//Nilyria Rennin//
-Ha gondot okozna, nem ajánlottam volna fel. *Rázza meg a fejét a gnóm, mintha a világ egyik legnagyobb butaságát hallotta volna. Még nem indul el, mert az utcagyerekek gondolata nem hagyja nyugodni. Végül hátat fordít a kapunak és a fejével a szegénynegyedbe nyíló párja felé int.* -Mehetünk arra is, ha jól tudom, még rövidebb is lesz. És akkor tudok némi pénzt osztani az árváknak, akiket emlegettél.
*Ezzel Daniira alaposan megterheli a tárcáját, de nem tud mit tenni, látatlanul is sajnálja a gyerekeket. Amíg a szülei nem tudták elindítani a boltjukat, addig neki is volt üres a gyomra, de ő legalább nem volt egyedül. A gondolatra mérgesen húzza össze a szemöldökeit.* -Soha, egy gyereknek sem szabadna éheznie, de legfőképpen azoknak nem, akik egyedül vannak. *Amikor rájön, hogy mindezt hangosan is kimondta, az arca visszaszelídül korábbi mosolygós ábrázatába, és hozzáteszi:* -Rendes tőled, hogy figyelsz a többiekre.
*Pár pillanatig elmélkedik azon, mi az, amit nagy felháborodásában elfelejtett, aztán eszébe is jut.* -A nevem Daniira, és semmi szükség nincs arra, hogy magázz. Sőt, hálás lennék, ha nem tennéd. Öregnek érzem magam tőle. *Felkuncog, mert szórakoztatónak véli, hogy elképzeli magát idősen, és azért is, hogy Nilyria lássa, nem sértettségből mondta, amit.*