt abban sem biztos, hogy ki tudná nyitni a száját.*
- Hmp-phm.. *-dünyörészése emberi nyelven nagyjából annyit tenne, hogy „cseszd meg”, de nem fektet bele több energiát, hogy érthetően fejezze ki magát. Nem is kell. A Keszeg arcán elterülő vigyor elárulja, hogy üzenete azért célt ért. A férfi felé lódul, karjának-lábának emelkedése elárulja, hogy egy jócska rúgással próbálná a fejét célozni. Bár maga még mindig nem tért teljesen észhez, azért ezt felfogja. Szándékoltan az utolsó előtti pillanatban vetődik oldalra, abba az irányba, amerről az őt támadónak hiányzik a szeme. Kissé sutára sikerült mozdulattal áll talpra (gondolatban szebben sikerült neki a dolog), hogy aztán előre vetődve megpróbálja kibillenteni egyensúlyából a jókora férfit. Egészen egyszerű az emögött álló számítás: ha valaki a két lábain áll, akkor nagyon is számít, hogy mekkora a súlya, mekkora lendülettel mekkora pofont tud adni. Ha valaki a földön fekszik, akkor ez jóval kisebb súllyal esik a latba. Szerencséje van: a fél lából álló Keszeg megbillen a számára nem látható irányból érkező támadástól, majd egy hiábavaló, kalimpáló-kapálózó próbálkozás múlva a földön köt ki. Vagyis nem, nem a földön. A törött orrú fickó hátán. Az már szinte sikít a tehetetlen dühében és fájdalmában, valószínűleg nem csak azt bánta meg, hogy vesén verte hősünket, de azt is, hogy ma egyáltalán eljött a Rumosba, sőt, talán azt is, hogy egyáltalán otthagyta anyja biztonságot nyújtó szoknyáját.
Hamarabb evickél fél térdre mint Keszeg, így a következő ütés az övé: a férfi orrát célozza és találja el, érzi, ahogy bütykei alatt undorító engedelmességgel pukkan el az orr porca. Keszeg szinte hörög, mint a veszett kutya; a vére elönti arcát és kisvártatva mellkasát is, egyetlen szeme forog üregében, ahogy célpontját keresi, majd mereven rá is szegeződik, ahogy megtalálja azt. A válaszul kapott ütéstől ismét megszédül kissé, gondolatban meglepő nyugalommal és tárgyilagossággal nyugtázza, hogy Keszeg jobbkezes, hiszen megint ugyanazon az oldalon ütötte meg, mint az előbb. Csak most telibe' a szemét kapja el; így a dagadásnak induló hús úgy zárja le a szemét, hogy szinte maga is félvakká válik.
Talán ez az a pillanat, amikor eddigi hidegvérét kezdi elveszíteni. Tudja: ha Keszeg fogást talál rajta, akkor őt innen valószínűleg vászonba csavarva viszik majd ki. Ezért pedig kár lenne, legalábbis maga így érzi; szeretne még sült halat enni a dokksor mellett könyökölve valami hordón. Saját egy szeme mereven tapad ellenfelére hogy ne szalassza el egyetlen mozdulatát sem, közben keze önkéntelen-ösztönös mozdulattal tapogat körbe, hátha talál valamit, ami hasznára válna. A derekára tűzött tőr túlságosan egyértelmű véget vetne a helyzetnek, s ha egy mód van rá, azt azért elkerülné. Kocsmai bunyó ide, csűrdöngölő oda – azért a közönséges szurkálásért elég egyértelmű jutalmat ró a törvénykezés az ember fiára.
Ujjai valaki keményre bukkannak, s szinte azonnal rá is jön, hogy mi az: a szék lába, amivel Keszeg őt célozta, de a szerencsétlen fickót találta el. Rámarkol. Maga elé rántja, majd úgy sújt le vele, mintha egy pihéből készült pörölyt forgatna - micsoda dolgokra képes az ilyen helyzetekben az ember vérébe habzó harci láz! A szék ripityára törik Keszeg védekezőn maga elé tartott karján, csupán a lába marad az ujjai között. Hát azzal üt. Újra és újra és újra. Valami reccsen – nem a székláb, az egyben marad, akkor csakis Keszeg karja lehetett. A védtelenül maradt fejre céloz, és tovább üt; nem is számolja hányszor, nem is méri, milyen erővel. Addig jár karja, amíg csak szusszal bírja; ekkor már Keszeg felakadt szemmel, karfiolosra vert arccal fekszik az alatta békaként elterült, törött orrú fickón.
Undorodva löki ki kezéből a széklábat, torkát a légszomj és a hányinger szorítja. Négykézláb kúszik arrébb, távolabb a véres tócsától, arrébb a többiek által járt csűrdöngölőtől. A háta nekiütődik valaminek – az a felborult asztal az, aminél ülve kártyáztak. Reszelősen szívja mélyre a levegőt. Saját egyetlen, valóban látó szeme Keszeg arcára mered, vagyis arra, ami megmaradt belőle. ~Csak egy sirály volt~, gondolja keserűen, és tényleg érzi az epe keserűjét nyelve hátsó részén, ~csak egy sirály repült neki~. Elszakítja szemét művétől, és a földön, épp maga mellett meglátja azt az apró csigaházat, amit Thalyssa nyomott a kezébe. Mikor is? Egy éve? Két éve? Nem tudná megmondani. Reszkető ujjakkal veszi fel, és szorítja finoman a tenyerébe. Hol lehet a kölyök? Utoljára akkor látta, amikor kirobbant a verekedés. Reméli, hogy sikerült elszelelnie, mielőtt elcsúnyultak a dolgok.
Feltápászkodik, remegő térdekkel botorkál a kijárat felé. Eleget játszott mára. Talán a Rumosba se fog betérni a következő pár hatban. Meg úgy a környékre se jön. Talán az lesz a legbölcsebb.
A friss levegő szinte elszédíti odakint, bentről még hallatszik a hirig zaja. Nem érdekli. Arrébb botorkál, a sötétben nem is igen látja -pláne így, fél szemmel-, hogy ki van kint, vagy ki nincs. A falnak dől, próbálja visszatartani a rátörő hányingert; a korábban megivott ilyen-olyan szeszek erősen próbálnak feltörni.
Végül csak legyűri az ingert, de még nem mer túlságosan mélyről lélegezni.*
- Ó… bassza meg.. *-a fogai között szűrt nyögés szinte érthetetlen.*
A hozzászólás írója (Niall Harven) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.05 16:30:31
*Elég gyorsak a reflexei, vagy egyszerűen csak szerencséje van – a felé dobott szék elzúg a feje felett ahogy hirtelen előre görnyedve próbálja kikerülni azt. Csupán egy pillanat kell hozzá, hogy felharsanjon mögötte a hitetlenkedő-fájdalmas kiáltás; a szék telibe kapja a törött orrát egy helyben ácsorogva dédelgető suhancot. A fickó rövid időn belül két nagyon fontos leckét is kapott a csűrdöngölők működéséről. Máskor, más körülmények között talán megsajnálná, vagy ki is nevetné őt, ám most van nagyobb baja is.
Mármint szó szerint nagyobb. Még nincs ideje felegyenesedni, de máris felé száguld az eleven húsból gyúrt hegyomlásra emlékeztető Keszeg. Látja a férfi egy szemében a szándékot, hogy most kiegyenlíti a számlát; de legalábbis -ha ez nem sikerülne- akkor megpróbálja őt kettétörni ott, ahol a legvastagabbra teremtették az istenek. Ösztönösen nehezedik rá bal lábára, a jobbat hátratolva készül az elkerülhetetlenre. A kezeit már nincs ideje rendesen a feje elé tartani, mire a méretét meghazudtoló gyorsasággal rendelkező férfi elér hozzá.
Bár talán az sem számított volna, ha van elég ideje.
A feje szinte hátracsapódik, ahogy az érzése szerint kőből és ércből álló ököl eltalálja azt, valahol az arccsontja környékén. Először csillagokat lát: lilákat és aranyszínűket, ahogy zsarátnokként pattognak hirtelen beszűkülő látótere egyik sarkából a másikba. A csillagokat ezután a tovább-szűkülő Világot elnyelő sötétség követi, szinte húzva őt lefelé az eszméletvesztés jótét ölelésébe.
Nem ájul el. Szerencséje van.
Mikor magához tér -érzése szerint órák is eltelnek addig, pedig a valóságban talán alig pár másodperc-, épp a törött orrú, széktől is megnyekkentett suhanc hátán térdel éppen. Valószínűleg az ütés erejétől annyira hátrakódulhatott, hogy a balfasz módján még mindig ott ácsorgó fickó fogta fel dőltében. Számolja valaki, hogy hányadik leckét kapta az imént a kölyök a csűrdöngölőkről?*
- Harven! *-a fölötte üvöltő hang olyan, mint a túl közel lecsapó villámlást kísérő mennydörgés-* Hogy én milyen rég vártam ezt a napot!
*Arra gondol, hogy ezzel Keszeg egyedül van, de nem mondja ki a gondolatát. Egyrészt nem akarná tovább hergelni őt, másrészt abban sem biztos, hogy ki tudná nyitni a száját.*
- Hmp-phm.. *-dünyörészése emberi nyelven nagyjából annyit tenne, hogy „cseszd meg”, de nem fektet bele több energiát, hogy érthetően fejezze ki magát. Nem is kell. A Keszeg arcán elterülő vigyor elárulja, hogy üzenete azért célt ért. A férfi felé lódul, karjának-lábának emelkedése elárulja, hogy egy jócska rúgással próbálná a fejét célozni. Bár maga még mindig nem tért teljesen észhez, azért ezt felfogja. Szándékoltan az utolsó előtti pillanatban vetődik oldalra, abba az irányba, amerről az őt támadónak hiányzik a szeme. Kissé sutára sikerült mozdulattal áll talpra (gondolatban szebben sikerült neki a dolog), hogy aztán előre vetődve megpróbálja kibillenteni egyensúlyából a jókora férfit. Egészen egyszerű az emögött álló számítás: ha valaki a két lábain áll, akkor nagyon is számít, hogy mekkora a súlya, mekkora lendülettel mekkora pofont tud adni. Ha valaki a földön fekszik, akkor ez jóval kisebb súllyal esik a latba. Szerencséje van: a fél lából álló Keszeg megbillen a számára nem látható irányból érkező támadástól, majd egy hiábavaló, kalimpáló-kapálózó próbálkozás múlva a földön köt ki. Vagyis nem, nem a földön. A törött orrú fickó hátán. Az már szinte sikít a tehetetlen dühében és fájdalmában, valószínűleg nem csak azt bánta meg, hogy vesén verte hősünket, de azt is, hogy ma egyáltalán eljött a Rumosba, sőt, talán azt is, hogy egyáltalán otthagyta anyja biztonságot nyújtó szoknyáját.
Hamarabb evickél fél térdre mint Keszeg, így a következő ütés az övé: a férfi orrát célozza és találja el, érzi, ahogy bütykei alatt undorító engedelmességgel pukkan el az orr porca. Keszeg szinte hörög, mint a veszett kutya; a vére elönti arcát és kisvártatva mellkasát is, egyetlen szeme forog üregében, ahogy célpontját keresi, majd mereven rá is szegeződik, ahogy megtalálja azt. A válaszul kapott ütéstől ismét megszédül kissé, gondolatban meglepő nyugalommal és tárgyilagossággal nyugtázza, hogy Keszeg jobbkezes, hiszen megint ugyanazon az oldalon ütötte meg, mint az előbb. Csak most telibe' a szemét kapja el; így a dagadásnak induló hús úgy zárja le a szemét, hogy szinte maga is félvakká válik.
Talán ez az a pillanat, amikor eddigi hidegvérét kezdi elveszíteni. Tudja: ha Keszeg fogást talál rajta, akkor őt innen valószínűleg vászonba csavarva viszik majd ki. Ezért pedig kár lenne, legalábbis maga így érzi; szeretne még sült halat enni a dokksor mellett könyökölve valami hordón. Saját egy szeme mereven tapad ellenfelére hogy ne szalassza el egyetlen mozdulatát sem, közben keze önkéntelen-ösztönös mozdulattal tapogat körbe, hátha talál valamit, ami hasznára válna. A derekára tűzött tőr túlságosan egyértelmű véget vetne a helyzetnek, s ha egy mód van rá, azt azért elkerülné. Kocsmai bunyó ide, csűrdöngölő oda – azért a közönséges szurkálásért elég egyértelmű jutalmat ró a törvénykezés az ember fiára.
Ujjai valaki keményre bukkannak, s szinte azonnal rá is jön, hogy mi az: a szék lába, amivel Keszeg őt célozta, de a szerencsétlen fickót találta el. Rámarkol. Maga elé rántja, majd úgy sújt le vele, mintha egy pihéből készült pörölyt forgatna - micsoda dolgokra képes az ilyen helyzetekben az ember vérébe habzó harci láz! A szék ripityára törik Keszeg védekezőn maga elé tartott karján, csupán a lába marad az ujjai között. Hát azzal üt. Újra és újra és újra. Valami reccsen – nem a székláb, az egyben marad, akkor csakis Keszeg karja lehetett. A védtelenül maradt fejre céloz, és tovább üt; nem is számolja hányszor, nem is méri, milyen erővel. Addig jár karja, amíg csak szusszal bírja; ekkor már Keszeg felakadt szemmel, karfiolosra vert arccal fekszik az alatta békaként elterült, törött orrú fickón.
Undorodva löki ki kezéből a széklábat, torkát a légszomj és a hányinger szorítja. Négykézláb kúszik arrébb, távolabb a véres tócsától, arrébb a többiek által járt csűrdöngölőtől. A háta nekiütődik valaminek – az a felborult asztal az, aminél ülve kártyáztak. Reszelősen szívja mélyre a levegőt. Saját egyetlen, valóban látó szeme Keszeg arcára mered, vagyis arra, ami megmaradt belőle. ~Csak egy sirály volt~, gondolja keserűen, és tényleg érzi az epe keserűjét nyelve hátsó részén, ~csak egy sirály repült neki~. Elszakítja szemét művétől, és a földön, épp maga mellett meglátja azt az apró csigaházat, amit Thalyssa nyomott a kezébe. Mikor is? Egy éve? Két éve? Nem tudná megmondani. Reszkető ujjakkal veszi fel, és szorítja finoman a tenyerébe. Hol lehet a kölyök? Utoljára akkor látta, amikor kirobbant a verekedés. Reméli, hogy sikerült elszelelnie, mielőtt elcsúnyultak a dolgok.
Feltápászkodik, remegő térdekkel botorkál a kijárat felé. Eleget játszott mára. Talán a Rumosba se fog betérni a következő pár hatban. Meg úgy a környékre se jön. Talán az lesz a legbölcsebb.
A friss levegő szinte elszédíti odakint, bentről még hallatszik a hirig zaja. Nem érdekli. Arrébb botorkál, a sötétben nem is igen látja -pláne így, fél szemmel-, hogy ki van kint, vagy ki nincs. A falnak dől, próbálja visszatartani a rátörő hányingert; a korábban megivott ilyen-olyan szeszek erősen próbálnak feltörni.
Végül csak legyűri az ingert, de még nem mer túlságosan mélyről lélegezni.*
- Ó… bassza meg.. *-a fogai között szűrt nyögés szinte érthetetlen.*
A hozzászólás írója (Niall Harven) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.07.05 16:30:31
923. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-05 13:58:27
Üzenet elküldve: 2026-07-05 13:58:27
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Elnyíló ajkakkal mered Keszegre, aki Zöldfog helyett Harvent veszi célba. Keze megrándul a levegőben, mintha csak feléjük igyekezne nyúlni, ám félúton elhal a mozdulat. Most nem azért van itt, hogy férfiakat mentsen, mentsék meg amazok magukat, s ha nekik nem megy, hát bízzák magukat az istenekre, azok úgyis őket kegyelik.
Kezdetét veszi a szüret.
Ügyesen, alaposan kapkodja a földön guruló aranytallérokat, a lendülő, kandikáló erszényeket. A kezei pontosak, a léptei nesztelenek, szinte táncol a káoszban. A bemelegítésnek most látja igazán értelmét az ember.
Egy újabb tallér, egy újabb hajolás, ám felálni már nem tud. Hirtelen, nem várt támadás áldozatává válik hátulról. Pontosabban a haja, merthogy a mocskos, kurta ujjak vaskampókként kapaszkodnak a vörös csigákba, hogy aztán a gnóm egész testsúlyát belevive a mozdulatba rántsa méretét és fizikumát meghazudtoló erősséggel a lányt, hajánál fogva a földre. Thalyssa kezdeti, fájdalom okozta riadalmát és értetlenségét pillanatokon belül felváltva a düh, azonban az első szekundumban regálni mégsem tud. Hiába gyors a Róka, a felpaprikázott mélynövésű. Akár a lovak felett, úgy fordul pillanatok alatt a lányra a köpcös test, hogy hasára huppanva magasodjon felé, s igyekezzen ököllel az arcába sújtani.
Az első ütést benyeli.
Egyenesen a szemét éri, pontosabban az alsó szemhéjon, az arccsontnál csattan. A gnóm gyűrűvel üt, ám szerencsére rossz szögben, így a mozdulat valahogy megcsusszan, elkenődik kicsit, pontos ütés helyett inkább csak -egész erősen- érintve a területet, illetve a halántékot, fület. Ahhoz nem elég, hogy eltörje az erdei csontját, ahhoz viszont bőven elég, hogy jó pár hétig magán viselje találkozásuk nyomait.
Thalyssa tompán nyekken az ütésre, feje hátracsapódik a mocskos padlóra. Egy pillanatra azt sem tudja hol van, a Rumos kormos, zsíros, pókhálós - és csak az istenek tudják még milyen- plafonja szinte táncol felette, apró reccsenést hall, majd sípoló fület. A fehér villanást táncoló, kissé elhomályosuló fények kísérik. A kezdeti sokkot tizedmásodperc után követi az arcát elöntő hirtelen forróság, mely égő, lüktető fájdalomként szétterjed a területen. A szeméből ömleni kezd a könny, pedig mérget venne rá, nem sír.
Nem tud sírni, mert nincs rá ideje, a gnóm két kezét ökölbe szorítva, malmokra emlékeztető körzésekkel igyekszik újra és újra lesújtani, a botcsinálta tolvaj fejét véve célba. Thalyssát ütötték eleget, s birkózott még többet húgaival ahhoz, hogy megszerezze a megfelelő rutint egy kocsmai verekedéshez, így az izomreflex azonnal életbe lép. Felemeli a karját, hogy védje magát, lábaival kalimpál, igyekszik lerugdosni a vérmes támadót, ám az nem tágít. Jóval keményebb kötésű, mint bármelyik kishúga, nagyobbakat is tud ütni, mint egy élete első tíz évét taposó leányka. Így hát a Róka védi magát, a fejét, míg el nem jön az ő ideje.
Hamarosan így is történik. A gnóm elköveti élete legnagyobb hibáját.
A gyűrű erősen, mélynek tűnően szánt végig az egyik cséplő-hadaró mozdulatnál a lány arcán. Hiába a fülében lüktető adrenalin, a vágást megérzi. A metszésből pillanatokon belül kibuggyan a vér, mely meleg, ragacsos palástként terül szét a szeplős arcon. A kislány felhördül, fél kezével erőset ver a másikra, így taszítva rajta egyet, kizökkentve a cséplésből, a másikkal az arcához kap. Egy pillanatról van szó csupán. Ujjbegyeit a zsibbadó, égő felülethez érinti, hogy megérezze rajta a csúszós, fémes tapintást. Aztán meglátja a vörös színt.
Felhördül.
A felemás szemek vad őrülettel vándorolnak a gnómra, olyan elemi, nyers, állatias agressziót ígérve, melytől még a sokat látott matróz is visszahőköl. A férfi a zsigereiben érzi, valami olyasmit keltett fel, amire nem számított. Valamit, amivel csak ritkán találkozott.
A kezei, majd az egész teste reszketni kezdenek a dühtől, a füle sípol, a szemei vakká vállnak. Thalyssa vöröset lát. Artikulálatlanül, állatiasan ordít fel vékony hangján, mely ostorcsapásként vág végig a Rumos légterén, átmetszve a káoszt és zűrzavart.
Nem a fájdalomtól…
A dühtől.*
-A delfinbaszó skorbutos kurva anyádat, HÁT -NE- AZ- ARCOMAT!
*Az utolsó mondatát szótagoltan, a fogait összeszorítva préseli, minden egyes szótagnál erősebbet markolva, tépve a látványtól és hallottaktól egy pillanatra megtántorodó, visszahőkölő gnómra. Hamarosan összegombolyodik a két kurta test, egymásnak feszülve tépik kuszán egymást, akár a megvadult állatok. Penge villan, majd pillanatokkal később embertelen ordítás vág végig a tömegverekedésen.
Thalyssa arca véres, vicsorgó fogai között vöröslő ismeretlenség csillan. Agresszívan tépi egyenesbe maga alatt a magzatpózba kuporodni igyekvő matrózt, aki bíborba borult kézfejét markolja. Csontos térdeivel a másik mellkasára kucorodik, majd átcsusszan a vállaira, sípcsontjaival a kezeire igyekszik támasztani. A kislány félreköp, az eddig fogai között lévő ismeretlen darab fémesen koppan a földön, nem messze a gnóm, verekedésben elveszített, véres tőrétől.
Egy ujj, rajta a gyűrű. Ugyan az a gyűrű, amellyel felsértették Thalyssa arcát. A csonkot kíméletlenül markolja fel, dühödten nyomja a segítségért ordító gnóm szájába. Egészen a képébe hajol, vicsorogva tapasztja a nyíló szájra a tenyerét, nem törődve a fuldoklással, az öklendezéssel.
A lány saját anyanyelvén sziszeg valamit a gnómra még, mintha csak átkot köpne felé, majd fellöki magát állásba. Az oldalát markolja, sántítva indul meg kifelé. Óvatosan, egészen fáradtan. Aztán megtorpan. Szivárgó oldalára lapogat, rosszallóan szusszant, ahogy a felnyesett anyag alól kivillan a fehér, szeplős bőr, illetve az azt maszatoló vér. Nem súlyos, mindössze megcsípte az acél. A felemás tekintet lepillant a földre, a lába elé tévedő, gyertyafényben tompán megcsillanó rezes apróságra. A zöld csoda!
Diadalmasan hajol le, felmarkolja a kitört, véres fogat, a tenyerébe szorítja, úgy sántikál tovább. Sós-Apácskájával egyelőre nem foglalkozik, amannak úgyis ott vannak a szerencsehozó csigák és kagylók. Odakint mély levegőt vesz, megtölti a tüdejét a hideg, mocskos levegővel.
Az éjszaka szép. A csillagok fényesen ragyognak odafent, odabentről még mindig ordítás és csetepaté moraja keveredik. A tallérok odabent maradtak, ám a vigaszdíj nála van.
Ujjai szorosabban záródnak a tenyerében lapuló rezes fogra. Úgy dönt, a friss levegőn várja ki a verekedés végét. Niallt.
Így az egyik ládára ül, pipáját előhúzva ügyködik vele egy keveset, végül a szájába tűzve a szárát gyújtja meg. A pipafüst bódító. Nem annyira, hogy kiüsse, de annyira igen, hogy elvegye a szeme alatt lüktető és oldalát csípő fájdalmat.
Fejét a krimó deszkáinak billenti, arcát az ég felé fordítja. Térdét magasra húzza, talpát megtámasztja a láda szélén. Kiélvezi a zsibbadást hozó füstöt és a szűk utcákon átcsapó hűvös szellőt.*
*Elnyíló ajkakkal mered Keszegre, aki Zöldfog helyett Harvent veszi célba. Keze megrándul a levegőben, mintha csak feléjük igyekezne nyúlni, ám félúton elhal a mozdulat. Most nem azért van itt, hogy férfiakat mentsen, mentsék meg amazok magukat, s ha nekik nem megy, hát bízzák magukat az istenekre, azok úgyis őket kegyelik.
Kezdetét veszi a szüret.
Ügyesen, alaposan kapkodja a földön guruló aranytallérokat, a lendülő, kandikáló erszényeket. A kezei pontosak, a léptei nesztelenek, szinte táncol a káoszban. A bemelegítésnek most látja igazán értelmét az ember.
Egy újabb tallér, egy újabb hajolás, ám felálni már nem tud. Hirtelen, nem várt támadás áldozatává válik hátulról. Pontosabban a haja, merthogy a mocskos, kurta ujjak vaskampókként kapaszkodnak a vörös csigákba, hogy aztán a gnóm egész testsúlyát belevive a mozdulatba rántsa méretét és fizikumát meghazudtoló erősséggel a lányt, hajánál fogva a földre. Thalyssa kezdeti, fájdalom okozta riadalmát és értetlenségét pillanatokon belül felváltva a düh, azonban az első szekundumban regálni mégsem tud. Hiába gyors a Róka, a felpaprikázott mélynövésű. Akár a lovak felett, úgy fordul pillanatok alatt a lányra a köpcös test, hogy hasára huppanva magasodjon felé, s igyekezzen ököllel az arcába sújtani.
Az első ütést benyeli.
Egyenesen a szemét éri, pontosabban az alsó szemhéjon, az arccsontnál csattan. A gnóm gyűrűvel üt, ám szerencsére rossz szögben, így a mozdulat valahogy megcsusszan, elkenődik kicsit, pontos ütés helyett inkább csak -egész erősen- érintve a területet, illetve a halántékot, fület. Ahhoz nem elég, hogy eltörje az erdei csontját, ahhoz viszont bőven elég, hogy jó pár hétig magán viselje találkozásuk nyomait.
Thalyssa tompán nyekken az ütésre, feje hátracsapódik a mocskos padlóra. Egy pillanatra azt sem tudja hol van, a Rumos kormos, zsíros, pókhálós - és csak az istenek tudják még milyen- plafonja szinte táncol felette, apró reccsenést hall, majd sípoló fület. A fehér villanást táncoló, kissé elhomályosuló fények kísérik. A kezdeti sokkot tizedmásodperc után követi az arcát elöntő hirtelen forróság, mely égő, lüktető fájdalomként szétterjed a területen. A szeméből ömleni kezd a könny, pedig mérget venne rá, nem sír.
Nem tud sírni, mert nincs rá ideje, a gnóm két kezét ökölbe szorítva, malmokra emlékeztető körzésekkel igyekszik újra és újra lesújtani, a botcsinálta tolvaj fejét véve célba. Thalyssát ütötték eleget, s birkózott még többet húgaival ahhoz, hogy megszerezze a megfelelő rutint egy kocsmai verekedéshez, így az izomreflex azonnal életbe lép. Felemeli a karját, hogy védje magát, lábaival kalimpál, igyekszik lerugdosni a vérmes támadót, ám az nem tágít. Jóval keményebb kötésű, mint bármelyik kishúga, nagyobbakat is tud ütni, mint egy élete első tíz évét taposó leányka. Így hát a Róka védi magát, a fejét, míg el nem jön az ő ideje.
Hamarosan így is történik. A gnóm elköveti élete legnagyobb hibáját.
A gyűrű erősen, mélynek tűnően szánt végig az egyik cséplő-hadaró mozdulatnál a lány arcán. Hiába a fülében lüktető adrenalin, a vágást megérzi. A metszésből pillanatokon belül kibuggyan a vér, mely meleg, ragacsos palástként terül szét a szeplős arcon. A kislány felhördül, fél kezével erőset ver a másikra, így taszítva rajta egyet, kizökkentve a cséplésből, a másikkal az arcához kap. Egy pillanatról van szó csupán. Ujjbegyeit a zsibbadó, égő felülethez érinti, hogy megérezze rajta a csúszós, fémes tapintást. Aztán meglátja a vörös színt.
Felhördül.
A felemás szemek vad őrülettel vándorolnak a gnómra, olyan elemi, nyers, állatias agressziót ígérve, melytől még a sokat látott matróz is visszahőköl. A férfi a zsigereiben érzi, valami olyasmit keltett fel, amire nem számított. Valamit, amivel csak ritkán találkozott.
A kezei, majd az egész teste reszketni kezdenek a dühtől, a füle sípol, a szemei vakká vállnak. Thalyssa vöröset lát. Artikulálatlanül, állatiasan ordít fel vékony hangján, mely ostorcsapásként vág végig a Rumos légterén, átmetszve a káoszt és zűrzavart.
Nem a fájdalomtól…
A dühtől.*
-A delfinbaszó skorbutos kurva anyádat, HÁT -NE- AZ- ARCOMAT!
*Az utolsó mondatát szótagoltan, a fogait összeszorítva préseli, minden egyes szótagnál erősebbet markolva, tépve a látványtól és hallottaktól egy pillanatra megtántorodó, visszahőkölő gnómra. Hamarosan összegombolyodik a két kurta test, egymásnak feszülve tépik kuszán egymást, akár a megvadult állatok. Penge villan, majd pillanatokkal később embertelen ordítás vág végig a tömegverekedésen.
Thalyssa arca véres, vicsorgó fogai között vöröslő ismeretlenség csillan. Agresszívan tépi egyenesbe maga alatt a magzatpózba kuporodni igyekvő matrózt, aki bíborba borult kézfejét markolja. Csontos térdeivel a másik mellkasára kucorodik, majd átcsusszan a vállaira, sípcsontjaival a kezeire igyekszik támasztani. A kislány félreköp, az eddig fogai között lévő ismeretlen darab fémesen koppan a földön, nem messze a gnóm, verekedésben elveszített, véres tőrétől.
Egy ujj, rajta a gyűrű. Ugyan az a gyűrű, amellyel felsértették Thalyssa arcát. A csonkot kíméletlenül markolja fel, dühödten nyomja a segítségért ordító gnóm szájába. Egészen a képébe hajol, vicsorogva tapasztja a nyíló szájra a tenyerét, nem törődve a fuldoklással, az öklendezéssel.
A lány saját anyanyelvén sziszeg valamit a gnómra még, mintha csak átkot köpne felé, majd fellöki magát állásba. Az oldalát markolja, sántítva indul meg kifelé. Óvatosan, egészen fáradtan. Aztán megtorpan. Szivárgó oldalára lapogat, rosszallóan szusszant, ahogy a felnyesett anyag alól kivillan a fehér, szeplős bőr, illetve az azt maszatoló vér. Nem súlyos, mindössze megcsípte az acél. A felemás tekintet lepillant a földre, a lába elé tévedő, gyertyafényben tompán megcsillanó rezes apróságra. A zöld csoda!
Diadalmasan hajol le, felmarkolja a kitört, véres fogat, a tenyerébe szorítja, úgy sántikál tovább. Sós-Apácskájával egyelőre nem foglalkozik, amannak úgyis ott vannak a szerencsehozó csigák és kagylók. Odakint mély levegőt vesz, megtölti a tüdejét a hideg, mocskos levegővel.
Az éjszaka szép. A csillagok fényesen ragyognak odafent, odabentről még mindig ordítás és csetepaté moraja keveredik. A tallérok odabent maradtak, ám a vigaszdíj nála van.
Ujjai szorosabban záródnak a tenyerében lapuló rezes fogra. Úgy dönt, a friss levegőn várja ki a verekedés végét. Niallt.
Így az egyik ládára ül, pipáját előhúzva ügyködik vele egy keveset, végül a szájába tűzve a szárát gyújtja meg. A pipafüst bódító. Nem annyira, hogy kiüsse, de annyira igen, hogy elvegye a szeme alatt lüktető és oldalát csípő fájdalmat.
Fejét a krimó deszkáinak billenti, arcát az ég felé fordítja. Térdét magasra húzza, talpát megtámasztja a láda szélén. Kiélvezi a zsibbadást hozó füstöt és a szűk utcákon átcsapó hűvös szellőt.*
922. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-03 08:38:15
Üzenet elküldve: 2026-07-03 08:38:15
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
- Mi van?
*Zöldfog arcán meglepett-értetlen kifejezés nyúlik el a választ hallva. Nagydarab, és nem is túl bizalomgerjesztő fizimiskájú fickó – így nincs is szokva ahhoz, hogy valaki csak úgy visszapofázzon neki, zsigerből, gondolkodás nélkül.
Márpedig a zsigeri hirtelenség jellemző a matrózra. Pontosabban: egy időben kifejezetten jellemző volt. Akkoriban még sihedernek sem lehetett volna nevezni, hiszen az állán legfeljebb tollpihe-puhaságú, átlátó szőr volt, és ha nagyon összehúzta magát, akkor simán belefért egy nagyköbölös vagy átalagos hordóba. Akkoriban már nagy magabiztossággal járta a dokksort, s ott ismerték is, bár talán nem jó híréről. Vézna de nagypofájú gyerek hírében állt, és erre valóban rá is szolgált. A dokksor munkásait rendre cukkolta, és amikor azok elunták ezt, gyors lábain pillanatok alatt el tudott tűnni előlük. Nem egyszer és nem is kétszer esett meg, hogy éjjel, amikor már senki sem látta, árnyként lopódzott fel egy-egy hajóra, és ott a kapitány kajütjét megkeresve elcsent ezt-azt. Nem nagy dolgokat: hajózási térképet, léptékmérőt, szextánst vagy iránytűt, szóval csupa olyasmit, aminek az eltűnése bosszúságot okozott csupán. Ám egyszer, társai felbujtására az Aranyló Uszony nevű hajót is meglátogatta. Az Aranyló Uszony egy pazarlón feldíszített közepes méretű hajó volt, egyetlen céllal: az akkor még igen erős lábakon álló nemesség szórakoztatását biztosította. Fedélzetén töméntelen mennyiségű pia volt felhalmozva, szinte folyamatos volt az ínyencebbnél ínyencebb ételek beszállítása. Az Uszony legénysége nem volt nagyszámú, de annál diszkrétebb; egyik sem beszélt a tiszta bőrű, tiszta ruhájú kurvákról, amelyek hajnalra sokszor felismerhetetlenné pocsékolva kerültek elő a hajó gyomrából. Egyik sem beszélt a kis ládikákról, amelyekben nem talkumot tartottak, de egészen másfajta porokat, amelyek mellett az ördögvigyor és a horadil -amelyekből szinte végtelen készlet állt rendelkezésre a hajón- csupán ártatlan játékszernek tűntek. Senki sem beszélt a kapitány kajütjében lévő ládáról, amelynek gyomra -gyerekként- felfoghatatlan mennyiségű arannyal volt tele. Senki sem beszélt ezekről. Így hát szinte mindenki tudott róluk. Aznap este, inkább már hajnal felé, amikorra a dokksor szélére kikötött hajón lévők ilyen-olyan ájulatban és bódulatban voltak, ez a láda volt a célja. Nem akart sokat elcsenni belőle, épp csak annyit, hogy bizonyítani tudja: erre is képes. Képes is volt. Úgy jutott fel a hajóra, hogy akár dzsiggelhetett volna közben, annyira nem tűnt fel senkinek a jelenléte. A kapitány kajütjébe bejutni sem volt nehéz. A ládát megtalálni sem. A maréknyi aranyat elvenni sem. Míg ott járt, tágra nyílt szemmel nézett meg mindent, amiről senki sem beszélt: a kurvákat, az orruk alatt fehér nyomokat viselő, magukról nem tudó vendégeket, a roskadozó asztalokat. De volt valami a hajón, amiről tényleg senki sem beszélt, és maga sem tudott róla: őrök. Azok az első pillanattól fogva tudhatták hogy a hajón van, és csak akkor csaptak le rá, mikor már a kajütből kifelé tartott. Nem volt egyszerű, de a fedélzeten ide-oda cikázva nagy nehezen lerázta az őket üldöző, nagydarab, túlságosan is józan fickókat. Menekülése közben megtett mindent, hogy ez sikerüljön: asztalt borított, maga mögé rántott egy-egy méla arcú fickót vagy nőt, le-föl pattogott, amit csak el lehet képzelni. Aha, hát.. az egyik asztalon volt egy gyertyatartó, amiben még nem volt leégve a gyertya. Persze ezt az asztalt is fellökte. A gyertya pedig beleesett a kifolyt italba, és az italban lévő szesz mély „hbhuhhh” hangot hallatva lobbant be. Az utolsó pillanatban tudott lemenekülni a hajóról. Amennyire tudja, másnak ez nem sikerült. Az Aranyló Uszony megégett, azóta valószínűleg elrothadt darabjai még ma is ott vannak a dokksor legszélső helyén az iszap alatt. Alig páran tudják a Kikötőben, hogy mi történt ott és akkor. Gyerekként, amikor mindezt elmesélte a társainak, azok elhűlve annyit mondtak, hogy a sirály bátorságával szállt le a hajón, és egy balfasz sirály kecsességével távozott onnan. Ekkor ragadt rá a név, ami aztán gyomorforgató módon emlékeztette őt erre az estére évekig: Sirály. Sirály Harven.*
- Mi van?
*Zöldfog arca egyre sötétebbnek tűnik, ahogy a kezében tartott kártyapaklit az asztalra dobja, hogy a lapok a szélrózsa összes irányába szétcsúsznak. Maga azóta sem vette le a tekintetét a fickóról, tarkóján szinte égnek állnak a szőrszálak, mint mikor odakint, a tengeren lassan forrni kezd a levegő a közeledő vihar nyomása alatt.
Márpedig a viharokról tud egy-s-mást. A valódi viharokról, és azokról is, amik az emberben tudnak zajlani.
Akkor már idősebb volt, tízszer is látta, hogy milyen színű a tenger télen, amikor egy hajón állva mást se lát az ember, csak a vizet. Talán húsz lehetett, vagy huszonegy éves..? Még mindig forrófejű, hirtelen kezű, és fékezhetetlen nyelvű legény. Nem is csoda, hogy ekkor már a negyedik hajón szolgált, és hogy az előző háromról is szaró macskaként dobták ki. Még mindig Sirálynak nevezték, bár már senki sem tudta, hogy honnan ered a neve. Sokan azt hitték, hogy jellegzetes, fejhangú nevetése miatt kapta ezt a nevet. Ez a bizonyos negyedik hajó, amelyen kutyaközönséges matrózként szolgált, akinek a legnemesebb feladata nagyjából kimerült abban, hogy a fedélzet szurokkal bevont deszkáit suvickolta a térdein állva és görnyedve, szóval, ez a hajó volt a Hullám Kincse. Fellengzős név egy kutya közönséges, közepes merülésű egyárbocosnak, aminek a gyomra alig két tucat bálányi árut volt képes befogadni. A legénysége sem volt nagy: a kapitányt és persze magát leszámítva még három másik fickó szolgált rajta. Ha valaki szolgált már ennyire kicsi hajón és ennyire kevés emberrel, az akkor tudja ezt; de aki nem, az megtudja most: nem egyszerű a dolog. A hatokig tartó áruszállító körök, amelyek során csupán fel-le pakolni állnak meg szinte, végtelenül hosszúnak érződnek; a hajó teste ketrec-méretűnek tűnik, és mindig ugyanazt a négy arcot bámulni roppant unalmas. Egy ennyire zárt helyen, ennyire zárt közösségben a legapróbb dolgok is hatalmasnak tűnnek. Ki hagyta megint belekövesedni a zabkásáját a fatányérba? Ki hagyta szanaszét a holmiját a hajó gyomrában úgy, hogy át lehet esni rajta? Ki az, aki a hajó tatjánál és nem az orránál pucsított ki a tengerre szarás közben, hogy a szél végighordta a hajó oldalán a mocskot? Hát mit lehet kezdeni ilyen helyzetben, hogy jobban teljen az idő, és elviselhetőbb legyen a bezártság és a feszültség? Hát persze: ittak. Nem is kicsit, nem is keveset. Az a hír járta a Hullámról, hogy ha valakinek érzékenyebb orra volt a kikötőben, elég volt csak beleszippantania a levegőbe délelőtt, hogy tudja: délután befutnak majd. Az ivás mellett kártyázással töltötték még az időt, bár ez talán nem volt túl bölcs dolog, mert több feszültség fakadt belőle, mint öröm. Érthető is: a vesztesek túl közelről kellett bámulják a nyertes önelégült arcát. Legalább annyi szerencséjük volt, hogy a szerencse forgandósága miatt mindenki volt vesztes, és mindenki volt nyertes is. Így legalább nem volt balhé. Legalábbis egy ideig. Akkoriban már nagyon sokat zsugázott, nem csak a Hullámon, de a kikötőben is, és tudták róla, hogy bármikor kapható a dologra. Nem is játszott rosszul. Amikor már a negyedik este is úgy telt el, hogy maga zsebelte be a nyeremény java részét az ivással egybekötött játék közben, az addigra felgyűlt feszültség már kézzelfogható volt. „Csalsz, baszdmeg!”, üvöltötték az arcába közvetlen közelről, „csalsz, és elbaszod mindenki játékát!”. Már alapból az felhúzta az italtól tompán zsibbadó agyát, hogy az arcába fröcsögött a nyál, nem még az, hogy mivel gyanúsították. Nem bírta ki: visszaszólt. Újra és újra csalónak nevezték, a végén már nem is csak egy valaki -pedig amúgy nem csalt, meg is esküdne rá..!-, míg a feszültség kézzel foghatóvá nem vált, és végül valóban kézzelfogható nem lett. Összeverekedtek. Csúnyán. Annyira csúnyán, hogy a végén előkerültek a rövidpengéjű matrózkések is. Az egyik fickó, akit Keszegnek hívtak nyúlánk, szálkás testalkata után, combon szúrta őt. Kevésen múlt, hogy a késének hegye nem találta el a csontot a lábában, vagy ami talán még rosszabb lett volna: valamelyik vastagabb eret. A fájdalomtól végleg elveszítette kontrollt, és saját késével úgy ment neki Keszegnek, hogy az eset vége az lett, hogy a kése hegyével kifordította a fickó szemét a helyéről. Miután a legelső lehetséges helyen leszállt a Hullám Kincse fedélzetéről, soha többet nem is állt rá újra. Keszeget sem látta többet. Különben Keszeg, hogy eltitkolják mi történt valójában a hajón akkor, azt a mesét kezdte terjeszteni, hogy egy sirály esett neki odakint, és az kaparta ki a szemét. Vicces, valahol ez igaz is volt. Maga viszont soha többet nem használta a Sirály nevet ezután, és igen hamar le is szoktatott róla mindenki mást, hogy így tegyen. Ezután kezdett nagyon-nagyon odafigyelni arra is, hogy ne kerüljön túl zűrös helyzetekbe, és hogy lehetőség szerint mindig megőrizze a hidegvérét.*
- Mi van?!
*Tessék: harmadjára is elhangzik a bűvös mondat. A Zöldfog által eldobott kártyákra veti a sajátjait, megfeszül ültében. Nem kell sokat gondolkoznia azon, hogy mi fog most történni, ahhoz sokat, túl sokat ült már ilyen asztaloknál. Szeme sarkából látja csak meg a mozgást, érzése szerint túl későn. Mire reagálni tudna rá, egy hatalmas, húsból és csontból és izomból álló tornádó érkezik az asztalukhoz, szemlátomást egyetlen céllal: hogy az épp felállófélben lévő Zöldfog cimboráját megkínálja valamivel, aminek az utóízén aligha fog jóízűn cuppogni a tengerész.
Ösztönösen rúgja magát hátra az asztaltól, székének lábai panaszosan sikoltanak fel súlya alatt. Valamit elronthat a mozdulat közben, mert a székláb megakad a gyalult padlódeszkák egyikében, és a lendülettől a szék hátra billen. Zuhantában még látja, ahogy Zöldfog szemei felakadnak az ütéstől, és hogy Sendren és Perites felpattannak ültükből. Többet nincs lehetősége megfigyelni, ilyen ez, ha az ember épp tarkóval a föld felé száguld. De nem éri el a mozdulat mélypontját, annál hamarabb kerül valaki az útjába, hogy lesodorja a lábáról. A mögötte álló szerencsétlensége a saját szerencséje, a megakasztott zuhanás törött lendülete már nem elég ahhoz, hogy koponyája hatalmasat koppanjon a padlón. Így is beletelik pár másodpercbe, mire összeszedi magát, és felkászálódik a földről. Már nem húsz éves..! Bizonytalanul keresi talpával maga alatt a talajt még vagy két nyögés-szerű légvétel idejéig, majd mire felnéz, a Rumos már egészen más arcát mutatja, mint alig egy perccel korábban.
Műkedvelő kocsmázók úgy hívnák ezt: járják a csűrdöngölőt. A korábban látott-érzett feszültség a hústornádó hatására kitört, persze elsősorban azon a vonalon ahol az végigcsörtetve felborogatott majdnem mindent és mindenkit. De épp úgy, ahogy egy hajó farokhulláma szétterjed a vízen, a feszültség szikrái is úgy pattannak szét, hogy itt is-ott is lángra kapjanak. Csűrdöngölő. Csűr, az nem sok van, de döngölés – nos, az akad bőven. Ököllel fejet, fejjel asztalt, asztallal hátat. Mindent mindennel, az összes létező kombinációban. A Rumos úgy fest, mintha a mögötte lévő istállóban üzemelő küzdőtér beköltözött volna ide, s a nézőközönség is a látványosság részévé vált volna.
Nem mondhatni, hogy döbbenten vagy meglepve nézne körbe; látott már bunyót eleget, vett is részt elégben. Tekintete ösztönösen arcról-arcra ugrál, majd felgyorsulva inkább csak színt és loboncot keres, hiszen igen keveseknek van hosszú, vörös haja. Hamar meg is találja Thalyssát. A lány szerencsére a fő események sodrán kicsit kívül áll, ahogy azt megállapítja. Kár lenne azért, ha valaki pont őt akarná megverni! (Bár az a patkányképű gnóm, akit valamivel korábban Thalyssa küldött el a picsába mellőle, most gyanúsan sompolyog a gyerek irányába.) Szemei a lány arcára tévednek, és akkor egy pillanatra viszont tényleg meglepődik. Az az arckifejezés..! Ki a fasz örül egy verekedésnek? Hirtelen megsejt valamit; eszébe jutnak a lány mozdulatai amivel még odakint tette ruganyossá magát, majd a mód, amivel az itt is-ott is megfordult az ivótérben. De nincs ideje mély összefüggéseket találni.*
- HARVEN!
*A rikoltás a hústornádó felől jön. Zavartan néz rá, nem ismeri fel. Tekintete megakad a fickó fél szemén, és gyomra hirtelen a Rumos pincéjéig süllyed érzése szerint. Keszeg! A húshegy Keszeg! Úgy tűnik, hogy a nyeszlett, inas kölyök felett nem sanyargató módon járt az idő, és szinte a felismerhetetlenségig megváltozott az eltelt évek alatt.*
- HARVEN, A KURVA ANYÁD! NA VÉGRE!
*Van, ami azért nem változott. A kártyaasztal megemelkedik és oldalra repül; a kártyalapok és az aranyak szanaszét repülnek róla. Utánuk sem néz. Mozdulni sem tud.*
- Naba…. *-hitetlenkedő nyögése hirtelen szakad félbe, ahogy valaki -valószínűleg az, akit lesodort a lábáról- tiszta erőből vesén veri. Odakint nem kellett neki, de most szeretne kicsit bepisilni a testén végigcikázó fájdalomtól. A levegő a mellkasába szorul, szinte tehetetlenül rogyik meg a térde.
Csűrdöngölő.. de rég járta ezt a táncot! De teste még emlékszik: ahogy képes levegőt szívni tüdejébe, könyökét hirtelen lendülettel rántja hátra és felfelé. Orr reccsen a mozdulattól, a reccsenést vonításszerű hang követi. Akárki is verte vesén, elfelejtette azt az alapszabályt, hogy nem ácsorgunk senki mögött csak úgy. Minimum fojtogatni kell, ha már ott van az ember..! Hátrasandít, hogy lássa: kit ütött meg, de nem ismeri fel a véres arcú suhancot. Nem baj, az majd emlékezni fog rá. Majd beállhat a sorba. Visszafordul Keszeg felé -már ha így hívják még, ahogy elnézi, akár Kraken is lehet a neve jelenleg-, fél lépést hátrébb húzódik.*
- Rég láttalak! *-próbál könnyelmű hangon megszólalni. Ha egy mód van rá, elkerülné azt, hogy Keszeg ökle az ő állát is megtalálja.-* Mi a hely…
*Az utolsó pillanatban bukik le a felé repülő szék elől.*
- Mi van?
*Zöldfog arcán meglepett-értetlen kifejezés nyúlik el a választ hallva. Nagydarab, és nem is túl bizalomgerjesztő fizimiskájú fickó – így nincs is szokva ahhoz, hogy valaki csak úgy visszapofázzon neki, zsigerből, gondolkodás nélkül.
Márpedig a zsigeri hirtelenség jellemző a matrózra. Pontosabban: egy időben kifejezetten jellemző volt. Akkoriban még sihedernek sem lehetett volna nevezni, hiszen az állán legfeljebb tollpihe-puhaságú, átlátó szőr volt, és ha nagyon összehúzta magát, akkor simán belefért egy nagyköbölös vagy átalagos hordóba. Akkoriban már nagy magabiztossággal járta a dokksort, s ott ismerték is, bár talán nem jó híréről. Vézna de nagypofájú gyerek hírében állt, és erre valóban rá is szolgált. A dokksor munkásait rendre cukkolta, és amikor azok elunták ezt, gyors lábain pillanatok alatt el tudott tűnni előlük. Nem egyszer és nem is kétszer esett meg, hogy éjjel, amikor már senki sem látta, árnyként lopódzott fel egy-egy hajóra, és ott a kapitány kajütjét megkeresve elcsent ezt-azt. Nem nagy dolgokat: hajózási térképet, léptékmérőt, szextánst vagy iránytűt, szóval csupa olyasmit, aminek az eltűnése bosszúságot okozott csupán. Ám egyszer, társai felbujtására az Aranyló Uszony nevű hajót is meglátogatta. Az Aranyló Uszony egy pazarlón feldíszített közepes méretű hajó volt, egyetlen céllal: az akkor még igen erős lábakon álló nemesség szórakoztatását biztosította. Fedélzetén töméntelen mennyiségű pia volt felhalmozva, szinte folyamatos volt az ínyencebbnél ínyencebb ételek beszállítása. Az Uszony legénysége nem volt nagyszámú, de annál diszkrétebb; egyik sem beszélt a tiszta bőrű, tiszta ruhájú kurvákról, amelyek hajnalra sokszor felismerhetetlenné pocsékolva kerültek elő a hajó gyomrából. Egyik sem beszélt a kis ládikákról, amelyekben nem talkumot tartottak, de egészen másfajta porokat, amelyek mellett az ördögvigyor és a horadil -amelyekből szinte végtelen készlet állt rendelkezésre a hajón- csupán ártatlan játékszernek tűntek. Senki sem beszélt a kapitány kajütjében lévő ládáról, amelynek gyomra -gyerekként- felfoghatatlan mennyiségű arannyal volt tele. Senki sem beszélt ezekről. Így hát szinte mindenki tudott róluk. Aznap este, inkább már hajnal felé, amikorra a dokksor szélére kikötött hajón lévők ilyen-olyan ájulatban és bódulatban voltak, ez a láda volt a célja. Nem akart sokat elcsenni belőle, épp csak annyit, hogy bizonyítani tudja: erre is képes. Képes is volt. Úgy jutott fel a hajóra, hogy akár dzsiggelhetett volna közben, annyira nem tűnt fel senkinek a jelenléte. A kapitány kajütjébe bejutni sem volt nehéz. A ládát megtalálni sem. A maréknyi aranyat elvenni sem. Míg ott járt, tágra nyílt szemmel nézett meg mindent, amiről senki sem beszélt: a kurvákat, az orruk alatt fehér nyomokat viselő, magukról nem tudó vendégeket, a roskadozó asztalokat. De volt valami a hajón, amiről tényleg senki sem beszélt, és maga sem tudott róla: őrök. Azok az első pillanattól fogva tudhatták hogy a hajón van, és csak akkor csaptak le rá, mikor már a kajütből kifelé tartott. Nem volt egyszerű, de a fedélzeten ide-oda cikázva nagy nehezen lerázta az őket üldöző, nagydarab, túlságosan is józan fickókat. Menekülése közben megtett mindent, hogy ez sikerüljön: asztalt borított, maga mögé rántott egy-egy méla arcú fickót vagy nőt, le-föl pattogott, amit csak el lehet képzelni. Aha, hát.. az egyik asztalon volt egy gyertyatartó, amiben még nem volt leégve a gyertya. Persze ezt az asztalt is fellökte. A gyertya pedig beleesett a kifolyt italba, és az italban lévő szesz mély „hbhuhhh” hangot hallatva lobbant be. Az utolsó pillanatban tudott lemenekülni a hajóról. Amennyire tudja, másnak ez nem sikerült. Az Aranyló Uszony megégett, azóta valószínűleg elrothadt darabjai még ma is ott vannak a dokksor legszélső helyén az iszap alatt. Alig páran tudják a Kikötőben, hogy mi történt ott és akkor. Gyerekként, amikor mindezt elmesélte a társainak, azok elhűlve annyit mondtak, hogy a sirály bátorságával szállt le a hajón, és egy balfasz sirály kecsességével távozott onnan. Ekkor ragadt rá a név, ami aztán gyomorforgató módon emlékeztette őt erre az estére évekig: Sirály. Sirály Harven.*
- Mi van?
*Zöldfog arca egyre sötétebbnek tűnik, ahogy a kezében tartott kártyapaklit az asztalra dobja, hogy a lapok a szélrózsa összes irányába szétcsúsznak. Maga azóta sem vette le a tekintetét a fickóról, tarkóján szinte égnek állnak a szőrszálak, mint mikor odakint, a tengeren lassan forrni kezd a levegő a közeledő vihar nyomása alatt.
Márpedig a viharokról tud egy-s-mást. A valódi viharokról, és azokról is, amik az emberben tudnak zajlani.
Akkor már idősebb volt, tízszer is látta, hogy milyen színű a tenger télen, amikor egy hajón állva mást se lát az ember, csak a vizet. Talán húsz lehetett, vagy huszonegy éves..? Még mindig forrófejű, hirtelen kezű, és fékezhetetlen nyelvű legény. Nem is csoda, hogy ekkor már a negyedik hajón szolgált, és hogy az előző háromról is szaró macskaként dobták ki. Még mindig Sirálynak nevezték, bár már senki sem tudta, hogy honnan ered a neve. Sokan azt hitték, hogy jellegzetes, fejhangú nevetése miatt kapta ezt a nevet. Ez a bizonyos negyedik hajó, amelyen kutyaközönséges matrózként szolgált, akinek a legnemesebb feladata nagyjából kimerült abban, hogy a fedélzet szurokkal bevont deszkáit suvickolta a térdein állva és görnyedve, szóval, ez a hajó volt a Hullám Kincse. Fellengzős név egy kutya közönséges, közepes merülésű egyárbocosnak, aminek a gyomra alig két tucat bálányi árut volt képes befogadni. A legénysége sem volt nagy: a kapitányt és persze magát leszámítva még három másik fickó szolgált rajta. Ha valaki szolgált már ennyire kicsi hajón és ennyire kevés emberrel, az akkor tudja ezt; de aki nem, az megtudja most: nem egyszerű a dolog. A hatokig tartó áruszállító körök, amelyek során csupán fel-le pakolni állnak meg szinte, végtelenül hosszúnak érződnek; a hajó teste ketrec-méretűnek tűnik, és mindig ugyanazt a négy arcot bámulni roppant unalmas. Egy ennyire zárt helyen, ennyire zárt közösségben a legapróbb dolgok is hatalmasnak tűnnek. Ki hagyta megint belekövesedni a zabkásáját a fatányérba? Ki hagyta szanaszét a holmiját a hajó gyomrában úgy, hogy át lehet esni rajta? Ki az, aki a hajó tatjánál és nem az orránál pucsított ki a tengerre szarás közben, hogy a szél végighordta a hajó oldalán a mocskot? Hát mit lehet kezdeni ilyen helyzetben, hogy jobban teljen az idő, és elviselhetőbb legyen a bezártság és a feszültség? Hát persze: ittak. Nem is kicsit, nem is keveset. Az a hír járta a Hullámról, hogy ha valakinek érzékenyebb orra volt a kikötőben, elég volt csak beleszippantania a levegőbe délelőtt, hogy tudja: délután befutnak majd. Az ivás mellett kártyázással töltötték még az időt, bár ez talán nem volt túl bölcs dolog, mert több feszültség fakadt belőle, mint öröm. Érthető is: a vesztesek túl közelről kellett bámulják a nyertes önelégült arcát. Legalább annyi szerencséjük volt, hogy a szerencse forgandósága miatt mindenki volt vesztes, és mindenki volt nyertes is. Így legalább nem volt balhé. Legalábbis egy ideig. Akkoriban már nagyon sokat zsugázott, nem csak a Hullámon, de a kikötőben is, és tudták róla, hogy bármikor kapható a dologra. Nem is játszott rosszul. Amikor már a negyedik este is úgy telt el, hogy maga zsebelte be a nyeremény java részét az ivással egybekötött játék közben, az addigra felgyűlt feszültség már kézzelfogható volt. „Csalsz, baszdmeg!”, üvöltötték az arcába közvetlen közelről, „csalsz, és elbaszod mindenki játékát!”. Már alapból az felhúzta az italtól tompán zsibbadó agyát, hogy az arcába fröcsögött a nyál, nem még az, hogy mivel gyanúsították. Nem bírta ki: visszaszólt. Újra és újra csalónak nevezték, a végén már nem is csak egy valaki -pedig amúgy nem csalt, meg is esküdne rá..!-, míg a feszültség kézzel foghatóvá nem vált, és végül valóban kézzelfogható nem lett. Összeverekedtek. Csúnyán. Annyira csúnyán, hogy a végén előkerültek a rövidpengéjű matrózkések is. Az egyik fickó, akit Keszegnek hívtak nyúlánk, szálkás testalkata után, combon szúrta őt. Kevésen múlt, hogy a késének hegye nem találta el a csontot a lábában, vagy ami talán még rosszabb lett volna: valamelyik vastagabb eret. A fájdalomtól végleg elveszítette kontrollt, és saját késével úgy ment neki Keszegnek, hogy az eset vége az lett, hogy a kése hegyével kifordította a fickó szemét a helyéről. Miután a legelső lehetséges helyen leszállt a Hullám Kincse fedélzetéről, soha többet nem is állt rá újra. Keszeget sem látta többet. Különben Keszeg, hogy eltitkolják mi történt valójában a hajón akkor, azt a mesét kezdte terjeszteni, hogy egy sirály esett neki odakint, és az kaparta ki a szemét. Vicces, valahol ez igaz is volt. Maga viszont soha többet nem használta a Sirály nevet ezután, és igen hamar le is szoktatott róla mindenki mást, hogy így tegyen. Ezután kezdett nagyon-nagyon odafigyelni arra is, hogy ne kerüljön túl zűrös helyzetekbe, és hogy lehetőség szerint mindig megőrizze a hidegvérét.*
- Mi van?!
*Tessék: harmadjára is elhangzik a bűvös mondat. A Zöldfog által eldobott kártyákra veti a sajátjait, megfeszül ültében. Nem kell sokat gondolkoznia azon, hogy mi fog most történni, ahhoz sokat, túl sokat ült már ilyen asztaloknál. Szeme sarkából látja csak meg a mozgást, érzése szerint túl későn. Mire reagálni tudna rá, egy hatalmas, húsból és csontból és izomból álló tornádó érkezik az asztalukhoz, szemlátomást egyetlen céllal: hogy az épp felállófélben lévő Zöldfog cimboráját megkínálja valamivel, aminek az utóízén aligha fog jóízűn cuppogni a tengerész.
Ösztönösen rúgja magát hátra az asztaltól, székének lábai panaszosan sikoltanak fel súlya alatt. Valamit elronthat a mozdulat közben, mert a székláb megakad a gyalult padlódeszkák egyikében, és a lendülettől a szék hátra billen. Zuhantában még látja, ahogy Zöldfog szemei felakadnak az ütéstől, és hogy Sendren és Perites felpattannak ültükből. Többet nincs lehetősége megfigyelni, ilyen ez, ha az ember épp tarkóval a föld felé száguld. De nem éri el a mozdulat mélypontját, annál hamarabb kerül valaki az útjába, hogy lesodorja a lábáról. A mögötte álló szerencsétlensége a saját szerencséje, a megakasztott zuhanás törött lendülete már nem elég ahhoz, hogy koponyája hatalmasat koppanjon a padlón. Így is beletelik pár másodpercbe, mire összeszedi magát, és felkászálódik a földről. Már nem húsz éves..! Bizonytalanul keresi talpával maga alatt a talajt még vagy két nyögés-szerű légvétel idejéig, majd mire felnéz, a Rumos már egészen más arcát mutatja, mint alig egy perccel korábban.
Műkedvelő kocsmázók úgy hívnák ezt: járják a csűrdöngölőt. A korábban látott-érzett feszültség a hústornádó hatására kitört, persze elsősorban azon a vonalon ahol az végigcsörtetve felborogatott majdnem mindent és mindenkit. De épp úgy, ahogy egy hajó farokhulláma szétterjed a vízen, a feszültség szikrái is úgy pattannak szét, hogy itt is-ott is lángra kapjanak. Csűrdöngölő. Csűr, az nem sok van, de döngölés – nos, az akad bőven. Ököllel fejet, fejjel asztalt, asztallal hátat. Mindent mindennel, az összes létező kombinációban. A Rumos úgy fest, mintha a mögötte lévő istállóban üzemelő küzdőtér beköltözött volna ide, s a nézőközönség is a látványosság részévé vált volna.
Nem mondhatni, hogy döbbenten vagy meglepve nézne körbe; látott már bunyót eleget, vett is részt elégben. Tekintete ösztönösen arcról-arcra ugrál, majd felgyorsulva inkább csak színt és loboncot keres, hiszen igen keveseknek van hosszú, vörös haja. Hamar meg is találja Thalyssát. A lány szerencsére a fő események sodrán kicsit kívül áll, ahogy azt megállapítja. Kár lenne azért, ha valaki pont őt akarná megverni! (Bár az a patkányképű gnóm, akit valamivel korábban Thalyssa küldött el a picsába mellőle, most gyanúsan sompolyog a gyerek irányába.) Szemei a lány arcára tévednek, és akkor egy pillanatra viszont tényleg meglepődik. Az az arckifejezés..! Ki a fasz örül egy verekedésnek? Hirtelen megsejt valamit; eszébe jutnak a lány mozdulatai amivel még odakint tette ruganyossá magát, majd a mód, amivel az itt is-ott is megfordult az ivótérben. De nincs ideje mély összefüggéseket találni.*
- HARVEN!
*A rikoltás a hústornádó felől jön. Zavartan néz rá, nem ismeri fel. Tekintete megakad a fickó fél szemén, és gyomra hirtelen a Rumos pincéjéig süllyed érzése szerint. Keszeg! A húshegy Keszeg! Úgy tűnik, hogy a nyeszlett, inas kölyök felett nem sanyargató módon járt az idő, és szinte a felismerhetetlenségig megváltozott az eltelt évek alatt.*
- HARVEN, A KURVA ANYÁD! NA VÉGRE!
*Van, ami azért nem változott. A kártyaasztal megemelkedik és oldalra repül; a kártyalapok és az aranyak szanaszét repülnek róla. Utánuk sem néz. Mozdulni sem tud.*
- Naba…. *-hitetlenkedő nyögése hirtelen szakad félbe, ahogy valaki -valószínűleg az, akit lesodort a lábáról- tiszta erőből vesén veri. Odakint nem kellett neki, de most szeretne kicsit bepisilni a testén végigcikázó fájdalomtól. A levegő a mellkasába szorul, szinte tehetetlenül rogyik meg a térde.
Csűrdöngölő.. de rég járta ezt a táncot! De teste még emlékszik: ahogy képes levegőt szívni tüdejébe, könyökét hirtelen lendülettel rántja hátra és felfelé. Orr reccsen a mozdulattól, a reccsenést vonításszerű hang követi. Akárki is verte vesén, elfelejtette azt az alapszabályt, hogy nem ácsorgunk senki mögött csak úgy. Minimum fojtogatni kell, ha már ott van az ember..! Hátrasandít, hogy lássa: kit ütött meg, de nem ismeri fel a véres arcú suhancot. Nem baj, az majd emlékezni fog rá. Majd beállhat a sorba. Visszafordul Keszeg felé -már ha így hívják még, ahogy elnézi, akár Kraken is lehet a neve jelenleg-, fél lépést hátrébb húzódik.*
- Rég láttalak! *-próbál könnyelmű hangon megszólalni. Ha egy mód van rá, elkerülné azt, hogy Keszeg ökle az ő állát is megtalálja.-* Mi a hely…
*Az utolsó pillanatban bukik le a felé repülő szék elől.*
921. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-02 21:40:31
Üzenet elküldve: 2026-07-02 21:40:31
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Ha hallja is a Niallt ért vádakat, vagy a csúnya röhögést, nem reagál rá, vagy legalább is nem látványosan. Valószínűleg mindent hall és mindent lát is, elvégre a felemás tekintet egy pillanatra sem vándorol el Zöldfogúról, sőt.
Thalyssa okos gyermek, s ami talán még ennél is fontosabb, élelmes. Az esetek többségében pontosan tudja kivel-mit engedhet meg, kihez-hogyan szóljon hozzá és melyik embert milyen motiváció mozgatja. Talán az utóbbit tudja és ismeri a legjobban, hiszen idős nénje, mestere, a boszorka erre tanította, hegyezte őket ki a leginkább.
A férfiak mind-mind buták, koruktól és tapasztalatuktól függetlenül, mindig a vérük fogja hajtani őket. Az asszony pedig akkor a legokosabb, ha ezt kihasználja. Megteheti így, megteheti úgy, de a férfivért, mindig a hasznára tudja fordítani egy okos asszony.
Thalyssába beleégtek a tanok, bár az igazsághoz hozzátartozik, ő egyetlen kontextusban szeretne a férfiak vérével kapcsolatba kerülni, az pedig a legliterálisabb. Legrejtettebb titkainak egyike az egyik legsötétebb és legfélelmetesebb is. A Fekete Vár környékén játszottak „expedíciósat” húgaival, mikor az egyik felderítő katona és társa rájuk talált. Thalyssa talán feleannyi idős lehetett, mint most, a húga két nyárral fiatalabb. A katonák a földre szorították, az egyik a ruháját tépte, a másik meg őt, megpróbálva ráfeküdni.
Emlékszik arra, milyen magatehetetlennek érezte magát, mennyire félt, mik voltak az első gondolatai. Emlékszik arra, hogy az orrába kúszott a férfiak éles izzadtságának a szaga, a sodronying fémes susogása, a koszos, kérges ujjak erős markolása. A nyomorult, maradékszagú ápolatlan szakáll, ami szúrta a bőrét, ahogy harapást erőszakoltak rá. Erőset, állatiasat, értelmetlent. Az istentelen, izgatott lihegés, a másik rekedtes, biztató hangja. A húga sírása. A saját sírása.
A kísérlet meghíúsult, Nene időben találta meg őket. Megcsapta a fülét a gyereksikoly, azt mondta. Aznap két fekete katona lógott a beleinél felkötve a határmenti erdők fáin, kihívóan, egyenesen a Fekete Vár főkapujával szemben.
Thalyssa megkapta a büntetését engedetlenségéért. Az öreg boszorka úgy elverte, ahogy még soha. Azóta sem mozog a keze, ám a katona harapásai sem tűntek el. Nene rúnákat vágott föléjük, így annak szégyenétől megfosztotta, ám a leckétől sosem. Azt élete végéig őrizni fogja a jobb kezén.
A gondolatra erőset, mélyet szusszant. Ingerülten markol a combján kalandozó félrészeg kézre, melynek tulajdonosának ölében ücsörög, erősen szorít rá, majd a hasára húzza, így vonva magát ölelésbe. A félszemű, tetoválásokkal jócskán bővelkedő, bőrnyakú matróz agresszívan horkant, úgy rázza meg a térdét amin a lány ül, mintha rokkát hajtana, így lovagoltatja meg a vöröset.
Thalyssa kelletlenül nyög, a földre talpal, kintebb tolja magát, végül mérgesen csap csontos kézfejével hátra, egyenesen a tengerész mellkasára.*
-Fejezzed be a csontos lábaddal, hát egészen összerázol, na!
* A -minden értelemben- foghíjas asztaltársaság egyként röhög fel a reakción, a kopasz sem tűnik úgy, mint aki neheztel, sőt, kedvére van a tűzrőlpattant társaság. Két kézzel markolja meg a lányt, úgy fordítja át az ölében, hogy egészen beleöljön, csak aztán kortyol a sörébe. Thalyssa hagyja, mi több, egészen odabújik, karjaival átöleli a vaskos nyakat. Magában megállapítja, az idegennek olyan nyaka van, akár egy bivalynak. Vaskos, erős. Az ökle is nagy, valószínűleg elég nagy ahhoz, hogy kiverje bárki fogát.
A vékonyka karok egészen átfonják a férfit, a csontos test hozzábújik, a rőt haj palástként vonja körbe. A fülébe suttog valamit, hogy aztán hátrébb húzva a fejét kedves, már-már szerény, szende mosollyal bólogasson párat, saját magát igazolva. A következő pillanatban mindkettőjük tekintete Zöldfogúra siklik.
Thalyssa ismét bólint, ujjait összekulcsolja, kissé csücsörítve nyomja az álla alá, lassan pislog egyet, kettőt, majd hármat.
A Bivaly mélyet szusszant, széles, fekete tintiával cirádált mellkasa nagyot emelkedik, majd süllyed alá, ahogy magába szívja a levegőt. A lapáttenyerek még búcsúzóul a sosevolt, már-már egyenes csípőre markolnak, hogy aztán könnyed mozdulattal tegye ki a kislányt az öléből. A férfi megindul Zöldfogú felé.
Túlságosan gyorsan, túlságosan sebesen, határozottan. A székek és az emberek a gravitációval dacolva repülnek előle, egészen addig, míg célba nem ér. Lendület, majd egy tökéletesen kivitelezett, áll alá mért jobbhorog. Thalyssa a kocsma másik végéből is hallja, ahogy a gyanútlan kártyaosztó állkapcsa összecsattan az ütéstől.
Elégedetten lép a megüresedett szék mögé, jobbjával birtoklón simít, majd markol a háttámlára. Nem tudja elrejteni a mosolyát. Dölyfös, fennhéjázó. Fejét valamivel lentebb szegi, a biztonságos félhomályba húzódik, onnan figyeli elégedetten a kibontakozó káoszt. Italhoz és ételhez sem nyúl, emlékszik még az ő égett képű barátjára, aki „patkányszaros pitét és érlelt hugyot” evett itt, aztán egészen sokáig gyötörte a hascsikarás. Nem vágyik ilyen sorsra.
A kártyaasztalnál és annak környékén pillanatokon belül kibontakozik a káosz. Fel sem merül senkiben ki okoszhatta a lassan tömegverekedéssé fajuló kocsmai csetepatét, ám nem is igazán igyekeznek okot keresni, hiszen ide az sosem kell.
Thalyssa kényelmesen dönti hátát a biztos deszkafalnak, köntösének rejtett zsebéből előkerül a szépen faragott, mélylilára és zöldre festett kecses, virágfejet formáló pipája, azzal kezd bíbelődni. Csak egy pillanatra lép odébb, mikor mellette csattan az egyik matróz feje a falon, melyet hamarosan követ a másik, igyekezve áldozata felé kerekedni, hogy tovább üthessék egymást. A kislány méltatlankodva horkant, fintorogva pillant le a lábánál gyűlő vöröses kis tócsára. Épp úgy lehet vér, mint bor, vagy rum, vagy az összes keveréke.
A bontakozó kocsmai verekedésben tölti meg a pipát, ám amazt meggyújtani már nem gyújtja meg, dolga végeztével visszateszi a zsebébe. Niallhez hasonlóan ő is szereti a szerencsejátékokat, ám ő a biztosabb és jövedelmezőbb fogadásokban hisz. Példának okáért, le meri fogadni, hogy ma több erszénnyel fog hazamenni, mint amennyivel jött és egyetlen félholtra vert szerencsétlen, vagy verekedésben felbőszült, adrenalinnal küzdő pojáca sem fogja neki felróni, hiszen a nagy izgalmak közepette ki venné észre, ha eltűnnek a tallérjai? Ráadásul "ezekért" nem kár. Ezek csak fiúk.
A fiúk pedig, mint tudjuk...buták. És szőrösek is. És izzadt szagúak is, és ráfekszenek a kislányokra. Ráadásul meg is harapják őket. Megérdemlik egytől-egyig, hogy fizessenek.
Tallérral és vérrel.*
*Ha hallja is a Niallt ért vádakat, vagy a csúnya röhögést, nem reagál rá, vagy legalább is nem látványosan. Valószínűleg mindent hall és mindent lát is, elvégre a felemás tekintet egy pillanatra sem vándorol el Zöldfogúról, sőt.
Thalyssa okos gyermek, s ami talán még ennél is fontosabb, élelmes. Az esetek többségében pontosan tudja kivel-mit engedhet meg, kihez-hogyan szóljon hozzá és melyik embert milyen motiváció mozgatja. Talán az utóbbit tudja és ismeri a legjobban, hiszen idős nénje, mestere, a boszorka erre tanította, hegyezte őket ki a leginkább.
A férfiak mind-mind buták, koruktól és tapasztalatuktól függetlenül, mindig a vérük fogja hajtani őket. Az asszony pedig akkor a legokosabb, ha ezt kihasználja. Megteheti így, megteheti úgy, de a férfivért, mindig a hasznára tudja fordítani egy okos asszony.
Thalyssába beleégtek a tanok, bár az igazsághoz hozzátartozik, ő egyetlen kontextusban szeretne a férfiak vérével kapcsolatba kerülni, az pedig a legliterálisabb. Legrejtettebb titkainak egyike az egyik legsötétebb és legfélelmetesebb is. A Fekete Vár környékén játszottak „expedíciósat” húgaival, mikor az egyik felderítő katona és társa rájuk talált. Thalyssa talán feleannyi idős lehetett, mint most, a húga két nyárral fiatalabb. A katonák a földre szorították, az egyik a ruháját tépte, a másik meg őt, megpróbálva ráfeküdni.
Emlékszik arra, milyen magatehetetlennek érezte magát, mennyire félt, mik voltak az első gondolatai. Emlékszik arra, hogy az orrába kúszott a férfiak éles izzadtságának a szaga, a sodronying fémes susogása, a koszos, kérges ujjak erős markolása. A nyomorult, maradékszagú ápolatlan szakáll, ami szúrta a bőrét, ahogy harapást erőszakoltak rá. Erőset, állatiasat, értelmetlent. Az istentelen, izgatott lihegés, a másik rekedtes, biztató hangja. A húga sírása. A saját sírása.
A kísérlet meghíúsult, Nene időben találta meg őket. Megcsapta a fülét a gyereksikoly, azt mondta. Aznap két fekete katona lógott a beleinél felkötve a határmenti erdők fáin, kihívóan, egyenesen a Fekete Vár főkapujával szemben.
Thalyssa megkapta a büntetését engedetlenségéért. Az öreg boszorka úgy elverte, ahogy még soha. Azóta sem mozog a keze, ám a katona harapásai sem tűntek el. Nene rúnákat vágott föléjük, így annak szégyenétől megfosztotta, ám a leckétől sosem. Azt élete végéig őrizni fogja a jobb kezén.
A gondolatra erőset, mélyet szusszant. Ingerülten markol a combján kalandozó félrészeg kézre, melynek tulajdonosának ölében ücsörög, erősen szorít rá, majd a hasára húzza, így vonva magát ölelésbe. A félszemű, tetoválásokkal jócskán bővelkedő, bőrnyakú matróz agresszívan horkant, úgy rázza meg a térdét amin a lány ül, mintha rokkát hajtana, így lovagoltatja meg a vöröset.
Thalyssa kelletlenül nyög, a földre talpal, kintebb tolja magát, végül mérgesen csap csontos kézfejével hátra, egyenesen a tengerész mellkasára.*
-Fejezzed be a csontos lábaddal, hát egészen összerázol, na!
* A -minden értelemben- foghíjas asztaltársaság egyként röhög fel a reakción, a kopasz sem tűnik úgy, mint aki neheztel, sőt, kedvére van a tűzrőlpattant társaság. Két kézzel markolja meg a lányt, úgy fordítja át az ölében, hogy egészen beleöljön, csak aztán kortyol a sörébe. Thalyssa hagyja, mi több, egészen odabújik, karjaival átöleli a vaskos nyakat. Magában megállapítja, az idegennek olyan nyaka van, akár egy bivalynak. Vaskos, erős. Az ökle is nagy, valószínűleg elég nagy ahhoz, hogy kiverje bárki fogát.
A vékonyka karok egészen átfonják a férfit, a csontos test hozzábújik, a rőt haj palástként vonja körbe. A fülébe suttog valamit, hogy aztán hátrébb húzva a fejét kedves, már-már szerény, szende mosollyal bólogasson párat, saját magát igazolva. A következő pillanatban mindkettőjük tekintete Zöldfogúra siklik.
Thalyssa ismét bólint, ujjait összekulcsolja, kissé csücsörítve nyomja az álla alá, lassan pislog egyet, kettőt, majd hármat.
A Bivaly mélyet szusszant, széles, fekete tintiával cirádált mellkasa nagyot emelkedik, majd süllyed alá, ahogy magába szívja a levegőt. A lapáttenyerek még búcsúzóul a sosevolt, már-már egyenes csípőre markolnak, hogy aztán könnyed mozdulattal tegye ki a kislányt az öléből. A férfi megindul Zöldfogú felé.
Túlságosan gyorsan, túlságosan sebesen, határozottan. A székek és az emberek a gravitációval dacolva repülnek előle, egészen addig, míg célba nem ér. Lendület, majd egy tökéletesen kivitelezett, áll alá mért jobbhorog. Thalyssa a kocsma másik végéből is hallja, ahogy a gyanútlan kártyaosztó állkapcsa összecsattan az ütéstől.
Elégedetten lép a megüresedett szék mögé, jobbjával birtoklón simít, majd markol a háttámlára. Nem tudja elrejteni a mosolyát. Dölyfös, fennhéjázó. Fejét valamivel lentebb szegi, a biztonságos félhomályba húzódik, onnan figyeli elégedetten a kibontakozó káoszt. Italhoz és ételhez sem nyúl, emlékszik még az ő égett képű barátjára, aki „patkányszaros pitét és érlelt hugyot” evett itt, aztán egészen sokáig gyötörte a hascsikarás. Nem vágyik ilyen sorsra.
A kártyaasztalnál és annak környékén pillanatokon belül kibontakozik a káosz. Fel sem merül senkiben ki okoszhatta a lassan tömegverekedéssé fajuló kocsmai csetepatét, ám nem is igazán igyekeznek okot keresni, hiszen ide az sosem kell.
Thalyssa kényelmesen dönti hátát a biztos deszkafalnak, köntösének rejtett zsebéből előkerül a szépen faragott, mélylilára és zöldre festett kecses, virágfejet formáló pipája, azzal kezd bíbelődni. Csak egy pillanatra lép odébb, mikor mellette csattan az egyik matróz feje a falon, melyet hamarosan követ a másik, igyekezve áldozata felé kerekedni, hogy tovább üthessék egymást. A kislány méltatlankodva horkant, fintorogva pillant le a lábánál gyűlő vöröses kis tócsára. Épp úgy lehet vér, mint bor, vagy rum, vagy az összes keveréke.
A bontakozó kocsmai verekedésben tölti meg a pipát, ám amazt meggyújtani már nem gyújtja meg, dolga végeztével visszateszi a zsebébe. Niallhez hasonlóan ő is szereti a szerencsejátékokat, ám ő a biztosabb és jövedelmezőbb fogadásokban hisz. Példának okáért, le meri fogadni, hogy ma több erszénnyel fog hazamenni, mint amennyivel jött és egyetlen félholtra vert szerencsétlen, vagy verekedésben felbőszült, adrenalinnal küzdő pojáca sem fogja neki felróni, hiszen a nagy izgalmak közepette ki venné észre, ha eltűnnek a tallérjai? Ráadásul "ezekért" nem kár. Ezek csak fiúk.
A fiúk pedig, mint tudjuk...buták. És szőrösek is. És izzadt szagúak is, és ráfekszenek a kislányokra. Ráadásul meg is harapják őket. Megérdemlik egytől-egyig, hogy fizessenek.
Tallérral és vérrel.*
920. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-07-01 05:12:43
Üzenet elküldve: 2026-07-01 05:12:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A Kikötő sok mindent látott már a több-ezer-dagálynyi idő alatt, ami azóta telt el, hogy ez az egész hely nem volt más, mint egy sziklás partszakasz, és pár, deszkákból ácsolt ideiglenes bódé. Barátságok és szerelmek szövődését, barátságok és szerelmek felbomlását; üzleteket, tisztákat és aljasokat egyaránt. Tüzet, vizet, szelet. Felemelt ökleikkel egymást fenyegetőket, ölelő karjukkal egymást szeretőket. A Kikötő sok mindent látott már. Valószínűleg az sem most történik meg először, hogy egy utcakölyök és egy matróz egymással szemben állnak: két kagylóhéj a fövenyen, amelyet a Tenger szeszélye sodort egymás mellé, és talán nincs senki aki megmondhatná, hogy a hullámok mikor húzzák őket vissza a mélybe, hogy akár soha ne is lássák egymást többet. De most ott állnak, a lány magát ölelve ahogy koncentrál, a matróz kissé hanyag tartással, ahogy csöndesen figyel.
Szája körül a derű jele sejlik fel, ahogy a kis vörös próbálkozását hallgatja. Nem nevet rajta, félreértés ne essék, nincs rá oka. Az idegen szavakat maga is nehézkesen ejti; ha wegtoreni nyelven szólal meg egy odavalósi előtt, hát az valószínűleg legszívesebben kitépné a nyelvét. És nagyon úgy fest, hogy ennek az egyébként cserfes kiskölyöknek nagyon idegen a név, amit kimondani próbál. Amikor mégis felnevet, az nem is ennek szól, hanem annak az ütésnek, amit a leánytól kap.*
- Pedig már majdnem jó volt..! *-mondja még mindig a nevetés ízével a hangjában-* De nem haragszok, ha nem sikerül. Tudod, van aki egyszerűen csak Tengerésznek vagy Matróznak nevez engem, de azt hiszem a Rumosban nem sokra mennél azzal, ha így próbálnál hívni. Vagyis.. valószínűleg egynél több fickó is felkapná rá a fejét. Odabent szinte mindenki matróz.
*Nem magyarázkodik, és nem is vigasztal. Más miatt jár a szája: látja a leányon hogy az elvörösödik, és úgy van vele, hogy ha teheti, hát megpróbálja elvenni annak az érzelemnek az élét, ami most elöntötte azt. Feleslegesnek tartja ezen dohogni, az életben vannak sokkal nagyobb problémák is annál, mint hogy hogy ejtik pont az ő szaros nevét.*
- Thalyssa. *-rábiccent a névre ahogy tudomásul veszi-* Akinek nem vagyok a barátja. Jó!
*Ismét megjelenik a halvány félvigyor, tekintete követi a krimó ajtajára bökő ujjat, majd visszanéz a kölyökre. Szemöldökrándulása kérdő; de nem bonyolódik bele a dologba. Ha amannak dolga van, hát dolga van. Nem tartoznak egymással elszámolással.
Fejét oldalra biccenti, és úgy figyeli ahogy a leány átmozgatja magát. A mozdulatokat nézve azért felsejlik előtte valamiféle balsejtelem, de elhessegeti a dolgot. Lehet, hogy csak ruganyos izmokkal szeret kocsmába járni a kölyök! Ki tudja ezeknél a mai fiataloknál?! Megvárja azért amíg Thalyssa végez, noha nem a barátja, így nem lenne muszáj.*
- Azért csak ésszel..! *-halkan mormogja a szavakat, vagy meghallja a kölyök, vagy nem. A Rumosba maga lép be először, nem túl nívós a hely, sosem lehet tudni, hogy mikor van a levegőben egy szék vagy egy kés. Utána hagyja, hogy a vörös oda és úgy menjen, ahogy annak tetszik. A maga részéről..? Nos, a maga részéről becélozza az asztalt ahol még mindig ott ül három kártyacimbije, jelenleg csupán egymást kopasztva a huszonegyezéssel.*
- Harven! *-Zöldfog hangja még mindig fáj a fülnek-* Jó volt? Na?
- Kussoljál befelé, *-lezuttyan a székére, és csuklóig a zsebébe nyúl-* és ha befejeztétek a kört, a következőben osszál nekem is!
*Röhögés. Nem vele, rajta. Nem tetszik neki különösebben, ezt elárulja a szemöldökei között elmélyülő kettős árok, de hát ilyen hely ez a kocsma. Egy maréknyi aranyat húz ki a zsebéből, maga előtt az asztalon apró oszlopokat csinál belőle: öt aranyas oszlopot a beugrónak, két- és háromaranyas stócocskákat a plusz lapoknak. Amíg ez a három jómadár befejezi a kört, leköti magát ezzel. A végére csupán egy csigaház marad a tenyerében, Thalyssa egyik apró szerencsehozója. Ezt babrálja, forgatja az ujjai között, mire eljutnak addig, hogy megkezdődjön az új kör.
Szeme sarkából néha véletlenül meglátja a vörös üstök villanását, máskor direkt keresi azt; de figyelmét újra a játékra fordítja. Így, hogy nincs vele a szerencsehozó piros, muszáj csak a csigaház képzelt bűverejére támaszkodni; az nem is bizonyul a legjobb talizmánnak, noha legalább ugyanannyiszor van szerencséje, mint nincs. Már az is jobb, mint a semmi! És ráadásul társai is nyugodtabbak így, hogy nincs vele az a kis kibic, aki érzésük szerint valami módon és gátlások nélkül csalva segített neki.
Az asztal körül újraindul a cukkolás-csesztetés-röhögés ami a játék sajátos kísérője, de a hangulat alapvetően laza és nyugodt. De ez talán csak egy buborék-féle lehet – legalábbis abból ítélve, hogy mikor néha a lapjairól felnézve a tekintete egy-egy arcra vándorol a Rumos más asztalainál, akkor azokon árnyakat lát. Eltűnődik: reméli csak, hogy nem valami olyan hirig készül, mint aminek a végén a dokksor melletti oszlopokra húzták fel azt a maréknyi testet pár hata. Kár lenne érte. Elrontaná az estét! És most egyébként is éppen nyerőfélében áll.*
- Na mondjad már, Harven, *-Zöldfog bizalmaskodó hangja olyan, mintha valaki egy hordó alját kaparná-* de most tényleg, egy kislánnyal? Ezek tetszenek? Mi?
*Felnéz a lapjairól. Ha a szeme odakint a vízre emlékeztetett, akkor most, idebent leginkább jégnek tűnik.*
- Nem, igazából nem. *-megingatja a fejét, két aranyat dob az asztal közepén álló stócba-* Valójában az anyád jön be, Zöldfog. Az aztán az asszony..!
*A Kikötő sok mindent látott már a több-ezer-dagálynyi idő alatt, ami azóta telt el, hogy ez az egész hely nem volt más, mint egy sziklás partszakasz, és pár, deszkákból ácsolt ideiglenes bódé. Barátságok és szerelmek szövődését, barátságok és szerelmek felbomlását; üzleteket, tisztákat és aljasokat egyaránt. Tüzet, vizet, szelet. Felemelt ökleikkel egymást fenyegetőket, ölelő karjukkal egymást szeretőket. A Kikötő sok mindent látott már. Valószínűleg az sem most történik meg először, hogy egy utcakölyök és egy matróz egymással szemben állnak: két kagylóhéj a fövenyen, amelyet a Tenger szeszélye sodort egymás mellé, és talán nincs senki aki megmondhatná, hogy a hullámok mikor húzzák őket vissza a mélybe, hogy akár soha ne is lássák egymást többet. De most ott állnak, a lány magát ölelve ahogy koncentrál, a matróz kissé hanyag tartással, ahogy csöndesen figyel.
Szája körül a derű jele sejlik fel, ahogy a kis vörös próbálkozását hallgatja. Nem nevet rajta, félreértés ne essék, nincs rá oka. Az idegen szavakat maga is nehézkesen ejti; ha wegtoreni nyelven szólal meg egy odavalósi előtt, hát az valószínűleg legszívesebben kitépné a nyelvét. És nagyon úgy fest, hogy ennek az egyébként cserfes kiskölyöknek nagyon idegen a név, amit kimondani próbál. Amikor mégis felnevet, az nem is ennek szól, hanem annak az ütésnek, amit a leánytól kap.*
- Pedig már majdnem jó volt..! *-mondja még mindig a nevetés ízével a hangjában-* De nem haragszok, ha nem sikerül. Tudod, van aki egyszerűen csak Tengerésznek vagy Matróznak nevez engem, de azt hiszem a Rumosban nem sokra mennél azzal, ha így próbálnál hívni. Vagyis.. valószínűleg egynél több fickó is felkapná rá a fejét. Odabent szinte mindenki matróz.
*Nem magyarázkodik, és nem is vigasztal. Más miatt jár a szája: látja a leányon hogy az elvörösödik, és úgy van vele, hogy ha teheti, hát megpróbálja elvenni annak az érzelemnek az élét, ami most elöntötte azt. Feleslegesnek tartja ezen dohogni, az életben vannak sokkal nagyobb problémák is annál, mint hogy hogy ejtik pont az ő szaros nevét.*
- Thalyssa. *-rábiccent a névre ahogy tudomásul veszi-* Akinek nem vagyok a barátja. Jó!
*Ismét megjelenik a halvány félvigyor, tekintete követi a krimó ajtajára bökő ujjat, majd visszanéz a kölyökre. Szemöldökrándulása kérdő; de nem bonyolódik bele a dologba. Ha amannak dolga van, hát dolga van. Nem tartoznak egymással elszámolással.
Fejét oldalra biccenti, és úgy figyeli ahogy a leány átmozgatja magát. A mozdulatokat nézve azért felsejlik előtte valamiféle balsejtelem, de elhessegeti a dolgot. Lehet, hogy csak ruganyos izmokkal szeret kocsmába járni a kölyök! Ki tudja ezeknél a mai fiataloknál?! Megvárja azért amíg Thalyssa végez, noha nem a barátja, így nem lenne muszáj.*
- Azért csak ésszel..! *-halkan mormogja a szavakat, vagy meghallja a kölyök, vagy nem. A Rumosba maga lép be először, nem túl nívós a hely, sosem lehet tudni, hogy mikor van a levegőben egy szék vagy egy kés. Utána hagyja, hogy a vörös oda és úgy menjen, ahogy annak tetszik. A maga részéről..? Nos, a maga részéről becélozza az asztalt ahol még mindig ott ül három kártyacimbije, jelenleg csupán egymást kopasztva a huszonegyezéssel.*
- Harven! *-Zöldfog hangja még mindig fáj a fülnek-* Jó volt? Na?
- Kussoljál befelé, *-lezuttyan a székére, és csuklóig a zsebébe nyúl-* és ha befejeztétek a kört, a következőben osszál nekem is!
*Röhögés. Nem vele, rajta. Nem tetszik neki különösebben, ezt elárulja a szemöldökei között elmélyülő kettős árok, de hát ilyen hely ez a kocsma. Egy maréknyi aranyat húz ki a zsebéből, maga előtt az asztalon apró oszlopokat csinál belőle: öt aranyas oszlopot a beugrónak, két- és háromaranyas stócocskákat a plusz lapoknak. Amíg ez a három jómadár befejezi a kört, leköti magát ezzel. A végére csupán egy csigaház marad a tenyerében, Thalyssa egyik apró szerencsehozója. Ezt babrálja, forgatja az ujjai között, mire eljutnak addig, hogy megkezdődjön az új kör.
Szeme sarkából néha véletlenül meglátja a vörös üstök villanását, máskor direkt keresi azt; de figyelmét újra a játékra fordítja. Így, hogy nincs vele a szerencsehozó piros, muszáj csak a csigaház képzelt bűverejére támaszkodni; az nem is bizonyul a legjobb talizmánnak, noha legalább ugyanannyiszor van szerencséje, mint nincs. Már az is jobb, mint a semmi! És ráadásul társai is nyugodtabbak így, hogy nincs vele az a kis kibic, aki érzésük szerint valami módon és gátlások nélkül csalva segített neki.
Az asztal körül újraindul a cukkolás-csesztetés-röhögés ami a játék sajátos kísérője, de a hangulat alapvetően laza és nyugodt. De ez talán csak egy buborék-féle lehet – legalábbis abból ítélve, hogy mikor néha a lapjairól felnézve a tekintete egy-egy arcra vándorol a Rumos más asztalainál, akkor azokon árnyakat lát. Eltűnődik: reméli csak, hogy nem valami olyan hirig készül, mint aminek a végén a dokksor melletti oszlopokra húzták fel azt a maréknyi testet pár hata. Kár lenne érte. Elrontaná az estét! És most egyébként is éppen nyerőfélében áll.*
- Na mondjad már, Harven, *-Zöldfog bizalmaskodó hangja olyan, mintha valaki egy hordó alját kaparná-* de most tényleg, egy kislánnyal? Ezek tetszenek? Mi?
*Felnéz a lapjairól. Ha a szeme odakint a vízre emlékeztetett, akkor most, idebent leginkább jégnek tűnik.*
- Nem, igazából nem. *-megingatja a fejét, két aranyat dob az asztal közepén álló stócba-* Valójában az anyád jön be, Zöldfog. Az aztán az asszony..!
919. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-30 20:40:18
Üzenet elküldve: 2026-06-30 20:40:18
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A vizet firtató kérdésre némán biccent, vékony karjait keresztbe fonja maga előtt, beléjük kapaszkodik. Egyet jobbra, majd egy másikat balra lép, végül ringatózni kezd.*
-Néél. -*ismétli utána. Vagyis hát… próbálja, de a kiejtés sosem volt az erőssége. Hunyorogva próbálkozik még párszor. Akad NiLL, Níl, végül a sokadik javításra és meddő próbálkozásra ismét fogat villant, hasonlót, mint amellyel a szőr látványát honorálta, hogy aztán nyitott tenyérrel jókorát igyekezzen csapni a matróz felkarjára.*
-Szőrös! -*húzza fentebb, egészen sértetten az orrát, mintha csak a férfi hibája lenne a nevének kiejtése, illetve az ahhoz kapcsolódó meghiúsult próbálkozások. Thalyssának megannyi erénye van, ám a türelem sosem tartozott közéjük. Egészen belevörösödik a szégyenbe és pulykaméregbe, mely tehetetlenségében született. Mérges? Minden bizonnyal. Ám inkább magára, mintsem a matrózra. Ez a lényegen nem változtat, most mégis rá van megsértődve, elvégre minek van neki ilyen neve?!
Így aztán megfontolja, hogy idegen néven mutatkozik be, ám mégiscsak magának választotta ezt a Sós-Apácskát, ráadásul őrt állt neki, míg könnyített magán, így úgy dönt, nagyvonalú lesz és nem hinti el a hazugságok magjait. Méltónak tartja arra, hogy megtudja, kicsodát tisztelhet benne.
Magasra húzza magát, csontos mellkasát büszkén dülleszti ki, míg köntöséről gyors mozdulatokkal söpri e a ráncokat.*
-Az én nevem Thalyssa Lwyd, a barátaim Lyssinek szólítanak, de te nem vagy a barátom, úgyhogy nem hívhatsz úgy. Megengedem, hogy Thalyssának hívjál.
*Viccesnek, már-már pökhendinek hathat a kijelentés, ám a kölyök képén látszik, határozottan komolyan beszél, nincs benne sem játékos él, sem incselkedés. Niall hatalmas „kegyben részesült”, hisz kevesen tudhatják a boszorkányfióka igazi nevét.
Aztán közéjük ül a csönd.
A lány merengve néz a férfire, majd a Rumos ajtajára. Lomhán ingatja meg a fejét. Hogy a rosszallás Niall zsebpaskolásának és a benne rejlő kagylócskák és csigácskák arannyal való zörgésének szól, annak, hogy vissza akar menni, vagy a kabalák visszavételének, lehetetlen megmondani.*
-Nem, tartsd meg őket Vizes szemű, neked nagyobb szükséged lesz rá, mint énnekem, mert mikor oda bemegyünk -*bök kurta mutatóujjával az ajtó felé.*-Magad maradsz. Nekem más dolgom van most!
*Csukló, majd bokakörzésekbe kezd, végül áttér a vállára, nyakára. Szökdel is párat, majd hajlongani kezd. A vak is láthatja, elkezd bemelegíteni. Végül nagyvonalúan int a férfi irányába.*
-Mehetünk!
*S úgy is tesz, ha megindulnak. A küszöböt átlépve még láthatja a matróz, ám mire útján az asztal feléig jut, a kislány eltűnik mellőle. Mintha a föld nyelte volna el.
Az elkövetkező pár körben az asztalok körül duruzsol, ott serte-pertél. Italokat visz, cserél, susmorog, vagy barátságosan hízelkedik.
Szorgalmas munkájának megvan a gyümölcse, hamarosan a Rumos alaphangulata valamivel borsosabb lesz, ám mégis egyelőre csöndes, feszülten nyomott.
A vihar előtti csend.*
*A vizet firtató kérdésre némán biccent, vékony karjait keresztbe fonja maga előtt, beléjük kapaszkodik. Egyet jobbra, majd egy másikat balra lép, végül ringatózni kezd.*
-Néél. -*ismétli utána. Vagyis hát… próbálja, de a kiejtés sosem volt az erőssége. Hunyorogva próbálkozik még párszor. Akad NiLL, Níl, végül a sokadik javításra és meddő próbálkozásra ismét fogat villant, hasonlót, mint amellyel a szőr látványát honorálta, hogy aztán nyitott tenyérrel jókorát igyekezzen csapni a matróz felkarjára.*
-Szőrös! -*húzza fentebb, egészen sértetten az orrát, mintha csak a férfi hibája lenne a nevének kiejtése, illetve az ahhoz kapcsolódó meghiúsult próbálkozások. Thalyssának megannyi erénye van, ám a türelem sosem tartozott közéjük. Egészen belevörösödik a szégyenbe és pulykaméregbe, mely tehetetlenségében született. Mérges? Minden bizonnyal. Ám inkább magára, mintsem a matrózra. Ez a lényegen nem változtat, most mégis rá van megsértődve, elvégre minek van neki ilyen neve?!
Így aztán megfontolja, hogy idegen néven mutatkozik be, ám mégiscsak magának választotta ezt a Sós-Apácskát, ráadásul őrt állt neki, míg könnyített magán, így úgy dönt, nagyvonalú lesz és nem hinti el a hazugságok magjait. Méltónak tartja arra, hogy megtudja, kicsodát tisztelhet benne.
Magasra húzza magát, csontos mellkasát büszkén dülleszti ki, míg köntöséről gyors mozdulatokkal söpri e a ráncokat.*
-Az én nevem Thalyssa Lwyd, a barátaim Lyssinek szólítanak, de te nem vagy a barátom, úgyhogy nem hívhatsz úgy. Megengedem, hogy Thalyssának hívjál.
*Viccesnek, már-már pökhendinek hathat a kijelentés, ám a kölyök képén látszik, határozottan komolyan beszél, nincs benne sem játékos él, sem incselkedés. Niall hatalmas „kegyben részesült”, hisz kevesen tudhatják a boszorkányfióka igazi nevét.
Aztán közéjük ül a csönd.
A lány merengve néz a férfire, majd a Rumos ajtajára. Lomhán ingatja meg a fejét. Hogy a rosszallás Niall zsebpaskolásának és a benne rejlő kagylócskák és csigácskák arannyal való zörgésének szól, annak, hogy vissza akar menni, vagy a kabalák visszavételének, lehetetlen megmondani.*
-Nem, tartsd meg őket Vizes szemű, neked nagyobb szükséged lesz rá, mint énnekem, mert mikor oda bemegyünk -*bök kurta mutatóujjával az ajtó felé.*-Magad maradsz. Nekem más dolgom van most!
*Csukló, majd bokakörzésekbe kezd, végül áttér a vállára, nyakára. Szökdel is párat, majd hajlongani kezd. A vak is láthatja, elkezd bemelegíteni. Végül nagyvonalúan int a férfi irányába.*
-Mehetünk!
*S úgy is tesz, ha megindulnak. A küszöböt átlépve még láthatja a matróz, ám mire útján az asztal feléig jut, a kislány eltűnik mellőle. Mintha a föld nyelte volna el.
Az elkövetkező pár körben az asztalok körül duruzsol, ott serte-pertél. Italokat visz, cserél, susmorog, vagy barátságosan hízelkedik.
Szorgalmas munkájának megvan a gyümölcse, hamarosan a Rumos alaphangulata valamivel borsosabb lesz, ám mégis egyelőre csöndes, feszülten nyomott.
A vihar előtti csend.*
918. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-30 05:28:27
Üzenet elküldve: 2026-06-30 05:28:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Ahogy elindulnak kifelé, tenyeréből még az aranyak mellé csúsztatja az apró kagylóhéjakat-csigaházat, amit a kölyök tuszkolt a kezébe. Óvatos és figyelmes a mozdulata, nem szeretné, ha bármelyik is megsérülne. Végtére is: valódi szerencsehozó talizmánok, nem igaz?!
Léptei bizonytalannak tűnnek és úgy inog jártában, mintha nem a Rumos padlója, de egy hajó fedélzete lenne a talpai alatt. Ez persze aligha tűnik fel itt bárkinek is. Egyrészt – a szesztől az ember fia hajlamos tényleg úgy érezni, mintha a lába alatt inogna-csúszna a talaj. Másrészt – bárki, aki látott már tengeri embert szárazföldön járni, az láthatta ugyanezt a kissé kacsázó-dülöngélő járást, amit csak úgy neveznek: tengeri láb. Ha a fej hozzászokik a hullámok által döntögetett fedélzethez, akkor a stabil talajon is éppúgy próbál korrigálni.
A maga részéről nem különösebben aggódik az erszénye miatt. Ha kell, rövid pengéjű tőrét bármikor elő tudja rántani; bár nagy általánosságban egy parasztlengővel is remekül helyre lehet tenni azt, aki a Rumosban próbálja kizsebelni a másikat. És ha ráadásul úgy van állcsúcson ütve az önjelölt zsebtolvaj, hogy az ott rögtön össze is esik, az ingyen műsort általában mindig egy-két potya kör piával jutalmazza az erre a fajta szórakozásra éhesebb vendégek közül pár. Nem véletlenül van az úgy, hogy a Rumos Rókalyuk mögött egy régi istálló küzdőtérként üzemel.
S minthogy nem aggódik emiatt, eszébe sem jut, hogy a leány azért somfordál a bal oldalára, hogy az erszényét védje. Ha tudna erről, akkor őszintén meg is lepődne a dolgon. Ehelyett azon lepődik meg, amikor a tenyerében megérzi azokat a fura-merev ujjakat. Felvont szemöldökkel néz le, csizmaorra egy pillanatra megakad egy lazább padlódeszkában, egy pillanatra még meg is botlik. ~..mi a..~ Nem számított rá, hogy bárki csak így kézen fogja őt ma este. Pláne nem egy rőt kiskölyök. A Rumos törzsvendégei közül páran reszelős, cefre-ízű hangon felröhögnek ezt látva. Felszegi állát, kihívóan rámered arra aki ezen nevet, „csesszétek meg!”, üzeni a tekintete. Ma estére már talán el kéne engednie azt, hogy mégis miféle pletykák kelnek majd róla holnapra. Csak abban reménykedik, hogy a mísz szó nem jut el a Varjúig. Kurvára nincs kedve ott magyarázkodni bárkinek is.
Kiérve mélyet szippant a Kikötő tiszta és friss levegőjéből, ami különben egyáltalán nem tiszta és friss: hiszen a házak közül sötét, szinte miazmás szagok kelnek innen-onnan, de a tenger felől is bomló halak, és erjedő hínár szagát fújja be a szél. Mégis, valahogy otthonosnak érzi ezt az aromát. Lassan fújja ki a beszívott levegőt, engedi a gyereket hogy menjen amerre kíván, s mire tüdeje kiürül, arcáról eltűnik a bárgyú-részeg kifejezés, és szeme is sokkal élénkebben csillog. Nem, azt igen erős túlzás lenne állítani, hogy színjózan; de tagadhatatlan tény, hogy a részeg matróz manírja úgy olvad le róla, mint a cukormáz az esőben kinnfelejtett aprósütemény tetejéről.*
- Ami azt illeti, nem biztos, hogy szorítják a torkát. *-kissé félrebiccentett fejjel, unott arccal hallgat bele a csak hallható műsorba.-* Szerintem valamit épp letuszkolnak rajta. Mindegy..!
*Talán nem épp egy utcakölyökkel fogja megvitatni azt a gyanúját, hogy a kikötői kurva valószínűleg nem egy, de inkább kettő matrózt szolgál egyszerre, akik nem restek testvériesen megosztozni jobb sorsra érdemes társaságukon. Kinek mire van igénye, ugye. Lesandít a vörösre, látja rajta a viszolygó mozdulatot, de maga úgy értelmezi, hogy az a hangoknak szól, és annak, amit azok a hangok sejtetnek. Egyetért a dologgal amúgy, személy szerint bottal nem piszkálná meg a krajcároslányok lába közét, nem hogy.. na, hát, hagyjuk.*
- Hát az biztos, hogy valami nemsokára előtör, még ha nem is démon lesz az.. *-halkan mormog, tekintetében derű villan egy pillanatra, majd kezével az utca felé int. Egy férfinak vizelde az egész világ, egy lánynak -azok gyakori bosszúságára- már nem. De azért csak lehet találni olyan helyet, ami megfelel..! A kölyök el is indul, hosszú lábaival könnyen éri utol és veszi fel a tempóját. Kezeit hanyagul maga mellett tartja, szemlátomást nem különösebben foglalkozik semmivel, ám ez csak a látszat – fülei és szemei egyaránt nyitva vannak, hiszen azért a Kikötő tényleg aljas hely tud lenni. Hagyja, hogy a lány megtalálja a neki megfelelő helyet, és előbb felvont szemöldökkel, majd az égnek fordított szemmel hallgatja annak instruálását.*
- Jó'vanmár, menjél pisilni, ne a szád járjon..! *-hangja bosszús morgás szinte, de valójában jót szórakozik a dolgon. Sosem kérték még meg ilyesmire. Matróztársai nemigen adnak az efféle elővigyázatosságra, a nők pedig, akikhez eddig köze volt, már önállóbbak voltak s megoldották maguknak az ügyes-bajos dolgaikat.
Zsebrevágott kézzel ácsorog, majd járkál kissé fel-alá míg vár; egy idő után szinte már gyanakodni kezd, hogy a kölyök vagy itt hagyta, vagy most jelez a társainak, hogy jöhetnek hirigre. Inkább kihúzza kezeit zsebeiből, jobbja lazán lóg, készen arra, hogy ha kell, kirántsa tőrét. De végül nagy nehezen csak megszüli a leány amit kellett, legalábbis abból ítélve, hogy -érzése szerint két és fél nappal, hat órával és negyvennyolc perccel később- újra felbukkan a rőt hajtenger, és annak gazdája kifejezetten kisimultnak látszik. A szövegelését hallva majdnem megbicsaklik a térde, halkan felnevet.*
- Ebben, látod, igazad van. Mármint a herpesz dolgában. Ha rám hallgatsz, messzire kerülöd az ilyen alakokat! *-megrázza a fejét, jelezve, hogy a maga részéről nincs szükségben. Ez különben tényleg így van – odafigyelt arra a Rumosban, hogy ne csak a feleseket, de a könnyen csúszó sört is csak módjával vegye magához, inkább csak látványelemként tartva a korsót a keze ügyében. A szittyósok könnyen elhisznek bármit, ha az ember ügyesen adja elő.
Így hát, mivel a Csobogó Patak Küldetés sikerrel zárult, elindulnak visszafelé. Ha becsukná a szemét, akkor is visszatalálna, gondolja. Elég lenne csak a hangokat követnie. Nem pont a kölyök mögött halad, inkább mellette, így nem is gázol át rajta mint gólya a nádason; inkább csak a vállát sodorja el kissé ahogy az hirtelenjében megáll.*
- No? *-pislant le az egyenesen rámeredő tekintetre, arra a furán felemásra, amiből sokat még eddig nem látott a környéken. Kinek is lehet ez a lánya?*
- A víz…? *-a meglepettségtől elnyúlik kissé az arca-* Na, ezzel sem vádoltak meg még sosem.
*Bármilyen más italt nevezett volna meg a leány, azt már szinte biztosan mondta más. Jó, talán a teát, vagy a kecsketejet leszámítva.*
- Harven. *-aprót biccent megerősítésképp-* Niall Harven. Bár ezek után nem tudom, hogy a megkapott nevem mire fog emlékeztetni. Na és a tied? Mármint a te neved?
*A Rumos ajtajára néz, töpreng egy pillanatot, majd megint bólint.*
- Aha. Legalábbis az a terv. Ha már szerencsém van?! *-vigyorogva megpaskolja a zsebét, nem egyértelmű, hogy az oda szuszakolt aranyaknak, vagy a rájuk csúsztatott csigaháznak-kagylóhéjnak szól-e a mozdulat.-* Bár azt hiszem, vigyáznom kell a szerencsémmel, mert ezek odabent megnyúvasztanak, ha a gatyájukból is kiforgatom őket.
*Visszanéz a leányra.*
- Visszaadjam az apróságaidat? Azért kérded?
*Ahogy elindulnak kifelé, tenyeréből még az aranyak mellé csúsztatja az apró kagylóhéjakat-csigaházat, amit a kölyök tuszkolt a kezébe. Óvatos és figyelmes a mozdulata, nem szeretné, ha bármelyik is megsérülne. Végtére is: valódi szerencsehozó talizmánok, nem igaz?!
Léptei bizonytalannak tűnnek és úgy inog jártában, mintha nem a Rumos padlója, de egy hajó fedélzete lenne a talpai alatt. Ez persze aligha tűnik fel itt bárkinek is. Egyrészt – a szesztől az ember fia hajlamos tényleg úgy érezni, mintha a lába alatt inogna-csúszna a talaj. Másrészt – bárki, aki látott már tengeri embert szárazföldön járni, az láthatta ugyanezt a kissé kacsázó-dülöngélő járást, amit csak úgy neveznek: tengeri láb. Ha a fej hozzászokik a hullámok által döntögetett fedélzethez, akkor a stabil talajon is éppúgy próbál korrigálni.
A maga részéről nem különösebben aggódik az erszénye miatt. Ha kell, rövid pengéjű tőrét bármikor elő tudja rántani; bár nagy általánosságban egy parasztlengővel is remekül helyre lehet tenni azt, aki a Rumosban próbálja kizsebelni a másikat. És ha ráadásul úgy van állcsúcson ütve az önjelölt zsebtolvaj, hogy az ott rögtön össze is esik, az ingyen műsort általában mindig egy-két potya kör piával jutalmazza az erre a fajta szórakozásra éhesebb vendégek közül pár. Nem véletlenül van az úgy, hogy a Rumos Rókalyuk mögött egy régi istálló küzdőtérként üzemel.
S minthogy nem aggódik emiatt, eszébe sem jut, hogy a leány azért somfordál a bal oldalára, hogy az erszényét védje. Ha tudna erről, akkor őszintén meg is lepődne a dolgon. Ehelyett azon lepődik meg, amikor a tenyerében megérzi azokat a fura-merev ujjakat. Felvont szemöldökkel néz le, csizmaorra egy pillanatra megakad egy lazább padlódeszkában, egy pillanatra még meg is botlik. ~..mi a..~ Nem számított rá, hogy bárki csak így kézen fogja őt ma este. Pláne nem egy rőt kiskölyök. A Rumos törzsvendégei közül páran reszelős, cefre-ízű hangon felröhögnek ezt látva. Felszegi állát, kihívóan rámered arra aki ezen nevet, „csesszétek meg!”, üzeni a tekintete. Ma estére már talán el kéne engednie azt, hogy mégis miféle pletykák kelnek majd róla holnapra. Csak abban reménykedik, hogy a mísz szó nem jut el a Varjúig. Kurvára nincs kedve ott magyarázkodni bárkinek is.
Kiérve mélyet szippant a Kikötő tiszta és friss levegőjéből, ami különben egyáltalán nem tiszta és friss: hiszen a házak közül sötét, szinte miazmás szagok kelnek innen-onnan, de a tenger felől is bomló halak, és erjedő hínár szagát fújja be a szél. Mégis, valahogy otthonosnak érzi ezt az aromát. Lassan fújja ki a beszívott levegőt, engedi a gyereket hogy menjen amerre kíván, s mire tüdeje kiürül, arcáról eltűnik a bárgyú-részeg kifejezés, és szeme is sokkal élénkebben csillog. Nem, azt igen erős túlzás lenne állítani, hogy színjózan; de tagadhatatlan tény, hogy a részeg matróz manírja úgy olvad le róla, mint a cukormáz az esőben kinnfelejtett aprósütemény tetejéről.*
- Ami azt illeti, nem biztos, hogy szorítják a torkát. *-kissé félrebiccentett fejjel, unott arccal hallgat bele a csak hallható műsorba.-* Szerintem valamit épp letuszkolnak rajta. Mindegy..!
*Talán nem épp egy utcakölyökkel fogja megvitatni azt a gyanúját, hogy a kikötői kurva valószínűleg nem egy, de inkább kettő matrózt szolgál egyszerre, akik nem restek testvériesen megosztozni jobb sorsra érdemes társaságukon. Kinek mire van igénye, ugye. Lesandít a vörösre, látja rajta a viszolygó mozdulatot, de maga úgy értelmezi, hogy az a hangoknak szól, és annak, amit azok a hangok sejtetnek. Egyetért a dologgal amúgy, személy szerint bottal nem piszkálná meg a krajcároslányok lába közét, nem hogy.. na, hát, hagyjuk.*
- Hát az biztos, hogy valami nemsokára előtör, még ha nem is démon lesz az.. *-halkan mormog, tekintetében derű villan egy pillanatra, majd kezével az utca felé int. Egy férfinak vizelde az egész világ, egy lánynak -azok gyakori bosszúságára- már nem. De azért csak lehet találni olyan helyet, ami megfelel..! A kölyök el is indul, hosszú lábaival könnyen éri utol és veszi fel a tempóját. Kezeit hanyagul maga mellett tartja, szemlátomást nem különösebben foglalkozik semmivel, ám ez csak a látszat – fülei és szemei egyaránt nyitva vannak, hiszen azért a Kikötő tényleg aljas hely tud lenni. Hagyja, hogy a lány megtalálja a neki megfelelő helyet, és előbb felvont szemöldökkel, majd az égnek fordított szemmel hallgatja annak instruálását.*
- Jó'vanmár, menjél pisilni, ne a szád járjon..! *-hangja bosszús morgás szinte, de valójában jót szórakozik a dolgon. Sosem kérték még meg ilyesmire. Matróztársai nemigen adnak az efféle elővigyázatosságra, a nők pedig, akikhez eddig köze volt, már önállóbbak voltak s megoldották maguknak az ügyes-bajos dolgaikat.
Zsebrevágott kézzel ácsorog, majd járkál kissé fel-alá míg vár; egy idő után szinte már gyanakodni kezd, hogy a kölyök vagy itt hagyta, vagy most jelez a társainak, hogy jöhetnek hirigre. Inkább kihúzza kezeit zsebeiből, jobbja lazán lóg, készen arra, hogy ha kell, kirántsa tőrét. De végül nagy nehezen csak megszüli a leány amit kellett, legalábbis abból ítélve, hogy -érzése szerint két és fél nappal, hat órával és negyvennyolc perccel később- újra felbukkan a rőt hajtenger, és annak gazdája kifejezetten kisimultnak látszik. A szövegelését hallva majdnem megbicsaklik a térde, halkan felnevet.*
- Ebben, látod, igazad van. Mármint a herpesz dolgában. Ha rám hallgatsz, messzire kerülöd az ilyen alakokat! *-megrázza a fejét, jelezve, hogy a maga részéről nincs szükségben. Ez különben tényleg így van – odafigyelt arra a Rumosban, hogy ne csak a feleseket, de a könnyen csúszó sört is csak módjával vegye magához, inkább csak látványelemként tartva a korsót a keze ügyében. A szittyósok könnyen elhisznek bármit, ha az ember ügyesen adja elő.
Így hát, mivel a Csobogó Patak Küldetés sikerrel zárult, elindulnak visszafelé. Ha becsukná a szemét, akkor is visszatalálna, gondolja. Elég lenne csak a hangokat követnie. Nem pont a kölyök mögött halad, inkább mellette, így nem is gázol át rajta mint gólya a nádason; inkább csak a vállát sodorja el kissé ahogy az hirtelenjében megáll.*
- No? *-pislant le az egyenesen rámeredő tekintetre, arra a furán felemásra, amiből sokat még eddig nem látott a környéken. Kinek is lehet ez a lánya?*
- A víz…? *-a meglepettségtől elnyúlik kissé az arca-* Na, ezzel sem vádoltak meg még sosem.
*Bármilyen más italt nevezett volna meg a leány, azt már szinte biztosan mondta más. Jó, talán a teát, vagy a kecsketejet leszámítva.*
- Harven. *-aprót biccent megerősítésképp-* Niall Harven. Bár ezek után nem tudom, hogy a megkapott nevem mire fog emlékeztetni. Na és a tied? Mármint a te neved?
*A Rumos ajtajára néz, töpreng egy pillanatot, majd megint bólint.*
- Aha. Legalábbis az a terv. Ha már szerencsém van?! *-vigyorogva megpaskolja a zsebét, nem egyértelmű, hogy az oda szuszakolt aranyaknak, vagy a rájuk csúsztatott csigaháznak-kagylóhéjnak szól-e a mozdulat.-* Bár azt hiszem, vigyáznom kell a szerencsémmel, mert ezek odabent megnyúvasztanak, ha a gatyájukból is kiforgatom őket.
*Visszanéz a leányra.*
- Visszaadjam az apróságaidat? Azért kérded?
917. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-30 00:22:02
Üzenet elküldve: 2026-06-30 00:22:02
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Fel sem merül benne, hogy a matróz azt hiheti, csalárdság van a dologban. Mármint… van benne, de nem úgy, ahogy amaz gondolja, a lány egyszerűen csak nem szeretné, ha az ő Sós-Apácskája veszítene.
Meg hát… nem hazugság, valóban szólítja a kötelezettség, aztán jó emberismerő, látja kinek a szeme csalafinta és kinek nem. Ennek a embernek pedig nem az. Ő gyereket lát benne, nem leányt, valószínűleg ezért is választotta őt. Lomhán halad mellette, kerülgetve a felé dőlő részegeket, míg kötelességtudatból igyekszik Niall erszényét is figyelni, de hát a kettő nem megy együtt, így stratégiát vált. Az erszényes oldalára téblábol, abból az irányból „takarja el” a férfit, míg megfogja annak a kezét.
Merthogy megfogja neki, fél, hogy eltolják onnan, vagy odébb lökik, esetleg megpróbálja valamelyik részeg megtáncoltatni, az ölébe húzni, vagy a hajához érni. Béna kezével markolja a tengerészét, már amennyire a sérült kézfej azt engedi, míg balját az egyszerű köntös szépen lapolt redői alatt megbúvó áldozó csonttőr markolatán pihenteti. Ezt persze nem láthatják az emberek, csak úgy tűnhet, mintha a kislány erősen ölelné a hasát, de hát nem is csodálkozna rajta senki, lévén elméletileg a hátsó sikátorok felé igyekeznek, melyeket előszeretettel használnak latrinaként – és miegymás egyéb célból ugye.
Ahogy kilépnek a fogadóból a pára még hátulról a tarkójukra borzol, ám arcukba már a kikötő löki sós, permetes leheletét, mely sikolyokat és hörgéseket sodor magával az említett sikátorból. Thalyssa odébb lép, elhúzza a kezét a matróztól, már közel sem tűnik olyan esetlennek és ártatlannak vagy szendének, mint odabent, míg átvezettette magát. De a tőrt elengedi, így mindkét keze látható.
A sikolyokat halva zavartan vakargat a homlokára, tanácstalanul néz a bestiális légyottot hirdető sötétségbe.*
-Most…vagy el kéne engednie annak az asszonynak a torkát, vagy jobban szorítani, mert…ez így nem jó. -*dünnyögi az orra alatt, majd hátrébb szegi a fejét, hogy kényelmesen láthassa be Niallt. Meg kell állapítania, a férfinek kellemes vonásai vannak, már-már egészen szép az éjszakai lámpások fényében. Állítólag a surlófény kiad minden hibát, de ő egyelőre még nem lát a másikban ilyesmit. Ez egy szép férfi, bár…egészen szőrös. Túlságosan is.
A felemás tekintet levándorol a mellkast sejtető nyitott ingre, majd a felgyűrt ingujjakra és az azokból előbukkanó karokra. Aztán visszasiklik a torkára, és a borostára, ami már szakállnak is beillik. Miért ilyen szőrösek a fiúk?!
A kislány elfintorodik, telt ajkainak szájzugai legörbülnek, kérgekkel fehérített, apró gyöngyökre emlékeztető felső fogai csak egy pillanatra villannak ki a rózsásan derengő, festett szájból. Aztán látványosan megrázkódik, erősen, agresszívan dörzsölgeti le az alkarjára kiülő libabőrt. Nyelvét egy pillanatra kidugja, mintha csak az öklendezést igyekezne visszanyelni, végül tompa nyammogásba kezd. Talán csak bogarat nyelt…vagy a véleményét.
Thalyssa Lwydről kevesen tudják, ám a kislány fóbia szinten irtózik a férfi szőrtől. Gyűlöli, undorodik tőle, a látványától, a gondolatától, ha arra gondol, bármilyen kontextusban találkozhat az az ő bőrével. Pontosan ezért tiszta szívéből ellene van.
Szinte ezért biztos abban, az istenek asszonyt fognak egyszer mellé rendelni, ha el kell köteleződnie, mert bár azoknak is van szőre, egészen más, és jóval korlátozottabb területeken.*
-Pisilni kell, de én oda nem megyek! -*bök határozottan az üzelkedést rejtő sötétségbe. A hangok alapján hamarosan végeznek.*-Ott szarvasbikák vannak, vagy vaddisznók! Ember ilyen hangot nem adhat ki. Démont idézhetnek, azért visít ennyire a nő. Fél.
*A kislány hangja egészen őszinte, mert az igazsághoz hozzátartozik, ennél a pontnál már bármit el tud képzelni, csak azt nem, ami valóban történhet. A sikátortól merőlegesen eltérő irányba indul meg, de csak akkor, ha Niall is követi, igyekezve biztos helyet találni. Végül lel is valami eldugottabb is beugrót, ahol könnyíthet magán, így előtte alaposan szerencsétlen férfi szívére köti, hogy ott ne merje hagyni, ne merjen leskelődni és ne engedjen senkit se oda, ha kell, verekedjen meg vele!
Jó pár percbe beletelik, míg végül valóban megjön az ihlet, ám mikor dolgának végére ér már jóval vidámabban siet vissza. Valami hordóban amiben – reményei szerint- az ereszről aláfolyó esővizet tárolják gyorsan kezet is mos, majd vidáman legyintget Niall felé, beérve őt.*
-Mehetsz már te is, vigyázok rád, itt addig őrt állok! Nem engedem senkinek se, hogy megnézzen, vagy alád nyúljon! Mert ezek itt ilyenek! A szoknyád alá akarnak nyúlkálni, akkor is,ha nincs is szoknyád. És képzeld el, hogy tök soknak herpesze is van. Olyan helyeken is, ahol nem is látszik!
*Thalyssa egészen megenyhül a „megenyhülést” követően. Ha kell, ő maga is őrt áll, csak aztán indul vissza a Rumos irányába. A bejárat előtt jó pár lépésre torpan csak meg, olyan hirtelen, hogy ha a férfi mögötte halad, valószínűleg neki is megy szerencsétlennek hátulról, így jó pár extra lépést kicsikarva belőle. Ha így tesz, a kislány horkantva tántorodik meg, élesen fordul hátra, rőt haját és szeplős fejét egészen hátra csapja, hogy ráláthasson a másikra, hunyorogva méregeti, majd mutatóujjával fenyítően bök az irányába, úgy, ahogy az öregek tennék, dorgálás ígéretét hozva.*
-Mi a neved, Szőrös? Azt mondták bent, hogy Harven vagy, de az nekem nem tetszik, mert az őszi szüretre emlékeztet, de te inkább vagy nyári. Sok benned a víz, látom a szemedben. -*saját szeme alá kopogtat, ezzel utalva a férfi szemszínére.*
*Amennyiben megtudja a nevét, úgy hümment, ha nem, hát továbbra is „szőrösként” említi, mert a Harven nem esik a szájára. Nem is akarja úgy hívni, mert így szólította a Zöldfogú is.*
-Most vissza fogsz menni játszani?
A hozzászólás írója (Thalyssa Lwyd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.30 00:24:29
*Fel sem merül benne, hogy a matróz azt hiheti, csalárdság van a dologban. Mármint… van benne, de nem úgy, ahogy amaz gondolja, a lány egyszerűen csak nem szeretné, ha az ő Sós-Apácskája veszítene.
Meg hát… nem hazugság, valóban szólítja a kötelezettség, aztán jó emberismerő, látja kinek a szeme csalafinta és kinek nem. Ennek a embernek pedig nem az. Ő gyereket lát benne, nem leányt, valószínűleg ezért is választotta őt. Lomhán halad mellette, kerülgetve a felé dőlő részegeket, míg kötelességtudatból igyekszik Niall erszényét is figyelni, de hát a kettő nem megy együtt, így stratégiát vált. Az erszényes oldalára téblábol, abból az irányból „takarja el” a férfit, míg megfogja annak a kezét.
Merthogy megfogja neki, fél, hogy eltolják onnan, vagy odébb lökik, esetleg megpróbálja valamelyik részeg megtáncoltatni, az ölébe húzni, vagy a hajához érni. Béna kezével markolja a tengerészét, már amennyire a sérült kézfej azt engedi, míg balját az egyszerű köntös szépen lapolt redői alatt megbúvó áldozó csonttőr markolatán pihenteti. Ezt persze nem láthatják az emberek, csak úgy tűnhet, mintha a kislány erősen ölelné a hasát, de hát nem is csodálkozna rajta senki, lévén elméletileg a hátsó sikátorok felé igyekeznek, melyeket előszeretettel használnak latrinaként – és miegymás egyéb célból ugye.
Ahogy kilépnek a fogadóból a pára még hátulról a tarkójukra borzol, ám arcukba már a kikötő löki sós, permetes leheletét, mely sikolyokat és hörgéseket sodor magával az említett sikátorból. Thalyssa odébb lép, elhúzza a kezét a matróztól, már közel sem tűnik olyan esetlennek és ártatlannak vagy szendének, mint odabent, míg átvezettette magát. De a tőrt elengedi, így mindkét keze látható.
A sikolyokat halva zavartan vakargat a homlokára, tanácstalanul néz a bestiális légyottot hirdető sötétségbe.*
-Most…vagy el kéne engednie annak az asszonynak a torkát, vagy jobban szorítani, mert…ez így nem jó. -*dünnyögi az orra alatt, majd hátrébb szegi a fejét, hogy kényelmesen láthassa be Niallt. Meg kell állapítania, a férfinek kellemes vonásai vannak, már-már egészen szép az éjszakai lámpások fényében. Állítólag a surlófény kiad minden hibát, de ő egyelőre még nem lát a másikban ilyesmit. Ez egy szép férfi, bár…egészen szőrös. Túlságosan is.
A felemás tekintet levándorol a mellkast sejtető nyitott ingre, majd a felgyűrt ingujjakra és az azokból előbukkanó karokra. Aztán visszasiklik a torkára, és a borostára, ami már szakállnak is beillik. Miért ilyen szőrösek a fiúk?!
A kislány elfintorodik, telt ajkainak szájzugai legörbülnek, kérgekkel fehérített, apró gyöngyökre emlékeztető felső fogai csak egy pillanatra villannak ki a rózsásan derengő, festett szájból. Aztán látványosan megrázkódik, erősen, agresszívan dörzsölgeti le az alkarjára kiülő libabőrt. Nyelvét egy pillanatra kidugja, mintha csak az öklendezést igyekezne visszanyelni, végül tompa nyammogásba kezd. Talán csak bogarat nyelt…vagy a véleményét.
Thalyssa Lwydről kevesen tudják, ám a kislány fóbia szinten irtózik a férfi szőrtől. Gyűlöli, undorodik tőle, a látványától, a gondolatától, ha arra gondol, bármilyen kontextusban találkozhat az az ő bőrével. Pontosan ezért tiszta szívéből ellene van.
Szinte ezért biztos abban, az istenek asszonyt fognak egyszer mellé rendelni, ha el kell köteleződnie, mert bár azoknak is van szőre, egészen más, és jóval korlátozottabb területeken.*
-Pisilni kell, de én oda nem megyek! -*bök határozottan az üzelkedést rejtő sötétségbe. A hangok alapján hamarosan végeznek.*-Ott szarvasbikák vannak, vagy vaddisznók! Ember ilyen hangot nem adhat ki. Démont idézhetnek, azért visít ennyire a nő. Fél.
*A kislány hangja egészen őszinte, mert az igazsághoz hozzátartozik, ennél a pontnál már bármit el tud képzelni, csak azt nem, ami valóban történhet. A sikátortól merőlegesen eltérő irányba indul meg, de csak akkor, ha Niall is követi, igyekezve biztos helyet találni. Végül lel is valami eldugottabb is beugrót, ahol könnyíthet magán, így előtte alaposan szerencsétlen férfi szívére köti, hogy ott ne merje hagyni, ne merjen leskelődni és ne engedjen senkit se oda, ha kell, verekedjen meg vele!
Jó pár percbe beletelik, míg végül valóban megjön az ihlet, ám mikor dolgának végére ér már jóval vidámabban siet vissza. Valami hordóban amiben – reményei szerint- az ereszről aláfolyó esővizet tárolják gyorsan kezet is mos, majd vidáman legyintget Niall felé, beérve őt.*
-Mehetsz már te is, vigyázok rád, itt addig őrt állok! Nem engedem senkinek se, hogy megnézzen, vagy alád nyúljon! Mert ezek itt ilyenek! A szoknyád alá akarnak nyúlkálni, akkor is,ha nincs is szoknyád. És képzeld el, hogy tök soknak herpesze is van. Olyan helyeken is, ahol nem is látszik!
*Thalyssa egészen megenyhül a „megenyhülést” követően. Ha kell, ő maga is őrt áll, csak aztán indul vissza a Rumos irányába. A bejárat előtt jó pár lépésre torpan csak meg, olyan hirtelen, hogy ha a férfi mögötte halad, valószínűleg neki is megy szerencsétlennek hátulról, így jó pár extra lépést kicsikarva belőle. Ha így tesz, a kislány horkantva tántorodik meg, élesen fordul hátra, rőt haját és szeplős fejét egészen hátra csapja, hogy ráláthasson a másikra, hunyorogva méregeti, majd mutatóujjával fenyítően bök az irányába, úgy, ahogy az öregek tennék, dorgálás ígéretét hozva.*
-Mi a neved, Szőrös? Azt mondták bent, hogy Harven vagy, de az nekem nem tetszik, mert az őszi szüretre emlékeztet, de te inkább vagy nyári. Sok benned a víz, látom a szemedben. -*saját szeme alá kopogtat, ezzel utalva a férfi szemszínére.*
*Amennyiben megtudja a nevét, úgy hümment, ha nem, hát továbbra is „szőrösként” említi, mert a Harven nem esik a szájára. Nem is akarja úgy hívni, mert így szólította a Zöldfogú is.*
-Most vissza fogsz menni játszani?
A hozzászólás írója (Thalyssa Lwyd) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.30 00:24:29
916. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-29 05:43:17
Üzenet elküldve: 2026-06-29 05:43:17
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Felesleges erről hazudni: józan-e vagy sem, bizony beletelik pár próbálkozásba, mire felfogja, hogy hiába próbálja az aranyakat a lány kezébe tuszkolni. Szemöldökei között az értetlenség halvány, kettős árnyával néz le a nyomorgatott ujjakra, hogy amaz mit szerencsétlenkedik már, hát ez csupán öt arany, csak elfér a kezében?! Szemei szinte azonnal megakadnak a lány tenyerén, pontosabban ami egyáltalán látszik belőle az aranyak alatt. Megakad, mert valami seb-féle szélét látja ott, heget, fura formájút; és látja az ujjak különös, merev állását is. Fejben azonnal összeteszi, hogy csimaszkorában a lány bizonyára törött üvegbe tenyerelhetett -vagy rosszabb: valaki belenyomta azt a húsába-, és ujjai zsibbadtak azóta, ezért nem tud ráfogni az érmékre. Egyszerre sajnálja meg a lányt, és lesz bosszús is. Megsajnálja: mert ha itt, a Kikötőben egy utcagyerek úgy nő fel, hogy képtelen arra, hogy (két kézzel) megfogja a munka végét, és pláne lány, akkor igen kevés, de annál egyértelműbb lehetőség jut neki. És bosszús lesz, mert a másik kezének tán' csak nincs baja, hát a rákok csipkedjék meg a lábujjait, vegye el a pénzt amazzal!*
- Huh? *-halkan, meglepetten dünnyög ahogy a gyerek elkapja a kezét, és úgy törli magába mintha bizony kutyaszart próbált volna a tenyerébe tuszkolni pénz helyett. Hát ő még ilyen utcakölyköt nem látott! És hogy még kinyitja a száját, és helyre is teszi?! Egy pillanatig azt sem tudja hogy nevessen vagy bosszankodjon, végül úgy dönt hogy egyiket sem csinálja, mert érzése szerint így is túl sokan figyelik már őket.*
- Te tudod, azt csinálsz amit akarsz. *-végül egyszerűen csak vállat von, s ha az aranyak visszakerülnek az asztalra, akkor visszakerülnek. Fogalma sincs, hogy mi az a „más csillogó” ami a kölyöknek kellhet.
Figyelme igen hamar vissza is vándorol az asztalhoz, Zöldfog tesz róla: fennhangon, a szokásos ocsmány módján kérdezget végig mindenkit a kis társaságból, hogy folytathatják-e a játékot? És hát természetesen senki sem ellenkezik. Legkevésbé ő! Hiszen a tenyerében még ott vannak a csigák és a kagylóhéjak, és ott van a vöröshajú lány is, szóval kétszeresen is szerencséje van. Ó, legalábbis reméli, hogy a kettő nem oltja ki egymást valamiképpen.
A következő osztás sem indul túl ígéretesen, de megpróbálja nem szívogatni a fogát miatta. Inkább arra igyekszik gondolni, hogy most az eleven szerencse van mellette. Két aranyért új lapot kér, s ez úgy módosítja a kezében tartott lapok összértékét, hogy még egy negyedik kártyát, további három aranyért már nagy kockázat lenne kérni. Játszótársai persze ügyesek és tapasztaltak, beletelik némi szövegelésbe, mire meggyőzi őket arról, hogy neki vannak a legjobb lapok a kezében, a többieknek esélyül sincs. Végül Perites és kicsit később Sendren is eldobja a kártyáit, majd végül Zöldfog fejébe is sikerül belemásznia, és így a nagydarab, rútszájú fickó is dob. Csak utána mutatja meg a saját lapjait. Sendrennek konkrétan jobb volt a leosztása, mint neki! A kibicek nevetnek, maga is nevet, a másik három annyira nem. Sőt, kicsit ferde szemmel néznek rá, és a lányra, aki időközben elég bizalmasan ácsorog már mellette, dacára annak a fintorgásnak, amit az aranyak miatt leművelt. Különben maga sem érti, hogy amaz miért áll ennyire rá, hogy már a kezét a vállára rakosgatja.
Az egyik kibic feleseket hoz nekik, hát élvezik a műsort amit kapnak, így jutalmazzák. Felemeli a poharat, előbb a kibic felé emeli, majd három játékostársa felé (szélesen és tenyérbemászón vigyorogva), végül a lány felé. Mindenki egészségére! Szájához emeli a kupicát és hirtelen fejmozdulattal üríti azt ki; igaz, alig résnyire nyitott szájába talán ha pár csepp jut belőle, sokkal inkább borostás állán-nyakán folyik el az ital, inge szívja fel a javát. Halkan, fintorogva huhog egy sort a rend kedvéért, majd int: játszana tovább.
Hát játszanak.
A következő kör mintaértékű: a tenyerébe rejtett kabalák és a vörös haj -bizalmaskodó- közelsége megteszi a hatását, tökéletes, természetes huszonegy kerül a kezei közé, alig állja meg, hogy ne vigyorogjon-röhögjön ahogy meglátja. A lapokat úgy tartja, hogy újdonat rajongója is láthassa őket egy pillanatra, bár igazából nem tudja, hogy a lány mennyire járatos a játékban, mennyire érti meg a helyzet szépségét. Játékostársainak már az gyanús lesz, hogy a kétaranyas lapot se kéri, arcuk-tekintetük egyre sötétebb, ahogy őt-őket méregetik. Talán csalást, vagy valami hasonlót gyanítanak, s legyünk őszinték, ez nem is lenne annyira meglepő, tekintve hogy a kölyök felbukkanása óta zsinórban csak szerencséje van.
Oldalra biccenti a fejét ahogy a lány jelez neki, meghallgatja a panaszát, és rábólint. Hát, menjen, a maga részéről itt marad. Amikor elhangzik a kérés, hogy igényt tartanak a társaságára közben, fél szemöldöke egészen a homlokáig szalad, és úgy fordul oda a kölyök felé. Mi? Hogy menjen el vele, és legyen a társasága, amíg amaz..? Valamit félreértett, vagy tényleg részeg lenne? Még egy futó pillanatig az is felmerül benne, hogy a lánynak tényleg valami csaláshoz van köze, s nem is egyedül van: arra mentek rá hogy megnyerjen egy halom aranyat, kicsalják, leütik-megszurkálják, és még meg is lopják. Annyi mindent lehet hallani manapság, nem lepődne meg ezen..! Ám a furaszín szemekben nem lát csalafintaságot, ahogy felsandít a kölyök arcára. Vagy rohadt jó színész, vagy őszinte, gondolja. Halkan hümment, visszafordul.
Hogy a lánynak a megérzései jók, vagy csak tud olvasni az emberekben, azt nem tudja, mert hát arról sem tud, hogy annak a fejében mi fordult meg a szerencséről és annak végességéről. De a maga részéről tökéletesen látja, hogy társai szeme egyre ferdébben áll, és ahogy ki-ki felfedi a saját lapjait, a maga részéről a két kártyából számolt huszonegyet, mindhármójuk arca sötétebb vörösbe vált.*
- Uraim..! *-vigyorog rájuk, nyelve kissé megakad az „r” hangjában.-* Azhiszem mozst magatokra hagylak kidzsit. Ez a pia.. blöe.. fekavarta a gyomrom. Majjövök!
*Kissé imbolyogva áll fel a székről, az aranyakat összegyűjti és zsebeibe tuszkolja. ~..jó, jó, nagyon jó, nagyon jó, jó-jó, nagyon-nagyon jó..!~ halkan dudorászik magában, ahogy ezzel végez, majd ködösnek tűnő tekintettel néz szerencsehozó kibicére.*
- Mennyünk akkor! *-mormogja neki kissé mákonyos hangon, és próbál nem arra gondolni, hogy a körülötte állók számára miként festhet az, hogy egy ennyire kicsi lány társaságában távozik, pálinkától beseggelt állapotban. Biztos lesznek másnapra szaftos pletykák róla..!*
A hozzászólás írója (Niall Harven) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.29 06:52:21
*Felesleges erről hazudni: józan-e vagy sem, bizony beletelik pár próbálkozásba, mire felfogja, hogy hiába próbálja az aranyakat a lány kezébe tuszkolni. Szemöldökei között az értetlenség halvány, kettős árnyával néz le a nyomorgatott ujjakra, hogy amaz mit szerencsétlenkedik már, hát ez csupán öt arany, csak elfér a kezében?! Szemei szinte azonnal megakadnak a lány tenyerén, pontosabban ami egyáltalán látszik belőle az aranyak alatt. Megakad, mert valami seb-féle szélét látja ott, heget, fura formájút; és látja az ujjak különös, merev állását is. Fejben azonnal összeteszi, hogy csimaszkorában a lány bizonyára törött üvegbe tenyerelhetett -vagy rosszabb: valaki belenyomta azt a húsába-, és ujjai zsibbadtak azóta, ezért nem tud ráfogni az érmékre. Egyszerre sajnálja meg a lányt, és lesz bosszús is. Megsajnálja: mert ha itt, a Kikötőben egy utcagyerek úgy nő fel, hogy képtelen arra, hogy (két kézzel) megfogja a munka végét, és pláne lány, akkor igen kevés, de annál egyértelműbb lehetőség jut neki. És bosszús lesz, mert a másik kezének tán' csak nincs baja, hát a rákok csipkedjék meg a lábujjait, vegye el a pénzt amazzal!*
- Huh? *-halkan, meglepetten dünnyög ahogy a gyerek elkapja a kezét, és úgy törli magába mintha bizony kutyaszart próbált volna a tenyerébe tuszkolni pénz helyett. Hát ő még ilyen utcakölyköt nem látott! És hogy még kinyitja a száját, és helyre is teszi?! Egy pillanatig azt sem tudja hogy nevessen vagy bosszankodjon, végül úgy dönt hogy egyiket sem csinálja, mert érzése szerint így is túl sokan figyelik már őket.*
- Te tudod, azt csinálsz amit akarsz. *-végül egyszerűen csak vállat von, s ha az aranyak visszakerülnek az asztalra, akkor visszakerülnek. Fogalma sincs, hogy mi az a „más csillogó” ami a kölyöknek kellhet.
Figyelme igen hamar vissza is vándorol az asztalhoz, Zöldfog tesz róla: fennhangon, a szokásos ocsmány módján kérdezget végig mindenkit a kis társaságból, hogy folytathatják-e a játékot? És hát természetesen senki sem ellenkezik. Legkevésbé ő! Hiszen a tenyerében még ott vannak a csigák és a kagylóhéjak, és ott van a vöröshajú lány is, szóval kétszeresen is szerencséje van. Ó, legalábbis reméli, hogy a kettő nem oltja ki egymást valamiképpen.
A következő osztás sem indul túl ígéretesen, de megpróbálja nem szívogatni a fogát miatta. Inkább arra igyekszik gondolni, hogy most az eleven szerencse van mellette. Két aranyért új lapot kér, s ez úgy módosítja a kezében tartott lapok összértékét, hogy még egy negyedik kártyát, további három aranyért már nagy kockázat lenne kérni. Játszótársai persze ügyesek és tapasztaltak, beletelik némi szövegelésbe, mire meggyőzi őket arról, hogy neki vannak a legjobb lapok a kezében, a többieknek esélyül sincs. Végül Perites és kicsit később Sendren is eldobja a kártyáit, majd végül Zöldfog fejébe is sikerül belemásznia, és így a nagydarab, rútszájú fickó is dob. Csak utána mutatja meg a saját lapjait. Sendrennek konkrétan jobb volt a leosztása, mint neki! A kibicek nevetnek, maga is nevet, a másik három annyira nem. Sőt, kicsit ferde szemmel néznek rá, és a lányra, aki időközben elég bizalmasan ácsorog már mellette, dacára annak a fintorgásnak, amit az aranyak miatt leművelt. Különben maga sem érti, hogy amaz miért áll ennyire rá, hogy már a kezét a vállára rakosgatja.
Az egyik kibic feleseket hoz nekik, hát élvezik a műsort amit kapnak, így jutalmazzák. Felemeli a poharat, előbb a kibic felé emeli, majd három játékostársa felé (szélesen és tenyérbemászón vigyorogva), végül a lány felé. Mindenki egészségére! Szájához emeli a kupicát és hirtelen fejmozdulattal üríti azt ki; igaz, alig résnyire nyitott szájába talán ha pár csepp jut belőle, sokkal inkább borostás állán-nyakán folyik el az ital, inge szívja fel a javát. Halkan, fintorogva huhog egy sort a rend kedvéért, majd int: játszana tovább.
Hát játszanak.
A következő kör mintaértékű: a tenyerébe rejtett kabalák és a vörös haj -bizalmaskodó- közelsége megteszi a hatását, tökéletes, természetes huszonegy kerül a kezei közé, alig állja meg, hogy ne vigyorogjon-röhögjön ahogy meglátja. A lapokat úgy tartja, hogy újdonat rajongója is láthassa őket egy pillanatra, bár igazából nem tudja, hogy a lány mennyire járatos a játékban, mennyire érti meg a helyzet szépségét. Játékostársainak már az gyanús lesz, hogy a kétaranyas lapot se kéri, arcuk-tekintetük egyre sötétebb, ahogy őt-őket méregetik. Talán csalást, vagy valami hasonlót gyanítanak, s legyünk őszinték, ez nem is lenne annyira meglepő, tekintve hogy a kölyök felbukkanása óta zsinórban csak szerencséje van.
Oldalra biccenti a fejét ahogy a lány jelez neki, meghallgatja a panaszát, és rábólint. Hát, menjen, a maga részéről itt marad. Amikor elhangzik a kérés, hogy igényt tartanak a társaságára közben, fél szemöldöke egészen a homlokáig szalad, és úgy fordul oda a kölyök felé. Mi? Hogy menjen el vele, és legyen a társasága, amíg amaz..? Valamit félreértett, vagy tényleg részeg lenne? Még egy futó pillanatig az is felmerül benne, hogy a lánynak tényleg valami csaláshoz van köze, s nem is egyedül van: arra mentek rá hogy megnyerjen egy halom aranyat, kicsalják, leütik-megszurkálják, és még meg is lopják. Annyi mindent lehet hallani manapság, nem lepődne meg ezen..! Ám a furaszín szemekben nem lát csalafintaságot, ahogy felsandít a kölyök arcára. Vagy rohadt jó színész, vagy őszinte, gondolja. Halkan hümment, visszafordul.
Hogy a lánynak a megérzései jók, vagy csak tud olvasni az emberekben, azt nem tudja, mert hát arról sem tud, hogy annak a fejében mi fordult meg a szerencséről és annak végességéről. De a maga részéről tökéletesen látja, hogy társai szeme egyre ferdébben áll, és ahogy ki-ki felfedi a saját lapjait, a maga részéről a két kártyából számolt huszonegyet, mindhármójuk arca sötétebb vörösbe vált.*
- Uraim..! *-vigyorog rájuk, nyelve kissé megakad az „r” hangjában.-* Azhiszem mozst magatokra hagylak kidzsit. Ez a pia.. blöe.. fekavarta a gyomrom. Majjövök!
*Kissé imbolyogva áll fel a székről, az aranyakat összegyűjti és zsebeibe tuszkolja. ~..jó, jó, nagyon jó, nagyon jó, jó-jó, nagyon-nagyon jó..!~ halkan dudorászik magában, ahogy ezzel végez, majd ködösnek tűnő tekintettel néz szerencsehozó kibicére.*
- Mennyünk akkor! *-mormogja neki kissé mákonyos hangon, és próbál nem arra gondolni, hogy a körülötte állók számára miként festhet az, hogy egy ennyire kicsi lány társaságában távozik, pálinkától beseggelt állapotban. Biztos lesznek másnapra szaftos pletykák róla..!*
A hozzászólás írója (Niall Harven) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.06.29 06:52:21
915. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-29 01:02:17
Üzenet elküldve: 2026-06-29 01:02:17
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Niall túlságosan is jó színész, mert az igazság az, Thalyssa nemhogy elhiszi róla, hogy részeg, még azt sem feltételezi, hogy valaha józan volt.
Talán ezért sem veszi magára, hogy „ugató” jelzéssel illették az ő igen erélyes „kéréseit”, illetve főnökasszonynak szólították, vagy a magasságát firtatták. A szkeptikus megjegyzéseket és keringésre hívásokat is megjegyzi, nempláne azokat, akik felajánlották „kabaláikat” az ő Sós-Apácskájának. Listát ír.
Kiket fog kegyetlenül megtorolni, mert hát biztos benne, hogy megfogja. Nem is ő volna, ha nem így lenne! Azonban nem most. Majd ráér mindegyiket jól megverni, mikor még többet ittak, egy bizonyos pont után már úgy sem tudnak védekezni. Majd akkor jól bordán rúgja mindet, az se baj, ha állnak!
Dölyfös képpel biccenti meg a fejét a Zöldfogúként emlegetett felé, ahogy rájön, valóban szerencsét hozott a matróznak. Meglepő számára a hír? Talán.
Ám ha így is van, jelét nem mutatja, mivel nem Niall az egyetlen, aki igazán jó színész itt ebben a Rókalyukban. Mágiájának alapvető mozgatórugója a magabiztossága. Olyan karizmatikusan, olyan biztosan tudja állítani saját igazát, hogy még a másikat is képes meggyőzni róla. Ebben rejlik a tehetsége.
Ha pedig azt mondta Niallnek, hogy a piros szerencsét hoz, akkor az bizony úgy is van! Mondják is ezek a tengeri népek, hogy ha vöröst fognak, szerencsések lesznek, hát még ha meg is dörzsölgetik, de Thalyssa nem lámpás, hogy dörgöljék, meg hát, elég vehemens is ahhoz, hogy bármelyiknek eltörje az ujját, vagy orrszirten fejelje – ha kell ugrásból!- amelyik ilyen csalárdságokkal próbálkozna!
A felemás tekinteteket nem veszi le a célról, vagyis a zöld fogról, még akkor sem, mikor a tenyerébe igyekeznek gyónni azt az öt aranyat. Niall rossz kézbe próbálja hajtogatni, mert a jobb, amibe tukmálni próbálja, oroszlánrészt érzéketlen, béna. Mintha élettelen tenyeret igyekezne hajtani, akár egy halottét, az ujjacskák egyre csak kihajlanak, nehezen tartanak.
Thalyssa számára túl sok az impulzus a kiabálókkal, a korsócsörgésekkel, ráadásul minden egészen rövid idő alatt történik, így kell pár másodperc, míg rájön, bizony az ő kezét „fogdossák”. Ciccenve húzza el azt, ki a matróz kezéből, saját ruhácskájába törli, egészen ingerülten, sértetten mered le a másikra A megtörölt kezét ökölbe szorítja -bár a szorítás egészen laza-, eltartja, így mutatva azt, „az a kéz bizony az övé”.*
-Ne fogdossál engemet, hát nem engedtem meg neked! Nem kell nekem, más csillogót akarok. Te csak játszál, te vagy az én bajnokom, azt akarom, hogy győzzünk!
*Az aranyat így nem veszi el – vagy ha mégis, hát az hamarosan ismét a férfi kupaca mellett landol, helyette magasra húzza az orrát, felemás szemei egyre csak a nagyhangún pihennek. Annak ellenére, hogy „nem engedte meg, Niall hozzáérjen, ő egészen közel húzódik, tenyerét a következő körökben kényelmesen pihenteti az ismeretlen vállán, egyre közelebb húzódva hozzá, úgy figyelve a lapokat.
Azok szerencsésen jönnek, legalább is belátható ideig. Végül a kislány toporgásba kezd, diszkréten jobbra-balra. Sajog a lába is, a levegő is egyre ritkábbnak hat, ahogy az alkohol igyekszik betölteni a teret, ráadásul gyötri a hólyagját a megivott tea mennyiség is. Az orrára dörzsölget, majd diszkréten meglapogatja a másik vállát, egészen közel hajol hozzá, hogy elsuttogja neki, bizony ő most el készül hagyni a matrózt.
Nem örökre, de bizonyos időre mindenképp, mert hát…a természet szólítja, és olyan helyekre kell mennie, ahova a király is magában jár, ő viszont itt nem szeretne, úgyhogy jó lenne, ha elkísérné, és még őrt is állna.*
-Nem kell most, elég a következő körben. -*húzódik el, ezt már nem suttogja.*- Nem akarok egyedül menni, félek, hogy bejönnek utánam és azt akarják majd, hogy nekik is szerencsét hozzak! De siessünk, mert már nagyon kell!
*Ha menni kell, hát menni kell. Azt azonban egyelőre nem osztja meg Thalyssa az ő új Sós-Apácskájával, hogy a zsigereiben azt érzi, nem neki kéne az egyetlennek lennie, akinek jelen pillanatban „mehetnék húzza a talpát”, mert bár erről sem volt álma, megérzése mégkevesebb, de valamiért biztosra merné venni, Niallt hamarosan akkor is elhagyja a szerencse, ha Thalyssa mellette ácsorog, így a legszerencsésebb dolog, amit vele tehet a gyermek az az, ha megpróbálja elhúzni az asztaltól és meggyőzni, a csúcson kell abbahagyni.*
*Niall túlságosan is jó színész, mert az igazság az, Thalyssa nemhogy elhiszi róla, hogy részeg, még azt sem feltételezi, hogy valaha józan volt.
Talán ezért sem veszi magára, hogy „ugató” jelzéssel illették az ő igen erélyes „kéréseit”, illetve főnökasszonynak szólították, vagy a magasságát firtatták. A szkeptikus megjegyzéseket és keringésre hívásokat is megjegyzi, nempláne azokat, akik felajánlották „kabaláikat” az ő Sós-Apácskájának. Listát ír.
Kiket fog kegyetlenül megtorolni, mert hát biztos benne, hogy megfogja. Nem is ő volna, ha nem így lenne! Azonban nem most. Majd ráér mindegyiket jól megverni, mikor még többet ittak, egy bizonyos pont után már úgy sem tudnak védekezni. Majd akkor jól bordán rúgja mindet, az se baj, ha állnak!
Dölyfös képpel biccenti meg a fejét a Zöldfogúként emlegetett felé, ahogy rájön, valóban szerencsét hozott a matróznak. Meglepő számára a hír? Talán.
Ám ha így is van, jelét nem mutatja, mivel nem Niall az egyetlen, aki igazán jó színész itt ebben a Rókalyukban. Mágiájának alapvető mozgatórugója a magabiztossága. Olyan karizmatikusan, olyan biztosan tudja állítani saját igazát, hogy még a másikat is képes meggyőzni róla. Ebben rejlik a tehetsége.
Ha pedig azt mondta Niallnek, hogy a piros szerencsét hoz, akkor az bizony úgy is van! Mondják is ezek a tengeri népek, hogy ha vöröst fognak, szerencsések lesznek, hát még ha meg is dörzsölgetik, de Thalyssa nem lámpás, hogy dörgöljék, meg hát, elég vehemens is ahhoz, hogy bármelyiknek eltörje az ujját, vagy orrszirten fejelje – ha kell ugrásból!- amelyik ilyen csalárdságokkal próbálkozna!
A felemás tekinteteket nem veszi le a célról, vagyis a zöld fogról, még akkor sem, mikor a tenyerébe igyekeznek gyónni azt az öt aranyat. Niall rossz kézbe próbálja hajtogatni, mert a jobb, amibe tukmálni próbálja, oroszlánrészt érzéketlen, béna. Mintha élettelen tenyeret igyekezne hajtani, akár egy halottét, az ujjacskák egyre csak kihajlanak, nehezen tartanak.
Thalyssa számára túl sok az impulzus a kiabálókkal, a korsócsörgésekkel, ráadásul minden egészen rövid idő alatt történik, így kell pár másodperc, míg rájön, bizony az ő kezét „fogdossák”. Ciccenve húzza el azt, ki a matróz kezéből, saját ruhácskájába törli, egészen ingerülten, sértetten mered le a másikra A megtörölt kezét ökölbe szorítja -bár a szorítás egészen laza-, eltartja, így mutatva azt, „az a kéz bizony az övé”.*
-Ne fogdossál engemet, hát nem engedtem meg neked! Nem kell nekem, más csillogót akarok. Te csak játszál, te vagy az én bajnokom, azt akarom, hogy győzzünk!
*Az aranyat így nem veszi el – vagy ha mégis, hát az hamarosan ismét a férfi kupaca mellett landol, helyette magasra húzza az orrát, felemás szemei egyre csak a nagyhangún pihennek. Annak ellenére, hogy „nem engedte meg, Niall hozzáérjen, ő egészen közel húzódik, tenyerét a következő körökben kényelmesen pihenteti az ismeretlen vállán, egyre közelebb húzódva hozzá, úgy figyelve a lapokat.
Azok szerencsésen jönnek, legalább is belátható ideig. Végül a kislány toporgásba kezd, diszkréten jobbra-balra. Sajog a lába is, a levegő is egyre ritkábbnak hat, ahogy az alkohol igyekszik betölteni a teret, ráadásul gyötri a hólyagját a megivott tea mennyiség is. Az orrára dörzsölget, majd diszkréten meglapogatja a másik vállát, egészen közel hajol hozzá, hogy elsuttogja neki, bizony ő most el készül hagyni a matrózt.
Nem örökre, de bizonyos időre mindenképp, mert hát…a természet szólítja, és olyan helyekre kell mennie, ahova a király is magában jár, ő viszont itt nem szeretne, úgyhogy jó lenne, ha elkísérné, és még őrt is állna.*
-Nem kell most, elég a következő körben. -*húzódik el, ezt már nem suttogja.*- Nem akarok egyedül menni, félek, hogy bejönnek utánam és azt akarják majd, hogy nekik is szerencsét hozzak! De siessünk, mert már nagyon kell!
*Ha menni kell, hát menni kell. Azt azonban egyelőre nem osztja meg Thalyssa az ő új Sós-Apácskájával, hogy a zsigereiben azt érzi, nem neki kéne az egyetlennek lennie, akinek jelen pillanatban „mehetnék húzza a talpát”, mert bár erről sem volt álma, megérzése mégkevesebb, de valamiért biztosra merné venni, Niallt hamarosan akkor is elhagyja a szerencse, ha Thalyssa mellette ácsorog, így a legszerencsésebb dolog, amit vele tehet a gyermek az az, ha megpróbálja elhúzni az asztaltól és meggyőzni, a csúcson kell abbahagyni.*
914. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-27 07:31:23
Üzenet elküldve: 2026-06-27 07:31:23
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Hogy valójában mennyire részeg vagy sem, azt rajta kívül senki sem tudná pontosan megállapítani. Ez itt a Rumos, nem pedig a kőszínház; itt nem hogy illdomos, de egyenesen elvárt az, hogy valaki legalább spicces legyen. Az a leggyanúsabb, aki józan! Ráadásul egy ilyen asztalnál ülve nehéz is elkerülni azt, hogy az ember összeszorított szemekkel-fogakkal meg ne igyon valami ótvar szeszt. Nem csak a játék feszültsége miatt, nem csak a társai húzó hatására, nem csak a saját belső késztetésére, nem csak azért, mert finom a pia.. pláne nem ez utóbbiért, mert a Rumos italkészlete sosem arról volt híres, hogy bárki is szakértő módjára cuppogott volna felette, vagy az orrát nyomkodta volna a pohara pereme alá, hogy illatmintát vegyen a Vashegy déli lejtőjén érlelt, tölgyfahordóban pihentetett lóhugyból. Hogy valójában mennyire részeg vagy sem, azt rajta kívül senki sem tudná pontosan megállapítani. És ez a cél. Senki sem tekint komoly ellenfélnek, pláne a kifinomult blöffölés ravaszságához megfelelőnek bárkit, aki ültében is jobbra-balra dülöngél néha, és kifejezéstelen-értetlen, meredt halszemmel néz egy utcakölyköt aki kagylókat és csigaházakat nyomkod a tenyerébe kabalának; pláne, ha azokat a kagylókat és csigaházakat valóban kabalaként is akarja használni.
Ennek megfelelően, amikor a tenyerébe szorított apróságokkal, idióta vigyorral a képén új lapot kér, az asztal körül állók -legalábbis akik szemtanúi voltak annak, hogy mi is történt az utcakölyök és maga között- hangos röhögésben törnek ki.*
- Nekem egy lyukas zoknim van, Harven! *-vihogja az egyik nyurga fickó, akit a skorbut már különösen rusnyára gyötört-* Megfogod azt is? Szerencsét hoz!
*A mellette álló férfi, akinek a széles válla kikötői rakodással eltöltött évekről árulkodik, beleöklöz kissé a langaléta oldalába, majd kissé már zsibbadt szájjal rákontrázik annak ajánlatára.*
- Vagy a 'zenyémet, Ha'ven! Az asszony monnya mindig aztat.. hogy ojjjan szerencsézsnek érzi magát, ha megfoghagya.. úgyhogy megfoghatod te is, Ha'ven, a fa….
*Szerencsére sosem tudjuk meg, hogy mi lett a mondat vége, ugye? A szélesvállú nem tudja befejezni azt, ahogy valami patkányképű gnóm pont a lábára lép sündörgése közben.
Mondjuk nem mintha különösebben sokat foglalkozna a skorbutos árbocmászóval, a szélesvállú tuskóval, a patkányképű gnómmal, vagy a vöröshajú kölyökkel. A kapott kártyát nézi: egy nyolcas. Így hát a három lap értéke összesen tizenkettő. Ujjai között igazgatja a kártyákat, mintha csak értékük, színük, vagy koszosságuk szerint próbálná növekvőbe tenni őket, de erről szó sincs.*
- Jó! *-mondja derűsen-* Nagyon jó! Zöldfog, ma baromi jól osztasz!
~…hogy csesznéd meg te ezeket a lapjaidat, te rohadó fogú állat, lassan egy kurva aranyam sem marad, hogy még egy kört tudjak játszani, csak még egyet...~
*Kissé arrébb húzódik, ahogy az utcakölyök nekinyomódik, nagy a tülekedés az asztalnál, fel sem veszi. Aztán újra arrébb mozdul, és még egyszer, mire felfogja, hogy a lány nem véletlenül, hanem nagyon is céllal veri az oldalát.*
- Mi van már? *-néz oda összevont szemöldökkel, majd ismét halszemmel figyeli, ahogy a kölyök hadonászik. Ha színjózan sem lenne, sem értené meg, hogy az mi a fenét akar tőle ezzel a mozdulatával.*
- Na gyerekek, ki kér még lapot? *-Zöldfog hangja ismét a Rumos alapzaja fölé hág-* Ez már a három aranyas kártyák köre! Ne felejtsétek el!
*Zöldfogra néz, majd a kártyáira. Tizenkettő. Mekkora esélye lenne rá, hogy valami jót kapjon? Egészen kicsi. Mennyire lehetne vajon átverni a palánkon a másik hármat azzal, hogy behazudja nekik: inkább nem is kér plusz lapot, mert egészen magas érték van a kezében? Hm..! Fülébe vágódik oldalról és közelről a vörösloboncú hangja, ahogy konkrétan utasítja, hogy kérjen még egy kártyát. UTASÍTJA! ŐT! Lassan fordítja oda a fejét, nyelve hegyével megszívja fogait, hogy elküldje a fenébe a gyereket, de az végül egy olyan ténnyel akasztja belé a szót, amivel nem tud vitatkozni. A piros szerencsét hoz. Ez tény. Bárki tudja ezt, aki megfelelő mértékben babonás, és tiszteletben tartja az ilyesmit! Kicsit erősebben markol rá a csigaházakra és kagylócskákra, azért annyira nincs oda a dologért, hogy úgy néz ki, mintha egy gyerek utasítgatná. Zöldfog feje már olyan színű lassan, mint az érett szilva, hogy hangosan és teli szájjal röhög rajta. Ráhunyorint a gyerekre, a tekintete sok dolgot ígér, abból igen kevés jót. Végül szinte morogva hümmög egyet, és Zöldfogék felé néz.*
- Na hát látod, öregem!? *-elvigyorodik-* Még a földből se látszik ki, de már parancsolgat! Oszt' hol van ez még attól, hogy asszony legyen?!
*Felröhög, szeme sarkából a lányra néz, apró figyelmeztető villanással. Piros. A piros szerencsét hoz.*
- Na de ha már így le vagyok ugatva, akkor adjál még egy lapot, aztán lesz ami lesz! *-végül elengedi a blöffölést, és három aranyat dob az asztal közepén gyűlő kupacra. A kártya pont ugyanúgy érkezik ahogy az előző, de az előzőnél jóval kevesebb lelkesedéssel húzza fel, hogy a többi mellé tegye.
Hogy az arcán mi látszódik vagy mi nem, azt pontosan nem tudja. Szándéka szerint semmi. Aprót szív az orrán, szeme sarkából a gyerekre néz, az arcát fürkészi. Melyiknek is lehet ez a lánya? Nem tudja hirtelen megmondani.*
- Na mi van? Kértek még lapot, vagy villantsunk? *-Zöldfog, megint. Újra a kártyáira néz. A mögötte álló kibicek mélyen kussolnak, ami többet mond ezer szónál annak, aki képes érteni az ilyesmit. Perites bedobja a kártyáit (tizenhárom), majd végül Sendren is (kilenc).-* Na, Harven? Mi van? Mid van, huszonöt? Rábasztál az utolsó kártyáddal, mi, amire a kis főnöknő vett rá, he?
*Nevetés. Legalábbis azok nevetnek, akik nem látják a kártyáit.*
- Hát figyelj, komám, nem tudom. Rábasztam? *-vállat von, és az asztalra veti a kártyáit. A négy lap értéke összesen huszonegy. Nem a legelegánsabb, kevesebb lapból szebb lenne, de a huszonegy az huszonegy. Zöldfog arcára hirtelen fagy rá a vigyor, ahogy a kibicek közül is többen előbb meglepve, majd a Zöldfog lapjaira rálátók közül páran szinte elégedetten horkantanak-nevetnek fel.*
- Menj a picsába, Harven. *-Zöldfog bosszúsan dünnyög, és az asztalra dobja a saját kártyáit. Húsz. Húsz! Huszonegy ellenében!
Felnevet.*
- Köszönöm a kört, uraim! *-vigyorog szélesen, és magához húzza az asztal közepén felgyűlt érméket. Ez az! Ismét tud majd játszani! Halkan dudorászik egy strófányit valami gúnyolódó matrózdalból, majd az utcagyerekre néz.*
- Fogd! *-mondja, és a tenyerébe nyom öt aranyat. Ha az ellenkezni akarna, akkor még az ujjait is ráhajtogatja az érmékre.-* Tényleg szerencsét hoztál, kölyök.
*Hogy valójában mennyire részeg vagy sem, azt rajta kívül senki sem tudná pontosan megállapítani. Ez itt a Rumos, nem pedig a kőszínház; itt nem hogy illdomos, de egyenesen elvárt az, hogy valaki legalább spicces legyen. Az a leggyanúsabb, aki józan! Ráadásul egy ilyen asztalnál ülve nehéz is elkerülni azt, hogy az ember összeszorított szemekkel-fogakkal meg ne igyon valami ótvar szeszt. Nem csak a játék feszültsége miatt, nem csak a társai húzó hatására, nem csak a saját belső késztetésére, nem csak azért, mert finom a pia.. pláne nem ez utóbbiért, mert a Rumos italkészlete sosem arról volt híres, hogy bárki is szakértő módjára cuppogott volna felette, vagy az orrát nyomkodta volna a pohara pereme alá, hogy illatmintát vegyen a Vashegy déli lejtőjén érlelt, tölgyfahordóban pihentetett lóhugyból. Hogy valójában mennyire részeg vagy sem, azt rajta kívül senki sem tudná pontosan megállapítani. És ez a cél. Senki sem tekint komoly ellenfélnek, pláne a kifinomult blöffölés ravaszságához megfelelőnek bárkit, aki ültében is jobbra-balra dülöngél néha, és kifejezéstelen-értetlen, meredt halszemmel néz egy utcakölyköt aki kagylókat és csigaházakat nyomkod a tenyerébe kabalának; pláne, ha azokat a kagylókat és csigaházakat valóban kabalaként is akarja használni.
Ennek megfelelően, amikor a tenyerébe szorított apróságokkal, idióta vigyorral a képén új lapot kér, az asztal körül állók -legalábbis akik szemtanúi voltak annak, hogy mi is történt az utcakölyök és maga között- hangos röhögésben törnek ki.*
- Nekem egy lyukas zoknim van, Harven! *-vihogja az egyik nyurga fickó, akit a skorbut már különösen rusnyára gyötört-* Megfogod azt is? Szerencsét hoz!
*A mellette álló férfi, akinek a széles válla kikötői rakodással eltöltött évekről árulkodik, beleöklöz kissé a langaléta oldalába, majd kissé már zsibbadt szájjal rákontrázik annak ajánlatára.*
- Vagy a 'zenyémet, Ha'ven! Az asszony monnya mindig aztat.. hogy ojjjan szerencsézsnek érzi magát, ha megfoghagya.. úgyhogy megfoghatod te is, Ha'ven, a fa….
*Szerencsére sosem tudjuk meg, hogy mi lett a mondat vége, ugye? A szélesvállú nem tudja befejezni azt, ahogy valami patkányképű gnóm pont a lábára lép sündörgése közben.
Mondjuk nem mintha különösebben sokat foglalkozna a skorbutos árbocmászóval, a szélesvállú tuskóval, a patkányképű gnómmal, vagy a vöröshajú kölyökkel. A kapott kártyát nézi: egy nyolcas. Így hát a három lap értéke összesen tizenkettő. Ujjai között igazgatja a kártyákat, mintha csak értékük, színük, vagy koszosságuk szerint próbálná növekvőbe tenni őket, de erről szó sincs.*
- Jó! *-mondja derűsen-* Nagyon jó! Zöldfog, ma baromi jól osztasz!
~…hogy csesznéd meg te ezeket a lapjaidat, te rohadó fogú állat, lassan egy kurva aranyam sem marad, hogy még egy kört tudjak játszani, csak még egyet...~
*Kissé arrébb húzódik, ahogy az utcakölyök nekinyomódik, nagy a tülekedés az asztalnál, fel sem veszi. Aztán újra arrébb mozdul, és még egyszer, mire felfogja, hogy a lány nem véletlenül, hanem nagyon is céllal veri az oldalát.*
- Mi van már? *-néz oda összevont szemöldökkel, majd ismét halszemmel figyeli, ahogy a kölyök hadonászik. Ha színjózan sem lenne, sem értené meg, hogy az mi a fenét akar tőle ezzel a mozdulatával.*
- Na gyerekek, ki kér még lapot? *-Zöldfog hangja ismét a Rumos alapzaja fölé hág-* Ez már a három aranyas kártyák köre! Ne felejtsétek el!
*Zöldfogra néz, majd a kártyáira. Tizenkettő. Mekkora esélye lenne rá, hogy valami jót kapjon? Egészen kicsi. Mennyire lehetne vajon átverni a palánkon a másik hármat azzal, hogy behazudja nekik: inkább nem is kér plusz lapot, mert egészen magas érték van a kezében? Hm..! Fülébe vágódik oldalról és közelről a vörösloboncú hangja, ahogy konkrétan utasítja, hogy kérjen még egy kártyát. UTASÍTJA! ŐT! Lassan fordítja oda a fejét, nyelve hegyével megszívja fogait, hogy elküldje a fenébe a gyereket, de az végül egy olyan ténnyel akasztja belé a szót, amivel nem tud vitatkozni. A piros szerencsét hoz. Ez tény. Bárki tudja ezt, aki megfelelő mértékben babonás, és tiszteletben tartja az ilyesmit! Kicsit erősebben markol rá a csigaházakra és kagylócskákra, azért annyira nincs oda a dologért, hogy úgy néz ki, mintha egy gyerek utasítgatná. Zöldfog feje már olyan színű lassan, mint az érett szilva, hogy hangosan és teli szájjal röhög rajta. Ráhunyorint a gyerekre, a tekintete sok dolgot ígér, abból igen kevés jót. Végül szinte morogva hümmög egyet, és Zöldfogék felé néz.*
- Na hát látod, öregem!? *-elvigyorodik-* Még a földből se látszik ki, de már parancsolgat! Oszt' hol van ez még attól, hogy asszony legyen?!
*Felröhög, szeme sarkából a lányra néz, apró figyelmeztető villanással. Piros. A piros szerencsét hoz.*
- Na de ha már így le vagyok ugatva, akkor adjál még egy lapot, aztán lesz ami lesz! *-végül elengedi a blöffölést, és három aranyat dob az asztal közepén gyűlő kupacra. A kártya pont ugyanúgy érkezik ahogy az előző, de az előzőnél jóval kevesebb lelkesedéssel húzza fel, hogy a többi mellé tegye.
Hogy az arcán mi látszódik vagy mi nem, azt pontosan nem tudja. Szándéka szerint semmi. Aprót szív az orrán, szeme sarkából a gyerekre néz, az arcát fürkészi. Melyiknek is lehet ez a lánya? Nem tudja hirtelen megmondani.*
- Na mi van? Kértek még lapot, vagy villantsunk? *-Zöldfog, megint. Újra a kártyáira néz. A mögötte álló kibicek mélyen kussolnak, ami többet mond ezer szónál annak, aki képes érteni az ilyesmit. Perites bedobja a kártyáit (tizenhárom), majd végül Sendren is (kilenc).-* Na, Harven? Mi van? Mid van, huszonöt? Rábasztál az utolsó kártyáddal, mi, amire a kis főnöknő vett rá, he?
*Nevetés. Legalábbis azok nevetnek, akik nem látják a kártyáit.*
- Hát figyelj, komám, nem tudom. Rábasztam? *-vállat von, és az asztalra veti a kártyáit. A négy lap értéke összesen huszonegy. Nem a legelegánsabb, kevesebb lapból szebb lenne, de a huszonegy az huszonegy. Zöldfog arcára hirtelen fagy rá a vigyor, ahogy a kibicek közül is többen előbb meglepve, majd a Zöldfog lapjaira rálátók közül páran szinte elégedetten horkantanak-nevetnek fel.*
- Menj a picsába, Harven. *-Zöldfog bosszúsan dünnyög, és az asztalra dobja a saját kártyáit. Húsz. Húsz! Huszonegy ellenében!
Felnevet.*
- Köszönöm a kört, uraim! *-vigyorog szélesen, és magához húzza az asztal közepén felgyűlt érméket. Ez az! Ismét tud majd játszani! Halkan dudorászik egy strófányit valami gúnyolódó matrózdalból, majd az utcagyerekre néz.*
- Fogd! *-mondja, és a tenyerébe nyom öt aranyat. Ha az ellenkezni akarna, akkor még az ujjait is ráhajtogatja az érmékre.-* Tényleg szerencsét hoztál, kölyök.
913. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-26 17:18:56
Üzenet elküldve: 2026-06-26 17:18:56
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*A matróz olyan magabiztosan kérdezget vissza, hogy még Thalyssában is megkérdőjeleződik, jó nyelven szólt-e a férfihez. Merthogy… a kicsi lány sok helyen megfordult, így sok nyelvet beszél, ám mindből kihallatszik a lágy, enyhén elkent akcentus, mely dallamos anyenyelvéből fakad. Apácska szerint ez azért van így, mert az ő földjükön sokkal lágyabban beszélnek, máshogy képezik a torkokban és szájban a hangot, így az ottani izmok is máshogy dolgoznak, mikor szavakat formálnak.
A vékony szemöldökök összeszaladnak, hunyorogva méregeti a matrózt, leginkább azt igyekezve megállapítani, a férfi tökkel ütött-e, süket, részeg, vagy csak gúnyolja. Az első három másodperben az utolsó opció felé tendál a hit, így az apró ujjak hamar ökölbe is szorulnak, készen arra, hogy üssön, ám végül úgy dönt, talán mégiscsak az első és a harmadik opció lehet a befutó, mert aki szép az nem szokott okos lenni – általában nem, ha fiúról van szó!-, illetve a részegek sem szoktak a helyzet magaslatán regnálni, ráadásul gyakran nagyot is hallanak.
A Zöldfogú egyre csak óbégat, mely roppant mód zavarja a kislányt. Haragját így hamar a herold felé irányítja, ahogy amaz a nevén szólítja az ő „becsület harcosát”. Az összeszűkülő szemek egészen a zöld fogakra fókuszálnak. Tetszik neki.
Akarja.
Úgyhogy az este végére az övé lesz!
A matróz megdörzsölgeti, összenyomorgatja a kezében a szerencsehozó kincseket, így Thalyssa is inkább karba fonja a kezét, egészen úgy áll a férfi mellé, mintha annak gardedámja lenne, a felszólításra, hogy adják neki a kártyát a vörös határozottan biccent, majd fejét még sürgetőlegesen meg is rántja.
A laza csuklódobással érkező, kegyesen odahajított lap kecsesen csúszik végig a kopott asztalon. Thalyssát egyáltalán nem zavarja az ismeretlenség a bimbózó ismeretségük hajnalán, olyan szorosan áll már a Harven névre hallgató részeg mellett, mintha amaz legalább a földije volna, ha nem a bátyja, vagy akár az apja. Érdeklődve pillant a lapjai közé, majd a férfi arcára. Onnan próbálja kiolvasni, jók-e ezek így, vagy inkább mást akart volna. Ha sikerül is neki, egyelőre nem adja jelét, egy másik, asztal mellett sündörgő patkányfejű gnómot kezd el fürkészni, aki szintén Niall lapjai felé nyújtogatja a nyakát. Élesen szusszant, erősen köszörüli meg a torkát. Nagyjából egymagasak lehetnek az idegennel, ráadásul a tengerész nem sokkal nagyobb, mint a kislány, ám hogy melyikük lehet a veszélyesebb, arról nem szól a fáma. Szerencsére kettejük közül Lyssa az, aki nagyobbra tudja felfújni magát, mivel a pillanatban, ahogy elkapja a patkányképű tekintetét, felsőajkát felhúzza, fogait megvillantja, így torzítva a szép arcot agresszív, fenyegető maszkká. Hüvelykjét fürge mozdulattal pöccinti horizontálisan az álla alatt a levegbően, mintha csak elkenne valamit, végül csettint egyet a nyelvével.
A fenyegetés akár visszájára is fordulhatna, azonban a boglyás gyermekboszorka úgy tűnik elég meggyőzően tud nézni ahhoz, hogy a patkányképű hátrébb hőkölve nyögjön fel és oldalogjon inkább barátja másik oldalára.
A férfi Thalyssa oldalán lomhán a lapjaira pillant. A két lap mellé betársul a harmadik is. Két darab kettes és egy darab nyolcas. A matróz úgy tartja a lapokat, mintha legyezők lennének. Meg kell állapítania, szép a keze az ismeretlennek. Kicsit olyan, mint Apácskának. Hosszú, barna ujjú, és még hasonlóan szőrösek is. Talán ez itt most az ő Sós-Apácskája.
Kézfejével meglöki Harven oldalát, ha kell jóval erősebben és egészen kitartóan, míg amaz rá nem figyel. Ugyanazzal a kézfejjel a levegőben finoman int.
Majd ismét.
Majd ismét… mert úgy tűnik, csak nem akarja megérteni a szőrös, hogy mit akar a kislány, aki frusztráltságában egyre inkább felpaprikázza magát.*
-Kérjél még egyet már, mit értetlenkedel?! -*förmed végül rá a férfire. Orrlyukait kitágítja, szemöldökét felvonja, rosszallóan ingatja meg a fejét, majd ujjával a Zöldfogú felé mutat, aki úgy tűnik kifejezetten jól szórakozik a mini-tirannus diktatúrán. Ha Niall elég szemfüles, láthatja az ujjakra karcolt halvány rúnákat, vagy a földtől feketéllő körmöket is. Ám valószínűleg nem az.*- Szerencsét hozok neked. A piros, mindig szerencsét hoz.
*Határozottan biccent, tekintete levándorol a megszállottan szorongatott csigaházak irányába. Bár jövőbelátó képességei általában nem a kártyajátékok kimenetelére korlátozódnak, egy valamit biztosan megmondhat: ha ennyire markolják a kincseit azok meg fognak roppanni Egyelőre nem fenyegeti meg a férfit az ikonikus „eltöröm a szádat” szófordulatával, sokkal inkább lefoglalja a kiosztott lap. Egy kilences.
Thalyssa ismét Niallra pillant, igyekszik felmérni, a férfinak mit jelent ez a kártya a szerencséjére nézve. Egyelőre nem tudja megfejteni.*
*A matróz olyan magabiztosan kérdezget vissza, hogy még Thalyssában is megkérdőjeleződik, jó nyelven szólt-e a férfihez. Merthogy… a kicsi lány sok helyen megfordult, így sok nyelvet beszél, ám mindből kihallatszik a lágy, enyhén elkent akcentus, mely dallamos anyenyelvéből fakad. Apácska szerint ez azért van így, mert az ő földjükön sokkal lágyabban beszélnek, máshogy képezik a torkokban és szájban a hangot, így az ottani izmok is máshogy dolgoznak, mikor szavakat formálnak.
A vékony szemöldökök összeszaladnak, hunyorogva méregeti a matrózt, leginkább azt igyekezve megállapítani, a férfi tökkel ütött-e, süket, részeg, vagy csak gúnyolja. Az első három másodperben az utolsó opció felé tendál a hit, így az apró ujjak hamar ökölbe is szorulnak, készen arra, hogy üssön, ám végül úgy dönt, talán mégiscsak az első és a harmadik opció lehet a befutó, mert aki szép az nem szokott okos lenni – általában nem, ha fiúról van szó!-, illetve a részegek sem szoktak a helyzet magaslatán regnálni, ráadásul gyakran nagyot is hallanak.
A Zöldfogú egyre csak óbégat, mely roppant mód zavarja a kislányt. Haragját így hamar a herold felé irányítja, ahogy amaz a nevén szólítja az ő „becsület harcosát”. Az összeszűkülő szemek egészen a zöld fogakra fókuszálnak. Tetszik neki.
Akarja.
Úgyhogy az este végére az övé lesz!
A matróz megdörzsölgeti, összenyomorgatja a kezében a szerencsehozó kincseket, így Thalyssa is inkább karba fonja a kezét, egészen úgy áll a férfi mellé, mintha annak gardedámja lenne, a felszólításra, hogy adják neki a kártyát a vörös határozottan biccent, majd fejét még sürgetőlegesen meg is rántja.
A laza csuklódobással érkező, kegyesen odahajított lap kecsesen csúszik végig a kopott asztalon. Thalyssát egyáltalán nem zavarja az ismeretlenség a bimbózó ismeretségük hajnalán, olyan szorosan áll már a Harven névre hallgató részeg mellett, mintha amaz legalább a földije volna, ha nem a bátyja, vagy akár az apja. Érdeklődve pillant a lapjai közé, majd a férfi arcára. Onnan próbálja kiolvasni, jók-e ezek így, vagy inkább mást akart volna. Ha sikerül is neki, egyelőre nem adja jelét, egy másik, asztal mellett sündörgő patkányfejű gnómot kezd el fürkészni, aki szintén Niall lapjai felé nyújtogatja a nyakát. Élesen szusszant, erősen köszörüli meg a torkát. Nagyjából egymagasak lehetnek az idegennel, ráadásul a tengerész nem sokkal nagyobb, mint a kislány, ám hogy melyikük lehet a veszélyesebb, arról nem szól a fáma. Szerencsére kettejük közül Lyssa az, aki nagyobbra tudja felfújni magát, mivel a pillanatban, ahogy elkapja a patkányképű tekintetét, felsőajkát felhúzza, fogait megvillantja, így torzítva a szép arcot agresszív, fenyegető maszkká. Hüvelykjét fürge mozdulattal pöccinti horizontálisan az álla alatt a levegbően, mintha csak elkenne valamit, végül csettint egyet a nyelvével.
A fenyegetés akár visszájára is fordulhatna, azonban a boglyás gyermekboszorka úgy tűnik elég meggyőzően tud nézni ahhoz, hogy a patkányképű hátrébb hőkölve nyögjön fel és oldalogjon inkább barátja másik oldalára.
A férfi Thalyssa oldalán lomhán a lapjaira pillant. A két lap mellé betársul a harmadik is. Két darab kettes és egy darab nyolcas. A matróz úgy tartja a lapokat, mintha legyezők lennének. Meg kell állapítania, szép a keze az ismeretlennek. Kicsit olyan, mint Apácskának. Hosszú, barna ujjú, és még hasonlóan szőrösek is. Talán ez itt most az ő Sós-Apácskája.
Kézfejével meglöki Harven oldalát, ha kell jóval erősebben és egészen kitartóan, míg amaz rá nem figyel. Ugyanazzal a kézfejjel a levegőben finoman int.
Majd ismét.
Majd ismét… mert úgy tűnik, csak nem akarja megérteni a szőrös, hogy mit akar a kislány, aki frusztráltságában egyre inkább felpaprikázza magát.*
-Kérjél még egyet már, mit értetlenkedel?! -*förmed végül rá a férfire. Orrlyukait kitágítja, szemöldökét felvonja, rosszallóan ingatja meg a fejét, majd ujjával a Zöldfogú felé mutat, aki úgy tűnik kifejezetten jól szórakozik a mini-tirannus diktatúrán. Ha Niall elég szemfüles, láthatja az ujjakra karcolt halvány rúnákat, vagy a földtől feketéllő körmöket is. Ám valószínűleg nem az.*- Szerencsét hozok neked. A piros, mindig szerencsét hoz.
*Határozottan biccent, tekintete levándorol a megszállottan szorongatott csigaházak irányába. Bár jövőbelátó képességei általában nem a kártyajátékok kimenetelére korlátozódnak, egy valamit biztosan megmondhat: ha ennyire markolják a kincseit azok meg fognak roppanni Egyelőre nem fenyegeti meg a férfit az ikonikus „eltöröm a szádat” szófordulatával, sokkal inkább lefoglalja a kiosztott lap. Egy kilences.
Thalyssa ismét Niallra pillant, igyekszik felmérni, a férfinak mit jelent ez a kártya a szerencséjére nézve. Egyelőre nem tudja megfejteni.*
912. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-24 05:40:06
Üzenet elküldve: 2026-06-24 05:40:06
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 141
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Az olcsó, franc-tudja-miből főzött pálinka úgy marja végig a torkát, mint valami macskaszar ízű, eleven tűz. A kupicát hangos koppanással veri az asztalhoz, halkan huhog, a szemébe gyűlt párán át pislog az asztalnál vele szemben ülőre.*
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy ekkora szerencséd van, Perites! *-hangjában bosszúság és megjátszott derű keveredik az ital utóízével.-* Dögöljek meg, ha nem cinkeltek a kártyáid!
*Bosszúsan emeli fel az előtte kusza halomban fekvő kártyák közül találomra az egyiket, hogy a fény felé tartva alaposabban megnézze. Persze nem lát rajta semmit – ha a lapot meg is jelölték valahogy, hát azt úgy tették, hogy nem veszi észre rajta. Bosszúsan ejti azt vissza a többi közé, majd a lapokat összerendezi, és odaadja a Zöldfogúnak, aki ma este volt olyan jó, és bevállalta az osztó szerepét. A Zöldfogú különben hangosan röhög rajtuk -leginkább rajta-, nevetése közben tisztán látszik, hogy honnan jön a neve: az egyik metszőfogának hiányát egy rézből készült darabbal pótoltatta valamikor régen. A hajdanán valószínűleg elegáns -vagyis inkább rútul hivalkodó- aranyszínű darab mostanra csúf, zöld rézpenésszel bevont pótlék lett; de legalább senkinek sem kell gondolkodnia a fickó nevén.*
- Harven, te és Sendren most úgy pucsítotok nekünk, mint a kikötői kurvák, mikor befutnak a hajók. *-Zöldfogú reszelős hangja durván úszik a Rumos alapzaja fölé, lehetetlen nem hallani-* És mi Perites komámmal kegyetlenül meg is b..
- Lapokat osszál inkább, ne az eszed! *-szakítja közbe a bölcselkedésnek nehezen nevezhető szavakat, és az asztalra szór öt aranyérmét. Zöldfog, bármekkora egy rozmár tuskó is legyen, a lapokat olyan ügyesen keveri, hogy az ujjaiba biztos nem egy unatkozó háziasszony beleszeretne, ha túl tudná tenni magát a szájában lapuló ocsmányságon.
Végül a lapok szépen sorjázni is kezdenek, körben mindenkinek egy-egy: Perites, Sendren, saját maga és végül az osztó Zöldfog is kap egyet, és még egyszer egyet, ugyanilyen körben. Nem negyveneseznek, abba már annyiszor elverték egymást hogy számon sem tudják tartani, s mivel egyiküknek sem telt különleges lapra belőle sosem, így hát egy idő után unalmas is lett. Most a negyvenesnél gyorsabb és egyszerűbb játékot játszanak, bár alapjaiban nagyon hasonlót: most az a cél, hogy huszonegyet számoljanak a lapok, nem pedig negyvenet. Az asztal körül álló kibicek persze egyből nyújtogatni kezdik a nyakukat ahogy a négy játékos a kártyalapok alá les, hogy ellenőrizze az osztást; susmus kel közöttük, és ha valaki az asztalnál ülők közül oda is figyel erre, akkor meghallhat ezt-azt a társai kártyáiról. Persze a kibicek nem mindig azt mondják ám, ami valójában a helyzet. Nem is éri meg odafigyelni rájuk.*
- Ej-ej, Zöldfog komám! *-elvigyorodik-* Végre sikerült valamit jól is csinálod!
*Nyelvével halkan csettint, ahogy a lapjait nézi. Még mindig vigyorogva fordítja le őket.*
- Ennyire jó lapjaim sem mostanában voltak! Talán még húzatok rá egyet, de amúgy.. csecse.
*Ügyesen blöfföl amúgy. Csak a legélesebb szemű kibicek láthatták legfeljebb, hogy lapjainak összege nem tizenöt körül van, hanem inkább csak négy az. De ezt persze az asztal körül ülőknek nem kell ám tudniuk.*
- Na kinek mi kell, pöcsösök? *-harsog Zöldfog hangja, és előbb Perites majd Sendren nyilatkozik. Épp mielőtt rá kerülne a sor, hogy kérjen egy lapot két másik aranyért cserébe, a szó a torkára forr, ahogy oldalról az egyik, eddig is már körülötte legyeskedő, ám teljességgel figyelmen kívül hagyott kibic egészen az arcába mászik.*
- He? *-pislant oldalra a már elfogyasztott szesztől kifinomult kérdésével, és zavarodottan néz a kis alakra, aki épp valamit a kezébe próbál tuszkolni.-* Mi van.. mi van..?
*Biztonsági okokból nem teszik fel harmadjára is a kérdést, inkább lepislant a markában tartott valamire, majd vissza a leányra. Vörös haj, semmilyenféle ruházat; tipikus Kikötői utcagyereknek tűnik, ha kicsit gondolkodna, még azt is megmondaná, hogy melyik kurva porontya lehet - ezt a vörös hajat viszonylag könnyű beazonosítani.*
- Harven!! *-Zöldfog hangja kilencfarkú macskaként csattan felettük, a tagbaszakadt, csúnyamosolyú férfi türelmetlenül kocogtatja a paklit az asztalhoz. A mozdulatában rejlő kérdés egyértelmű. Odanéz, majd vissza a leányra, végül a kezébe nyomott csigaházra és apró kagylóhéjakra. Mennyire röhejes! De ezen a ponton már ez sem számít, nem igaz? Tenyerébe rejti, és ujjaival megdörgöli azt a marék vackot.*
- Na, adjál egyet! *-vigyorog rá Zöldfogra.*
*Az olcsó, franc-tudja-miből főzött pálinka úgy marja végig a torkát, mint valami macskaszar ízű, eleven tűz. A kupicát hangos koppanással veri az asztalhoz, halkan huhog, a szemébe gyűlt párán át pislog az asztalnál vele szemben ülőre.*
- Egyszerűen nem hiszem el, hogy ekkora szerencséd van, Perites! *-hangjában bosszúság és megjátszott derű keveredik az ital utóízével.-* Dögöljek meg, ha nem cinkeltek a kártyáid!
*Bosszúsan emeli fel az előtte kusza halomban fekvő kártyák közül találomra az egyiket, hogy a fény felé tartva alaposabban megnézze. Persze nem lát rajta semmit – ha a lapot meg is jelölték valahogy, hát azt úgy tették, hogy nem veszi észre rajta. Bosszúsan ejti azt vissza a többi közé, majd a lapokat összerendezi, és odaadja a Zöldfogúnak, aki ma este volt olyan jó, és bevállalta az osztó szerepét. A Zöldfogú különben hangosan röhög rajtuk -leginkább rajta-, nevetése közben tisztán látszik, hogy honnan jön a neve: az egyik metszőfogának hiányát egy rézből készült darabbal pótoltatta valamikor régen. A hajdanán valószínűleg elegáns -vagyis inkább rútul hivalkodó- aranyszínű darab mostanra csúf, zöld rézpenésszel bevont pótlék lett; de legalább senkinek sem kell gondolkodnia a fickó nevén.*
- Harven, te és Sendren most úgy pucsítotok nekünk, mint a kikötői kurvák, mikor befutnak a hajók. *-Zöldfogú reszelős hangja durván úszik a Rumos alapzaja fölé, lehetetlen nem hallani-* És mi Perites komámmal kegyetlenül meg is b..
- Lapokat osszál inkább, ne az eszed! *-szakítja közbe a bölcselkedésnek nehezen nevezhető szavakat, és az asztalra szór öt aranyérmét. Zöldfog, bármekkora egy rozmár tuskó is legyen, a lapokat olyan ügyesen keveri, hogy az ujjaiba biztos nem egy unatkozó háziasszony beleszeretne, ha túl tudná tenni magát a szájában lapuló ocsmányságon.
Végül a lapok szépen sorjázni is kezdenek, körben mindenkinek egy-egy: Perites, Sendren, saját maga és végül az osztó Zöldfog is kap egyet, és még egyszer egyet, ugyanilyen körben. Nem negyveneseznek, abba már annyiszor elverték egymást hogy számon sem tudják tartani, s mivel egyiküknek sem telt különleges lapra belőle sosem, így hát egy idő után unalmas is lett. Most a negyvenesnél gyorsabb és egyszerűbb játékot játszanak, bár alapjaiban nagyon hasonlót: most az a cél, hogy huszonegyet számoljanak a lapok, nem pedig negyvenet. Az asztal körül álló kibicek persze egyből nyújtogatni kezdik a nyakukat ahogy a négy játékos a kártyalapok alá les, hogy ellenőrizze az osztást; susmus kel közöttük, és ha valaki az asztalnál ülők közül oda is figyel erre, akkor meghallhat ezt-azt a társai kártyáiról. Persze a kibicek nem mindig azt mondják ám, ami valójában a helyzet. Nem is éri meg odafigyelni rájuk.*
- Ej-ej, Zöldfog komám! *-elvigyorodik-* Végre sikerült valamit jól is csinálod!
*Nyelvével halkan csettint, ahogy a lapjait nézi. Még mindig vigyorogva fordítja le őket.*
- Ennyire jó lapjaim sem mostanában voltak! Talán még húzatok rá egyet, de amúgy.. csecse.
*Ügyesen blöfföl amúgy. Csak a legélesebb szemű kibicek láthatták legfeljebb, hogy lapjainak összege nem tizenöt körül van, hanem inkább csak négy az. De ezt persze az asztal körül ülőknek nem kell ám tudniuk.*
- Na kinek mi kell, pöcsösök? *-harsog Zöldfog hangja, és előbb Perites majd Sendren nyilatkozik. Épp mielőtt rá kerülne a sor, hogy kérjen egy lapot két másik aranyért cserébe, a szó a torkára forr, ahogy oldalról az egyik, eddig is már körülötte legyeskedő, ám teljességgel figyelmen kívül hagyott kibic egészen az arcába mászik.*
- He? *-pislant oldalra a már elfogyasztott szesztől kifinomult kérdésével, és zavarodottan néz a kis alakra, aki épp valamit a kezébe próbál tuszkolni.-* Mi van.. mi van..?
*Biztonsági okokból nem teszik fel harmadjára is a kérdést, inkább lepislant a markában tartott valamire, majd vissza a leányra. Vörös haj, semmilyenféle ruházat; tipikus Kikötői utcagyereknek tűnik, ha kicsit gondolkodna, még azt is megmondaná, hogy melyik kurva porontya lehet - ezt a vörös hajat viszonylag könnyű beazonosítani.*
- Harven!! *-Zöldfog hangja kilencfarkú macskaként csattan felettük, a tagbaszakadt, csúnyamosolyú férfi türelmetlenül kocogtatja a paklit az asztalhoz. A mozdulatában rejlő kérdés egyértelmű. Odanéz, majd vissza a leányra, végül a kezébe nyomott csigaházra és apró kagylóhéjakra. Mennyire röhejes! De ezen a ponton már ez sem számít, nem igaz? Tenyerébe rejti, és ujjaival megdörgöli azt a marék vackot.*
- Na, adjál egyet! *-vigyorog rá Zöldfogra.*
911. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-06-24 00:31:09
Üzenet elküldve: 2026-06-24 00:31:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 102
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
*Apácska nem figyel rá, ám ez nem újdonság. Mióta leszálltak a hajóról nem figyel, inkább valahogy fordítva. Ő vigyáz az öregre, ő készíti a keze alá minden egyes munka során a szükséges eszközöket, növényeket, főzeteket, van hogy még a fiókákat is neki kell kiszedni, mert az öreg túlságosan is szétszórt. Mit szétszórt…?
Faltól-falig közlekedik, kinyújtott karokkal, mindent leverve és rikoltozik, akár a denevérek. A kislánynak sokszor kedve szottyanna jól képen törölni, hátha attól magához tér, a legszomorúbb azonban az, volt már erre lehetősége, élt is vele, ám nem segített, csak mondhatni rontott. Másnap a druida zavartan érdeklődött az arcát ért véraláfutásról.
Thalyssa úgy tett, mintha nem látna semmit sem. A mai napig sem tudja, a druida valóban nem emlékezett, vagy csak túlságosan is szégyenletes az eset mindkettőjük számára.
Egy szó mint száz, felnőtt híján a jó Lyssi kénytelen saját maga felnőttévé válni, a felnőttek pedig pénzt keresnek. A kencéi fogynak ugyan a kikötői örömlányok köreiben, ám nem olyan mennyiségben és áron, hogy abból eleget félretehessen a tervezett vándorút abszolválása során. Kéregetni nem fog, ha bábának mennek azért pénzt nem kérhetnek, így nem marad más hátra, mint előre: irány a kocsma.
Ahol lazulnak az erkölcsök, ott általában lazulnak az erszények is, az erkölcsök pedig legtöbbször az elfogyasztott kimért szesszel egyenes arányban lazulnak. Így egészen evidensé válik számára, hova is látogat. Először az épület mögötti istállót látogatja meg a fogadások és lógó erszénykék reményében, azonban a hely üres, így tenyereit összecsapja, megdörzsölgeti, így indul meg a fogadó felé.*
-Romos…Rókalyuk… -*olvassa hangosan, rosszul. Ám így legalább nem éri meglepetés, mikor benyit.
A füstöt hasítani tudná, az olcsó cefre szaga szinte szemen rúgja, így elfintorodva meg is tántorodik, majd mély levegőt vesz, úgy lép be. A kislány nem feltűnő látvány. Hiába kicsi, hiába szép, a ruhái most kikötőiek, mozgásából és festett arcából következtetve előbb néznék gnómnak, mint gyermeknek. Talán ez az álcája, ám az, akinek nem vette még el eszét az ital – vagy nem tompította el látását kellőképp- sejtheti, ki -vagy pontosabban mi- lapul a vastagon kent állarc alatt.
Valahol a sarok környékén nagyobb csapat verődik össze. Az italok egyre csak forognak közöttük, pár ül, a többi felettük áll. Asztalnál vannak, kártyáznak. És isznak, és hangoskodnak, de ami a legfontosabb: kártyáznak.
Bárki beszállhat, akinek van elég pénze, felnőtt, és látszatra férfi. A felismerésre a kislány elhúzza a száját, ám cseppet sem az elégedetlenség jele ez. Érdekli, hogy mit csinálnak a felnőttek!
Közelebb araszol, megáll az egyik neki szimpatikusabb, nyurga, szakállas matróz mögött. A férfi napbarnított, szép arcú, a válla is széles, csak hát..sós ember is, meg szőrös is. De elnézhető neki talán! Kicsit olyan, mint apácska, csak fiatalabb!
Mert Thalyssa fiatalabb, de biztosra megy, háta mögött kulcsolt kezeivel nagypapásan ácsorog az ismeretlen mellett, majd közelebb hajol, hogy megtekintse, van-e neki szarkalába. Rá kell jönnie, van, de csak ha mosolyog. Azt meg mostanában nem igazán látta, hogy csinálná az asztalnál, lévén olyan, mintha vesztésre állna!
Egyre közelebb araszol a játékosokhoz, ám ez senkinek nem tűnik fel, hiszen mindenki szorosan állja őket körül. Thalyssa elég helyet tud fúrni magának az asztal mellett, közvetlenül a férfi oldalán.
Hősünk úgy ítéli meg, kiválasztott embere nem teljesít kellően jól, ők pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy veszítsenek, ha már kiválasztotta magának mára, az adott pillanatra. Így mélyen a zsebébe nyúl, rövid kotorászás után egy kis maréknyi tengeri kincset húz elő. Apró csigaház, még annál is kisebb kagylócskák, meg némi homok és zsebpiszok. Nem sok, de a kislánynak elég…elég ahhoz, hogy teljes értetlenségbe és zavarba sodorhassa az ismeretlent.
Mert hát Thalyssa nem bízza a véletlenre, ha szerencséről van szó és neki kincsei eddig szerencsét hoztak. Felajánlhatná a matróznak azt is, hogy fogja meg a haját, elvégre aki pirosat érint, az szerencsés lesz, de annyira jóba nincsenek. Viszont…a kagylócskáit megkaphatja. KÖLCSÖN.
Így aztán az új kör előtt a lány nem szól vagy kérdez semmit, a kérges tenyérbe igyekszik tuszkolni a maréknyi kincset.*
-Fogjad, na! Dörzsölgessed meg a csigácskáim, szerencsét hoznak!
*Apácska nem figyel rá, ám ez nem újdonság. Mióta leszálltak a hajóról nem figyel, inkább valahogy fordítva. Ő vigyáz az öregre, ő készíti a keze alá minden egyes munka során a szükséges eszközöket, növényeket, főzeteket, van hogy még a fiókákat is neki kell kiszedni, mert az öreg túlságosan is szétszórt. Mit szétszórt…?
Faltól-falig közlekedik, kinyújtott karokkal, mindent leverve és rikoltozik, akár a denevérek. A kislánynak sokszor kedve szottyanna jól képen törölni, hátha attól magához tér, a legszomorúbb azonban az, volt már erre lehetősége, élt is vele, ám nem segített, csak mondhatni rontott. Másnap a druida zavartan érdeklődött az arcát ért véraláfutásról.
Thalyssa úgy tett, mintha nem látna semmit sem. A mai napig sem tudja, a druida valóban nem emlékezett, vagy csak túlságosan is szégyenletes az eset mindkettőjük számára.
Egy szó mint száz, felnőtt híján a jó Lyssi kénytelen saját maga felnőttévé válni, a felnőttek pedig pénzt keresnek. A kencéi fogynak ugyan a kikötői örömlányok köreiben, ám nem olyan mennyiségben és áron, hogy abból eleget félretehessen a tervezett vándorút abszolválása során. Kéregetni nem fog, ha bábának mennek azért pénzt nem kérhetnek, így nem marad más hátra, mint előre: irány a kocsma.
Ahol lazulnak az erkölcsök, ott általában lazulnak az erszények is, az erkölcsök pedig legtöbbször az elfogyasztott kimért szesszel egyenes arányban lazulnak. Így egészen evidensé válik számára, hova is látogat. Először az épület mögötti istállót látogatja meg a fogadások és lógó erszénykék reményében, azonban a hely üres, így tenyereit összecsapja, megdörzsölgeti, így indul meg a fogadó felé.*
-Romos…Rókalyuk… -*olvassa hangosan, rosszul. Ám így legalább nem éri meglepetés, mikor benyit.
A füstöt hasítani tudná, az olcsó cefre szaga szinte szemen rúgja, így elfintorodva meg is tántorodik, majd mély levegőt vesz, úgy lép be. A kislány nem feltűnő látvány. Hiába kicsi, hiába szép, a ruhái most kikötőiek, mozgásából és festett arcából következtetve előbb néznék gnómnak, mint gyermeknek. Talán ez az álcája, ám az, akinek nem vette még el eszét az ital – vagy nem tompította el látását kellőképp- sejtheti, ki -vagy pontosabban mi- lapul a vastagon kent állarc alatt.
Valahol a sarok környékén nagyobb csapat verődik össze. Az italok egyre csak forognak közöttük, pár ül, a többi felettük áll. Asztalnál vannak, kártyáznak. És isznak, és hangoskodnak, de ami a legfontosabb: kártyáznak.
Bárki beszállhat, akinek van elég pénze, felnőtt, és látszatra férfi. A felismerésre a kislány elhúzza a száját, ám cseppet sem az elégedetlenség jele ez. Érdekli, hogy mit csinálnak a felnőttek!
Közelebb araszol, megáll az egyik neki szimpatikusabb, nyurga, szakállas matróz mögött. A férfi napbarnított, szép arcú, a válla is széles, csak hát..sós ember is, meg szőrös is. De elnézhető neki talán! Kicsit olyan, mint apácska, csak fiatalabb!
Mert Thalyssa fiatalabb, de biztosra megy, háta mögött kulcsolt kezeivel nagypapásan ácsorog az ismeretlen mellett, majd közelebb hajol, hogy megtekintse, van-e neki szarkalába. Rá kell jönnie, van, de csak ha mosolyog. Azt meg mostanában nem igazán látta, hogy csinálná az asztalnál, lévén olyan, mintha vesztésre állna!
Egyre közelebb araszol a játékosokhoz, ám ez senkinek nem tűnik fel, hiszen mindenki szorosan állja őket körül. Thalyssa elég helyet tud fúrni magának az asztal mellett, közvetlenül a férfi oldalán.
Hősünk úgy ítéli meg, kiválasztott embere nem teljesít kellően jól, ők pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy veszítsenek, ha már kiválasztotta magának mára, az adott pillanatra. Így mélyen a zsebébe nyúl, rövid kotorászás után egy kis maréknyi tengeri kincset húz elő. Apró csigaház, még annál is kisebb kagylócskák, meg némi homok és zsebpiszok. Nem sok, de a kislánynak elég…elég ahhoz, hogy teljes értetlenségbe és zavarba sodorhassa az ismeretlent.
Mert hát Thalyssa nem bízza a véletlenre, ha szerencséről van szó és neki kincsei eddig szerencsét hoztak. Felajánlhatná a matróznak azt is, hogy fogja meg a haját, elvégre aki pirosat érint, az szerencsés lesz, de annyira jóba nincsenek. Viszont…a kagylócskáit megkaphatja. KÖLCSÖN.
Így aztán az új kör előtt a lány nem szól vagy kérdez semmit, a kérges tenyérbe igyekszik tuszkolni a maréknyi kincset.*
-Fogjad, na! Dörzsölgessed meg a csigácskáim, szerencsét hoznak!
910. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-03-10 06:21:57
Üzenet elküldve: 2026-03-10 06:21:57
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 196
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 196
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Tengerre valók és nem tengerre valók//
- Tízaranyas lyukas hordók *visszhangozza, de a képéről immár elillan minden kedélyesség.* - A magadfajta végzi úgy, picinyem.
*Körbepillant a Rumos emeletének cseppet sem impozáns látképén, ami, valószínűsíti, hogy valahol az emlegetett Hét Varjú nevű intézmény (kupleráj?) színvonalán lehet. Kicsivel arrébb, az ajtóval való néminemű hadakozás után a folyosóra bucskázik egy fickó. Tántorgó léptei a sarokig viszik, ahol nemes egyszerűséggel nekiáll vizelni.*
- Aludj egy utolsót a szerencséddel, bogárka. Ha újból találkozunk, elrendezzük azt a húsz aranyas kölcsönt, amivel tartozol. *Ráhúz a kancsóra, ami savanyúbbnak érződik, mint amire emlékezett.* - Meg a kamatait. A mait elengedem, mert ez mégis a *elvigyorodik* - szerencsenapod *mondja, aztán tesz egy íves mozdulatot Rókalyuk névnek tökéletesen megfelelő nívón körbemutatva. Arrébb lép a komótosan csordogáló kis húgypatak útjából és biccent a vörösnek.*
- Menj csak, kikötői naccsád! Élvezd az ágyi poloskát, meg az egérszaros szalmazsákot. Én a magam szerencséjét jóféle italba, zaftos sültekbe, forró fürdőbe és illatos ágyneműbe forgatom. *A kancsó vizezett lőrét odanyomja a szomszédos ajtó felé támolygó fickó kezébe.* - Tessék, koma. Dalolj hajnalig.
*Nem érzi magát megfosztva semmitől. Talán még jobb kedvvel is indul, hogy belecsapjon az est remélhetőleg élvezetesebb részébe. A Rumost meg a célközönségét pedig hátrahagyja, hogy a jólét kiskirályságába burkolózzon, amíg bírja az erszénye.*
- Tízaranyas lyukas hordók *visszhangozza, de a képéről immár elillan minden kedélyesség.* - A magadfajta végzi úgy, picinyem.
*Körbepillant a Rumos emeletének cseppet sem impozáns látképén, ami, valószínűsíti, hogy valahol az emlegetett Hét Varjú nevű intézmény (kupleráj?) színvonalán lehet. Kicsivel arrébb, az ajtóval való néminemű hadakozás után a folyosóra bucskázik egy fickó. Tántorgó léptei a sarokig viszik, ahol nemes egyszerűséggel nekiáll vizelni.*
- Aludj egy utolsót a szerencséddel, bogárka. Ha újból találkozunk, elrendezzük azt a húsz aranyas kölcsönt, amivel tartozol. *Ráhúz a kancsóra, ami savanyúbbnak érződik, mint amire emlékezett.* - Meg a kamatait. A mait elengedem, mert ez mégis a *elvigyorodik* - szerencsenapod *mondja, aztán tesz egy íves mozdulatot Rókalyuk névnek tökéletesen megfelelő nívón körbemutatva. Arrébb lép a komótosan csordogáló kis húgypatak útjából és biccent a vörösnek.*
- Menj csak, kikötői naccsád! Élvezd az ágyi poloskát, meg az egérszaros szalmazsákot. Én a magam szerencséjét jóféle italba, zaftos sültekbe, forró fürdőbe és illatos ágyneműbe forgatom. *A kancsó vizezett lőrét odanyomja a szomszédos ajtó felé támolygó fickó kezébe.* - Tessék, koma. Dalolj hajnalig.
*Nem érzi magát megfosztva semmitől. Talán még jobb kedvvel is indul, hogy belecsapjon az est remélhetőleg élvezetesebb részébe. A Rumost meg a célközönségét pedig hátrahagyja, hogy a jólét kiskirályságába burkolózzon, amíg bírja az erszénye.*
909. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-03-07 20:25:03
Üzenet elküldve: 2026-03-07 20:25:03
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Tengerre valók és nem tengerre valók//
-Szájalás... *Barna tekintete végigfut Dorason. Tenyerét gyengéden a férfi válla alá helyezi. Talán furcsa lehet, de ezzel az egyetlen célja az, hogy amazt valamelyest kordában tartsa, mielőtt meggondolatlanságot tesz.*
-Ti, szárazföldi férfiak a legkevésbé sem vagytok különbek. *Jegyzi meg, miközben megkeresi a zsoldos tekintetét. Kissé oldalra dönti a fejét, mint aki elmereng az ajánlaton. Talán így is van.*
-A szerencsémet magam forgatom. Talán máskor téged is megtalál. *A férfit eddig sem futotta el a méreg, raádásul kötve hiszi, hogy ő lesz az első fehérnép, aki ajtót mutat az ajánlatának. Tisztában volt vele, hogy a marcona alak az első pillantástól fogva nem látott benne mást, mint egy könnyed pásztorórát. A legkevésbé sem sérti az ajánlat, hisz maga is elmerengett rajta, de végső soron Doras erőssége egyben veszte is, ha a libidóját keresi. Pontosan olyan, mint azok a tengerészek, akikkel felnőtt. Akikkel nem egyszer szűrte össze már a levet. Egy sehonnét jött. Tisztelet híján pedig csekély a kéj. Pozíció, vagyon, befolyás... Ha már egy férfit enged "ágyába", az ő szűkösen mért fantáziáját e címzetes gazemberek vonzzák. Elég egy hangzatos pozíció hozzá, hogy felcsillanjon a szeme.*
-De Niall szerint a Hét Varjúban tíz aranyas, lyukas hordók várják a betoppanókat. *Nem tudja legyűrni az arcára kúszó vigyort. Ha elégszer elregéli, biztosan lesz olyan, ki megkísérli meglelni azt a bizonyos hordót. Ő pedig nem rest mindig forrást jelölni.*
-Jó éjt, szárazföldi. *Vet még egy pillantást Dorasra, majd ha az hagyja, belép az ajtón, elreteszeli azt, és elrakja magát másnapra. Ennyi arannyal zsebében rémálom nem fogja kerülgetni.*
A hozzászólás írója (Skarlát Thiraya) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.03.07 20:25:39
-Szájalás... *Barna tekintete végigfut Dorason. Tenyerét gyengéden a férfi válla alá helyezi. Talán furcsa lehet, de ezzel az egyetlen célja az, hogy amazt valamelyest kordában tartsa, mielőtt meggondolatlanságot tesz.*
-Ti, szárazföldi férfiak a legkevésbé sem vagytok különbek. *Jegyzi meg, miközben megkeresi a zsoldos tekintetét. Kissé oldalra dönti a fejét, mint aki elmereng az ajánlaton. Talán így is van.*
-A szerencsémet magam forgatom. Talán máskor téged is megtalál. *A férfit eddig sem futotta el a méreg, raádásul kötve hiszi, hogy ő lesz az első fehérnép, aki ajtót mutat az ajánlatának. Tisztában volt vele, hogy a marcona alak az első pillantástól fogva nem látott benne mást, mint egy könnyed pásztorórát. A legkevésbé sem sérti az ajánlat, hisz maga is elmerengett rajta, de végső soron Doras erőssége egyben veszte is, ha a libidóját keresi. Pontosan olyan, mint azok a tengerészek, akikkel felnőtt. Akikkel nem egyszer szűrte össze már a levet. Egy sehonnét jött. Tisztelet híján pedig csekély a kéj. Pozíció, vagyon, befolyás... Ha már egy férfit enged "ágyába", az ő szűkösen mért fantáziáját e címzetes gazemberek vonzzák. Elég egy hangzatos pozíció hozzá, hogy felcsillanjon a szeme.*
-De Niall szerint a Hét Varjúban tíz aranyas, lyukas hordók várják a betoppanókat. *Nem tudja legyűrni az arcára kúszó vigyort. Ha elégszer elregéli, biztosan lesz olyan, ki megkísérli meglelni azt a bizonyos hordót. Ő pedig nem rest mindig forrást jelölni.*
-Jó éjt, szárazföldi. *Vet még egy pillantást Dorasra, majd ha az hagyja, belép az ajtón, elreteszeli azt, és elrakja magát másnapra. Ennyi arannyal zsebében rémálom nem fogja kerülgetni.*
A hozzászólás írója (Skarlát Thiraya) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2026.03.07 20:25:39
908. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-03-04 05:51:20
Üzenet elküldve: 2026-03-04 05:51:20
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 196
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 196
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Tengerre valók és nem tengerre valók//
*Annyira még eltérül, hogy a pultról elemeljen egy kancsó vizezett bort. A csapos valószínűleg azért kiegyezik az újratöltés nyűgével. Bornak mondjuk csak igen nagy jó szándékkal lehetne nevezni a lőrét, amit itt adnak, de 18 aranyat talán megér.
Kis híja van, hogy elszalassza a vöröst, de még épp elcsípi az ajtóban. Szakállas képe mosolyra húzódik, amikor meglátja a fogadtatást. Így már azért nem annyira kivagyi a kicsike.
Dorad kiveszi a szivarkát a szájából a kancsót tartó kezével, s még szélesebbre húzza mosolyát.*
- Fiatal még az este *mondja hanyagul a füst bodraiba burkolózva, melyet nem is igazán fúj ki, inkább csak kiengedi a szavakkal együtt az ajkai közül.* - Ezek a szobák meg hidegek. És ha a tenyerem simítása a kedvedre volt... *pillant végig a vörösön* - talán más is a kedvedre lenne. Vagy a kikötőiekben csak a szájalásig terjed a kurácsi?
*Dörmögőre fogott hangja félreérthetetlenül a vörös combjai közé invitálná magát.*
- Az már kiderült, hogy szerencsés kezed van. Ha beengedsz *biccent az ajtó felé* - másban is szerencsés lehetsz az este.
*Az tény, hogy a zsoldos a férfiakra jellemző magabiztossággal, vagy inkább önelégültséggel ajánlgatja, amit a férfiak ajánlgatni szoktak, de ez ugyebár vajmi kevés garanciával kecsegtet. Persze, ki tudja? A fehérnépeket épp arra formálta a természet, hogy ezen esélyek megítélésében épp elég szemfülesek legyenek. Azért annyi szépséghibája van ennek az ítélethozatalnak, hogy azt is bele kell kalkulálni, hogy az ajánlat igazából csak egy szalonképesen kiterített igény. De az ilyesmit az ilyen környéken nem valószínű, hogy igazán be kéne mutatni bárkinek is.*
*Annyira még eltérül, hogy a pultról elemeljen egy kancsó vizezett bort. A csapos valószínűleg azért kiegyezik az újratöltés nyűgével. Bornak mondjuk csak igen nagy jó szándékkal lehetne nevezni a lőrét, amit itt adnak, de 18 aranyat talán megér.
Kis híja van, hogy elszalassza a vöröst, de még épp elcsípi az ajtóban. Szakállas képe mosolyra húzódik, amikor meglátja a fogadtatást. Így már azért nem annyira kivagyi a kicsike.
Dorad kiveszi a szivarkát a szájából a kancsót tartó kezével, s még szélesebbre húzza mosolyát.*
- Fiatal még az este *mondja hanyagul a füst bodraiba burkolózva, melyet nem is igazán fúj ki, inkább csak kiengedi a szavakkal együtt az ajkai közül.* - Ezek a szobák meg hidegek. És ha a tenyerem simítása a kedvedre volt... *pillant végig a vörösön* - talán más is a kedvedre lenne. Vagy a kikötőiekben csak a szájalásig terjed a kurácsi?
*Dörmögőre fogott hangja félreérthetetlenül a vörös combjai közé invitálná magát.*
- Az már kiderült, hogy szerencsés kezed van. Ha beengedsz *biccent az ajtó felé* - másban is szerencsés lehetsz az este.
*Az tény, hogy a zsoldos a férfiakra jellemző magabiztossággal, vagy inkább önelégültséggel ajánlgatja, amit a férfiak ajánlgatni szoktak, de ez ugyebár vajmi kevés garanciával kecsegtet. Persze, ki tudja? A fehérnépeket épp arra formálta a természet, hogy ezen esélyek megítélésében épp elég szemfülesek legyenek. Azért annyi szépséghibája van ennek az ítélethozatalnak, hogy azt is bele kell kalkulálni, hogy az ajánlat igazából csak egy szalonképesen kiterített igény. De az ilyesmit az ilyen környéken nem valószínű, hogy igazán be kéne mutatni bárkinek is.*
907. hozzászólás ezen a helyszínen: Rumos Rókalyuk
Üzenet elküldve: 2026-03-02 23:19:59
Üzenet elküldve: 2026-03-02 23:19:59
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 41
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Tengerre valók és nem tengerre valók//
*Elégedetten tapogatja meg a fűzője alá szorított erszénykét. Az elkövetkező néhány napban a lovak közé csaphat, már ami az önpusztítást illeti. Talán épp a tengerész által említett helyet célozza majd meg. Roppant kíváncsi, vajon ki és mi viszi hátán azt a Hét Varjút. Már azt is kitervelte, miket fog ott állítani a jó Niallról, csak úgy önnön szórakoztatása végett.
Ujjai között megpörgeti a kulcsot, majd a zárba illeszti. Ahogy azonban kitárja, konstatálhatja, hogy odabenn már horpaszt két jómadár. Egyikük mellett tisztességes méretű hányadék díszeleg. Vélhetően a kulcsuk ugyanazt nyitotta, mint az övé. Vállat ránt, nem csodálkozik különösebben. A szobákon nemigen akad itt zár, az a kevés, amin pedig igen, hamar gazdát lel. A legtöbbjük zsinórral, szerencsésebb esetben retesszel van zárva belülről, de a legtöbben ezzel nemigen bajlódnak. Ha valaki akar, úgyis bejön. JÓ eséllyel nem e helyet célozza ő sem, ha szerencséje hamarabb utoléri.
Jó néhány helyiségbe bekukkant, míg talál egy üreset. Ez még egy jobbik fajta: a szalma felemás sikerrel egy vászonzsákba forgatva, a helyiségben pedig még egy kifeszített kötél is helyet kapott, hogy megtámassza a szédelgőt, míg talpa nem talál biztos talajt. Az aprócska ablak zsaluzott, és még egy szék is helyett kapott. Utóbbit jó eséllyel a vendégtérből cibálhatta fel valaki. Már a rozsdás, piszkos kilincsen a keze, mikor döngő lépteket vél hallani a folyosó felől.
Kipillant válla felett, barna tekintete pedig a szálas alakra rebben.
Elengedi a kilincset, majd hátát a falnak vetve megfordul. Kezét szórakozottan nyugtatja kardja markolatán. Az első megérzése az, hogy a férfi a tetemes összeget érkezett "visszakérni", amit elnyert tőle. Az márpedig őt illeti. Meg persze nem szólítja Dorast. Talán szobát keres a folyosón maga is, és még ő sem annyira veszett, hogy elébe menjen a bajnak.*
*Elégedetten tapogatja meg a fűzője alá szorított erszénykét. Az elkövetkező néhány napban a lovak közé csaphat, már ami az önpusztítást illeti. Talán épp a tengerész által említett helyet célozza majd meg. Roppant kíváncsi, vajon ki és mi viszi hátán azt a Hét Varjút. Már azt is kitervelte, miket fog ott állítani a jó Niallról, csak úgy önnön szórakoztatása végett.
Ujjai között megpörgeti a kulcsot, majd a zárba illeszti. Ahogy azonban kitárja, konstatálhatja, hogy odabenn már horpaszt két jómadár. Egyikük mellett tisztességes méretű hányadék díszeleg. Vélhetően a kulcsuk ugyanazt nyitotta, mint az övé. Vállat ránt, nem csodálkozik különösebben. A szobákon nemigen akad itt zár, az a kevés, amin pedig igen, hamar gazdát lel. A legtöbbjük zsinórral, szerencsésebb esetben retesszel van zárva belülről, de a legtöbben ezzel nemigen bajlódnak. Ha valaki akar, úgyis bejön. JÓ eséllyel nem e helyet célozza ő sem, ha szerencséje hamarabb utoléri.
Jó néhány helyiségbe bekukkant, míg talál egy üreset. Ez még egy jobbik fajta: a szalma felemás sikerrel egy vászonzsákba forgatva, a helyiségben pedig még egy kifeszített kötél is helyet kapott, hogy megtámassza a szédelgőt, míg talpa nem talál biztos talajt. Az aprócska ablak zsaluzott, és még egy szék is helyett kapott. Utóbbit jó eséllyel a vendégtérből cibálhatta fel valaki. Már a rozsdás, piszkos kilincsen a keze, mikor döngő lépteket vél hallani a folyosó felől.
Kipillant válla felett, barna tekintete pedig a szálas alakra rebben.
Elengedi a kilincset, majd hátát a falnak vetve megfordul. Kezét szórakozottan nyugtatja kardja markolatán. Az első megérzése az, hogy a férfi a tetemes összeget érkezett "visszakérni", amit elnyert tőle. Az márpedig őt illeti. Meg persze nem szólítja Dorast. Talán szobát keres a folyosón maga is, és még ő sem annyira veszett, hogy elébe menjen a bajnak.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 907-926