//Nyári forgatag//
//Tökkelütött egy társaság//
*Már megint csak szót szó követ. Mintha mindenkinek most eredt volna meg a nyelve, csak ő nem érzi, hogy beszélnie kéne. Felvont szemöldökkel néz Dyntire, majd érdektelenül vonja meg a vállát. Ő lefogyott, de a másik bizony felszedett kilókat. De az ő dolga. A kölyökre meg csak ráförmed.*
- Viselkedj.
*Sziszegi. Hirtelen lett rossz kedve, nem tudja miért. Vagyis de. Egyrészt az alkohol hiánytól. Érzi, ahogy gyengéden remeg teste, s érzi az akaratot, hogy inni akar. Nemsokára megnézhetnék azt a helyet. A fogadót, amit a Vörös mondott. Vakarcs ezután már inkább Nerivel foglalkozik. Megtetszett neki a lány, s szemmel láthatóan nem csak neki. Nem csoda, hiszen igen szemrevaló a teremtés.
Ahogy az asztal alá esett, a másik két lány, már követi is példáját. A hű csatlósai. Jah, nem!
De ahogy a Rumlopó lehajol, csak elvigyorodik.*
- No, már cumizni is fogsz neki?
*Vigyorog, ahogy szinte Zara ölében van a nő feje. Ezt a vigyort nem tudja levakarni, akkor sem amikor felül. Csak akkor, amikor meghallja a Szöszi meséjét. Kezei akaratlanul is ökölbe szorulnak, s csizmája szárába nyúl a másikkal. Megszokott mozdulat ez tőle, ilyenkor veszi ki a tőrt, s állítja bele a másik fejébe. Általában. A történet végén a Vakarék megint belepofátlankodik szavaival, amire a kalóz csak hátravetett fejjel felkacag. De ez a nevetés nem a jóleső fajtából való. Inkább a kényszeredett, valahol félelmet és rossz szándékot sugárzó nevetés ez.*
- Nem az. *Fejezi be a nevetést egyik pillanatról a másikra, s arca megkomolyodik. Érzi, ahogy izmai megkeményednek, s villogó, gyűlölködő szürkékkel tekint a férfira.*
- Elfelejtetted elmondani, hogy én voltam az egyedüli aki oda tudott téged, és a mihaszna bagázsodat navigálni. *Jegyzi még meg, komoly hangján. Nem szerette a férfit, már első pillanattól kezdve. Sose értette, hogy miért kell valakinek a hajójukra jönni, csak mert menekül. Oldja meg másképp. Ahogy, azt sem értette, hogy miért neki kellett elmennie vele. Akkor még ezerszer jobb, másik matróz is volt a fedélzeten. A Kapitány mégis hozzá ragaszkodott. S tudja, hogy ebben benne van a Szöszi keze is.*
- Igazad van Dynti. *Néz immár a lányra, de tekintete nem változik. Tán az első alkalom, hogy kiejti a nevét.* - Valóban, ha nem tudják a neved, akkor nem üldöznek. De elmondok még egy kellemes részt, amit úgy tűnik, valaki kihagyott az egészből. Miután a partról nézem, hogy hagynak itt, mögöttem a bennszülöttek táborával, és még néhány más legénnyel, akit szintén ott hagyott, boldogan integetve távozott, a nevemet ordibálva.
*Úgy érzi, hogy ezzel mindent elmondott. A férfinak fogalma sem lehet, hogy mit kellett átélnie, hogy túlélje. Egyedül.*
- A többiek nem voltak olyan szerencsések, őket elkapták. A hegyoldalából láttam, hogy főzik meg őket. Nem, nem békés szándékúak, s nem csak rituálisan esznek. Ha kell, maguk között választanak egy áldozatot. Egyes családokat úgy tartanak, mint mi a disznókat. Vágóállatnak. *Hangja kemény, s komoly. Ritkán viselkedik így. De ez az emlék mindig kiváltja belőle.*
- S nem egy hét volt, kedves. *Mondja gúnyosan Zarának.* - Számoltam a napokat, melyek olyan lassan teltek. Égtem volna szívesebben az alvilág fortyogó tüzében. És bár nem tudom, te hogy emlékszel, de én emlékszem, hogy Te nem voltál azok között, akik megtaláltak. Oh, igaz is. Miután visszamentél a találkozási helyre, a Kapitányhoz, akkor nyögted be neki, vihorászva, hogy merre vagyok.
*De többet nem beszél. Hirtelen áll fel, s dühösen húzza ki a tőrt az asztalból, amit előzőleg vágott bele. Megkerülve a társaságot, ha kell egyedül indul el a Pegazus irányába.*