Arthenior - Piactér
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Pegazus fogadó (új) Polgárnegyed (új) Romváros és Meredély (új) | Piactér | Erdőszéli tisztás (új) Kovácsműhely (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 509 (10161. - 10180. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
10180. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 17:48:29
Üzenet elküldve: 2024-08-28 17:48:29
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 121
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 121
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
//Álca próba Sikeres//
*Újabb nap, és újabb próbálkozás. A piaci kufárok lassú megkopasztása a napi zöldség, gyümölcsök elcsenésével már viszonylag rutinosan megy neki. Azonban arcocskáját egyre többen és többen ismerik fel. Még jó, hogy elleste ezt a kis trükköt, hogy sok más hozzá hasonló fiatal, fejtakaró kendőket és hasonlókat hord, és így járják az utcákat. Ezzel is álcázva mivoltukat. Cilia sem volt rest szerezni egyet magának, amit egyből arca elé húz, hogy azt takarja, mint egy aprócska kis útonálló. Nos viszont azt is megtanulta, hogy ha arcot takarva jár az utcán a kétlábúak bizony figyelni fognak rá. Szóval időzítés a kulcs.
Már viszonylag hozzászokott a tömeghez, tudja ha nem ad rá okot, nem fogják kergetni vagy bántani. De továbbra is preferálja azt, ha nincsenek körülötte sokan. Így egy kellemes aranyközéputat talált arra, hogy a tömeget használja, hogy feltűnés mentesen bejusson a piacra. Majd pedig apró termetét kihasználva, rejtőzik el a piaci sátrak, ponyvák, dobozok között ami éppen a helyzet adja. Deres pedig, nagy nehezen hozzászokott, hogy gazdáját nem szabad követni szorosan mert csak gátolja abban, hogy az elrejtőzőn a kíváncsi szemek elől. Viszont, Ő egymagában egy tökéletes figyelem elterelés. Szóval egy biztos távolságból ahol még látja, vagy érzi a szagát, a városi emberek közt cammog és szemléli, ahogy gazdája ügyesen kúszik mászik az asztallábak között.
Végigméri a piac ma kínált lehetőségeit. De sajnos túl sokan vannak az asztalnál, képtelen lenne gyorsan oda rohanni egy asztalhoz, majd pedig csak úgy elszaladni az árúval, képtelen áttörni ennyi kétlábún egyszerre. Valami mást kell kitalálnia. Ahhoz pedig sárga karika kell, de honnan? Ha tudna szerezni olyat akkor később visszajöhetne amikor már kevesebben vannak, egy olyan kereskedőhöz aki még nem ismeri fel, hogy szerezzen magának és Deresnek valamit.
De ki legyen a szerencsés áldozat? Volt egy két alkalom amikor más utcagyereket nézett akciójuk közben, és nem volt rest ezeket megjegyezni. Szóval okosan kell választani. Az az alak túl nagynak néz ki, annak meg nem is lóg olyan bőrgolyócska az oldalán a sárga karikáknak. De az a kettő ott! Az az alak eléggé fáradtnak tűnik, a mellette lévő meg túlságosan figyeli a portékát, és ha nem is bőrgolyócska de egy nagy valami lóg az oldalán a fekete hajúnak. Igen az kell neki.
El is kezdi a párost követni, ponyvák és dobozok takarásában, hol átsietve egyik asztaltól a másik alá. Deres persze komótosan lassan követi csak a tömegen keresztül a lányt, nem siet nem morog. De az ideges pillantás látható a kutyán, ahogy szemmel követi gazdája kis akcióját. Túl öreg szegény már ezekhez a játékokhoz.*
//Vásárlánya//
//Álca próba Sikeres//
*Újabb nap, és újabb próbálkozás. A piaci kufárok lassú megkopasztása a napi zöldség, gyümölcsök elcsenésével már viszonylag rutinosan megy neki. Azonban arcocskáját egyre többen és többen ismerik fel. Még jó, hogy elleste ezt a kis trükköt, hogy sok más hozzá hasonló fiatal, fejtakaró kendőket és hasonlókat hord, és így járják az utcákat. Ezzel is álcázva mivoltukat. Cilia sem volt rest szerezni egyet magának, amit egyből arca elé húz, hogy azt takarja, mint egy aprócska kis útonálló. Nos viszont azt is megtanulta, hogy ha arcot takarva jár az utcán a kétlábúak bizony figyelni fognak rá. Szóval időzítés a kulcs.
Már viszonylag hozzászokott a tömeghez, tudja ha nem ad rá okot, nem fogják kergetni vagy bántani. De továbbra is preferálja azt, ha nincsenek körülötte sokan. Így egy kellemes aranyközéputat talált arra, hogy a tömeget használja, hogy feltűnés mentesen bejusson a piacra. Majd pedig apró termetét kihasználva, rejtőzik el a piaci sátrak, ponyvák, dobozok között ami éppen a helyzet adja. Deres pedig, nagy nehezen hozzászokott, hogy gazdáját nem szabad követni szorosan mert csak gátolja abban, hogy az elrejtőzőn a kíváncsi szemek elől. Viszont, Ő egymagában egy tökéletes figyelem elterelés. Szóval egy biztos távolságból ahol még látja, vagy érzi a szagát, a városi emberek közt cammog és szemléli, ahogy gazdája ügyesen kúszik mászik az asztallábak között.
Végigméri a piac ma kínált lehetőségeit. De sajnos túl sokan vannak az asztalnál, képtelen lenne gyorsan oda rohanni egy asztalhoz, majd pedig csak úgy elszaladni az árúval, képtelen áttörni ennyi kétlábún egyszerre. Valami mást kell kitalálnia. Ahhoz pedig sárga karika kell, de honnan? Ha tudna szerezni olyat akkor később visszajöhetne amikor már kevesebben vannak, egy olyan kereskedőhöz aki még nem ismeri fel, hogy szerezzen magának és Deresnek valamit.
De ki legyen a szerencsés áldozat? Volt egy két alkalom amikor más utcagyereket nézett akciójuk közben, és nem volt rest ezeket megjegyezni. Szóval okosan kell választani. Az az alak túl nagynak néz ki, annak meg nem is lóg olyan bőrgolyócska az oldalán a sárga karikáknak. De az a kettő ott! Az az alak eléggé fáradtnak tűnik, a mellette lévő meg túlságosan figyeli a portékát, és ha nem is bőrgolyócska de egy nagy valami lóg az oldalán a fekete hajúnak. Igen az kell neki.
El is kezdi a párost követni, ponyvák és dobozok takarásában, hol átsietve egyik asztaltól a másik alá. Deres persze komótosan lassan követi csak a tömegen keresztül a lányt, nem siet nem morog. De az ideges pillantás látható a kutyán, ahogy szemmel követi gazdája kis akcióját. Túl öreg szegény már ezekhez a játékokhoz.*
10179. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 17:07:51
Üzenet elküldve: 2024-08-28 17:07:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 540
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 540
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Nem olyan szőrös szívű ő, bár ha valamit el kell végezni, azt el kell. Nincs mese, nincs kibúvó. Ha egy kissé el is odázhatja a másik a dolgot, biztos lehet benne, hogy az elvárás az már felé van támasztva, de ettől még észreveszi, hogy nem kérhet olyat, amire a másik képtelen. Inkább időt ad, hogy képessé tegye rá magát. Úgy tűnik sikerül is, egy egészen más lélektükör néz rá, kellemesebb, nem olyan elmacskásodott fizimiskával. Megdicsérné, de nem fogja. Hiszen az eredeti terv még nem valósult meg. Mosolya nem olyan hűvös ettől még, s hajlandó elcseverészni is a piacig vezető úton. A férfi úgysem tudja mire vállalkozott, de egy segítő kéz bizton kelleni fog. Ha nem a téglákat fogja pakolni, akkor mindent, amit Mai meg kíván vásárolni. Mert ő innen nem megy haza üres kézzel. *
- Mit? Mindent. Ott kezdjük az első standnál.
*Bök a fejével előre, s a másik is pontosan láthatja, hogy van mit megnézni rajta. És még mennyi minden, ameddig a szem ellát. Kivételesen nem magának kíván csecsebecséket beszerezni, a gyerekre szeretne költeni. De mit van mit tenni, ha valamin megakad a szeme, azt magához fogja venni. Ali-nak fogalma sincs, hogy mire vállalkozott. Eszeveszett tempó, amit meg kell ugornia mellette. Csak akkor van pihenő, ha éppen válogat. És azok a jeges kékek kiszúrnak pár igen érdekes könyvet, amit nem átall megnézni. Ez hosszú lesz. *
//Vásárlánya//
*Nem olyan szőrös szívű ő, bár ha valamit el kell végezni, azt el kell. Nincs mese, nincs kibúvó. Ha egy kissé el is odázhatja a másik a dolgot, biztos lehet benne, hogy az elvárás az már felé van támasztva, de ettől még észreveszi, hogy nem kérhet olyat, amire a másik képtelen. Inkább időt ad, hogy képessé tegye rá magát. Úgy tűnik sikerül is, egy egészen más lélektükör néz rá, kellemesebb, nem olyan elmacskásodott fizimiskával. Megdicsérné, de nem fogja. Hiszen az eredeti terv még nem valósult meg. Mosolya nem olyan hűvös ettől még, s hajlandó elcseverészni is a piacig vezető úton. A férfi úgysem tudja mire vállalkozott, de egy segítő kéz bizton kelleni fog. Ha nem a téglákat fogja pakolni, akkor mindent, amit Mai meg kíván vásárolni. Mert ő innen nem megy haza üres kézzel. *
- Mit? Mindent. Ott kezdjük az első standnál.
*Bök a fejével előre, s a másik is pontosan láthatja, hogy van mit megnézni rajta. És még mennyi minden, ameddig a szem ellát. Kivételesen nem magának kíván csecsebecséket beszerezni, a gyerekre szeretne költeni. De mit van mit tenni, ha valamin megakad a szeme, azt magához fogja venni. Ali-nak fogalma sincs, hogy mire vállalkozott. Eszeveszett tempó, amit meg kell ugornia mellette. Csak akkor van pihenő, ha éppen válogat. És azok a jeges kékek kiszúrnak pár igen érdekes könyvet, amit nem átall megnézni. Ez hosszú lesz. *
10178. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 15:38:13
Üzenet elküldve: 2024-08-28 15:38:13
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Mai valóban jószívű asszony. A tapintatáról is nagy tanúbizonyságot tett, amikor déltájt találkoztak – hiszen nem hozta elő a reggeli beszélgetésüket és annak körülményeit. Csak vetett rá egy hosszú, átható, kissé felvont orrú pillantást, de aztán azonnal meg is enyhült az irányába. Igaz, ezért tett előzetesen ő maga is. A pár órányi, ezúttal valóban pihentető alvás után kihasználta a fürdő adta lehetőségeket, és nem csak lemosta magáról az előző éjjel mindenféle mocskát, hanem borotváját is használva igazán megnyerő külsőt varázsolt magára. Kissé nyúzott arcú, nyűtt gúnyájú, de legalább tiszta, kamillától és levendulától illatozó, frissen beretvált külsőt. A víz nem csak a testével, de a fejével is csodákat művelt – már nem érezte úgy, hogy vatta és kavicsok lennének a fejében, gondolatai természetesen folytak, és a nyelve is épp úgy forgott, ahogy annak kellett. Talán csak egy dolog változott a tegnapi nap, illetve a reggel óta: fesztelenül, zavar nélkül és egyenesen tudott Mai-hoz szólni, igaz, immár a megfelelő tisztelettel a hangjában. Mai valóban jószívű asszony; és a gesztussal, amellyel az esélyt adott neki arra, hogy összeszedje magát, teljes erejével élni próbált.
Ezért vannak hát most itt, a Piacon, együtt; holott egy-két napja még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy nővel sétálgasson itt. És nem csak akármilyennel: ez a nő az ő munka- és szállásadója -az egyik, legalábbis-, és olyan valaki, akiben teljes mértékig megbízik. Azóta először érez így, hogy megérkezett ebbe a városba.*
- No? *-pislant szeme sarkából Mai-ra, ahogy elérik a Piactér „küszöbét”, amin túl már a vásár nyüzsgése, ingerei, szaga és színei lüktetnek élettől duzzadón. Fogást vált a kezében tartott garabolyon, amelyet a vásárfiának hozott magával, és állával az árusok felé bök.-* Mit akarsz megnézni először?
//Vásárlánya//
*Mai valóban jószívű asszony. A tapintatáról is nagy tanúbizonyságot tett, amikor déltájt találkoztak – hiszen nem hozta elő a reggeli beszélgetésüket és annak körülményeit. Csak vetett rá egy hosszú, átható, kissé felvont orrú pillantást, de aztán azonnal meg is enyhült az irányába. Igaz, ezért tett előzetesen ő maga is. A pár órányi, ezúttal valóban pihentető alvás után kihasználta a fürdő adta lehetőségeket, és nem csak lemosta magáról az előző éjjel mindenféle mocskát, hanem borotváját is használva igazán megnyerő külsőt varázsolt magára. Kissé nyúzott arcú, nyűtt gúnyájú, de legalább tiszta, kamillától és levendulától illatozó, frissen beretvált külsőt. A víz nem csak a testével, de a fejével is csodákat művelt – már nem érezte úgy, hogy vatta és kavicsok lennének a fejében, gondolatai természetesen folytak, és a nyelve is épp úgy forgott, ahogy annak kellett. Talán csak egy dolog változott a tegnapi nap, illetve a reggel óta: fesztelenül, zavar nélkül és egyenesen tudott Mai-hoz szólni, igaz, immár a megfelelő tisztelettel a hangjában. Mai valóban jószívű asszony; és a gesztussal, amellyel az esélyt adott neki arra, hogy összeszedje magát, teljes erejével élni próbált.
Ezért vannak hát most itt, a Piacon, együtt; holott egy-két napja még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy nővel sétálgasson itt. És nem csak akármilyennel: ez a nő az ő munka- és szállásadója -az egyik, legalábbis-, és olyan valaki, akiben teljes mértékig megbízik. Azóta először érez így, hogy megérkezett ebbe a városba.*
- No? *-pislant szeme sarkából Mai-ra, ahogy elérik a Piactér „küszöbét”, amin túl már a vásár nyüzsgése, ingerei, szaga és színei lüktetnek élettől duzzadón. Fogást vált a kezében tartott garabolyon, amelyet a vásárfiának hozott magával, és állával az árusok felé bök.-* Mit akarsz megnézni először?
10177. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-27 21:53:43
Üzenet elküldve: 2024-08-27 21:53:43
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 17
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
*Kiválasztja a legszembetűnőbb sétapálcát, amit csak lehet; A körkörösen faragott, kosfejes sétapálca csupán fekete színe miatt nem mondhatja el magáról, hogy nem vonzz magára minden tekintetet. Itt azonban nem ismer kompromisszumot, elvégre a sétapálcának tökéletes összhangban kell lennie az ő megjelenésével.*
-Mi ez? Rózsafa? *Orra elé emeli a markolatot, mintha csak illatáról megállapítható lenne az ilyesmi. Természetesen csak a színjátéka kedvéért teszi mindezt. Elvégre nem egy ember bámulja már a pult mellett, elsősorban külcsínének adózva.*
-Mahagóni. *Suttogja, de a választ nem várja meg. Helyette kifizeti, amit érte kér a kufár, mielőtt tovalibbenne, immáron a frissen szerzett sétapálcával keze ügyében. Az ütemes koppanást megfelelő aláfestésnek ítéli meg kimért léptei mellé. Valahogy mezítelen volt nélküle. Vagy inkább mintha hiányzott volna valamije.* ~Egy harmadik láb.~ *Kurta biccentéssel nyugtázza tökéletesnek ítélt hasonlatát. Kifordul a Piactérről, majd a Polgárnegyed, s később a Romváros vaskos kőépítményei felé veszi az irányt. Feltett szándéka megtalálni a legnagyobb kúriát, mi még épnek mondható. Komoly tervekkel érkezett ugyanis. És ahogy a sétapálca dolgában, úgy ebben sem ismer kompromisszumot.* ~Kompromisszum. Mintha lenne egy ilyen állat is.~ *A gondolat hamar tovaszáll, helyette pedig tervének különböző fázisai tolakodnak be. Hosszú az út a csúcsig, de ő kész mindenre, hogy elérje.*
-Mi ez? Rózsafa? *Orra elé emeli a markolatot, mintha csak illatáról megállapítható lenne az ilyesmi. Természetesen csak a színjátéka kedvéért teszi mindezt. Elvégre nem egy ember bámulja már a pult mellett, elsősorban külcsínének adózva.*
-Mahagóni. *Suttogja, de a választ nem várja meg. Helyette kifizeti, amit érte kér a kufár, mielőtt tovalibbenne, immáron a frissen szerzett sétapálcával keze ügyében. Az ütemes koppanást megfelelő aláfestésnek ítéli meg kimért léptei mellé. Valahogy mezítelen volt nélküle. Vagy inkább mintha hiányzott volna valamije.* ~Egy harmadik láb.~ *Kurta biccentéssel nyugtázza tökéletesnek ítélt hasonlatát. Kifordul a Piactérről, majd a Polgárnegyed, s később a Romváros vaskos kőépítményei felé veszi az irányt. Feltett szándéka megtalálni a legnagyobb kúriát, mi még épnek mondható. Komoly tervekkel érkezett ugyanis. És ahogy a sétapálca dolgában, úgy ebben sem ismer kompromisszumot.* ~Kompromisszum. Mintha lenne egy ilyen állat is.~ *A gondolat hamar tovaszáll, helyette pedig tervének különböző fázisai tolakodnak be. Hosszú az út a csúcsig, de ő kész mindenre, hogy elérje.*
10176. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-26 15:58:22
Üzenet elküldve: 2024-08-26 15:58:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Ha nem is tud mindenre figyelni, a közvetlen környezetükben történő dolgokra legalábbis igyekszik. Megbízik a tudatában, hogy az kiszűri a látottakból azt, amire figyelnie kell, s azt, amire nem érdemes. A fejét fordítja egy alak felé, akinek léptei közelebb fogják elvinni azt az oldala mellett, mint szeretné. Csak a vállát húzza azonban hátrébb, nem tágítva továbbra sem a nő mögül, tartva annak tempóját. Egészen kővé dermedtek az izmok a testében ugyanúgy, mint az arcán. Szoboré a mozdulat, amivel kifordul a szembejövő útjából, nem a sajátja. A levegő, amit lélegzik sem jut a tüdeje mélyére, a tömegből azonban már csak a tényt érzékeli, hogy sokan vannak, semmint az egyes kellemetlenségeket. Hogy melege lesz hamarosan, hogy az ő orrának mérhetetlen büdös van, hogy a hangzavarban hunyorognia kell, hogy a nap térre beeső sugarai fehéren vakítják a pillantását, hogy tompán szúr a halánték, és tudja, hogy fájni fog a feje, ha nem jutnak ki innen belátható időn belül. Nincs már sok azonban, miután a hosszúéletű megvette a mozsarat, ellöki utána magát a stand mellől, ahol addig állt, a szinte már szokott módján hárítva az idegenek közelségét az elfről, legalább az egyik oldalán. De ha baj lenne, nem kétség, hogy a másikra is odaállna.
Bár maga is a kiutat keresné minél előbb, nem könnyebbül meg attól, hogy végre felé tartanak. Majd ha kiérnek a térről a nyugodtabb utcára, az utcáról a rétre, majd akkor.. Elfordul, hangosabb egy felcsapó kiáltás a közelben, amire odafordítja a fejét, amikor szemből valaki újra nekiütközik. Nem várt a lökés, ami éri, pont ebből az irányból nem számított arra, a léptei tökéletes szinkronban voltak a nőével. Mégis reflex, amivel nyúlna, hogy megfogja a másikat, reflex a tekintet is, amit visszakap az rá, hogy miért esett el. Nincs szükség azonban arra, hogy elkapja a hosszúéletűt. Csak egy pillantás, amivel felméri a testet, még egy, amivel az arcot, s egy következő, ami az arany szemek után fordulva kapja el a szőke útját, a hátát, amivel több helyen is ugyanígy nyit utat a tömegben. Ismeri a mozdulatot, amit elkap maga előtt a szeme sarkából. Bár csak egyszer látta, nem most nézné meg még egyszer annak a csillagnak az útját. Az ütközés miatt nincs már akkora hely sem közte és az elf között, mint korábban, azt most még egy fél lépéssel zárja be teljesen, közvetlen a nő mögé állva, hogy ne tudjon lendülni a kar a testétől.*
- Menjünk.
*Mormolja halkan, a másik derekára téve a kezét. A hangzavarban talán egyedül hegyesfülével ő hallja, ha már úgyis ott áll közvetlen előtte. Ha már mindegy is a közelségnek mostanra, mégsem tolakodó a mozdulat, amivel egy egészen apró nyomást fejt ki Ril hátára. Nem fogja fellökni, de nem is hagy kétséget felőle, hogy jobb lesz indulnia. A jobbjával nyúl közben előre a karja mellett:*
- Add ide.
*S amíg a másik odaadja neki a mozsarat, addig is arra figyel, és nem a csillagait kutatja. És eközben talán kiérnek a piacról is végre az utcára, ami ha kevésbé zsúfolt is, mégis jobban eloszlik rajta a tömeg.*
*Ha nem is tud mindenre figyelni, a közvetlen környezetükben történő dolgokra legalábbis igyekszik. Megbízik a tudatában, hogy az kiszűri a látottakból azt, amire figyelnie kell, s azt, amire nem érdemes. A fejét fordítja egy alak felé, akinek léptei közelebb fogják elvinni azt az oldala mellett, mint szeretné. Csak a vállát húzza azonban hátrébb, nem tágítva továbbra sem a nő mögül, tartva annak tempóját. Egészen kővé dermedtek az izmok a testében ugyanúgy, mint az arcán. Szoboré a mozdulat, amivel kifordul a szembejövő útjából, nem a sajátja. A levegő, amit lélegzik sem jut a tüdeje mélyére, a tömegből azonban már csak a tényt érzékeli, hogy sokan vannak, semmint az egyes kellemetlenségeket. Hogy melege lesz hamarosan, hogy az ő orrának mérhetetlen büdös van, hogy a hangzavarban hunyorognia kell, hogy a nap térre beeső sugarai fehéren vakítják a pillantását, hogy tompán szúr a halánték, és tudja, hogy fájni fog a feje, ha nem jutnak ki innen belátható időn belül. Nincs már sok azonban, miután a hosszúéletű megvette a mozsarat, ellöki utána magát a stand mellől, ahol addig állt, a szinte már szokott módján hárítva az idegenek közelségét az elfről, legalább az egyik oldalán. De ha baj lenne, nem kétség, hogy a másikra is odaállna.
Bár maga is a kiutat keresné minél előbb, nem könnyebbül meg attól, hogy végre felé tartanak. Majd ha kiérnek a térről a nyugodtabb utcára, az utcáról a rétre, majd akkor.. Elfordul, hangosabb egy felcsapó kiáltás a közelben, amire odafordítja a fejét, amikor szemből valaki újra nekiütközik. Nem várt a lökés, ami éri, pont ebből az irányból nem számított arra, a léptei tökéletes szinkronban voltak a nőével. Mégis reflex, amivel nyúlna, hogy megfogja a másikat, reflex a tekintet is, amit visszakap az rá, hogy miért esett el. Nincs szükség azonban arra, hogy elkapja a hosszúéletűt. Csak egy pillantás, amivel felméri a testet, még egy, amivel az arcot, s egy következő, ami az arany szemek után fordulva kapja el a szőke útját, a hátát, amivel több helyen is ugyanígy nyit utat a tömegben. Ismeri a mozdulatot, amit elkap maga előtt a szeme sarkából. Bár csak egyszer látta, nem most nézné meg még egyszer annak a csillagnak az útját. Az ütközés miatt nincs már akkora hely sem közte és az elf között, mint korábban, azt most még egy fél lépéssel zárja be teljesen, közvetlen a nő mögé állva, hogy ne tudjon lendülni a kar a testétől.*
- Menjünk.
*Mormolja halkan, a másik derekára téve a kezét. A hangzavarban talán egyedül hegyesfülével ő hallja, ha már úgyis ott áll közvetlen előtte. Ha már mindegy is a közelségnek mostanra, mégsem tolakodó a mozdulat, amivel egy egészen apró nyomást fejt ki Ril hátára. Nem fogja fellökni, de nem is hagy kétséget felőle, hogy jobb lesz indulnia. A jobbjával nyúl közben előre a karja mellett:*
- Add ide.
*S amíg a másik odaadja neki a mozsarat, addig is arra figyel, és nem a csillagait kutatja. És eközben talán kiérnek a piacról is végre az utcára, ami ha kevésbé zsúfolt is, mégis jobban eloszlik rajta a tömeg.*
10175. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-26 10:22:13
Üzenet elküldve: 2024-08-26 10:22:13
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Nem, nem csak ennyi. Mintha a felhők csupán arra vártak volna, hogy valaki felnézzen rájuk: a langyos, kósza cseppeket súlyosabb, hidegebbek váltják. A levegőből kezd kiérződni a petrichor, és mint mindig, most is belemarkol tőle valamilyen megfoghatatlan nosztalgia a szívébe. Bár fogalma sincs, hogy mit hiányolhatna a múltjából, amit ez a nosztalgia próbálna előhívni. De most nem is akar ezen gondolkodni. Még mindig felfelé fordított arccal halad, érzi és élvezi a hideg cseppek érintését az arcán. Mintha apró ujjak simítanának végig rajta, azt üzenve, hogy minden rendben lesz. Szeretne hinni ebben. Becsukja a szemeit egy hosszú pillanatra hogy kizárhassa a külvilágot, hogy csak az eső legyen és ő, szeretne feloldódni ebben; a békében, amire hirtelen rátalált magában.
És tényleg kizárja a külvilágot pár pillanatra.
Ám a külvilág úgy dönt, hogy nem érdemli meg a nyugalmat; a külvilág úgy dönt, hogy erőszakosan betolakszik az életébe és abba a térbe, amit leginkább szeretne magáénak nevezni. Ahogy csukott szemmel halad a piacon vásárló, nyüzsgő és száraz menedék irányába tülekedő alakok között, valaki keményen nekipréselődik. Azonnal tudja, hogy az nem zsebtolvaj volt, azok ennél finomabbak, épp csak futólag érnek az emberhez. Ez most más – valaki durván, ész nélkül nekigyalogolt.
Kinyitja a szemeit, és azonnal meg is látja, hogy ki volt az. A lány most előtte kuporog a földön, holmija szétgurulva mellette. Egy pillanatig úgy fest, hogy talán megszólal: hogy mond valamit, ami akár bocsánatkérésnek is vehető, hiszen végtére is ő maga volt az, aki kihívta egy kockadobásra a sorsot azzal, hogy lehunyt szemekkel haladt a tömeggel. De nem szólal meg.
A lányt nézi, és annak a vörös haját. Egyszer ismert valakit, akinek pontosan ugyanilyen színű volt a haja. Lassan tíz éve is megvan már, hogy utoljára látta. Az a vöröshajú lány gonosz volt, gyermeteg és sokszor kifejezetten rosszindulatú. De az a vöröshajú lány egy nagyon szép házban lakott akkor és szép ruhákat hordott. Annak a vöröshajú lánynak senki se mondta volna azt, hogy menjen el a piacra garabollyal, hagymákért és almákért. De ez a lány, aki itt van előtte, ez nem lehet ugyanaz, akit régen ismert. Hiszen ennek a ruhája nem sugároz gazdagságot. Ázott, kócos fürtjei sem olyanok, mint azé a régen ismert lányé. Nem. Ez a lány nem lehet az, akit régen ismert. Ez azt jelenti, hogy ezt a lányt nem ismeri. És nem is akarja megismerni.
Lepislant a földre, bakancsa orra mellett egy elszórt és megnyomódott almát lát. Unottnak ható mozdulattal pöccinti lábával a lány felé a gyümölcsöt, majd az alakra se nézve csak ennyit mond: *
- Ezt elejtetted.
*Elfordítja tekintetét, igazít a tarisznya pántján, majd újra elindul; lépései ritmusa kívülről nézve furának hat, válla szinte hajózón mozog, ahogy lépdel. El, minél messzebb a vörös hajú lánytól, akit sosem ismert.*
*Nem, nem csak ennyi. Mintha a felhők csupán arra vártak volna, hogy valaki felnézzen rájuk: a langyos, kósza cseppeket súlyosabb, hidegebbek váltják. A levegőből kezd kiérződni a petrichor, és mint mindig, most is belemarkol tőle valamilyen megfoghatatlan nosztalgia a szívébe. Bár fogalma sincs, hogy mit hiányolhatna a múltjából, amit ez a nosztalgia próbálna előhívni. De most nem is akar ezen gondolkodni. Még mindig felfelé fordított arccal halad, érzi és élvezi a hideg cseppek érintését az arcán. Mintha apró ujjak simítanának végig rajta, azt üzenve, hogy minden rendben lesz. Szeretne hinni ebben. Becsukja a szemeit egy hosszú pillanatra hogy kizárhassa a külvilágot, hogy csak az eső legyen és ő, szeretne feloldódni ebben; a békében, amire hirtelen rátalált magában.
És tényleg kizárja a külvilágot pár pillanatra.
Ám a külvilág úgy dönt, hogy nem érdemli meg a nyugalmat; a külvilág úgy dönt, hogy erőszakosan betolakszik az életébe és abba a térbe, amit leginkább szeretne magáénak nevezni. Ahogy csukott szemmel halad a piacon vásárló, nyüzsgő és száraz menedék irányába tülekedő alakok között, valaki keményen nekipréselődik. Azonnal tudja, hogy az nem zsebtolvaj volt, azok ennél finomabbak, épp csak futólag érnek az emberhez. Ez most más – valaki durván, ész nélkül nekigyalogolt.
Kinyitja a szemeit, és azonnal meg is látja, hogy ki volt az. A lány most előtte kuporog a földön, holmija szétgurulva mellette. Egy pillanatig úgy fest, hogy talán megszólal: hogy mond valamit, ami akár bocsánatkérésnek is vehető, hiszen végtére is ő maga volt az, aki kihívta egy kockadobásra a sorsot azzal, hogy lehunyt szemekkel haladt a tömeggel. De nem szólal meg.
A lányt nézi, és annak a vörös haját. Egyszer ismert valakit, akinek pontosan ugyanilyen színű volt a haja. Lassan tíz éve is megvan már, hogy utoljára látta. Az a vöröshajú lány gonosz volt, gyermeteg és sokszor kifejezetten rosszindulatú. De az a vöröshajú lány egy nagyon szép házban lakott akkor és szép ruhákat hordott. Annak a vöröshajú lánynak senki se mondta volna azt, hogy menjen el a piacra garabollyal, hagymákért és almákért. De ez a lány, aki itt van előtte, ez nem lehet ugyanaz, akit régen ismert. Hiszen ennek a ruhája nem sugároz gazdagságot. Ázott, kócos fürtjei sem olyanok, mint azé a régen ismert lányé. Nem. Ez a lány nem lehet az, akit régen ismert. Ez azt jelenti, hogy ezt a lányt nem ismeri. És nem is akarja megismerni.
Lepislant a földre, bakancsa orra mellett egy elszórt és megnyomódott almát lát. Unottnak ható mozdulattal pöccinti lábával a lány felé a gyümölcsöt, majd az alakra se nézve csak ennyit mond: *
- Ezt elejtetted.
*Elfordítja tekintetét, igazít a tarisznya pántján, majd újra elindul; lépései ritmusa kívülről nézve furának hat, válla szinte hajózón mozog, ahogy lépdel. El, minél messzebb a vörös hajú lánytól, akit sosem ismert.*
10174. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 20:51:53
Üzenet elküldve: 2024-08-25 20:51:53
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
- Mi az, hogy száz arany?
*Élesen siklik bele a piaci nyüzsgésbe háborgó hangja, akár az éles kés az omlós hús közepébe. Az az elvékonyodott, fület sértő hangszín, melyre apja csak úgy hivatkozott, mint a kegyetlen migrén hozó.*
- És mondja csak, az árban az is benne van, hogy saját magát fűzi be?
*Húzza össze a szemeit, ám az árus sivalkodása hamar belé fojtja a további perlekedést. Hol vannak a régi szép idők, amikor még hatott az emberekre? Azok a szép napok, amikor be sem kellett tennie a lábát a piacra. Nem úgy, mint most, amikor egy megpakolt kosarat szorongatva áll le veszekedni egy köpcös hólyaggal, akár egy cseléd. Apja megint elutazott, őt meg egyszerűen otthon hagyta. Otthon? Azt a romos kalyibát nehéz lenne otthonának nevezni.
Na, de az öreg megint elutazott, hátrahagyott egy listát, ami beszerzésre vár, lánya pedig szerencsétlenkedhet egymaga a piacon. Hordár, cseléd, mindenféle segítség nélkül.
Sarkon fordulva hagyja inkább faképnél a fűzőket és kelméket, a kosarat ráncigálva. Az eső is lomha cseppekkel kezd neki, hogy lelapítsa vörös tincseit. Hát érheti még valami meglepetés a mai nap alkalmával?
Még szinte ki sem gondolta a kérdést, a fentről jövő áldás vaskosabb, hűvösebb és szaporább cseppek képében hullik alá. Hát ideje, hogy a lépteit is megszaporázza. Olyan, mintha az eső a belül égő feszültségével együtt készülne viharrá válni. A gyülekező fekete felhők pedig nem kecsegtetnek további jóval. Az a fránya kosár meg a rögös út. Az emberek körülötte, akik arra sem képesek, hogy félreálljanak az útjából. Szíve szerint sikítana és követelné, hogy azonnal takarodjon mindenki előle, ám ahogy a kereskedőre sem volt hatással, bizonyára most sem érne el semmit. Így kering jobbra és húzódik balra, ám a sűrűsödő cseppek már zavarón folynak le hajából, egyenesen a szemeibe. Hiába törölgeti bőszen, apránként már nem sokat ér.
Az a pillanat, amíg ő a szemeit törölgeti, a férfi pedig a sokasodó felhőket fürkészi elég is a balesetre. Egy ijedt sikkantás, majd a kosár és annak tartalmának repülése. Az azt követő tompa puffanás és az egyelőre még halk, de igen válogatott szitokszavak. Mintha nem lenne elég ez a tortúra az esővel, a cipekedéssel. Most egy fajankó előtt térdel az apránként sárba forduló poros piacon.*
- Mi az, hogy száz arany?
*Élesen siklik bele a piaci nyüzsgésbe háborgó hangja, akár az éles kés az omlós hús közepébe. Az az elvékonyodott, fület sértő hangszín, melyre apja csak úgy hivatkozott, mint a kegyetlen migrén hozó.*
- És mondja csak, az árban az is benne van, hogy saját magát fűzi be?
*Húzza össze a szemeit, ám az árus sivalkodása hamar belé fojtja a további perlekedést. Hol vannak a régi szép idők, amikor még hatott az emberekre? Azok a szép napok, amikor be sem kellett tennie a lábát a piacra. Nem úgy, mint most, amikor egy megpakolt kosarat szorongatva áll le veszekedni egy köpcös hólyaggal, akár egy cseléd. Apja megint elutazott, őt meg egyszerűen otthon hagyta. Otthon? Azt a romos kalyibát nehéz lenne otthonának nevezni.
Na, de az öreg megint elutazott, hátrahagyott egy listát, ami beszerzésre vár, lánya pedig szerencsétlenkedhet egymaga a piacon. Hordár, cseléd, mindenféle segítség nélkül.
Sarkon fordulva hagyja inkább faképnél a fűzőket és kelméket, a kosarat ráncigálva. Az eső is lomha cseppekkel kezd neki, hogy lelapítsa vörös tincseit. Hát érheti még valami meglepetés a mai nap alkalmával?
Még szinte ki sem gondolta a kérdést, a fentről jövő áldás vaskosabb, hűvösebb és szaporább cseppek képében hullik alá. Hát ideje, hogy a lépteit is megszaporázza. Olyan, mintha az eső a belül égő feszültségével együtt készülne viharrá válni. A gyülekező fekete felhők pedig nem kecsegtetnek további jóval. Az a fránya kosár meg a rögös út. Az emberek körülötte, akik arra sem képesek, hogy félreálljanak az útjából. Szíve szerint sikítana és követelné, hogy azonnal takarodjon mindenki előle, ám ahogy a kereskedőre sem volt hatással, bizonyára most sem érne el semmit. Így kering jobbra és húzódik balra, ám a sűrűsödő cseppek már zavarón folynak le hajából, egyenesen a szemeibe. Hiába törölgeti bőszen, apránként már nem sokat ér.
Az a pillanat, amíg ő a szemeit törölgeti, a férfi pedig a sokasodó felhőket fürkészi elég is a balesetre. Egy ijedt sikkantás, majd a kosár és annak tartalmának repülése. Az azt követő tompa puffanás és az egyelőre még halk, de igen válogatott szitokszavak. Mintha nem lenne elég ez a tortúra az esővel, a cipekedéssel. Most egy fajankó előtt térdel az apránként sárba forduló poros piacon.*
10173. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 20:27:50
Üzenet elküldve: 2024-08-25 20:27:50
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem törődik a hűvösen rávillanó szürkékkel, még akkor sem törődne, ha látná. Éppen elég volt a morranás, s talán most van az a pillanat, hogy inkább rá legyen dühös, mint máson töltse azt ki. Mert benne is ugyanúgy morog az indulat, mindössze lejjebb nyomta néhány mély lélegzettel és a gondolataival, amik megpróbálnak irányt tartani. Nem tudna megfelelő szavakat előhozni a tudata legmélyéről sem, ami jellemezni tudná, hogy mennyire gyűlöli a helyet. Az összes lényt, aki betette ide a lábát, s talán velük együtt saját magát is, hogy nem gondolkodott olyasmin, hogy megbízzon ezzel valakit. Persze, nem ide készült. Úgy terelte el a nap kezdetét, hogy belesodorta magát egy még eszelősebb helyzetbe, ahol úgy tünteti el saját mérgét, hogy félő, hogy az egyszerre fog rászabadulni a forgatagra. Talán benne is csak az fojtja ezt vissza, hogy ott a félvér. Tudja, hogy szintén küzd, de nem tud vele törődni, mert akkor elejtené azt magából, amire most semmi szükség. Elvesztené a fókuszt. Az uralmat.
A legfontosabban már túl van, csak az a mozsár kell, amit olyan hamar szerez meg magának, hogy ha ez egy verseny lenne biztosan ő lenne a legjobb. De ez puszta menekülés, szabadulni akar és ebben nem állíthatják meg. Amikor leszámolja a gránitmozsárhoz hasonlatos súlyban lévő aranyakat, egy alig hallható szaggatott légzés tör fel belőle. Vége. Már csak ki kell jutni azon az átkozott boltíven és meg sem állni. Nem is cselekszik másként, elindul. Ez is egy cél, de már annyira várja a végét, hogy elfelejti rendezni az arcát, amire végül kiül ugyanaz a kezdeti undor, mint a legelején. Ő nem figyel annyira, mint a másik. Ha élesen rajzolódna ki mindenki mozdulata számára, ha koncentrálna a zsebmetszőkre, vagy mások ostoba vigyorára, akkor nem tudná türtőztetni magát. Túl sok lenne a kép, a fény, a zaj. Így is olyan világot varázsolt köré, amivel nem tud megküzdeni szívének ritmikátlan dübögése. De megvan, amit akart. Már látja a kijáratot, s ahogy igyekszik annak megváltást adó fénye felé, egy senkivel nemtörődő szőke siheder fut bele vállába, ami jókorát taszít rajta. Egész testével a félvérbe ütközik, ismét, hogy még az is bosszantsa, hogy így kettejüknek okozott kellemetlenséget. Ekkor borul rá a köd. Minden kitartásra sarkalló gondolata elillan. Csak áll, s annak lépteit követi szemével úgy nyomon, hogy már nyúl az övére akasztott csillag után.
A pillanat végtelenné nyúlik, mintha az idő maga is megadná magát a sors elkerülhetetlenségének. A dobócsillag a finom ujjak között nyugszik, a hűvös fém jéghideg érintése mégis égeti a bőrét, miközben a döntés töredék idő alatt szilárdul meg benne. A piac lassan elnémul, a környező hangok tompán, távolról konganak. Minden apró részlet kristálytisztává élesedik. Hogy mögötte a félvér, már elfeledte és csak a bongyorhajú embert alakját nézi, mikor állapodik meg egyetlen olyan pillanatra, hogy lendülhessen a keze.*
*Nem törődik a hűvösen rávillanó szürkékkel, még akkor sem törődne, ha látná. Éppen elég volt a morranás, s talán most van az a pillanat, hogy inkább rá legyen dühös, mint máson töltse azt ki. Mert benne is ugyanúgy morog az indulat, mindössze lejjebb nyomta néhány mély lélegzettel és a gondolataival, amik megpróbálnak irányt tartani. Nem tudna megfelelő szavakat előhozni a tudata legmélyéről sem, ami jellemezni tudná, hogy mennyire gyűlöli a helyet. Az összes lényt, aki betette ide a lábát, s talán velük együtt saját magát is, hogy nem gondolkodott olyasmin, hogy megbízzon ezzel valakit. Persze, nem ide készült. Úgy terelte el a nap kezdetét, hogy belesodorta magát egy még eszelősebb helyzetbe, ahol úgy tünteti el saját mérgét, hogy félő, hogy az egyszerre fog rászabadulni a forgatagra. Talán benne is csak az fojtja ezt vissza, hogy ott a félvér. Tudja, hogy szintén küzd, de nem tud vele törődni, mert akkor elejtené azt magából, amire most semmi szükség. Elvesztené a fókuszt. Az uralmat.
A legfontosabban már túl van, csak az a mozsár kell, amit olyan hamar szerez meg magának, hogy ha ez egy verseny lenne biztosan ő lenne a legjobb. De ez puszta menekülés, szabadulni akar és ebben nem állíthatják meg. Amikor leszámolja a gránitmozsárhoz hasonlatos súlyban lévő aranyakat, egy alig hallható szaggatott légzés tör fel belőle. Vége. Már csak ki kell jutni azon az átkozott boltíven és meg sem állni. Nem is cselekszik másként, elindul. Ez is egy cél, de már annyira várja a végét, hogy elfelejti rendezni az arcát, amire végül kiül ugyanaz a kezdeti undor, mint a legelején. Ő nem figyel annyira, mint a másik. Ha élesen rajzolódna ki mindenki mozdulata számára, ha koncentrálna a zsebmetszőkre, vagy mások ostoba vigyorára, akkor nem tudná türtőztetni magát. Túl sok lenne a kép, a fény, a zaj. Így is olyan világot varázsolt köré, amivel nem tud megküzdeni szívének ritmikátlan dübögése. De megvan, amit akart. Már látja a kijáratot, s ahogy igyekszik annak megváltást adó fénye felé, egy senkivel nemtörődő szőke siheder fut bele vállába, ami jókorát taszít rajta. Egész testével a félvérbe ütközik, ismét, hogy még az is bosszantsa, hogy így kettejüknek okozott kellemetlenséget. Ekkor borul rá a köd. Minden kitartásra sarkalló gondolata elillan. Csak áll, s annak lépteit követi szemével úgy nyomon, hogy már nyúl az övére akasztott csillag után.
A pillanat végtelenné nyúlik, mintha az idő maga is megadná magát a sors elkerülhetetlenségének. A dobócsillag a finom ujjak között nyugszik, a hűvös fém jéghideg érintése mégis égeti a bőrét, miközben a döntés töredék idő alatt szilárdul meg benne. A piac lassan elnémul, a környező hangok tompán, távolról konganak. Minden apró részlet kristálytisztává élesedik. Hogy mögötte a félvér, már elfeledte és csak a bongyorhajú embert alakját nézi, mikor állapodik meg egyetlen olyan pillanatra, hogy lendülhessen a keze.*
10172. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 19:45:24
Üzenet elküldve: 2024-08-25 19:45:24
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
- Azt a sajtot kérem. És azt a kenyeret. Nem.. a sültebbet. Köszönöm.
*A szavak épp olyan halkak, ahogy a késő nyári langyos, szemetelő eső cseppjei kopognak a pult fölé kifeszített ponyván. Tarisznyájába nyúl, ujjai tapogatózva keresik az erszényét. Amikor megtalálja azt, előhúzza, és a tenyerére rázza a tartalmát. Huszonnyolc arany. Majdnem két teljes napi bére, csupán egyetlen napi élelemért. Nagyon a feje tetejére van állva a világ, vagy ő van csak benne rossz helyen. Összeszorítja az ajkait, és az árus kezébe csúsztatja az érméket. Majd elosztja a sajtot meg a cipót két napra. Nem először csinálná. Akár három napra is el tudná osztani ha muszáj lenne, igaz, akkor a harmadik nap végére már szédülne. De olyat is csinált már.
Átveszi az élelmet, felcsapja a tarisznya tetejét, és gondos mozdulattal elpakolja a szerzeményt, úgy, hogy az ne ázzon el, és a tolvajok se tudják elcsenni tőle. Mikor ezzel megvan, kissé maga elé húzza a zsákot, és útnak indul. Lépései ritmusa kívülről nézve furának hat, válla hajózón mozog ahogy lépdel. De valahogy pont ez a ritmus, ez a mozgás az, ami a piac hagymaszagú, fullasztó levegőjében a legcélravezetőbb. Úgy siklik el az emberek között, mint egy révészcsónak a kákacsomók alatt; észrevétlenül, puhán, csöndesen.
Ujjaiban és vállában még érzi a napi munka emlékét, de tudja, hogy ahogy hazaér, abba az apró bérelt lyukba amit éppen a sajátjának mondhat, az alvás messze kerüli majd. Tekintete nem mozdul sehova, maga elé néz. Talán nem is annyira látja, mint érzi a körülötte nyüzsgő tömeget, az embereket és másfajúakat, akik hol egy rongyot a fejükre terítve, hol valamit maguk fölé tartva állnak, beszélnek, alkudoznak, kiabálnak, röhögnek, és ki-tudja-még-mit csinálnak. Csak azt nézi, hogy közvetlenül előtte mi vagy ki van, hogy apró sasszéval kikerülje, és ne hagyja maga mögött még az emlékét se annak, hogy végig haladt a bódésorok sikátorain. Nem érdekli, hogy közben éri az eső; a langyos cseppek lecsurognak a haján, utat találnak tarkójához, majd beszöknek az inge alá, lassan hideggé, nedvessé és tapadóssá téve az anyagot.
Aztán mégis felnéz az égre egy pillanatra, a felhők szürke, sima, puha hasára; de ez a pillantás sem hordoz magában sem bosszúságot, sem vágyat a napfény után. Csupán figyel, és próbálja kitalálni, hogy az apró esőcseppeket követik-e majd nagyobbak, amelyeket egy kiadós zápor okád ki magából, vagy csak ennyi az egész: a világot párássá, szürkévé, és még kevésbé vonzóvá tévő, átmeneti vacakolás.*
- Azt a sajtot kérem. És azt a kenyeret. Nem.. a sültebbet. Köszönöm.
*A szavak épp olyan halkak, ahogy a késő nyári langyos, szemetelő eső cseppjei kopognak a pult fölé kifeszített ponyván. Tarisznyájába nyúl, ujjai tapogatózva keresik az erszényét. Amikor megtalálja azt, előhúzza, és a tenyerére rázza a tartalmát. Huszonnyolc arany. Majdnem két teljes napi bére, csupán egyetlen napi élelemért. Nagyon a feje tetejére van állva a világ, vagy ő van csak benne rossz helyen. Összeszorítja az ajkait, és az árus kezébe csúsztatja az érméket. Majd elosztja a sajtot meg a cipót két napra. Nem először csinálná. Akár három napra is el tudná osztani ha muszáj lenne, igaz, akkor a harmadik nap végére már szédülne. De olyat is csinált már.
Átveszi az élelmet, felcsapja a tarisznya tetejét, és gondos mozdulattal elpakolja a szerzeményt, úgy, hogy az ne ázzon el, és a tolvajok se tudják elcsenni tőle. Mikor ezzel megvan, kissé maga elé húzza a zsákot, és útnak indul. Lépései ritmusa kívülről nézve furának hat, válla hajózón mozog ahogy lépdel. De valahogy pont ez a ritmus, ez a mozgás az, ami a piac hagymaszagú, fullasztó levegőjében a legcélravezetőbb. Úgy siklik el az emberek között, mint egy révészcsónak a kákacsomók alatt; észrevétlenül, puhán, csöndesen.
Ujjaiban és vállában még érzi a napi munka emlékét, de tudja, hogy ahogy hazaér, abba az apró bérelt lyukba amit éppen a sajátjának mondhat, az alvás messze kerüli majd. Tekintete nem mozdul sehova, maga elé néz. Talán nem is annyira látja, mint érzi a körülötte nyüzsgő tömeget, az embereket és másfajúakat, akik hol egy rongyot a fejükre terítve, hol valamit maguk fölé tartva állnak, beszélnek, alkudoznak, kiabálnak, röhögnek, és ki-tudja-még-mit csinálnak. Csak azt nézi, hogy közvetlenül előtte mi vagy ki van, hogy apró sasszéval kikerülje, és ne hagyja maga mögött még az emlékét se annak, hogy végig haladt a bódésorok sikátorain. Nem érdekli, hogy közben éri az eső; a langyos cseppek lecsurognak a haján, utat találnak tarkójához, majd beszöknek az inge alá, lassan hideggé, nedvessé és tapadóssá téve az anyagot.
Aztán mégis felnéz az égre egy pillanatra, a felhők szürke, sima, puha hasára; de ez a pillantás sem hordoz magában sem bosszúságot, sem vágyat a napfény után. Csupán figyel, és próbálja kitalálni, hogy az apró esőcseppeket követik-e majd nagyobbak, amelyeket egy kiadós zápor okád ki magából, vagy csak ennyi az egész: a világot párássá, szürkévé, és még kevésbé vonzóvá tévő, átmeneti vacakolás.*
10171. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 19:40:02
Üzenet elküldve: 2024-08-25 19:40:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Az asztalok közt talált menedék nem elég, hogy el tudná engedni akárcsak egy pillanatra is a készenlétet, ami azóta tart, hogy a tisztást elhagyták. Feszült a figyelem, ahogy a vonások is az arcán, ha egykedvűnek is tűnik, éberen villan a szeme szinte minden után, ami a téren történik. Mozdulatok, színek, még élesebb hangok felé is. Nem meglepő, hogy mindez olyan terheltséget ró rá mentálisan is, hogy abba hamar belefárad minden idegszála. Ezt azonban csak onnan tudja, hogy érzi felbuzogni a türelmetlen haragot a bensőjében szinte minden őt érő ingerre, legyen az akármekkora. A karját súroló köpenyek, a földön rohadó, a tér köveibe taposott gyümölcsök felcsapó szaga a terményét áruló paraszt bódéja mellett, a hangosabban felharsanó röhögés, a parttalan beszéd, a szűnni nem akaró lantszó, minden mintha személyesen sértené. A szemét, az orrát, a fülét, a bőrét.. Aránytalan az ingerre adott válasz. Tudja, de nem ezt érzi, s ahogy a nő után lépve valaki ismét nekiütközik, a bordái közé fúrva a könyökét, hát az a rögtönzött néhány másodpercnyi, percnyi pihenő sem elég hozzá, hogy visszafogja a mellkasából induló morranást, ami éppen csak hogy nem csap át vicsorgásba. Gyűlöli, azt a tompa arcot, meg a szúrós könyökét, és ha az idegen lenne elég bátor, hogy megpróbáljon nagyobb hangon visszaszólni, lehet, hogy valóban kész lenne a baj. De jól tudja, hogy hol van a saját határa, hol van az a pont, ahonnan nem tud visszajönni, s az a látszattal ellentétben még nem itt van. Több kell ahhoz egy piacnál. Több egy elrontott reggelnél. Több egy bárgyú pofájú parasztnál. Egyedül a morranást nem tudja visszafogni, de a kezét érő inger legalább olyan váratlanul éri aztán, mint az oldalába vert könyök. Visszafordul rá a hosszúéletű felé; ugyanolyan hűvösen, ahogyan a világot is szemléli lepillant annak ujjaira. Lehet, hogy egy zsúfolt piacon vannak, és lehet, hogy a nő olyasvalaki aki ismeretlenül is ismerős a kezdetektől fogva, mégsem zavarja kevésbé most ez az érintés, mint bárki másé, ha más miatt is. Nem tetszik neki, ahova a dolgok mennek, s csak az a szerencséje a másiknak, hogy lefoglalja egyelőre más, amivel törődjön. És hogy amilyen gyorsan hozzáért, húzza is el a kezét remélhetőleg. Némán zárkózik végül mögé, ahogy az továbbindul az üzlet felé.
Szótlan marad, amikor beérnek a festményeket áruló boltba is. A kinti tömeghez képest fellélegzést jelent, bár az arca ugyanolyan morózus, mint eddig volt. A képek közt elmerülő elfre is egy futó pillantást vet, aztán újra csak a veszélyt, nem a szépséget keresve néz körbe a festmények között. Meghagyja a másiknak, hogy beszéljen, szinte oda sem figyel a szavakra. A környezetet figyeli, a kintit, a bentit. Nem képes elengedni magát. Nem lazulnak az izmai, s nem nyílik szóra sem a szája, csupán a tény marad, hogy ugyanúgy követi a nőt, ahogyan eddig is. Talán mostanra elég elutasító az ábrázata hozzá, hogy többen meg se próbáljanak kettejük közé lépni. Amíg a hosszúéletű vásárol a következő helyen is féloldalt fordul, a mögöttük hömpölygő tömeget tartva szemmel. A lant hangját még mindig hallja, de megfejthetetlen, hogy honnan. A felé intézett szavakra csak lepillant a nőre, amíg az beszél, aprót biccentve a hallottakra, mielőtt visszafordulna a feje a standok felé. Ahova a másik megy, odamegy ő is. Ezen a ponton már egyértelmű kellene legyen. A piachoz képest még a város bármely más pontja is nyugodtabbnak tűnne most.*
*Az asztalok közt talált menedék nem elég, hogy el tudná engedni akárcsak egy pillanatra is a készenlétet, ami azóta tart, hogy a tisztást elhagyták. Feszült a figyelem, ahogy a vonások is az arcán, ha egykedvűnek is tűnik, éberen villan a szeme szinte minden után, ami a téren történik. Mozdulatok, színek, még élesebb hangok felé is. Nem meglepő, hogy mindez olyan terheltséget ró rá mentálisan is, hogy abba hamar belefárad minden idegszála. Ezt azonban csak onnan tudja, hogy érzi felbuzogni a türelmetlen haragot a bensőjében szinte minden őt érő ingerre, legyen az akármekkora. A karját súroló köpenyek, a földön rohadó, a tér köveibe taposott gyümölcsök felcsapó szaga a terményét áruló paraszt bódéja mellett, a hangosabban felharsanó röhögés, a parttalan beszéd, a szűnni nem akaró lantszó, minden mintha személyesen sértené. A szemét, az orrát, a fülét, a bőrét.. Aránytalan az ingerre adott válasz. Tudja, de nem ezt érzi, s ahogy a nő után lépve valaki ismét nekiütközik, a bordái közé fúrva a könyökét, hát az a rögtönzött néhány másodpercnyi, percnyi pihenő sem elég hozzá, hogy visszafogja a mellkasából induló morranást, ami éppen csak hogy nem csap át vicsorgásba. Gyűlöli, azt a tompa arcot, meg a szúrós könyökét, és ha az idegen lenne elég bátor, hogy megpróbáljon nagyobb hangon visszaszólni, lehet, hogy valóban kész lenne a baj. De jól tudja, hogy hol van a saját határa, hol van az a pont, ahonnan nem tud visszajönni, s az a látszattal ellentétben még nem itt van. Több kell ahhoz egy piacnál. Több egy elrontott reggelnél. Több egy bárgyú pofájú parasztnál. Egyedül a morranást nem tudja visszafogni, de a kezét érő inger legalább olyan váratlanul éri aztán, mint az oldalába vert könyök. Visszafordul rá a hosszúéletű felé; ugyanolyan hűvösen, ahogyan a világot is szemléli lepillant annak ujjaira. Lehet, hogy egy zsúfolt piacon vannak, és lehet, hogy a nő olyasvalaki aki ismeretlenül is ismerős a kezdetektől fogva, mégsem zavarja kevésbé most ez az érintés, mint bárki másé, ha más miatt is. Nem tetszik neki, ahova a dolgok mennek, s csak az a szerencséje a másiknak, hogy lefoglalja egyelőre más, amivel törődjön. És hogy amilyen gyorsan hozzáért, húzza is el a kezét remélhetőleg. Némán zárkózik végül mögé, ahogy az továbbindul az üzlet felé.
Szótlan marad, amikor beérnek a festményeket áruló boltba is. A kinti tömeghez képest fellélegzést jelent, bár az arca ugyanolyan morózus, mint eddig volt. A képek közt elmerülő elfre is egy futó pillantást vet, aztán újra csak a veszélyt, nem a szépséget keresve néz körbe a festmények között. Meghagyja a másiknak, hogy beszéljen, szinte oda sem figyel a szavakra. A környezetet figyeli, a kintit, a bentit. Nem képes elengedni magát. Nem lazulnak az izmai, s nem nyílik szóra sem a szája, csupán a tény marad, hogy ugyanúgy követi a nőt, ahogyan eddig is. Talán mostanra elég elutasító az ábrázata hozzá, hogy többen meg se próbáljanak kettejük közé lépni. Amíg a hosszúéletű vásárol a következő helyen is féloldalt fordul, a mögöttük hömpölygő tömeget tartva szemmel. A lant hangját még mindig hallja, de megfejthetetlen, hogy honnan. A felé intézett szavakra csak lepillant a nőre, amíg az beszél, aprót biccentve a hallottakra, mielőtt visszafordulna a feje a standok felé. Ahova a másik megy, odamegy ő is. Ezen a ponton már egyértelmű kellene legyen. A piachoz képest még a város bármely más pontja is nyugodtabbnak tűnne most.*
10170. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 17:40:53
Üzenet elküldve: 2024-08-25 17:40:53
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Kellett az a csekély idő, hogy néhány lépés távlatból figyelje csak a tömeget, a körülöttük hömpölygő színes, elmét bomlasztó sokaságot. Épp elég levegőt szívott be, mélyebbeket is, mint kellett volna. Kisimultabbá vált néhány vonása, de minden nem állt helyre. Túl kell ezen esni. Akarta, célja van. Ha megvan a festék, akkor mehetnek ki innen. További tervezés nem fér bele. Visszaállítja az elméjét a megszokottra. Hideg képek, apró lépések, végkifejlet. Amott festmények, onnan festék, ecset. Vissza száz lépés, mozsár. Szesz. Kell a fertőtlenítéshez. Növényeket még nem látott, de nem kutatja elszántan.
Festék, ecset, mozsár, szesz. Egyenesen. Így könnyebb. Pillanatra szakítja csak ki a másik morranása. Lehet bármekkora a zaj, tisztultabb elmével nem tudja elkerülni a másikból előtörő rosszallás a hegyes füleket. Nem látta mi történik, de ha magából indul ki, perceken belül kész lehet a baj. Nem néz teljesen rá, csak finoman nyúl kissé hátra, alig észrevehető lepkeszárnyként érintve a kezét a félvérnek. "Nem éri meg." Más helyzetben nem tenné. A közelségüknek pedig már úgy is mindegy, egynek érzi a kettősüket, amíg itt haladnak. Nem válhatnak szét, mert talán a város hűvösén kellene éjszakázniuk a végén. Festék, ecset, mozsár, szesz.
Belépve a furcsán üvegezett helyre egy fokkal ismét jobb. Nincsenek sokan. Persze, hogy nincsenek. Művészet. Festmények lógnak a falakon csupán. Itt nem lesz az, amit keres, de egy pillanatra az aranyakat mégis elvarázsolja az egyik, igen látványosan. Nem időzik soká, éppen annyit, hogy elfeledje egy szemvillanásra, hogy hol is vannak. A képek csendje mindennél többet ér. Apró kérdés, a szórakozott árushoz, hogy merre találna eszközt arra, hogy ő is alkothasson. Csak néhány bódéval arrébb. Az még menni fog, itt tisztább. A félvérre fordulnak az óaranyak, hogy induljanak tovább. Csak egy percre játszik el a gondolattal, hogy az övéit is árulhatnák itt. Még ha egy lélek sem járt az üzletben.
Tényleg alig pár méterre találja a helyet, ami szemeinek ugyanolyan kusza a rengeteg áru miatt, de végre megvan, amit akart. Nem kell sokáig válogatni. Élénk színek, pont amire szüksége van. Bármit kikever belőle. Úgyis a fekete a domináns az alkotásaiban, azt pedig bárhonnan előteremti. Ecset; mókusszőr, ha tovább keresne sem találna jobbat, így rábólint. Szesz. Hogyne lenne. Bár csak ne tiszta lenne, hanem olyat, amit megihatna. Talán elviselné a kinti világot, ahová csakhamar ki kell lépni. De még néhány apróságot magához vesz, ha már itt jár: tintát, szénrudat, papírtekercset. Néhány méter vásznat, szűken feltekerve. Több el sem férne nála, így is sok. Már csak az aranyakat kell leszámolnia, s bármennyit kicsengetne, csak egy gondolattal kerüljenek közelebb legalább a tisztásig. Még egyetlen helyre vissza kell térni. Megéri azért a mozsárért? Kyr-re néz. *
- Még egy valami kell, de azt megjegyeztem hol van. Aztán tűnjünk el innen.
*Nem csak neki mondja, saját magának is. Elég volt.*
*Kellett az a csekély idő, hogy néhány lépés távlatból figyelje csak a tömeget, a körülöttük hömpölygő színes, elmét bomlasztó sokaságot. Épp elég levegőt szívott be, mélyebbeket is, mint kellett volna. Kisimultabbá vált néhány vonása, de minden nem állt helyre. Túl kell ezen esni. Akarta, célja van. Ha megvan a festék, akkor mehetnek ki innen. További tervezés nem fér bele. Visszaállítja az elméjét a megszokottra. Hideg képek, apró lépések, végkifejlet. Amott festmények, onnan festék, ecset. Vissza száz lépés, mozsár. Szesz. Kell a fertőtlenítéshez. Növényeket még nem látott, de nem kutatja elszántan.
Festék, ecset, mozsár, szesz. Egyenesen. Így könnyebb. Pillanatra szakítja csak ki a másik morranása. Lehet bármekkora a zaj, tisztultabb elmével nem tudja elkerülni a másikból előtörő rosszallás a hegyes füleket. Nem látta mi történik, de ha magából indul ki, perceken belül kész lehet a baj. Nem néz teljesen rá, csak finoman nyúl kissé hátra, alig észrevehető lepkeszárnyként érintve a kezét a félvérnek. "Nem éri meg." Más helyzetben nem tenné. A közelségüknek pedig már úgy is mindegy, egynek érzi a kettősüket, amíg itt haladnak. Nem válhatnak szét, mert talán a város hűvösén kellene éjszakázniuk a végén. Festék, ecset, mozsár, szesz.
Belépve a furcsán üvegezett helyre egy fokkal ismét jobb. Nincsenek sokan. Persze, hogy nincsenek. Művészet. Festmények lógnak a falakon csupán. Itt nem lesz az, amit keres, de egy pillanatra az aranyakat mégis elvarázsolja az egyik, igen látványosan. Nem időzik soká, éppen annyit, hogy elfeledje egy szemvillanásra, hogy hol is vannak. A képek csendje mindennél többet ér. Apró kérdés, a szórakozott árushoz, hogy merre találna eszközt arra, hogy ő is alkothasson. Csak néhány bódéval arrébb. Az még menni fog, itt tisztább. A félvérre fordulnak az óaranyak, hogy induljanak tovább. Csak egy percre játszik el a gondolattal, hogy az övéit is árulhatnák itt. Még ha egy lélek sem járt az üzletben.
Tényleg alig pár méterre találja a helyet, ami szemeinek ugyanolyan kusza a rengeteg áru miatt, de végre megvan, amit akart. Nem kell sokáig válogatni. Élénk színek, pont amire szüksége van. Bármit kikever belőle. Úgyis a fekete a domináns az alkotásaiban, azt pedig bárhonnan előteremti. Ecset; mókusszőr, ha tovább keresne sem találna jobbat, így rábólint. Szesz. Hogyne lenne. Bár csak ne tiszta lenne, hanem olyat, amit megihatna. Talán elviselné a kinti világot, ahová csakhamar ki kell lépni. De még néhány apróságot magához vesz, ha már itt jár: tintát, szénrudat, papírtekercset. Néhány méter vásznat, szűken feltekerve. Több el sem férne nála, így is sok. Már csak az aranyakat kell leszámolnia, s bármennyit kicsengetne, csak egy gondolattal kerüljenek közelebb legalább a tisztásig. Még egyetlen helyre vissza kell térni. Megéri azért a mozsárért? Kyr-re néz. *
- Még egy valami kell, de azt megjegyeztem hol van. Aztán tűnjünk el innen.
*Nem csak neki mondja, saját magának is. Elég volt.*
10169. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 16:34:27
Üzenet elküldve: 2024-08-25 16:34:27
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*A piac sosem üres, legfeljebb csak éjszaka, miután kitakarították, napközben azonban akármikor is jönnek, majdnem biztos benne, hogy szinte mindig tele van. Velejárója a tömeg. Nem is a tömeg a baj feltétlenül, hanem az eloszlása a standok közti, szinte ösvényszerű járatokon. Biztosan nem véletlenül van ez így, minél több asztal, minél több árus férjen be a térre, minél több áru legyen kint, minél több vevő akadjon. Minél hangosabb a kofa, annál többet ad el a portékáiból, legalábbis a legtöbbjük biztosan így véli. A hangzavar egy részét adja azonban csak az ő hangjuk, legalább ennyit tesz még hozzá a vásárlók oldala is, s minden egyéb, várossal, az abban zajló élettel járó zaj is. Odakint az erdőben legalább ugyanennyi élet van, mégsem érzi soha, hogy leterhelné a hangjuk. Életidegen a körülötte érzékelt világ számára. Mindig is az volt. Sokkal otthonosabb a fák közti csend, a madarak, vagy a réten zümmögő bogarak neszezése. Itt bent még a szelet sem hallja, nem érzi, csak tudja, hogy fúj, valahol fent, magasan a tetők felett. A tüdejét azonban nem tölti meg a friss levegő, csak az egyetlen emészthetetlen egyveleggé összeállt szagok. Mint a hangok. Ha nagyon figyel, kivesz egyet-kettőt belőlük, ami erősebb, de nem többet, és már ez is rengeteg energiáját emészti el, amit másra kellene fordítania. Az érzékek terhelte fáradtságtól pedig hamar ingerült lesz, s a legkisebb kellemetlenségre is a kelleténél ezerszer hevesebben vágna már vissza, csakhogy levezesse a feszültséget. De nem teszi. Több oka is van, egy tartja azonban magát rendületlenül egy előtte lépkedő hosszúéletű képében, aki miatt valójában egyáltalán itt van. Foghatná rá is, utálhatná őt is, itt is hagyhatná, és talán jogos is volna, mégsem teszi. Meg sem fordul a fejében.
Pillanatnyi a szünet, amit a másik találta menedék nyújt, és tudja, hogy nem is fog sokáig tartani. Itt nem maradhatnak. Ha nem is ér éppen hozzá senki, vagy csak ritkán, minden más inger megmarad körülötte.*
~Csend.~
*Fut még át az agyán az elf korábbi kérdésére, de hangosan ezt sem mondja ki. A festékre kérdez rá csupán, visszafordítva az arcát a nőre. Ám ismét csak csukott szemeket lát, megfeszült vonásokat. Nem, ő sem élvezheti ezt jobban. Ő akarta, ez a tudat mégsem boldogítja. Szótlanul várja csupán a másik válaszát. Kimenekíteni innen nem tudja, nem is akarja, hiszen még mindig feladatuk van. Ha legutóbb nehezen engedte el a dolgát, úgy most is hatalmasabb erő kellene a piac zsúfoltságánál, hogy feladja azt. Főleg, hogy most nem maga miatt dolgozik.
A mutatott irányba fordul végül a tekintete. A cégért keresi a szemével, miután meglátja az üzlet nyitott ajtaját. Mivel nincs jobb ötlete, s nem is ért az ilyesmihez, nem is szól bele a hosszúéletű választásába. Választalanul szegődik ismét a nyomába, amint az visszalép a tömegbe. Nem fogja hagyni, hogy bárki közéjük álljon ezúttal sem; a széles arcú alakra, akinek a könyöke a bordái közé ütődik is a torka mélyéről mordul rá. Ennél azonban nem tesz többet, nem lép utána a másik férfinak, csak a szeme villan dühösen, ahogy elfordul róla. Ezt a leckét már megtanulta, ha ismételgetnie is kell magában minden pillanatban, mint egy mantrát..*
*A piac sosem üres, legfeljebb csak éjszaka, miután kitakarították, napközben azonban akármikor is jönnek, majdnem biztos benne, hogy szinte mindig tele van. Velejárója a tömeg. Nem is a tömeg a baj feltétlenül, hanem az eloszlása a standok közti, szinte ösvényszerű járatokon. Biztosan nem véletlenül van ez így, minél több asztal, minél több árus férjen be a térre, minél több áru legyen kint, minél több vevő akadjon. Minél hangosabb a kofa, annál többet ad el a portékáiból, legalábbis a legtöbbjük biztosan így véli. A hangzavar egy részét adja azonban csak az ő hangjuk, legalább ennyit tesz még hozzá a vásárlók oldala is, s minden egyéb, várossal, az abban zajló élettel járó zaj is. Odakint az erdőben legalább ugyanennyi élet van, mégsem érzi soha, hogy leterhelné a hangjuk. Életidegen a körülötte érzékelt világ számára. Mindig is az volt. Sokkal otthonosabb a fák közti csend, a madarak, vagy a réten zümmögő bogarak neszezése. Itt bent még a szelet sem hallja, nem érzi, csak tudja, hogy fúj, valahol fent, magasan a tetők felett. A tüdejét azonban nem tölti meg a friss levegő, csak az egyetlen emészthetetlen egyveleggé összeállt szagok. Mint a hangok. Ha nagyon figyel, kivesz egyet-kettőt belőlük, ami erősebb, de nem többet, és már ez is rengeteg energiáját emészti el, amit másra kellene fordítania. Az érzékek terhelte fáradtságtól pedig hamar ingerült lesz, s a legkisebb kellemetlenségre is a kelleténél ezerszer hevesebben vágna már vissza, csakhogy levezesse a feszültséget. De nem teszi. Több oka is van, egy tartja azonban magát rendületlenül egy előtte lépkedő hosszúéletű képében, aki miatt valójában egyáltalán itt van. Foghatná rá is, utálhatná őt is, itt is hagyhatná, és talán jogos is volna, mégsem teszi. Meg sem fordul a fejében.
Pillanatnyi a szünet, amit a másik találta menedék nyújt, és tudja, hogy nem is fog sokáig tartani. Itt nem maradhatnak. Ha nem is ér éppen hozzá senki, vagy csak ritkán, minden más inger megmarad körülötte.*
~Csend.~
*Fut még át az agyán az elf korábbi kérdésére, de hangosan ezt sem mondja ki. A festékre kérdez rá csupán, visszafordítva az arcát a nőre. Ám ismét csak csukott szemeket lát, megfeszült vonásokat. Nem, ő sem élvezheti ezt jobban. Ő akarta, ez a tudat mégsem boldogítja. Szótlanul várja csupán a másik válaszát. Kimenekíteni innen nem tudja, nem is akarja, hiszen még mindig feladatuk van. Ha legutóbb nehezen engedte el a dolgát, úgy most is hatalmasabb erő kellene a piac zsúfoltságánál, hogy feladja azt. Főleg, hogy most nem maga miatt dolgozik.
A mutatott irányba fordul végül a tekintete. A cégért keresi a szemével, miután meglátja az üzlet nyitott ajtaját. Mivel nincs jobb ötlete, s nem is ért az ilyesmihez, nem is szól bele a hosszúéletű választásába. Választalanul szegődik ismét a nyomába, amint az visszalép a tömegbe. Nem fogja hagyni, hogy bárki közéjük álljon ezúttal sem; a széles arcú alakra, akinek a könyöke a bordái közé ütődik is a torka mélyéről mordul rá. Ennél azonban nem tesz többet, nem lép utána a másik férfinak, csak a szeme villan dühösen, ahogy elfordul róla. Ezt a leckét már megtanulta, ha ismételgetnie is kell magában minden pillanatban, mint egy mantrát..*
10168. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 15:00:58
Üzenet elküldve: 2024-08-25 15:00:58
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem tud túl sokat törődni a másikkal, mert jóformán nem is látja, s amit az aranyak pásztáznak, az mindenki védelmét szolgálja. Nem csak az övét, a másikét, hogy időben tudjon kitérni egy esetleges feléjük haladótól, hanem saját magától is véd. Nem állna tőle távol, hogy nem megbízás alapú végítéletet hozzon. Sosem szerette a közelséget, mindig szükséges rossznak tartotta, álcája miatt engedte csak meg, de ha az lekerül róla, akkor égeti a bőrét minden közelítő tag, a rávetülő pillantások, de még az őt elkerülők is. Túl sokan vannak. És sosem lehet tudni melyik szempár ismeri fel újra, bár ez csak tudat alatt mozgolódik. Nem látja át, amit át kellene, nem érzi a kontrollt a történések felett és kezd fogyni a türelme. A düh lassan mintha átcsapna tőle nem ismert érzetekbe. Csak a másik alakját érzi maga mögött biztosnak. Nem tudja, nem tudhatja, hogy amaz tesz is érte, hogy a közelében maradjon, hogy nem hagyná egyetlen furakodónak sem megtörni az éppen elengedhetetlennek bizonyuló egységüket. Az most mindent szétkuszálna. Nem tudná mi kellene ahhoz, hogy ezt egyedül megtegye. Hogy csúcsidőben érkeztek, vagy mindig ilyen, arról halvány gőze sincs, de nem is tudna elmélkedni. Csak akkor jut egy kis levegőhöz, mikor végre kilyukadnak a talpalatnyi helynél, ahol nem ütközhet beléjük más. Csak egy rozoga kofaasztal, ahonnan vagy elkerült minden áru, vagy ma nem is használták. Menedék. Egyetlen pillanatnyi menedék ebben az egész őrületben. A dalt nem érteni, ami egyveleget képez a harsogó külvilággal. Míg válaszol a másik összeszorítja a szemeit, mint amikor lehetetlenül fáj a feje. Nem akarja kinyitni. Akkor megint látnia kell mindent, de aztán megteszi és egy egészen apró pillanatig megelégszik azzal, hogy a félvér van előtte, az ő megkövült vonásaival, azokkal a szürke szemekkel, amik nem tesznek rá terhet. A szilárdságával adja a legerősebb védelmet. Ha ez egyszer eljut a tudatáig, soha többé sem fogja kérni, hogy beszéljen többet, adjon magából. Mert ez a legtöbb. Ő nem hangos, nincsenek eltévedt mozdulatai, keresetlen szavai. A gondolatokról pedig mit sem tud. Azokat nem hallja. Nagy levegőt vesz végül, mintha be akarná pótolni mindazt, amit nem tudott tüdejébe szívni, ami eztán hányingerrel tölti meg végül, mert így kitisztulva érzi meg a gyümölcsök és virágok édes illatát, elkeveredve a szárított húsokéval, a melegben érlelődött emberek bűzével. Sosem lesz vége. Válaszolnia is kell, mert kérdezték. Fel kell ocsúdnia és nem lehet egy gyenge fűszál, pont ő. Nem a tömeg fog kibabrálni vele. Ha megengedné magának elveszne, csak egy kis időre, de nem engedi. Az nem lenne Caelril. Most jobban megerőltetve magát néz körbe. Látnia kell valamit. Találnia. Ekkor pillant meg egy üzletet a piac hozzájuk közel eső szélén, nyitott ajtóval, belső térrel. Sosem vágyott még ennyire bezárva lenni. Ott biztosan nincsenek ennyien. A cégér hirdet, de nem biztos benne, hogy eszköz is van, de ránézésre festmények biztosan. Hátha szerencséje van. Ha más nem oda irányítják, ahová kell. Látott itt már mindent. Kés mellett ördögvigyort, fazék mellett lószerszámot. Rendezetlennek hat minden, mert csak azt tudja benne észrevenni, pedig sok helyütt egyáltalán nem így van.*
- Ott, nézzük meg.
*Bök egyértelműen mutatóujjával a hely felé. Majd végre kissé elengedve mindent, ami eddig zaklatta, igazi célként maga elé tűzve azt az egyetlen pontot indul el. Ha bárki megállítja... nem, nem hagyja felgerjedni újra, bár a düh sokkalta jobban áll neki, mint amikor nem tud mit kezdeni a helyzettel.*
*Nem tud túl sokat törődni a másikkal, mert jóformán nem is látja, s amit az aranyak pásztáznak, az mindenki védelmét szolgálja. Nem csak az övét, a másikét, hogy időben tudjon kitérni egy esetleges feléjük haladótól, hanem saját magától is véd. Nem állna tőle távol, hogy nem megbízás alapú végítéletet hozzon. Sosem szerette a közelséget, mindig szükséges rossznak tartotta, álcája miatt engedte csak meg, de ha az lekerül róla, akkor égeti a bőrét minden közelítő tag, a rávetülő pillantások, de még az őt elkerülők is. Túl sokan vannak. És sosem lehet tudni melyik szempár ismeri fel újra, bár ez csak tudat alatt mozgolódik. Nem látja át, amit át kellene, nem érzi a kontrollt a történések felett és kezd fogyni a türelme. A düh lassan mintha átcsapna tőle nem ismert érzetekbe. Csak a másik alakját érzi maga mögött biztosnak. Nem tudja, nem tudhatja, hogy amaz tesz is érte, hogy a közelében maradjon, hogy nem hagyná egyetlen furakodónak sem megtörni az éppen elengedhetetlennek bizonyuló egységüket. Az most mindent szétkuszálna. Nem tudná mi kellene ahhoz, hogy ezt egyedül megtegye. Hogy csúcsidőben érkeztek, vagy mindig ilyen, arról halvány gőze sincs, de nem is tudna elmélkedni. Csak akkor jut egy kis levegőhöz, mikor végre kilyukadnak a talpalatnyi helynél, ahol nem ütközhet beléjük más. Csak egy rozoga kofaasztal, ahonnan vagy elkerült minden áru, vagy ma nem is használták. Menedék. Egyetlen pillanatnyi menedék ebben az egész őrületben. A dalt nem érteni, ami egyveleget képez a harsogó külvilággal. Míg válaszol a másik összeszorítja a szemeit, mint amikor lehetetlenül fáj a feje. Nem akarja kinyitni. Akkor megint látnia kell mindent, de aztán megteszi és egy egészen apró pillanatig megelégszik azzal, hogy a félvér van előtte, az ő megkövült vonásaival, azokkal a szürke szemekkel, amik nem tesznek rá terhet. A szilárdságával adja a legerősebb védelmet. Ha ez egyszer eljut a tudatáig, soha többé sem fogja kérni, hogy beszéljen többet, adjon magából. Mert ez a legtöbb. Ő nem hangos, nincsenek eltévedt mozdulatai, keresetlen szavai. A gondolatokról pedig mit sem tud. Azokat nem hallja. Nagy levegőt vesz végül, mintha be akarná pótolni mindazt, amit nem tudott tüdejébe szívni, ami eztán hányingerrel tölti meg végül, mert így kitisztulva érzi meg a gyümölcsök és virágok édes illatát, elkeveredve a szárított húsokéval, a melegben érlelődött emberek bűzével. Sosem lesz vége. Válaszolnia is kell, mert kérdezték. Fel kell ocsúdnia és nem lehet egy gyenge fűszál, pont ő. Nem a tömeg fog kibabrálni vele. Ha megengedné magának elveszne, csak egy kis időre, de nem engedi. Az nem lenne Caelril. Most jobban megerőltetve magát néz körbe. Látnia kell valamit. Találnia. Ekkor pillant meg egy üzletet a piac hozzájuk közel eső szélén, nyitott ajtóval, belső térrel. Sosem vágyott még ennyire bezárva lenni. Ott biztosan nincsenek ennyien. A cégér hirdet, de nem biztos benne, hogy eszköz is van, de ránézésre festmények biztosan. Hátha szerencséje van. Ha más nem oda irányítják, ahová kell. Látott itt már mindent. Kés mellett ördögvigyort, fazék mellett lószerszámot. Rendezetlennek hat minden, mert csak azt tudja benne észrevenni, pedig sok helyütt egyáltalán nem így van.*
- Ott, nézzük meg.
*Bök egyértelműen mutatóujjával a hely felé. Majd végre kissé elengedve mindent, ami eddig zaklatta, igazi célként maga elé tűzve azt az egyetlen pontot indul el. Ha bárki megállítja... nem, nem hagyja felgerjedni újra, bár a düh sokkalta jobban áll neki, mint amikor nem tud mit kezdeni a helyzettel.*
10167. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 13:52:56
Üzenet elküldve: 2024-08-25 13:52:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Hogy miért teszi, maga sem tudja. Nem is gondolkozik rajta. Beszorítják a gondolatokat a körülöttük szinte tömören emelkedő és süllyedő testek. Amit lát belőlük, az az ő szemszögéből többször tűnik hullámzó víznek, ami olykor átcsap az ő feje felett is. Levegő azonban oda sem ér el, ahol ő van, és belegondolva a nő helyzetébe ő talán ennyire sem láthatja át a dolgokat, mint ő, bár még ő sem mondaná magát égimeszelőnek. Már csak a zsebmetszők miatt sem érdemes távolodnia azonban ilyen helyen. Nem érzéketlen a másik személyes terével kapcsolatban, annyi helyet hagy maguk között, amennyit csak tud anélkül, hogy ezzel helyzetet teremtene bármelyik nyomakodósabb kedvű piaclátogatónak, hogy átfurakodjon köztük. Ha bárki megpróbálná, legyen az bármilyen fajú, nemű, vagy hovatartozású egyén biztosan elkapná, s nem bánna vele annyira hidegen sem, mint szokott, pedig nem agresszív. Kívülről mégis csak az elutasító közönybe kövült kifejezés az arcán, ami riaszthat.
Nem szól, csak azt a néhány szót a nőnek, mert nincs mit mondani. A fejét fordítja egy színesebben felsejlő folt felé, de csak idős virágárus árulja a hajnalban gyűjtött portékáit. Nem festék. Nem látszik csalódás az arcán. Nem látszik semmi. Hűvösen fordul vissza előre a tekintete. Ha nem egyedül lenne, lehet, hogy már a foga villanna a következő alakra, aki belé hátrál nevetve egy gyümölcsös pult mellől, de újra csak az állkapcsa feszül összébb, élként rajzolva ki az izmot a bőre alatt. Nincs messze tőle, hogy üveget lehessen vágni vele. Alkohol szagát érzi a jókedv mögött.
Mogorván hajtja lejjebb az állát, feljebb zárkózva a nő mögé, mielőtt egy mellettük elhaladó fülig érő szájjal vigyorgó suhanc megpróbálná a lehetetlent. Sosem értette, mire fel a vidámság egy ilyen helyen, de nem törődik vele. A maga vonásai rezzenéstelenek maradnak, s messze elkerüli őket a jókedv szikrája is. Lehet kihívásnak venni. Szinte ég a bőrén a vágy, hogy valaki akárcsak megpróbálja.. Mégis csitítja a fellángoló haragját. Leginkább az, hogy nem egyedül van. Bármennyire is gyűlöli a helyzetet, szinte elviselni képtelen azt a lármát, amiben egy idő után a saját gondolatai is elvesznek, bármennyire is túlfutnak az érzékein az ingerek, célja van. S sosem hagyná itt egyedül a nőt. Amíg a másik nem menekül, ő sem fog, bár csak sejti, hogy a hosszúéletű sem érzi magát jobban. Miatta kell higgadtnak maradnia. Sejti csak, régen elejtett mondatokból, védtelennek ható kérésekből, s a nekiütköző elf szájából elhangzó apró káromkodásból. Felé fordul egy késekkel telepakolt asztal felől a tekintete a váratlan érintésre. Előbb meggyőződik róla, hogy nincsen baj, mielőtt tovább fordulna a pillantása a köpcös alak felé, aki a hátuk mögött is tovább töri az utat. Halkan mordul csak utána, mielőtt automatikusan mozdulna tovább a nő után, ahogy az újra elindul.
A pillanatnyi kilépő, amit amaz talált, és ahova gondolat nélkül követi is őt átmeneti megoldás csupán, mégis jobb, mint az a nyomorodott vánszorgás a standok között.*
~Levegő.~
*Feleli gondolatban a kérdésre, miközben továbbra sem függeszti fel a nézelődést. Minél előbb találnak festéket, annál előbb kiérnek innen. Ha találnak. Most már muszáj lesz. Nem akar szembesülni azzal a tudattal, hogy hiába jöttek ide.*
- Nem. *Válaszolja végül hangosan is. Visszafordítja a tekintetét a másikra.* - Láttál festéket? *Kérdezi nyugodtan, miközben a lant újabb kivehetetlen dalba kezd valahol a tömegben.*
*Hogy miért teszi, maga sem tudja. Nem is gondolkozik rajta. Beszorítják a gondolatokat a körülöttük szinte tömören emelkedő és süllyedő testek. Amit lát belőlük, az az ő szemszögéből többször tűnik hullámzó víznek, ami olykor átcsap az ő feje felett is. Levegő azonban oda sem ér el, ahol ő van, és belegondolva a nő helyzetébe ő talán ennyire sem láthatja át a dolgokat, mint ő, bár még ő sem mondaná magát égimeszelőnek. Már csak a zsebmetszők miatt sem érdemes távolodnia azonban ilyen helyen. Nem érzéketlen a másik személyes terével kapcsolatban, annyi helyet hagy maguk között, amennyit csak tud anélkül, hogy ezzel helyzetet teremtene bármelyik nyomakodósabb kedvű piaclátogatónak, hogy átfurakodjon köztük. Ha bárki megpróbálná, legyen az bármilyen fajú, nemű, vagy hovatartozású egyén biztosan elkapná, s nem bánna vele annyira hidegen sem, mint szokott, pedig nem agresszív. Kívülről mégis csak az elutasító közönybe kövült kifejezés az arcán, ami riaszthat.
Nem szól, csak azt a néhány szót a nőnek, mert nincs mit mondani. A fejét fordítja egy színesebben felsejlő folt felé, de csak idős virágárus árulja a hajnalban gyűjtött portékáit. Nem festék. Nem látszik csalódás az arcán. Nem látszik semmi. Hűvösen fordul vissza előre a tekintete. Ha nem egyedül lenne, lehet, hogy már a foga villanna a következő alakra, aki belé hátrál nevetve egy gyümölcsös pult mellől, de újra csak az állkapcsa feszül összébb, élként rajzolva ki az izmot a bőre alatt. Nincs messze tőle, hogy üveget lehessen vágni vele. Alkohol szagát érzi a jókedv mögött.
Mogorván hajtja lejjebb az állát, feljebb zárkózva a nő mögé, mielőtt egy mellettük elhaladó fülig érő szájjal vigyorgó suhanc megpróbálná a lehetetlent. Sosem értette, mire fel a vidámság egy ilyen helyen, de nem törődik vele. A maga vonásai rezzenéstelenek maradnak, s messze elkerüli őket a jókedv szikrája is. Lehet kihívásnak venni. Szinte ég a bőrén a vágy, hogy valaki akárcsak megpróbálja.. Mégis csitítja a fellángoló haragját. Leginkább az, hogy nem egyedül van. Bármennyire is gyűlöli a helyzetet, szinte elviselni képtelen azt a lármát, amiben egy idő után a saját gondolatai is elvesznek, bármennyire is túlfutnak az érzékein az ingerek, célja van. S sosem hagyná itt egyedül a nőt. Amíg a másik nem menekül, ő sem fog, bár csak sejti, hogy a hosszúéletű sem érzi magát jobban. Miatta kell higgadtnak maradnia. Sejti csak, régen elejtett mondatokból, védtelennek ható kérésekből, s a nekiütköző elf szájából elhangzó apró káromkodásból. Felé fordul egy késekkel telepakolt asztal felől a tekintete a váratlan érintésre. Előbb meggyőződik róla, hogy nincsen baj, mielőtt tovább fordulna a pillantása a köpcös alak felé, aki a hátuk mögött is tovább töri az utat. Halkan mordul csak utána, mielőtt automatikusan mozdulna tovább a nő után, ahogy az újra elindul.
A pillanatnyi kilépő, amit amaz talált, és ahova gondolat nélkül követi is őt átmeneti megoldás csupán, mégis jobb, mint az a nyomorodott vánszorgás a standok között.*
~Levegő.~
*Feleli gondolatban a kérdésre, miközben továbbra sem függeszti fel a nézelődést. Minél előbb találnak festéket, annál előbb kiérnek innen. Ha találnak. Most már muszáj lesz. Nem akar szembesülni azzal a tudattal, hogy hiába jöttek ide.*
- Nem. *Válaszolja végül hangosan is. Visszafordítja a tekintetét a másikra.* - Láttál festéket? *Kérdezi nyugodtan, miközben a lant újabb kivehetetlen dalba kezd valahol a tömegben.*
10166. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 13:04:05
Üzenet elküldve: 2024-08-25 13:04:05
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Mintha belevezette volna magukat a biztos halálba. A nyilvános akasztások előtt van ilyen tömeg. És ők tartanak a kötél felé. Az ő hibája ez nem is kérdés. Ha lennének gondolatai azon túl, hogy mennyire gyűlöli a kialakult helyzetet, akkor a másikat pedig azért hibáztatná, mert vele jött. Miért tesz magával bárki ilyet?
Kutya... Miért nem lehetett az a kutya egy farkas? A világ összeesküdött ellene és az ő világában amúgy is az az egyetlen megváltás, hogy festhet. De ahhoz eszközök kellenek és azért van itt igazából, hogy túléljen. Abszurd. Minden bűnért, amit ezidáig elkövetett, méltó elégtétel a sorstól. Legalábbis így érzi, minden egyes levegővételnél. Csak a másik nyújt egy egészen kis menedéket, az is csak az egyik oldalának, még ha egészen haloványan le is marad tőle. Nem férnének el máshogy. Nem fér el sehogy. A másik szavaira odakapja a tekintetét, addig sem azt kell néznie, ami körötte van. Hálás vonásai alig tartanak néhány másodpercig. Nem figyel addig a nüansznyi ideig, így a mellette elhaladó emberforma nő fél testében hozzádörgölőzik, mert nem tudott egyetlen lépésnyi távot sem várni, míg két stand közé lephetett volna, hogy ne gázolja el. Belegyalogol. Vonásai haragos fintorrá alakulnak, úgy néz utána, hogy keze majdnem megremeg annyira, hogy a kardját rántsa vele elő. Nem teszi. Helye sincs rá. Ha hangot adhatna, most a legszomorúbb csendülne fel mind közül. De nem tud felcsendülni, mert valami dalnok igyekszik túlharsogni az amúgy is frusztráló hangzavart. Ha azt a lantot elvehetné tőle, olyan helyen végezné benne, ahova már nem férne be más, hogy pengetni tudja.
Néhány lélegzetvételnyi szünet, amíg nem ér hozzá senki. A kitűzött célját is elfelejtette egy darabon, pedig másra sem szabadna fókuszálnia. Kilökik az elméjéből a gondolatokat. Vissza kell szerezni a nyugalmát.
Egyetlen kofa előtt tűnik fel olyasmi, amire szüksége lehet. De ezek még nem az áhított színek, csak néhány mozsár, ami jól jönne a keverékeihez. Megjegyzi a helyet, még nem kész a táskájába nyúlni az aranyakért és nem ez a cél sem. Lopva pillant a félvér felé, hogy amaz hogy bírja. Neki nem elégtétel ugyan semmire, de már ha egy valaki osztozna a kínban is könnyebb lenne. Mert akkor nincs ebben egyedül. Ami még mindig nem tudja miért is hat rá jól. Talán kijutottak a legnagyobb sűrűből végül, de a levegő nehezen tölti meg a tüdejét még így is. Mintha nem járna. Melege van és megállíthatatlanul közeledik felé egy köpcös alak, aki még tőle is magabiztosabban jár a sorok között. Neki kell kitérnie, ha nem akarja azt a testet is magán érezni. Hamar dönt és teszi maga mögé a karját, védve Kyr-t, miközben inkább a félelfnek ütközik, mint annak. "Anyád" Hangzik el a szó, a legszebb gondolata, ami ez idő alatt megfogant benne.
Lát végre egy apró helyszínt, ahová elléphet, hogy ne érje őket senki. Onnan néz szét, hogy egyáltalán lásson is valamit. Talán az egyik úgy néz ki, mint ahol találhat magának való dolgokat. *
- Neked kell valami?
*Nem csevegni akar, csak lecsendesedni. Mintha egy évezred telt volna el azalatt a közel tíz perc alatt. *
*Mintha belevezette volna magukat a biztos halálba. A nyilvános akasztások előtt van ilyen tömeg. És ők tartanak a kötél felé. Az ő hibája ez nem is kérdés. Ha lennének gondolatai azon túl, hogy mennyire gyűlöli a kialakult helyzetet, akkor a másikat pedig azért hibáztatná, mert vele jött. Miért tesz magával bárki ilyet?
Kutya... Miért nem lehetett az a kutya egy farkas? A világ összeesküdött ellene és az ő világában amúgy is az az egyetlen megváltás, hogy festhet. De ahhoz eszközök kellenek és azért van itt igazából, hogy túléljen. Abszurd. Minden bűnért, amit ezidáig elkövetett, méltó elégtétel a sorstól. Legalábbis így érzi, minden egyes levegővételnél. Csak a másik nyújt egy egészen kis menedéket, az is csak az egyik oldalának, még ha egészen haloványan le is marad tőle. Nem férnének el máshogy. Nem fér el sehogy. A másik szavaira odakapja a tekintetét, addig sem azt kell néznie, ami körötte van. Hálás vonásai alig tartanak néhány másodpercig. Nem figyel addig a nüansznyi ideig, így a mellette elhaladó emberforma nő fél testében hozzádörgölőzik, mert nem tudott egyetlen lépésnyi távot sem várni, míg két stand közé lephetett volna, hogy ne gázolja el. Belegyalogol. Vonásai haragos fintorrá alakulnak, úgy néz utána, hogy keze majdnem megremeg annyira, hogy a kardját rántsa vele elő. Nem teszi. Helye sincs rá. Ha hangot adhatna, most a legszomorúbb csendülne fel mind közül. De nem tud felcsendülni, mert valami dalnok igyekszik túlharsogni az amúgy is frusztráló hangzavart. Ha azt a lantot elvehetné tőle, olyan helyen végezné benne, ahova már nem férne be más, hogy pengetni tudja.
Néhány lélegzetvételnyi szünet, amíg nem ér hozzá senki. A kitűzött célját is elfelejtette egy darabon, pedig másra sem szabadna fókuszálnia. Kilökik az elméjéből a gondolatokat. Vissza kell szerezni a nyugalmát.
Egyetlen kofa előtt tűnik fel olyasmi, amire szüksége lehet. De ezek még nem az áhított színek, csak néhány mozsár, ami jól jönne a keverékeihez. Megjegyzi a helyet, még nem kész a táskájába nyúlni az aranyakért és nem ez a cél sem. Lopva pillant a félvér felé, hogy amaz hogy bírja. Neki nem elégtétel ugyan semmire, de már ha egy valaki osztozna a kínban is könnyebb lenne. Mert akkor nincs ebben egyedül. Ami még mindig nem tudja miért is hat rá jól. Talán kijutottak a legnagyobb sűrűből végül, de a levegő nehezen tölti meg a tüdejét még így is. Mintha nem járna. Melege van és megállíthatatlanul közeledik felé egy köpcös alak, aki még tőle is magabiztosabban jár a sorok között. Neki kell kitérnie, ha nem akarja azt a testet is magán érezni. Hamar dönt és teszi maga mögé a karját, védve Kyr-t, miközben inkább a félelfnek ütközik, mint annak. "Anyád" Hangzik el a szó, a legszebb gondolata, ami ez idő alatt megfogant benne.
Lát végre egy apró helyszínt, ahová elléphet, hogy ne érje őket senki. Onnan néz szét, hogy egyáltalán lásson is valamit. Talán az egyik úgy néz ki, mint ahol találhat magának való dolgokat. *
- Neked kell valami?
*Nem csevegni akar, csak lecsendesedni. Mintha egy évezred telt volna el azalatt a közel tíz perc alatt. *
10165. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 12:12:05
Üzenet elküldve: 2024-08-25 12:12:05
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 266
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nem akarja. Ahogy gondolja. Nem reagál a nő válaszára. Nem fogja erőltetni. Szótlanul indul tovább a piac felé. A határozott lépteken nem látszik talán, ha valaki nem tudja, de a legutolsó porcikája sem kívánja város közegét, főleg hogy tudja, elég késő van már ahhoz, hogy megússzák a tömeget. Ha errefelé is jár, mindig a lehető legkorábban érkezik, amíg még az árusok maguk is szinte csak pakolnak. Nem azért, hogy mindenből a legfrissebbet kapja, mint a fogadósok, hanem azért, hogy elkerülje a nap előrehaladtával zsúfolásig telt utcákat, főleg a piacon, a standok közti egyébként is szűken hagyott járásokon.
Ha figyelné maga mellett a másikat, talán észrevenné rajta ugyanazokat a megkeményedő izmokat, amik a saját lépteit is egy életre kelt szoboréhoz teszik hasonlatosság. Mégsem lassít, nem bizonytalankodik. Dolga van, és feltett szándéka elvégezni. Nem tűnik fel, hogy csökken a megszokott távolság kettejük között. Betudja annak, hogy az utcákon csak így tudnak közlekedni, főleg, ahogyan egyre közelebb érnek a központi piactérhez. Annak bejáratában megtorpanó nő is természetesnek érzik számára, bár nem fordul egyből felé, csupán a saját lábai is megállnak vele szinkronban. A teret fürkészi egy pillanattal tovább, amennyivel többet lát belőle a fajtájához mérten alacsony elfhez képest. De csak ugyanolyan nyugtalan a látvány, mint mindig. A hosszúéletű arca, ahogy végül felé fordul, hogy megnézze, mi a tétlensége oka, sem nyugodt. Ha volna benne kárörvendés, elférne egy apró mosoly a szája szélén, de ugyanúgy utálja a helyzetet, mint a másik, s mégis ugyanúgy be fog menni utána a piacra. A sajátjává tette a festékek kérdését, ha nem is tudja, miért, nincs min mosolyognia. Kifejezéstelenül nézi a nőt, amíg az behunyja a szemét, egy sorstárs tudásával figyelve a vonásokat közben. Ha eddig vezette őt, innentől követni fogja. Idáig elhozta, de innentől ő sem biztos benne, hogy hol fognak festéket találna. Csak reméli, hogy fognak egyáltalán, és ezt hamar teszik.
A szembeáramló tömeg tereli a lépteit a hosszúéletű mellől annak válla mögé. Nem marad le egy lépéssel sem, de könnyebb így haladni, mintha egymás mellett, a szokásos távolságuk is tartva próbálnának haladni az amúgy is keskeny helyen. Ha nem is olyan hegyes a füle, mint a másiké, a hangok ugyanúgy zavarják, nemkülönben a szagok, a hozzáütköző, hozzásimuló testek, ruhák, a kivehetetlen beszédfoszlányok, a téren megülni látszó, mozdulatlan levegő, kutyaugatás, pénzcsörgés.. Az egyetlen előnye, hogy járt már itt, s hiába lesz ezúttal is egyre sekélyebb a légzése a tömegben, már megszokta annyira, hogy ne érje teljes sokként, ha gyűlöli is minden percét. De hamar telítődni fognak az érzékei, és ösztön lesz a menekülés. A tudatával képes leszorítani egy darabon, ha megtörténik, de hosszan soha. A hullámzó zsivajban a nő szájából elhangzó kérés az egyetlen, amit nem teherként él meg.*
- Nem is gondolnék rá..
*Morogja vissza a szavakra, bosszúsan fordítva vissza előre a tekintetét egy felkarjának ütődő férfi alakjáról. Hogy a jóindulat, a megszokás, a saját érdeke, vagy valami más van a válasza mögött, nem derül ki. Zordon a pillantást, amivel az asztalok figyeli, a hangokat szűri, hátha észrevesz valamit, ami festékre utal.*
*Nem akarja. Ahogy gondolja. Nem reagál a nő válaszára. Nem fogja erőltetni. Szótlanul indul tovább a piac felé. A határozott lépteken nem látszik talán, ha valaki nem tudja, de a legutolsó porcikája sem kívánja város közegét, főleg hogy tudja, elég késő van már ahhoz, hogy megússzák a tömeget. Ha errefelé is jár, mindig a lehető legkorábban érkezik, amíg még az árusok maguk is szinte csak pakolnak. Nem azért, hogy mindenből a legfrissebbet kapja, mint a fogadósok, hanem azért, hogy elkerülje a nap előrehaladtával zsúfolásig telt utcákat, főleg a piacon, a standok közti egyébként is szűken hagyott járásokon.
Ha figyelné maga mellett a másikat, talán észrevenné rajta ugyanazokat a megkeményedő izmokat, amik a saját lépteit is egy életre kelt szoboréhoz teszik hasonlatosság. Mégsem lassít, nem bizonytalankodik. Dolga van, és feltett szándéka elvégezni. Nem tűnik fel, hogy csökken a megszokott távolság kettejük között. Betudja annak, hogy az utcákon csak így tudnak közlekedni, főleg, ahogyan egyre közelebb érnek a központi piactérhez. Annak bejáratában megtorpanó nő is természetesnek érzik számára, bár nem fordul egyből felé, csupán a saját lábai is megállnak vele szinkronban. A teret fürkészi egy pillanattal tovább, amennyivel többet lát belőle a fajtájához mérten alacsony elfhez képest. De csak ugyanolyan nyugtalan a látvány, mint mindig. A hosszúéletű arca, ahogy végül felé fordul, hogy megnézze, mi a tétlensége oka, sem nyugodt. Ha volna benne kárörvendés, elférne egy apró mosoly a szája szélén, de ugyanúgy utálja a helyzetet, mint a másik, s mégis ugyanúgy be fog menni utána a piacra. A sajátjává tette a festékek kérdését, ha nem is tudja, miért, nincs min mosolyognia. Kifejezéstelenül nézi a nőt, amíg az behunyja a szemét, egy sorstárs tudásával figyelve a vonásokat közben. Ha eddig vezette őt, innentől követni fogja. Idáig elhozta, de innentől ő sem biztos benne, hogy hol fognak festéket találna. Csak reméli, hogy fognak egyáltalán, és ezt hamar teszik.
A szembeáramló tömeg tereli a lépteit a hosszúéletű mellől annak válla mögé. Nem marad le egy lépéssel sem, de könnyebb így haladni, mintha egymás mellett, a szokásos távolságuk is tartva próbálnának haladni az amúgy is keskeny helyen. Ha nem is olyan hegyes a füle, mint a másiké, a hangok ugyanúgy zavarják, nemkülönben a szagok, a hozzáütköző, hozzásimuló testek, ruhák, a kivehetetlen beszédfoszlányok, a téren megülni látszó, mozdulatlan levegő, kutyaugatás, pénzcsörgés.. Az egyetlen előnye, hogy járt már itt, s hiába lesz ezúttal is egyre sekélyebb a légzése a tömegben, már megszokta annyira, hogy ne érje teljes sokként, ha gyűlöli is minden percét. De hamar telítődni fognak az érzékei, és ösztön lesz a menekülés. A tudatával képes leszorítani egy darabon, ha megtörténik, de hosszan soha. A hullámzó zsivajban a nő szájából elhangzó kérés az egyetlen, amit nem teherként él meg.*
- Nem is gondolnék rá..
*Morogja vissza a szavakra, bosszúsan fordítva vissza előre a tekintetét egy felkarjának ütődő férfi alakjáról. Hogy a jóindulat, a megszokás, a saját érdeke, vagy valami más van a válasza mögött, nem derül ki. Zordon a pillantást, amivel az asztalok figyeli, a hangokat szűri, hátha észrevesz valamit, ami festékre utal.*
10164. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-25 10:45:06
Üzenet elküldve: 2024-08-25 10:45:06
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 292
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem kétli, hogy tart még ez a nap meglepetéseket. Nem szereti a meglepetéseket. Nem volt felkészülve sem arra, ami a nap legelején történt, sem az azt követő majdnem elemésztő dühre, de az azutáni csendességre sem. Mindenesetre sokat tompított rajta, így már az álomfűz sem tett rosszabbat annál, mint tehetett volna. Talán jobb is, hogy a másik nem figyel oda rá, bár őt kevéssé érdeklik a vizslató szemek, lehetne mellette bárki, ha meg kíván vizsgálni egy növényt, akkor meg fog. De ez nem kerül bele majd sehová, semmilyen leiratba, mert el szeretné felejteni. Nem kenyere a mágia, ilyet pedig nem tesz az a termés, ami nincs vele átitatva. A leghalálosabb mérgű zöldeket is biztonságosabbnak tarja ennél az ismeretlennél. Tovább akar haladni, de nem siettet, őt sem siettették. Annyira azért nem kíván belegyalogolni a tömegbe, hogy szóvá tegye, hogy haladjanak, ha lenne még mivel elterelnie az irányt, akkor megtenné. De jól tudja, csak az elkerülhetetlent odázná. Fel sem sóhajt beletörődésében. Várja, míg a félvér elindul, még mindig csupán rá tud hagyatkozni. Ha egyedül volna is megtalálná a helyes utat, de nincs egyedül. Ő hívta magával, ő kereste fel, de még mindig kétes lenyomatot hagy a bőrén az érzés, hogy nem egyedül oldja ezt meg. *
- Nem hiszem, hogy akarom. *Rázza ki a hideg, de próbálja elfojtani, hogy ne látszódjon meg rajta. Az ilyen reflexeket nehezebb, mint a nemtetszését kifejező vonásokat a finom arcon.
Az út nem elég hosszú, a piactérre menet. De nem is elég rövid, hogy szépen lassan tudatosítsa magában, hogy lépten-nyomon belebotlik valakibe. Álcázva érzelmeit, tartása megszilárdul, a könnyed, ruganyosnak mondható léptei minden mozdulattal egyre csak szilárdabbá válnak. Kihúzva magát, magabiztosan sétál, de az undor keverte kemény vonások messzire próbálják űzni azt, aki közelíteni próbál. Ő maga pedig akaratlan csökkenti a távot maga és Kyr között. Az egyetlen biztos pont, az egyetlen, aki inkább legyen ott mint más és védje legalább egyik oldalát attól, hogy bárki érintse, ahogy elsuhan mellette.
A piactér boltíves bejáratán betekintve sem lesz kényelmesebbnek tűnő a helyzet. Ha lehet, sokkal rosszabb, mint bármi, amit képzelt. Megtorpan és fájdalmas ábrázattal néz a másikra, de nem kérdezhet rá, hogy egészen biztosan be akarnak-e menni, mert ő vonta magával. A legrosszabb lépése mind közül a mai napon. Keres majd valakit, akit megbíz, akinek fizet, hogy vásároljon neki. Soha többé. És még csak be sem lépett. Visszatekint az irányba majd behunyja a szemét, hogy visszaerőltesse arcára a közönyt, vagy épp az utálatot, mindegy melyik sikerül, csak senki ne érjen hozzá. Ne legyenek az útjában. De a szűkös tér nem segítség. A hegyes füleiben a kofák rikácsolása olyan éles, hogy megszédül. A szíve zakatolásba kezd, olyan régen volt tömegben, hogy elfelejtette milyen az egyáltalán. De nem, nem uralkodhat el rajta. Festék. Az a cél. Festék. És ha Kyr otthagyja egy ilyen helyzetben, akkor a prédája is megvan. Fizetni sem kell érte.*
- Ne menj el mellőlem. *Hangja gondolatai ellenére olyan szépen kérnek, mint még soha. Ha szenvedni akarta látni, hát most láthatja.*
*Nem kétli, hogy tart még ez a nap meglepetéseket. Nem szereti a meglepetéseket. Nem volt felkészülve sem arra, ami a nap legelején történt, sem az azt követő majdnem elemésztő dühre, de az azutáni csendességre sem. Mindenesetre sokat tompított rajta, így már az álomfűz sem tett rosszabbat annál, mint tehetett volna. Talán jobb is, hogy a másik nem figyel oda rá, bár őt kevéssé érdeklik a vizslató szemek, lehetne mellette bárki, ha meg kíván vizsgálni egy növényt, akkor meg fog. De ez nem kerül bele majd sehová, semmilyen leiratba, mert el szeretné felejteni. Nem kenyere a mágia, ilyet pedig nem tesz az a termés, ami nincs vele átitatva. A leghalálosabb mérgű zöldeket is biztonságosabbnak tarja ennél az ismeretlennél. Tovább akar haladni, de nem siettet, őt sem siettették. Annyira azért nem kíván belegyalogolni a tömegbe, hogy szóvá tegye, hogy haladjanak, ha lenne még mivel elterelnie az irányt, akkor megtenné. De jól tudja, csak az elkerülhetetlent odázná. Fel sem sóhajt beletörődésében. Várja, míg a félvér elindul, még mindig csupán rá tud hagyatkozni. Ha egyedül volna is megtalálná a helyes utat, de nincs egyedül. Ő hívta magával, ő kereste fel, de még mindig kétes lenyomatot hagy a bőrén az érzés, hogy nem egyedül oldja ezt meg. *
- Nem hiszem, hogy akarom. *Rázza ki a hideg, de próbálja elfojtani, hogy ne látszódjon meg rajta. Az ilyen reflexeket nehezebb, mint a nemtetszését kifejező vonásokat a finom arcon.
Az út nem elég hosszú, a piactérre menet. De nem is elég rövid, hogy szépen lassan tudatosítsa magában, hogy lépten-nyomon belebotlik valakibe. Álcázva érzelmeit, tartása megszilárdul, a könnyed, ruganyosnak mondható léptei minden mozdulattal egyre csak szilárdabbá válnak. Kihúzva magát, magabiztosan sétál, de az undor keverte kemény vonások messzire próbálják űzni azt, aki közelíteni próbál. Ő maga pedig akaratlan csökkenti a távot maga és Kyr között. Az egyetlen biztos pont, az egyetlen, aki inkább legyen ott mint más és védje legalább egyik oldalát attól, hogy bárki érintse, ahogy elsuhan mellette.
A piactér boltíves bejáratán betekintve sem lesz kényelmesebbnek tűnő a helyzet. Ha lehet, sokkal rosszabb, mint bármi, amit képzelt. Megtorpan és fájdalmas ábrázattal néz a másikra, de nem kérdezhet rá, hogy egészen biztosan be akarnak-e menni, mert ő vonta magával. A legrosszabb lépése mind közül a mai napon. Keres majd valakit, akit megbíz, akinek fizet, hogy vásároljon neki. Soha többé. És még csak be sem lépett. Visszatekint az irányba majd behunyja a szemét, hogy visszaerőltesse arcára a közönyt, vagy épp az utálatot, mindegy melyik sikerül, csak senki ne érjen hozzá. Ne legyenek az útjában. De a szűkös tér nem segítség. A hegyes füleiben a kofák rikácsolása olyan éles, hogy megszédül. A szíve zakatolásba kezd, olyan régen volt tömegben, hogy elfelejtette milyen az egyáltalán. De nem, nem uralkodhat el rajta. Festék. Az a cél. Festék. És ha Kyr otthagyja egy ilyen helyzetben, akkor a prédája is megvan. Fizetni sem kell érte.*
- Ne menj el mellőlem. *Hangja gondolatai ellenére olyan szépen kérnek, mint még soha. Ha szenvedni akarta látni, hát most láthatja.*
10163. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-20 15:05:40
Üzenet elküldve: 2024-08-20 15:05:40
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 384
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 384
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
//Hová, hová, aranyom?//
*Orthus valóban érez némi elégedettséget, miközben megállapítja, hogy Merlana egész szépen kikupálódott. Művelt, illemet tanult nőként jár-kel a városban, és ügyesen cseverészik. Korábban is megvoltak hozzá az adottságai, de kellett csiszolgatni az előadásmódját. Mostanra már egész ügyesen megállná a helyét úri körökben is. Kár, hogy azok az úri körök egyelőre még nincsenek meg. És nyilván most, hogy újjászerveződik a nemesség Artheniorban, nem is lesz olyan magasan a léc, mint a régi nemesség idején.
Csöndben figyeli végig Merlana alkudozását a különböző kereskedőkkel, és nem szól bele semmibe. Talán csak a ló kiválasztásakor tanúsít több érdeklődést. Ő ugyanis elég jól ért e hátasokhoz. Épp elég időt töltött már lóháton, vagy lókereskedők társaságában. Így ő is odasomfordál a ló mellé, és csinál ezt-azt: váratlanul csettint a jószág füle mellett, hogy lássa, mennyire ideges. Egy gyors mozdulattal megvizsgálja a fogait. Belenéz a fülébe. Végigsimít a hátán, le egészen combtőig. Megvizsgálja a patáit. Vagyis szakszerűen felméri, hogy mennyire idomított, ápolt, egészséges, mennyire van jó bőrben. A lókupec érti is, hogy mit csinál, mégse aggódik nagyon. Ez is beszédes, azt jelenti, hogy nem fél a portékája tüzetesebb átvizsgálásától sem. Morthimer végül nem is szól egy szót sem, hogy bármiféle megjegyzést tegyen. Akkor esetleg megtette volna, ha talál bármi kivetnivalót a hátasban, ám Merlana történetesen elsőre jól választott. A többi holmi kapcsán már kevésbé elégedett a nő döntéseivel, nade az ember a legjobban a hibáiból tanul. A lóval hibázni túlzottan nagy pénzbe került volna, de a többi felszerelés már más tészta.
Amikor aztán Merlana megkéri, hogy segítse fel a lóra, odalép mellé, és - a lehetőségekhez képest illemtudóan - megfogja karcsú derekát, majd egy lendülettel a nyeregbe emeli. Aztán ott marad mellette, amíg a leányzó rendesen beül a nyeregbe, hogyha netán nem sikerülne, akkor még meg tudja fogni. Miután ezzel megvannak, így szól.*
- Javaslom, a városi utakra szerezzen majd be egy női nyerget is. Arra oldalról kell ülni, és mindkét lába egy oldalon marad. Hosszú utakon nem kényelmes, hiszen végig oldalra fordulva kellene irányítani a hátast. De a városban, és rövid utakra ideális, főleg ha szoknyát, estélyit visel.
*ajánlja, miközben felkapaszkodik saját hátasa nyergébe, és így szól.*
- Akkor hát, indulhatunk?
*kérdi, és ha Merlana rábólint, a Polgárnegyed felé veszik az irányt.*
*Orthus valóban érez némi elégedettséget, miközben megállapítja, hogy Merlana egész szépen kikupálódott. Művelt, illemet tanult nőként jár-kel a városban, és ügyesen cseverészik. Korábban is megvoltak hozzá az adottságai, de kellett csiszolgatni az előadásmódját. Mostanra már egész ügyesen megállná a helyét úri körökben is. Kár, hogy azok az úri körök egyelőre még nincsenek meg. És nyilván most, hogy újjászerveződik a nemesség Artheniorban, nem is lesz olyan magasan a léc, mint a régi nemesség idején.
Csöndben figyeli végig Merlana alkudozását a különböző kereskedőkkel, és nem szól bele semmibe. Talán csak a ló kiválasztásakor tanúsít több érdeklődést. Ő ugyanis elég jól ért e hátasokhoz. Épp elég időt töltött már lóháton, vagy lókereskedők társaságában. Így ő is odasomfordál a ló mellé, és csinál ezt-azt: váratlanul csettint a jószág füle mellett, hogy lássa, mennyire ideges. Egy gyors mozdulattal megvizsgálja a fogait. Belenéz a fülébe. Végigsimít a hátán, le egészen combtőig. Megvizsgálja a patáit. Vagyis szakszerűen felméri, hogy mennyire idomított, ápolt, egészséges, mennyire van jó bőrben. A lókupec érti is, hogy mit csinál, mégse aggódik nagyon. Ez is beszédes, azt jelenti, hogy nem fél a portékája tüzetesebb átvizsgálásától sem. Morthimer végül nem is szól egy szót sem, hogy bármiféle megjegyzést tegyen. Akkor esetleg megtette volna, ha talál bármi kivetnivalót a hátasban, ám Merlana történetesen elsőre jól választott. A többi holmi kapcsán már kevésbé elégedett a nő döntéseivel, nade az ember a legjobban a hibáiból tanul. A lóval hibázni túlzottan nagy pénzbe került volna, de a többi felszerelés már más tészta.
Amikor aztán Merlana megkéri, hogy segítse fel a lóra, odalép mellé, és - a lehetőségekhez képest illemtudóan - megfogja karcsú derekát, majd egy lendülettel a nyeregbe emeli. Aztán ott marad mellette, amíg a leányzó rendesen beül a nyeregbe, hogyha netán nem sikerülne, akkor még meg tudja fogni. Miután ezzel megvannak, így szól.*
- Javaslom, a városi utakra szerezzen majd be egy női nyerget is. Arra oldalról kell ülni, és mindkét lába egy oldalon marad. Hosszú utakon nem kényelmes, hiszen végig oldalra fordulva kellene irányítani a hátast. De a városban, és rövid utakra ideális, főleg ha szoknyát, estélyit visel.
*ajánlja, miközben felkapaszkodik saját hátasa nyergébe, és így szól.*
- Akkor hát, indulhatunk?
*kérdi, és ha Merlana rábólint, a Polgárnegyed felé veszik az irányt.*
10162. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-20 14:38:25
Üzenet elküldve: 2024-08-20 14:38:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 293
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 293
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Hová, hová, aranyom?//
*Merlana pedig a tökéletes partner ahhoz, amit Orthus a város népével láttatni kíván. A lányt már nem kell utasítgatni, tanítgatni, terelgetni ahhoz, hogy a megfelelő módon viselkedjen a kereskedő mellett. Még a beszélgetés spontán témáiba is olyan természetességgel folyik bele, mintha csak a valóságot mutatnák. A kemény munka beérni látszik, melyből természetesen Merlana profitál a legtöbbet, de Orthus maga is büszke lehet, hisz a jelenség, melyet az énekesnő képvisel, nagyrészt az ő erőfeszítéseinek eredményességét bizonyítja.*
- Örömmel hallom. A város fejlődik, és ez mindenkinek jó. Azt hiszem, a lehető legjobb úton járunk ahhoz, hogy Arthenior valóban egy szebb jövő elé nézzen, olyan jövő elé, melyet Ön is megálmodott.
*Nem, neki halvány fogalma sincs sem a politikáról, sem az üzletekről. Az, hogy mégis hozzá tud szólni az ilyesfajta témákhoz, csupán egy jól alakított színjáték eredménye. Kedvezményt sem azért kap a piacon vagy a fogadókban, mert annyira ismerné a kereskedelem ravasz fortélyait. Ő a két szép szemét, a mostanra már megnyerő külsejét és a lassacskán növekvő hírnevét használja fel arra, hogy az eladók kivételes kuncsaftként bánjanak vele.
Beszélgetésük félbeszakad, mikor a lókereskedőhöz érkeznek. Biztos jót mosolyogna azon, ha tudná, hogy mennyire egy rugóra jár az agyuk Orthus-szal. Neki is az a legnagyobb problémája, hogy a vásárolt lovat nem csak használni kell, hanem el is kell tartani, ami kiadásokat jelent majd a jövőben, de Merlana úgy érzi, hogy most már megengedheti magának.
Nem is lenne Merlana Naerice a neve, ha nem a szín lenne az elsődleges szempont, ami alapján a lovát kiválasztja. Persze, ezt nem fogja az eladó tudtára adni, nem akar beleesni abba a csapdába, hogy az ilyesfajta preferenciák miatt a kereskedő füllentsen, és ne egy hosszú utakra alkalmas, erős, egészséges jószágot adjon el neki. Választása így végül egy számára gyönyörű, fekete színű paripára esik, melyet némi hízelgés után egész jó áron sikerül megvásárolnia. Nem úgy, mint a hozzá tartozó nyerget, kantárt és további szerszámokat, ugyanis arra a lókereskedőnek kell figyelmeztetnie a lányt, hogy szüksége lesz rá, így azokat viszonylag magas áron tudja rásózni Merlaná-ra, ami miatt Orthus kicsit csóválhatja is a fejét. Legalább kedves az úr, és rögtön fel is nyergeli a lánynak az újdonsült lovát. Itt még egy nőies szabású lovaglónadrág és egy derékszíj kerül az énekesnő birtokába, utóbbi nem csak azért, hogy a nadrágját tartsa majd, hanem már arra is gondolt, hogy a fegyvereit is fel kell majd aggatnia valahová. A lovaglócsizmára azonban, bárhogy is győzködi az árus, nem tudja rábeszélni Merlaná-t. A kikötőben töltött időre olyan lábbelire van szüksége, ami gyaloglásra, lovaglásra és minden másra is alkalmas lesz, emiatt egy kényelmes bakancsra esik a választása, melyet egy másik kereskedőnél szerez be. Hozzá vásárol még egy teljes öltözéket is, amiben kényelmes lesz az utazás, meg egy cuki, fekete masnit a hajába, merthát sikerül elcsábulnia. Nem tehet róla, nőből van.
Ha már a fegyverek, eszébe jut, hogy azokat néha élezni sem árt, úgyhogy egy fenőkő az utolsó elem, ami a kosarába kerül. Fogalma sincs, hogyan kell fegyvert élezni, de majd megtanulja.
Mindezért végül 1215 aranyat hagy ott a piacon, de most már legalább felkészültnek érzi magát az útra.*
- Nos, azt hiszem, végeztem. Akkor indulhatunk, Morthimer úr? *Nem mondja ki, hogy hová, de természetesen a férfi otthonába való meghívásra céloz.*
- Így szoknyában, magassarkúban nem biztos, hogy a legkényelmesebb lesz, de ha megkérhetem, hogy segítsen felülni, akkor akár lóháton is mehetünk. *Tudja, hogy a kikötőbe menet majd egyedül kell felülnie a lóra, de akkor sokkal kényelmesebb, több mozgást engedő ruhában könnyebb lesz majd kiviteleznie a dolgot. Most inkább nem próbálkozna vele.*
*Merlana pedig a tökéletes partner ahhoz, amit Orthus a város népével láttatni kíván. A lányt már nem kell utasítgatni, tanítgatni, terelgetni ahhoz, hogy a megfelelő módon viselkedjen a kereskedő mellett. Még a beszélgetés spontán témáiba is olyan természetességgel folyik bele, mintha csak a valóságot mutatnák. A kemény munka beérni látszik, melyből természetesen Merlana profitál a legtöbbet, de Orthus maga is büszke lehet, hisz a jelenség, melyet az énekesnő képvisel, nagyrészt az ő erőfeszítéseinek eredményességét bizonyítja.*
- Örömmel hallom. A város fejlődik, és ez mindenkinek jó. Azt hiszem, a lehető legjobb úton járunk ahhoz, hogy Arthenior valóban egy szebb jövő elé nézzen, olyan jövő elé, melyet Ön is megálmodott.
*Nem, neki halvány fogalma sincs sem a politikáról, sem az üzletekről. Az, hogy mégis hozzá tud szólni az ilyesfajta témákhoz, csupán egy jól alakított színjáték eredménye. Kedvezményt sem azért kap a piacon vagy a fogadókban, mert annyira ismerné a kereskedelem ravasz fortélyait. Ő a két szép szemét, a mostanra már megnyerő külsejét és a lassacskán növekvő hírnevét használja fel arra, hogy az eladók kivételes kuncsaftként bánjanak vele.
Beszélgetésük félbeszakad, mikor a lókereskedőhöz érkeznek. Biztos jót mosolyogna azon, ha tudná, hogy mennyire egy rugóra jár az agyuk Orthus-szal. Neki is az a legnagyobb problémája, hogy a vásárolt lovat nem csak használni kell, hanem el is kell tartani, ami kiadásokat jelent majd a jövőben, de Merlana úgy érzi, hogy most már megengedheti magának.
Nem is lenne Merlana Naerice a neve, ha nem a szín lenne az elsődleges szempont, ami alapján a lovát kiválasztja. Persze, ezt nem fogja az eladó tudtára adni, nem akar beleesni abba a csapdába, hogy az ilyesfajta preferenciák miatt a kereskedő füllentsen, és ne egy hosszú utakra alkalmas, erős, egészséges jószágot adjon el neki. Választása így végül egy számára gyönyörű, fekete színű paripára esik, melyet némi hízelgés után egész jó áron sikerül megvásárolnia. Nem úgy, mint a hozzá tartozó nyerget, kantárt és további szerszámokat, ugyanis arra a lókereskedőnek kell figyelmeztetnie a lányt, hogy szüksége lesz rá, így azokat viszonylag magas áron tudja rásózni Merlaná-ra, ami miatt Orthus kicsit csóválhatja is a fejét. Legalább kedves az úr, és rögtön fel is nyergeli a lánynak az újdonsült lovát. Itt még egy nőies szabású lovaglónadrág és egy derékszíj kerül az énekesnő birtokába, utóbbi nem csak azért, hogy a nadrágját tartsa majd, hanem már arra is gondolt, hogy a fegyvereit is fel kell majd aggatnia valahová. A lovaglócsizmára azonban, bárhogy is győzködi az árus, nem tudja rábeszélni Merlaná-t. A kikötőben töltött időre olyan lábbelire van szüksége, ami gyaloglásra, lovaglásra és minden másra is alkalmas lesz, emiatt egy kényelmes bakancsra esik a választása, melyet egy másik kereskedőnél szerez be. Hozzá vásárol még egy teljes öltözéket is, amiben kényelmes lesz az utazás, meg egy cuki, fekete masnit a hajába, merthát sikerül elcsábulnia. Nem tehet róla, nőből van.
Ha már a fegyverek, eszébe jut, hogy azokat néha élezni sem árt, úgyhogy egy fenőkő az utolsó elem, ami a kosarába kerül. Fogalma sincs, hogyan kell fegyvert élezni, de majd megtanulja.
Mindezért végül 1215 aranyat hagy ott a piacon, de most már legalább felkészültnek érzi magát az útra.*
- Nos, azt hiszem, végeztem. Akkor indulhatunk, Morthimer úr? *Nem mondja ki, hogy hová, de természetesen a férfi otthonába való meghívásra céloz.*
- Így szoknyában, magassarkúban nem biztos, hogy a legkényelmesebb lesz, de ha megkérhetem, hogy segítsen felülni, akkor akár lóháton is mehetünk. *Tudja, hogy a kikötőbe menet majd egyedül kell felülnie a lóra, de akkor sokkal kényelmesebb, több mozgást engedő ruhában könnyebb lesz majd kiviteleznie a dolgot. Most inkább nem próbálkozna vele.*
10161. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-19 19:53:28
Üzenet elküldve: 2024-08-19 19:53:28
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 384
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 384
OOC üzenetek: 13
Játékstílus: Megfontolt
//Hová, hová, aranyom?//
*Orthus a Kovácsműhely irányából érkezik gyalogszerrel, Merlana Naerice társaságában. Bérlovát kantárszáron vezetve lépdel a csinos ifjú hölgy társaságában, miközben könnyed beszélgetést folytatnak ügyes-bajos dolgaikról.
Ebben ránézésre semmi kivetnivaló sincs. Merlana tüneményes ifjú szépség, aki lassan kezd nevet szerezni magának a városban énekesi tehetségével. Nem véletlen hát, ha egy idősebb, módos polgár rajongását élvezi.
Ha bárki belehallgat, a beszélgetésük is ugyanezt türközi.
Orthusnak pedig esze ágában sincs ezt a benyomást aláásni. Lásson pontosan ennyit belőlük a város népe, akár tudják, ki jön szembe az utcán, akár nem.
Merlana szavaira reagálva a kalmár így felel.*
- Igen, lassacskán kialakulóban van az új városrész terve, és már több parcella gazdára lelt. Persze most még nagyban zajlik a régi szegénynegyed felszámolása, és az építkezések is eléggé korai szakaszban vannak. Kis túlzással mondhatnánk, hogy nagyobb most ott a felfordulás, mint amikor még Sárváros terpeszkedett azon a földön. De már kezd felsejleni a jóvő, ami sokkal szebb lesz.
*magyarázza a leányzónak, miközben egy lókereskedőhöz érkeznek. Orthus maga mindeddig kerülte, hogy saját lóra pénzt költsön. Hiszen onnantól kezdve gondot is kell viselni rá, felszerszámozni, ápolni. Meg aztán, neki nem is lehet olcsó lova. Az is státusz szimbólum, mint az ékszerek, a szép ruhák. Nem csoda, hogy Orthus előbb vett teherhordó szekeret, mint hintót: nem kedveli a hívságokat, a külcsín miatt túlárazott, kevés vagy semmi hasznot nem hozó ingóságokat. De sejti, hogy nem sokáig teheti már meg, hogy ne legyen saját lova, sőt, lovai, meg hintója. Előbb-utóbb ez is elvárás lesz, ahogy minden más, ha valakit komolyan akarnak venni Arthenior felsőbb köreiben. Ezért ő maga se teljesen közömbös, miközben Merlana válogat. Arra is kíváncsi, hogy a leányzó milyen szempontokat vesz figyelembe, hogy hogyan alkudozik, és hogy mennyit szán végül minderre.
Ha pedig megvannak a lókupecnél, elkíséri a többi helyre is, ahonnan még vásárolni akar a leányzó. Remélhetőleg mihamarabb végeznek ezzel és Merlana elfogadja meghívását a Morthimer házba.*
*Orthus a Kovácsműhely irányából érkezik gyalogszerrel, Merlana Naerice társaságában. Bérlovát kantárszáron vezetve lépdel a csinos ifjú hölgy társaságában, miközben könnyed beszélgetést folytatnak ügyes-bajos dolgaikról.
Ebben ránézésre semmi kivetnivaló sincs. Merlana tüneményes ifjú szépség, aki lassan kezd nevet szerezni magának a városban énekesi tehetségével. Nem véletlen hát, ha egy idősebb, módos polgár rajongását élvezi.
Ha bárki belehallgat, a beszélgetésük is ugyanezt türközi.
Orthusnak pedig esze ágában sincs ezt a benyomást aláásni. Lásson pontosan ennyit belőlük a város népe, akár tudják, ki jön szembe az utcán, akár nem.
Merlana szavaira reagálva a kalmár így felel.*
- Igen, lassacskán kialakulóban van az új városrész terve, és már több parcella gazdára lelt. Persze most még nagyban zajlik a régi szegénynegyed felszámolása, és az építkezések is eléggé korai szakaszban vannak. Kis túlzással mondhatnánk, hogy nagyobb most ott a felfordulás, mint amikor még Sárváros terpeszkedett azon a földön. De már kezd felsejleni a jóvő, ami sokkal szebb lesz.
*magyarázza a leányzónak, miközben egy lókereskedőhöz érkeznek. Orthus maga mindeddig kerülte, hogy saját lóra pénzt költsön. Hiszen onnantól kezdve gondot is kell viselni rá, felszerszámozni, ápolni. Meg aztán, neki nem is lehet olcsó lova. Az is státusz szimbólum, mint az ékszerek, a szép ruhák. Nem csoda, hogy Orthus előbb vett teherhordó szekeret, mint hintót: nem kedveli a hívságokat, a külcsín miatt túlárazott, kevés vagy semmi hasznot nem hozó ingóságokat. De sejti, hogy nem sokáig teheti már meg, hogy ne legyen saját lova, sőt, lovai, meg hintója. Előbb-utóbb ez is elvárás lesz, ahogy minden más, ha valakit komolyan akarnak venni Arthenior felsőbb köreiben. Ezért ő maga se teljesen közömbös, miközben Merlana válogat. Arra is kíváncsi, hogy a leányzó milyen szempontokat vesz figyelembe, hogy hogyan alkudozik, és hogy mennyit szán végül minderre.
Ha pedig megvannak a lókupecnél, elkíséri a többi helyre is, ahonnan még vásárolni akar a leányzó. Remélhetőleg mihamarabb végeznek ezzel és Merlana elfogadja meghívását a Morthimer házba.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7421-7440 , 7441-7460 , 7461-7480 , 7481-7500 , 7501-7520 , 7521-7540 , 7541-7560 , 7561-7580 , 7581-7600 , 7601-7620 , 7621-7640 , 7641-7660 , 7661-7680 , 7681-7700 , 7701-7720 , 7721-7740 , 7741-7760 , 7761-7780 , 7781-7800 , 7801-7820 , 7821-7840 , 7841-7860 , 7861-7880 , 7881-7900 , 7901-7920 , 7921-7940 , 7941-7960 , 7961-7980 , 7981-8000 , 8001-8020 , 8021-8040 , 8041-8060 , 8061-8080 , 8081-8100 , 8101-8120 , 8121-8140 , 8141-8160 , 8161-8180 , 8181-8200 , 8201-8220 , 8221-8240 , 8241-8260 , 8261-8280 , 8281-8300 , 8301-8320 , 8321-8340 , 8341-8360 , 8361-8380 , 8381-8400 , 8401-8420 , 8421-8440 , 8441-8460 , 8461-8480 , 8481-8500 , 8501-8520 , 8521-8540 , 8541-8560 , 8561-8580 , 8581-8600 , 8601-8620 , 8621-8640 , 8641-8660 , 8661-8680 , 8681-8700 , 8701-8720 , 8721-8740 , 8741-8760 , 8761-8780 , 8781-8800 , 8801-8820 , 8821-8840 , 8841-8860 , 8861-8880 , 8881-8900 , 8901-8920 , 8921-8940 , 8941-8960 , 8961-8980 , 8981-9000 , 9001-9020 , 9021-9040 , 9041-9060 , 9061-9080 , 9081-9100 , 9101-9120 , 9121-9140 , 9141-9160 , 9161-9180 , 9181-9200 , 9201-9220 , 9221-9240 , 9241-9260 , 9261-9280 , 9281-9300 , 9301-9320 , 9321-9340 , 9341-9360 , 9361-9380 , 9381-9400 , 9401-9420 , 9421-9440 , 9441-9460 , 9461-9480 , 9481-9500 , 9501-9520 , 9521-9540 , 9541-9560 , 9561-9580 , 9581-9600 , 9601-9620 , 9621-9640 , 9641-9660 , 9661-9680 , 9681-9700 , 9701-9720 , 9721-9740 , 9741-9760 , 9761-9780 , 9781-9800 , 9801-9820 , 9821-9840 , 9841-9860 , 9861-9880 , 9881-9900 , 9901-9920 , 9921-9940 , 9941-9960 , 9961-9980 , 9981-10000 , 10001-10020 , 10021-10040 , 10041-10060 , 10061-10080 , 10081-10100 , 10101-10120 , 10121-10140 , 10141-10160 , 10161-10180 , 10181-10200 , 10201-10220 , 10221-10240 , 10241-10260 , 10248-10267