//Árva angyal//
*Mint általában, a hűvös szél most is kergetőzött a Piactér szélesebb utcáin, és belekapott az árusok portékáiba, mintha a sok ruhadarab táncot lejtene. Andorellan éppen azt a szórakozást űzte, amit minden csellengő gyerek a környéken, bármennyire is haragudtak rájuk érte a felnőttek: az anyagok között szaladgált, és néha véletlenül le is rántott egyet-egyet. A fiúk errefelé többnyire fogócskáztak, de ő soha nem tartozott igazán a csapathoz, mert mindnek hosszabb volt a lába, és így nehezére esett őket nem hogy elkapni, hanem utolérni is. Pedig nem erőltették meg magukat, ők se futottak igazán, csak hergelték egymást – az egyetlen alkalom, amikor igazán nekifutottak, az volt, amikor valamelyik kofa előkapta a seprűt, azzal a nem burkolt szándékkal, hogy elverje a feneküket, amiért rendetlenkednek.
Andorellan hamar rájött, hogy az igazi képessége nem a gyorsaságban rejlik, hanem abban, hogy ügyesen el tud bújni. Ha rá akart rásomni a néne, elég volt bekúsznia az asztalka alá, vagy elbújni a szőttes mögött, és hopp, mintha már ott se lenne. Senki nem kereste, nem érdeklődött a holléte felől. Senki fia volt ő, habár tudta, hogy ő is apától és anyától lett, bárkik is azok. Valami halvány emlékei derengtek még egy nagy kúriáról, de mióta elkeveredett az utcán, annak a népe nevelte. Egy ilyen kicsi gyereknek mindig jutott egy falat kenyér, egy korty tej, ha neki is kellett elcsórni. A többi meg adta magát. Még munkája is volt, akadt, hogy igazi lovagemberek jöttek oda hozzá nagy páncélban, hatalmas kardokkal, és súgták meg neki, hogy mit kell elcsaklizni. Megvolt, megcsinálta, kapott érte halat, kenyeret, és ha úgy volt kedve, megette magában, elbújva, ha pedig úgy, adott másnak, szívességekért cserébe. Volt néhány asszonyka is, akiknek kifejezetten szimpatikus volt a fiú, ők, amikor a férjük nem figyelt, cukrot is nyomtak a kezébe, habár annak nem sok értelmét látta, a kenyérrel többet ért volna.
Egyetlen vágya volt, amitől nem tudott szabadulni: szeretett volna ő maga is harcos lenni, vagy valami hasonló. Szerette a lovakat, de neki nem lehetett, ezért csak a másét simogatta, amikor nem látták, és minden kardot, pajzsot, sisakot ámulva csodált meg. De hát kalandornak vagy minek lenni hiába izgalmas, nagyon költséges mulatság is egyben. A kenyeret nem adhatta el pénzért, hogy elrakja, és vegyen magának belőle felszerelést, ahhoz pedig túl kicsi volt, hogy dolgozni kezdjen. Nem maradt hát más, mint a botokkal kardozás és a képzelete. Most is, ahogy a finom ruhaanyagok között kanyargott, azt képzelte, hogy egy ősi labirintusban keresi a kincset, ami majd mindent megváltoztat.*
A hozzászólás írója (Andorellan Sellewennar) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2025.01.21 17:36:07