Arthenior - Piactér
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Pegazus fogadó (új) Polgárnegyed (új) Romváros és Meredély (új) | Piactér | Erdőszéli tisztás (új) Kovácsműhely (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 510 (10181. - 10200. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
10200. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 12:02:11
Üzenet elküldve: 2024-08-31 12:02:11
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 126
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 126
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje //
// Mosómedve szelídítés: 1/20 //
* Kicsit magyaráz Derknek szakmájáról, mert az emberek sokszor hajlamosak úgy gondolni, hogy taknyosra keresi magát egy kis zenélésből.*
- Valóban, de nem mindig van pénzük az itt élőknek arra, hogy minden nap bőségesen osszák az aranyakat. Sokszor éppen csak az aznapi betevőre telik.* Kóbor élet a bárdok élete, főleg, ha egy olyan városban járnak, ahol nem sok nemes éldegél, bár már mintha látszódna a fellendülés, de a hasát addig is meg kéne tömnie.*
- Ezek a kis krapekok nagyon okosak ám. Ha jól kitanítom, akkor még hasznomra lehet. Ha sikerül megnevettetnie az közönségem, akkor az arany is jobban fog jönni. Egy kutya vagy macska az nem különösebben ritka, de egy mosómedve az lesz.* Add gyors magyarázatott, miközben piacolnak. Próbál neki még Teysus tanaival is segédkezni, de úgy tűnik, hogy abból nem kér ez az alak. Szakmai ártalom, hogy tudja mikor fogja meg a közönséget és mikor nem. Még, ha el is rejti valaki az érzelmeit a jelleme erről árulkodik. Az egy szavas mondat pedig bőven árulkodó jelnek tűnik.*
- Talán te is azok közzé tartozol ki nem hisz az új istenekben?* Üti a vasat, amíg meleg, hátha ki tud szedni belőle valamit. Lesz egy kis szünet köztük, amíg mindenki vásárol magának, mielőtt félre nem vonulnának.*
- Ezek bírnak enni, ha mégis meghagyna belőle valamit, akkor azt majd megeszik a kóbor állatok, de előtte még meg kell csinálnom valamit.* Amikor már nyugis helyen vannak a kis övet az állat nyaka köré tekeri, mint egy pici nyakörvet, a kötelet meg az egyik bújtatóhoz köti jó szorosan, hogy nehogy meglépjen ifjú segítője. Ha szükséges az öv hosszából majd vág, ahogy a kötelet is saját magához igazítja. Közben lába közzé fogja a kis állatot, akinek a nyugtatása miatt nem kéne harapnia.*
- Így ni! Most szépen kikötlek ehhez a padhoz.* Így is tesz. A mosómedve próbálja a nyaka köré kapcsolt szíjat lepiszkálni, de nem valószínű, hogy sikerül neki. Igazából nem is add neki alkalmat a tündér, mert leül a közelébe a földre és előveszi a halat.*
- Nézd csak mi van itt neked!* Rázza meg előtte. Ez már tetszik a kis állatkának, aki biztosan éhes. Ha félénken is, de kicsit megközelíti a halat tartó kezet, de nem adja ilyen könnyen Alesian azt a halat. Kicsit maga felé húzza azt. Kényszerítve, hogy közelítsen felé. Egy párszor eljátssza, majd oda adja neki, hogy megehesse azt.*
- Egyébként, ha nem akarsz nagyon dolgozni, mint kétkezi munkás, próbálj meg felcsapni kalandornak, vagy városőrnek, esetleg zsoldosnak. A nők is bomlanak a fegyveresekért. De, akár szétnézhetsz a nemesek körül is. Lassan térnek visszafelé a városba. A testőr munka se feltétlen rossz egy magadfajtának.* Ajánl fel megannyi opciót Derknek, hátha gondolt már valamelyikre.*
//Aktív képességhasználat: Szelídítés //
// Mosómedve szelídítés: 1/20 //
* Kicsit magyaráz Derknek szakmájáról, mert az emberek sokszor hajlamosak úgy gondolni, hogy taknyosra keresi magát egy kis zenélésből.*
- Valóban, de nem mindig van pénzük az itt élőknek arra, hogy minden nap bőségesen osszák az aranyakat. Sokszor éppen csak az aznapi betevőre telik.* Kóbor élet a bárdok élete, főleg, ha egy olyan városban járnak, ahol nem sok nemes éldegél, bár már mintha látszódna a fellendülés, de a hasát addig is meg kéne tömnie.*
- Ezek a kis krapekok nagyon okosak ám. Ha jól kitanítom, akkor még hasznomra lehet. Ha sikerül megnevettetnie az közönségem, akkor az arany is jobban fog jönni. Egy kutya vagy macska az nem különösebben ritka, de egy mosómedve az lesz.* Add gyors magyarázatott, miközben piacolnak. Próbál neki még Teysus tanaival is segédkezni, de úgy tűnik, hogy abból nem kér ez az alak. Szakmai ártalom, hogy tudja mikor fogja meg a közönséget és mikor nem. Még, ha el is rejti valaki az érzelmeit a jelleme erről árulkodik. Az egy szavas mondat pedig bőven árulkodó jelnek tűnik.*
- Talán te is azok közzé tartozol ki nem hisz az új istenekben?* Üti a vasat, amíg meleg, hátha ki tud szedni belőle valamit. Lesz egy kis szünet köztük, amíg mindenki vásárol magának, mielőtt félre nem vonulnának.*
- Ezek bírnak enni, ha mégis meghagyna belőle valamit, akkor azt majd megeszik a kóbor állatok, de előtte még meg kell csinálnom valamit.* Amikor már nyugis helyen vannak a kis övet az állat nyaka köré tekeri, mint egy pici nyakörvet, a kötelet meg az egyik bújtatóhoz köti jó szorosan, hogy nehogy meglépjen ifjú segítője. Ha szükséges az öv hosszából majd vág, ahogy a kötelet is saját magához igazítja. Közben lába közzé fogja a kis állatot, akinek a nyugtatása miatt nem kéne harapnia.*
- Így ni! Most szépen kikötlek ehhez a padhoz.* Így is tesz. A mosómedve próbálja a nyaka köré kapcsolt szíjat lepiszkálni, de nem valószínű, hogy sikerül neki. Igazából nem is add neki alkalmat a tündér, mert leül a közelébe a földre és előveszi a halat.*
- Nézd csak mi van itt neked!* Rázza meg előtte. Ez már tetszik a kis állatkának, aki biztosan éhes. Ha félénken is, de kicsit megközelíti a halat tartó kezet, de nem adja ilyen könnyen Alesian azt a halat. Kicsit maga felé húzza azt. Kényszerítve, hogy közelítsen felé. Egy párszor eljátssza, majd oda adja neki, hogy megehesse azt.*
- Egyébként, ha nem akarsz nagyon dolgozni, mint kétkezi munkás, próbálj meg felcsapni kalandornak, vagy városőrnek, esetleg zsoldosnak. A nők is bomlanak a fegyveresekért. De, akár szétnézhetsz a nemesek körül is. Lassan térnek visszafelé a városba. A testőr munka se feltétlen rossz egy magadfajtának.* Ajánl fel megannyi opciót Derknek, hátha gondolt már valamelyikre.*
//Aktív képességhasználat: Szelídítés //
10199. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 09:19:22
Üzenet elküldve: 2024-08-31 09:19:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 540
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 540
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Nagyon jó úton jár. Megfelelő helyzet, idő, amivel Alaver-t egy kissé ki tudja faggatni úgy, hogy ne legyen terhes a mellé jegesen vizslató szempár. Nem vallat. Őszintébbek, ha csak csevegni kell, nem gondolkoznak annyit. De ez a férfi amúgy sem tűnik olyannak, mint aki ne azt mondaná, amit gondol, erre már akkor rájött, amikor a kalandját mesélte neki, egyetlen apró kérdésére. Ez jól fog jönni. Tán titkokat nem fecseg majd el neki, de nem kell kiszámíthatatlannak tartania. Minduntalan azt nézi, hogy kaphat-e igazán helyet a rezidencián, hosszútávon. Szeretné, ha igen lenne a saját válasza, de fogalma sincs miért. Nem tud nem mosolyogni annak szavain. Nos igen, kevéssé értékes tudomány talán, bár Mai ebben is meglátná a szépet... való igaz, nem a gyerekek mellett.
Mikor már a növénykérdésre térne rá azzal, hogy annak kezébe adja a könyvet, hogy abból olvasási készségét is felmérje, akkor gyorsulnak fel az események. Ő ugyan nem sikkantana föl egy ilyesmiért, de a meglepetés ereje igen nagy, így ahogy eléri a hirtelen fájdalom, odakap a már kivillanó combjához, s le is esik róla szépen lassan a táska. Csak nüansznyi idő, míg felméri a történteket. Meg akarták lopni, ami nem sikerült. Alaver pedig őt látja el jó tanáccsal, minthogy azt mellőzve azonnal fusson. Hiszen ezért van itt! Nem Mai-nak kell vérző lábbal szakadt göncben valaki után eredni. Még mit nem.
A morcos tekintet elkapja a másik emberforma férfi, aki kihasználva a helyzetet szeretné felsegíteni, holott nem elesett, egyszerűen csak lehajolt. Mennyi segítőkész gavallér van ezen a piacon. Kár hogy egyik sem azt teszi, amit kéne. Legalábbis nem elég gyorsan.*
- Ne a combomat nézegesse, menjen utána!
*Legyint a kezével, amaz pedig meg is teszi, miért ne tenné? Sokan szeretnek egy elesett nő segítségére sietni. Csak tegyék azt okosan. Így már ketten próbálják elkapni a kis idegent, akinek nem kell fellélegeznie, hogy megmenekült, bizton akad még néhány tettre kész fiatal, vagy épp idős lélek, akik segítenek bekeríteni a leányt és a kutyáját. *
//Vásárlánya//
*Nagyon jó úton jár. Megfelelő helyzet, idő, amivel Alaver-t egy kissé ki tudja faggatni úgy, hogy ne legyen terhes a mellé jegesen vizslató szempár. Nem vallat. Őszintébbek, ha csak csevegni kell, nem gondolkoznak annyit. De ez a férfi amúgy sem tűnik olyannak, mint aki ne azt mondaná, amit gondol, erre már akkor rájött, amikor a kalandját mesélte neki, egyetlen apró kérdésére. Ez jól fog jönni. Tán titkokat nem fecseg majd el neki, de nem kell kiszámíthatatlannak tartania. Minduntalan azt nézi, hogy kaphat-e igazán helyet a rezidencián, hosszútávon. Szeretné, ha igen lenne a saját válasza, de fogalma sincs miért. Nem tud nem mosolyogni annak szavain. Nos igen, kevéssé értékes tudomány talán, bár Mai ebben is meglátná a szépet... való igaz, nem a gyerekek mellett.
Mikor már a növénykérdésre térne rá azzal, hogy annak kezébe adja a könyvet, hogy abból olvasási készségét is felmérje, akkor gyorsulnak fel az események. Ő ugyan nem sikkantana föl egy ilyesmiért, de a meglepetés ereje igen nagy, így ahogy eléri a hirtelen fájdalom, odakap a már kivillanó combjához, s le is esik róla szépen lassan a táska. Csak nüansznyi idő, míg felméri a történteket. Meg akarták lopni, ami nem sikerült. Alaver pedig őt látja el jó tanáccsal, minthogy azt mellőzve azonnal fusson. Hiszen ezért van itt! Nem Mai-nak kell vérző lábbal szakadt göncben valaki után eredni. Még mit nem.
A morcos tekintet elkapja a másik emberforma férfi, aki kihasználva a helyzetet szeretné felsegíteni, holott nem elesett, egyszerűen csak lehajolt. Mennyi segítőkész gavallér van ezen a piacon. Kár hogy egyik sem azt teszi, amit kéne. Legalábbis nem elég gyorsan.*
- Ne a combomat nézegesse, menjen utána!
*Legyint a kezével, amaz pedig meg is teszi, miért ne tenné? Sokan szeretnek egy elesett nő segítségére sietni. Csak tegyék azt okosan. Így már ketten próbálják elkapni a kis idegent, akinek nem kell fellélegeznie, hogy megmenekült, bizton akad még néhány tettre kész fiatal, vagy épp idős lélek, akik segítenek bekeríteni a leányt és a kutyáját. *
10198. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-30 13:53:49
Üzenet elküldve: 2024-08-30 13:53:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 68
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 68
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje//
* Maga se hinné el, ha először hallaná. De azért látott ezt-azt útja során. Sőt némelyik álmában is, mintha kísértené egy ilyen alak, aki saját elfoglaltságából szereti kínozni az állatokat. Persze ezek az álmok nem tartanak sokáig. Hallgatja a másik vázlatait. Neki nem hangzik könnyűnek. *
- Pedig jól játszol. Biztos akad olyan fogadó, ahova, ha belépsz, már fel is kérnek.
* Ilyen az, ha valakinek van valamilyen képessége, ami ér is valamit ebben a világban. *
- Óóó. Hát, te tudod. Elégé… egyedi elképzelés. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, hogy valaki mellett mást láttam volna, mintsem kutyát vagy macskát.
* A jó tanácsokra felkapja a fejét. Abból sosem elég! Füleit is már hegyezi, hogy már egyből bele is tudja vésni az elméjébe. Olyan nagy érdeklődés nem látható az arcán. Amolyan pókerarccal néz előre, miközben hallgatja. Ám mikor az istenség is szóba kerül, akkor egy kicsit megfeszülnek az arcizmai. Az istenségek nem igazán érdeklik, mert elhagyták őt a szükség órájában. Így ő sem érez semmi kötődést feléjük. *
- Elképzelhető.
* Zárja is le ennyivel, mert tudja, hogy hogyha belemenne ebbe a vitába, akkor napestig veszekedhetnének ezen. A végén meg csak mind a ketten megbánnák. Közben végignézi, ahogyan Alesian a kis állatkájának vásárol valamit. Derk nem zavarja, inkább kicsit arrébb lép és a többi árus kínálatát vizslatja. Főleg a bájital árusnak a kínálatát ellenőrzi, és míg társa alkudozik ő egyet kettőt még a kezébe is vesz ellenőrzésre. Amint megvette, amit kell Derk visszarak mindent, amit elvett és továbblép az árustól. *
- Csak vigyáz, nehogy nagyobb halat vegyél, mint amekkora a teste. Bár… ennek lehet csak örülne!
* Maga se hinné el, ha először hallaná. De azért látott ezt-azt útja során. Sőt némelyik álmában is, mintha kísértené egy ilyen alak, aki saját elfoglaltságából szereti kínozni az állatokat. Persze ezek az álmok nem tartanak sokáig. Hallgatja a másik vázlatait. Neki nem hangzik könnyűnek. *
- Pedig jól játszol. Biztos akad olyan fogadó, ahova, ha belépsz, már fel is kérnek.
* Ilyen az, ha valakinek van valamilyen képessége, ami ér is valamit ebben a világban. *
- Óóó. Hát, te tudod. Elégé… egyedi elképzelés. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, hogy valaki mellett mást láttam volna, mintsem kutyát vagy macskát.
* A jó tanácsokra felkapja a fejét. Abból sosem elég! Füleit is már hegyezi, hogy már egyből bele is tudja vésni az elméjébe. Olyan nagy érdeklődés nem látható az arcán. Amolyan pókerarccal néz előre, miközben hallgatja. Ám mikor az istenség is szóba kerül, akkor egy kicsit megfeszülnek az arcizmai. Az istenségek nem igazán érdeklik, mert elhagyták őt a szükség órájában. Így ő sem érez semmi kötődést feléjük. *
- Elképzelhető.
* Zárja is le ennyivel, mert tudja, hogy hogyha belemenne ebbe a vitába, akkor napestig veszekedhetnének ezen. A végén meg csak mind a ketten megbánnák. Közben végignézi, ahogyan Alesian a kis állatkájának vásárol valamit. Derk nem zavarja, inkább kicsit arrébb lép és a többi árus kínálatát vizslatja. Főleg a bájital árusnak a kínálatát ellenőrzi, és míg társa alkudozik ő egyet kettőt még a kezébe is vesz ellenőrzésre. Amint megvette, amit kell Derk visszarak mindent, amit elvett és továbblép az árustól. *
- Csak vigyáz, nehogy nagyobb halat vegyél, mint amekkora a teste. Bár… ennek lehet csak örülne!
10197. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-30 05:50:03
Üzenet elküldve: 2024-08-30 05:50:03
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Az idő. A végtelen tenger, amit felfoghatatlanul régen fakadt apró patakok táplálnak. Olyan régi tenger, hogy nincsen a világon kő, ami emlékezne arra amikor az megszületett, és a világ összes kavicsa porrá omlik, újra kővé áll össze, hogy aztán megint kaviccsá s porrá morzsolódjon, és így tovább ki-tudja-hány cikluson át, mire az a tenger végre-valahára kiszárad. Az idő. A végtelen tenger, aminek hullámai szüntelenül húzzák-vonják a benne hánykolódókat, minden apró, kellemes vagy épp viharos hullámával hol összepréselve hol elválasztva őket, hogy aztán talán, egyszer, megint egymáshoz sodródjanak. A végtelen tenger, ami folyamatosan koptatja és csiszolja a benne hánykolódókat, mintha azok levedlett kagylóhéjak lennének, s ha két kagylóhéj együtt is sodródik egy darabon mielőtt elválnának, mikor -ha- újra találkoznak, már talán egymásra sem ismernének a lekopott-rájukrakódott rétegek miatt.
Hogy őrá mit rakott az idő, hogy mit koptatott le, azt nem tudná megmondani pontosan. És most, az esőben állva, ami hidegen tapasztja ingét a hátára és oldalára, azt sem tudná megmondani, hogy a vöröshajú lány mennyit csiszolódott, vagy őrá épp mennyi hordalék került abban a szűk dekádban, mióta utoljára látta. Ő csak annyit lát belőle, amennyit az megmutat. A nyafka, csattogó hangot, a gúnyolódást, a szúrásokat, amelyeket a szavaival szeretne okozni. Az eldobott almát és hagymát. A mozdulatot, amivel elhúzta a könyökét. A mozdulatot, amivel az a karjaiba kapaszkodik. A morgó utasítást. Azt a két szót, amit soha, de soha nem hallott még tőle. Corad. Kérlek.
Mélyen szívja be a levegőt, ajkai összepréselődnek, két szemöldöke közé függőleges árkot von valami mélyről feltörő érzés. Harag ez talán vagy düh; a csalódottság és a döbbenet elegye, olyasvalami, amit itt, az esőben állva ugyancsak képtelen lenne megnevezni. Abban a néhány évben sok, nagyon sok névvel illette őt az a régi vöröshajú lány. Fattyú. Ficsúr. Szolga. Csicska. Te senki. Rohadék. Vakarék. Korcs. És volt még néhány, amit azóta elfelejtett, vagy csak mélyen eltemetett magában. Soha, egyetlen pillanatig sem gondolta volna, hogy az a régi, vöröshajú lány ismeri a nevét, hiszen sosem szólította azon. És tessék: tudta. Végig tudta. Az is csak egy gonosz játék, egy kínzás volt, hogy sosem nevezte őt rendesen a nevén. Pedig megtehette volna, hiszen most, ennyi év után is pontosan emlékszik rá. Érzi a benne gyűlő feszültséget, legszívesebben talán ráüvöltene a másikra, valami visszavonhatatlant és ocsmányat, valamit, ami minden bizonnyal fel sem érhet ahhoz, amiket ő kapott tőle.
A karjába vájó körmök térítik észhez. A testet érő, apró, inkább csak bosszantó fájdalom. Elnéz a lány feje felett, végig az utcán, mintha képes lenne innen látni azt a házat, ahol azt az apró szobát bérli. Mintha láthatná innen az asztalon álló kancsót amiben víz van, hogy teát főzhessen belőle. Mintha láthatná a viharvert bútorokat, amik között a csöndes, magányos, nyugodt este várja. Érzi a körmök nyomását a bőrén, fülében újra és újra azt a két szót hallja csengeni, mintha pofon utáni tinnitusz gyötörné. Corad. Kérlek. Talán most először kért tőle bármit is a lány. Ez a gondolat apró szigetként emelkedik ki a fortyogó mocsokból, amit most odabent érez, annyira apróként, hogy épp csak fél lábát tudja megvetni rajta. Tekintete újra lefelé fordul, belenéz azokba a zöld szemekbe. Keres valamit. Talán annak a jelét, hogy ez megint csak egy undok tréfa? Vagy annak a jelét, hogy nem az?*
- Hova? …oda? *-csak ezt a két szót tudja kimondani. Talán ez is elég. A második szóban benne van minden más: hogy megfogadta hogy soha többé nem akarja betenni a lábát abba a szép házba, hogy mennyire iszonyodik és egyben undorodik is a helytől és a gondolattól, hogy mégis visszatérjen… oda.*
*Az idő. A végtelen tenger, amit felfoghatatlanul régen fakadt apró patakok táplálnak. Olyan régi tenger, hogy nincsen a világon kő, ami emlékezne arra amikor az megszületett, és a világ összes kavicsa porrá omlik, újra kővé áll össze, hogy aztán megint kaviccsá s porrá morzsolódjon, és így tovább ki-tudja-hány cikluson át, mire az a tenger végre-valahára kiszárad. Az idő. A végtelen tenger, aminek hullámai szüntelenül húzzák-vonják a benne hánykolódókat, minden apró, kellemes vagy épp viharos hullámával hol összepréselve hol elválasztva őket, hogy aztán talán, egyszer, megint egymáshoz sodródjanak. A végtelen tenger, ami folyamatosan koptatja és csiszolja a benne hánykolódókat, mintha azok levedlett kagylóhéjak lennének, s ha két kagylóhéj együtt is sodródik egy darabon mielőtt elválnának, mikor -ha- újra találkoznak, már talán egymásra sem ismernének a lekopott-rájukrakódott rétegek miatt.
Hogy őrá mit rakott az idő, hogy mit koptatott le, azt nem tudná megmondani pontosan. És most, az esőben állva, ami hidegen tapasztja ingét a hátára és oldalára, azt sem tudná megmondani, hogy a vöröshajú lány mennyit csiszolódott, vagy őrá épp mennyi hordalék került abban a szűk dekádban, mióta utoljára látta. Ő csak annyit lát belőle, amennyit az megmutat. A nyafka, csattogó hangot, a gúnyolódást, a szúrásokat, amelyeket a szavaival szeretne okozni. Az eldobott almát és hagymát. A mozdulatot, amivel elhúzta a könyökét. A mozdulatot, amivel az a karjaiba kapaszkodik. A morgó utasítást. Azt a két szót, amit soha, de soha nem hallott még tőle. Corad. Kérlek.
Mélyen szívja be a levegőt, ajkai összepréselődnek, két szemöldöke közé függőleges árkot von valami mélyről feltörő érzés. Harag ez talán vagy düh; a csalódottság és a döbbenet elegye, olyasvalami, amit itt, az esőben állva ugyancsak képtelen lenne megnevezni. Abban a néhány évben sok, nagyon sok névvel illette őt az a régi vöröshajú lány. Fattyú. Ficsúr. Szolga. Csicska. Te senki. Rohadék. Vakarék. Korcs. És volt még néhány, amit azóta elfelejtett, vagy csak mélyen eltemetett magában. Soha, egyetlen pillanatig sem gondolta volna, hogy az a régi, vöröshajú lány ismeri a nevét, hiszen sosem szólította azon. És tessék: tudta. Végig tudta. Az is csak egy gonosz játék, egy kínzás volt, hogy sosem nevezte őt rendesen a nevén. Pedig megtehette volna, hiszen most, ennyi év után is pontosan emlékszik rá. Érzi a benne gyűlő feszültséget, legszívesebben talán ráüvöltene a másikra, valami visszavonhatatlant és ocsmányat, valamit, ami minden bizonnyal fel sem érhet ahhoz, amiket ő kapott tőle.
A karjába vájó körmök térítik észhez. A testet érő, apró, inkább csak bosszantó fájdalom. Elnéz a lány feje felett, végig az utcán, mintha képes lenne innen látni azt a házat, ahol azt az apró szobát bérli. Mintha láthatná innen az asztalon álló kancsót amiben víz van, hogy teát főzhessen belőle. Mintha láthatná a viharvert bútorokat, amik között a csöndes, magányos, nyugodt este várja. Érzi a körmök nyomását a bőrén, fülében újra és újra azt a két szót hallja csengeni, mintha pofon utáni tinnitusz gyötörné. Corad. Kérlek. Talán most először kért tőle bármit is a lány. Ez a gondolat apró szigetként emelkedik ki a fortyogó mocsokból, amit most odabent érez, annyira apróként, hogy épp csak fél lábát tudja megvetni rajta. Tekintete újra lefelé fordul, belenéz azokba a zöld szemekbe. Keres valamit. Talán annak a jelét, hogy ez megint csak egy undok tréfa? Vagy annak a jelét, hogy nem az?*
- Hova? …oda? *-csak ezt a két szót tudja kimondani. Talán ez is elég. A második szóban benne van minden más: hogy megfogadta hogy soha többé nem akarja betenni a lábát abba a szép házba, hogy mennyire iszonyodik és egyben undorodik is a helytől és a gondolattól, hogy mégis visszatérjen… oda.*
10196. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 21:32:22
Üzenet elküldve: 2024-08-29 21:32:22
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Az idő. Egy kifejezés, ami megfoghatatlan, ám épp elég ahhoz, hogy jelenlétét egyszerre ölelje körbe öröm és bánat, megnyuvás, majd kétségbeesés. Eleinte sokan azt hiszik, hogy tengernyi, s még több van belőle. Ráérnek, nem kell sietni. Ám az élet végének közeledtével már egyre inkább sürget, s gaz kurafi módjára emlékeztet arra, hogy ő már fogytán van, az illető pedig alig élvezett belőle valójában bármit is. Ezek a nagy dolgok. A kisebbek pedig a vörös most fennálló, kínzó problémája. Sürgeti, lökdösi maga előtt ideje. Érzi, hogy tagjai egyre nehezednek, apránként pedig már nem lesz ereje arra sem, hogy saját magát talpon tartsa. Olyan lesz akár a sarokba vetett koszos alsónemű. Tehetetlenül fog csúfolkodni a talajon, hogy kelletlen szemek előtt láttassa meg mostani valóját. A gyenge, törékeny, hatalma vesztett némbert. A kutyát, aki még ugat, ám harapni már képtelen.
Ő maga sem gondolja úgy, hogy okos ötlet volt pár pillanattal ezelőttig belekötni a férfiba. De ki tudta, hogy éppen múltjának egyik szörnyével fog farkasszemet nézni? Ha akkor időben felismeri elengedhette volna. Hagyhatta volna, hogy a furcsán ringó test belevesszen a piac zsivalyába, ezzel emléke is visszabújhatott volna elméjének bűzös, sötét veremébe. De valószínűleg akkor sem tett volna így. Nem hagyta volna bántó szavak nélkül. Nem tudta volna elengedni úgy, hogy nem rúgott bele egyet ismét. Gyötörni és megalázni kívánt, hogy újból megízlelhesse az édes nedűt, amely a hatalom markából csorgott volna az ajkai közé.
S most ott tart, hogy a karjaira támaszkodik. Az élet megszülte a szükséget. Szüksége van a férfira, a biztos pontra, amit most számára jelent. Ez pedig ismét felfordítja gyomrát. De még mindig kellemesebb képet fest így, volt szolgálójának karjaiban, a szakadó eső kellős közepén, mint a sárban elterülve magatehetetlenül. A visszakérdésre először erőtlenül morran egyet, de végül sóhajtva emeli rá kétségbeesett zöldjeit.*
- Corad... Kérlek.
*Bukik ki belőle gyengén a név, s megalázkodásának első, apró szikrája. Vajon megfogja lepni a férfit, hogy világosan emlékszik a nevére, annak ellenére, hogy azt tán most először hallhatja az ajkai közül kicsusszanni? A lánghajút bizony meglepi, hogy élénken él még benne. Ha nem érezné magát ennyire pocsékul tán még veszett nevetésben is kitörne. Olyan őrült fajtában, amely azokra jellemző, kik elveszítettek már minden realitást a világban. De ez a nevetés most bennragad. Helyette az ideges pillantások ide-oda cikáznak a másik arcán, miközben ujjai erősebben marnak az őt tartó karokra. Körmei apró tűk szúrásával mélyednek a bőrbe. Minden maradék erejével készül elkerülni azt, hogy a férfi éppen most hagyja magára. Ha végre otthon lesz, akkor már nem fogja érdekelni mi lesz vele tovább. Felőle a föld is megnyílhat, hogy örökre elnyelje a félvért. De most fél. És sajnos egyetlen lehetősége ez a ficsúr maradt.*
*Az idő. Egy kifejezés, ami megfoghatatlan, ám épp elég ahhoz, hogy jelenlétét egyszerre ölelje körbe öröm és bánat, megnyuvás, majd kétségbeesés. Eleinte sokan azt hiszik, hogy tengernyi, s még több van belőle. Ráérnek, nem kell sietni. Ám az élet végének közeledtével már egyre inkább sürget, s gaz kurafi módjára emlékeztet arra, hogy ő már fogytán van, az illető pedig alig élvezett belőle valójában bármit is. Ezek a nagy dolgok. A kisebbek pedig a vörös most fennálló, kínzó problémája. Sürgeti, lökdösi maga előtt ideje. Érzi, hogy tagjai egyre nehezednek, apránként pedig már nem lesz ereje arra sem, hogy saját magát talpon tartsa. Olyan lesz akár a sarokba vetett koszos alsónemű. Tehetetlenül fog csúfolkodni a talajon, hogy kelletlen szemek előtt láttassa meg mostani valóját. A gyenge, törékeny, hatalma vesztett némbert. A kutyát, aki még ugat, ám harapni már képtelen.
Ő maga sem gondolja úgy, hogy okos ötlet volt pár pillanattal ezelőttig belekötni a férfiba. De ki tudta, hogy éppen múltjának egyik szörnyével fog farkasszemet nézni? Ha akkor időben felismeri elengedhette volna. Hagyhatta volna, hogy a furcsán ringó test belevesszen a piac zsivalyába, ezzel emléke is visszabújhatott volna elméjének bűzös, sötét veremébe. De valószínűleg akkor sem tett volna így. Nem hagyta volna bántó szavak nélkül. Nem tudta volna elengedni úgy, hogy nem rúgott bele egyet ismét. Gyötörni és megalázni kívánt, hogy újból megízlelhesse az édes nedűt, amely a hatalom markából csorgott volna az ajkai közé.
S most ott tart, hogy a karjaira támaszkodik. Az élet megszülte a szükséget. Szüksége van a férfira, a biztos pontra, amit most számára jelent. Ez pedig ismét felfordítja gyomrát. De még mindig kellemesebb képet fest így, volt szolgálójának karjaiban, a szakadó eső kellős közepén, mint a sárban elterülve magatehetetlenül. A visszakérdésre először erőtlenül morran egyet, de végül sóhajtva emeli rá kétségbeesett zöldjeit.*
- Corad... Kérlek.
*Bukik ki belőle gyengén a név, s megalázkodásának első, apró szikrája. Vajon megfogja lepni a férfit, hogy világosan emlékszik a nevére, annak ellenére, hogy azt tán most először hallhatja az ajkai közül kicsusszanni? A lánghajút bizony meglepi, hogy élénken él még benne. Ha nem érezné magát ennyire pocsékul tán még veszett nevetésben is kitörne. Olyan őrült fajtában, amely azokra jellemző, kik elveszítettek már minden realitást a világban. De ez a nevetés most bennragad. Helyette az ideges pillantások ide-oda cikáznak a másik arcán, miközben ujjai erősebben marnak az őt tartó karokra. Körmei apró tűk szúrásával mélyednek a bőrbe. Minden maradék erejével készül elkerülni azt, hogy a férfi éppen most hagyja magára. Ha végre otthon lesz, akkor már nem fogja érdekelni mi lesz vele tovább. Felőle a föld is megnyílhat, hogy örökre elnyelje a félvért. De most fél. És sajnos egyetlen lehetősége ez a ficsúr maradt.*
10195. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 21:02:49
Üzenet elküldve: 2024-08-29 21:02:49
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Nem mindenre van mentség és magyarázat. Van, amire nem találni, és van, amire nem is létezik. Vannak olyan dolgok, olyan cselekedetek, amelyek az ember bensőjéből fakadnak, irányíthatatlanul. Azok nem szorulnak magyarázatra. Az olyan lenne, mint ha valaki azt akarná egy kisgyermeknek megmagyarázni, hogy a fű azért zöld, mert a napfény sárga. És bár ez valóban így van a sejtek és illóolajok szintjén, egy kisgyermek ezt nem fogja felfogni. És sokszor a cselekedetek is sejtszintről fakadnak. A vágyak, igények is onnan, egészen belülről jönnek, olyan helyről, ami sokkal ősibb, mint az a hús-zsák, ami foglyául tartja a lelket. De az is sejtszintű igazság, hogy nem minden vágy, nem minden igény, nem minden lélekből fakadó dolog jut ki tisztán a levegőre. Van, ami eltorzul a hús-zsák, az ember zárványos prizmáján. Az ember csak egyet tud tenni: folyamatosan csiszolja és finomítja azt a prizmát, hogy a kül- és belvilág ide-oda áramló energiái a lehető legtisztábbak maradhassanak.
Ő maga nagyon sokat dolgozott ezen azóta, hogy évekkel ezelőtt maga mögött hagyta azt a szép házat. Az elején nem volt egyszerű, pont úgy érezte magát, mintha most belefeküdne ebbe a sárba, és abban dagonyázna. Hónapokba, sőt, évekbe telt, míg minden fájdalmát, a haragját, azt a nyűgös-dühös, kérlelhetetlen érzéstengert, ami benne zúgott, úgy-ahogy elcsendesítette. Ma reggelig mindez egészen rendben is volt. Ma délutánig. Öt perccel ezelőttig. Ezért is mozdult meg ösztönösen, mikor az a vörös hajú lány másodjára is majdnem a mocsokba zuhant. Azért nyúlt a könyöke alá, hogy megtartsa. Hogy segítsen neki.
Nem lepi meg, amikor a lány kitépi a magát a kezéből. Sőt, valahol talán arra számít, hogy az még fel is pofozza, hogy ujjait karmokká hajlítva kap a szeme felé, vagy rátapos csizmasarkával a lábujjaira. Engedi, hogy az szabad legyen. Már épp hátra húzná lábát, hogy újra teret ékeljen maguk közé, amikor a vöröshajú lány felé fordul, és vasmarokkal ragadja meg a karjait. Egy pillanatra a fogai között szívja be a levegőt. Bár szereti azt gondolni magáról, hogy az élet legtöbb területén magabiztos, most mégsem tudja, hogy mit tegyen. Egy pillanatra úgy érzi, hogy talán mégsem kellett volna megállnia akkor, amikor a vörös hajú lány még a földön volt. Hogy tovább kellett volna mennie, itt hagynia. Akkor talán nyugodtabb lenne. Persze azonnal tudja is, hogy ez hazugság, nem lenne nyugodtabb. Még éjszaka is ezt a vörös színt látta volna maga előtt.*
- Hogy mondod? *-kérdez vissza az utasításra. Mert ő annak hallja a szavakat, odaugatott, odamorgott parancsnak. Ha hallja is a kétségbeesést és a pánikot, nem érti meg. Nem érti, hogy az minek szólhat.-* Szerintem összekeversz valakivel. Valamelyik játékszereddel.
*Nem mindenre van mentség és magyarázat. Van, amire nem találni, és van, amire nem is létezik. Vannak olyan dolgok, olyan cselekedetek, amelyek az ember bensőjéből fakadnak, irányíthatatlanul. Azok nem szorulnak magyarázatra. Az olyan lenne, mint ha valaki azt akarná egy kisgyermeknek megmagyarázni, hogy a fű azért zöld, mert a napfény sárga. És bár ez valóban így van a sejtek és illóolajok szintjén, egy kisgyermek ezt nem fogja felfogni. És sokszor a cselekedetek is sejtszintről fakadnak. A vágyak, igények is onnan, egészen belülről jönnek, olyan helyről, ami sokkal ősibb, mint az a hús-zsák, ami foglyául tartja a lelket. De az is sejtszintű igazság, hogy nem minden vágy, nem minden igény, nem minden lélekből fakadó dolog jut ki tisztán a levegőre. Van, ami eltorzul a hús-zsák, az ember zárványos prizmáján. Az ember csak egyet tud tenni: folyamatosan csiszolja és finomítja azt a prizmát, hogy a kül- és belvilág ide-oda áramló energiái a lehető legtisztábbak maradhassanak.
Ő maga nagyon sokat dolgozott ezen azóta, hogy évekkel ezelőtt maga mögött hagyta azt a szép házat. Az elején nem volt egyszerű, pont úgy érezte magát, mintha most belefeküdne ebbe a sárba, és abban dagonyázna. Hónapokba, sőt, évekbe telt, míg minden fájdalmát, a haragját, azt a nyűgös-dühös, kérlelhetetlen érzéstengert, ami benne zúgott, úgy-ahogy elcsendesítette. Ma reggelig mindez egészen rendben is volt. Ma délutánig. Öt perccel ezelőttig. Ezért is mozdult meg ösztönösen, mikor az a vörös hajú lány másodjára is majdnem a mocsokba zuhant. Azért nyúlt a könyöke alá, hogy megtartsa. Hogy segítsen neki.
Nem lepi meg, amikor a lány kitépi a magát a kezéből. Sőt, valahol talán arra számít, hogy az még fel is pofozza, hogy ujjait karmokká hajlítva kap a szeme felé, vagy rátapos csizmasarkával a lábujjaira. Engedi, hogy az szabad legyen. Már épp hátra húzná lábát, hogy újra teret ékeljen maguk közé, amikor a vöröshajú lány felé fordul, és vasmarokkal ragadja meg a karjait. Egy pillanatra a fogai között szívja be a levegőt. Bár szereti azt gondolni magáról, hogy az élet legtöbb területén magabiztos, most mégsem tudja, hogy mit tegyen. Egy pillanatra úgy érzi, hogy talán mégsem kellett volna megállnia akkor, amikor a vörös hajú lány még a földön volt. Hogy tovább kellett volna mennie, itt hagynia. Akkor talán nyugodtabb lenne. Persze azonnal tudja is, hogy ez hazugság, nem lenne nyugodtabb. Még éjszaka is ezt a vörös színt látta volna maga előtt.*
- Hogy mondod? *-kérdez vissza az utasításra. Mert ő annak hallja a szavakat, odaugatott, odamorgott parancsnak. Ha hallja is a kétségbeesést és a pánikot, nem érti meg. Nem érti, hogy az minek szólhat.-* Szerintem összekeversz valakivel. Valamelyik játékszereddel.
10194. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 20:08:07
Üzenet elküldve: 2024-08-29 20:08:07
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Látja, ahogy a kérdése kizökkenti Mai-t abból a buborékból, amiben eddig volt. A fóliáns lapjáról felnéző szemek, úgy érzi, egy pillanatig jóformán meg sem ismerik. Egy pillanatra elszégyelli magát ettől, hiszen nem volt szándéka ilyen durván kiragadni a nőt a gondolatai közül; de az érzés amilyen gyorsan jött, már tovább is állt. Mai válla fölött pislog a kezében tartott könyvre, aminek épp nyitott lapján számára ismeretlen táblázat-forma írást lát, és pár olyan jelet, amihez hasonlót nem látott még.*
- Már hogy az alkímiához? *-kérdez vissza, ugyancsak őszintén, talán kicsit meglepetten-* Nem, nem értek hozzá. Apám mellett megtanultam, hogy hogyan lehet szinte mindenből cefrét főzni, de ezt nem nevezném alkímiának. Na meg.. hmh.. nem is hiszem, hogy szeretnéd te azt, hogy majd ilyeneket tanuljanak.
*Elmosolyodik, szinte bocsánatkérőn vonja meg a vállát. Míg beszél, figyeli ahogy Mai tovább böngészi a köteteket. A felé nyújtott darabra pislant, teljes testtel oda kell fordulnia a garaboly miatt, hogy el tudja venni, így szem elől téveszti a tömeget. Jobbjával átveszi a könyvet, és a borítóján lévő feliratra mered. Túl cirádásak neki a betűk, nem is igen boldogul velük. Lerakja a könyvet az árus pultjára, és csak úgy, fél kézzel belelapoz. Megörül a képeknek, a mellettük lévő szöveg betűje már egyszerűbb formájú. Szemöldökeit összehúzza, úgy koncentrál hogy szótagról szótagra bogarássza a szavakat, majd amikor végez az első néhánnyal, arca felderül. Már épp szóra nyitná száját, amikor megtörténik a baj.
Csupán szeme sarkából látja azt az apró, ezüstös villanást, ahogy a semmiből előbukkanó siheder megpróbálkozik a zsebmetszéssel. Egy pillanatra ledermed, és arra gondol, hogy ezt nem hiszi el. Mekkora az esély rá, hogy tényleg pont őt, pontosabban valakit, aki az ő társaságában van, próbálnak meg most kirabolni? Még szinte reagálni sincs ideje, az apró termetű fickó már füttyögve próbál is elinallni. De most nem ezzel foglalkozik, Mai-t nézi, pontosabban azt az apró sebet a lábán. Otthagyja a könyvet ahol azt épp böngészte, mellé csapja a garabolyt is. Még egy utolsó pillantással megpróbálja felmérni a sebesülés mértékét, de így, kutyafuttában az nem tűnik súlyosnak.*
- Maradj, *-szólal meg szavait Mai-nak intézve, szinte hadarva, és az árus felé int-* kérj segítséget!
*Többet nem is mond. Visszafordul a tömeg felé, összehúzott szemmel vizslat pár szívdobbanás erejéig, majd megiramodik maga is, mikor kiszúrja a menekülő figurát és a kutyáját. Egy tűnő pillanatig megint eszébe jut a pletyka a kolbászlopó kutyáról, de most elhessegeti ezt, és inkább csak fut. Nem kifejezetten érzi úgy, hogy a múlt éjszaka után felérne önönmagával, de amit tud, megtesz. Léptei jóval hosszabbak annál a kis suhancénál, és noha az emberek és másfajúak között ilyen sebességgel vágtatni nyaktörő mutatvány, sikerül valamennyit lefaragni a távból. Ó.. bárcsak utolérhetné..! Úgy alá fog akkor rúgni, hogy ez a siheder legény azt is megkeserüli, hogy reggel kimászott a bolhás szalmazsákjából..!*
//Vásárlánya//
*Látja, ahogy a kérdése kizökkenti Mai-t abból a buborékból, amiben eddig volt. A fóliáns lapjáról felnéző szemek, úgy érzi, egy pillanatig jóformán meg sem ismerik. Egy pillanatra elszégyelli magát ettől, hiszen nem volt szándéka ilyen durván kiragadni a nőt a gondolatai közül; de az érzés amilyen gyorsan jött, már tovább is állt. Mai válla fölött pislog a kezében tartott könyvre, aminek épp nyitott lapján számára ismeretlen táblázat-forma írást lát, és pár olyan jelet, amihez hasonlót nem látott még.*
- Már hogy az alkímiához? *-kérdez vissza, ugyancsak őszintén, talán kicsit meglepetten-* Nem, nem értek hozzá. Apám mellett megtanultam, hogy hogyan lehet szinte mindenből cefrét főzni, de ezt nem nevezném alkímiának. Na meg.. hmh.. nem is hiszem, hogy szeretnéd te azt, hogy majd ilyeneket tanuljanak.
*Elmosolyodik, szinte bocsánatkérőn vonja meg a vállát. Míg beszél, figyeli ahogy Mai tovább böngészi a köteteket. A felé nyújtott darabra pislant, teljes testtel oda kell fordulnia a garaboly miatt, hogy el tudja venni, így szem elől téveszti a tömeget. Jobbjával átveszi a könyvet, és a borítóján lévő feliratra mered. Túl cirádásak neki a betűk, nem is igen boldogul velük. Lerakja a könyvet az árus pultjára, és csak úgy, fél kézzel belelapoz. Megörül a képeknek, a mellettük lévő szöveg betűje már egyszerűbb formájú. Szemöldökeit összehúzza, úgy koncentrál hogy szótagról szótagra bogarássza a szavakat, majd amikor végez az első néhánnyal, arca felderül. Már épp szóra nyitná száját, amikor megtörténik a baj.
Csupán szeme sarkából látja azt az apró, ezüstös villanást, ahogy a semmiből előbukkanó siheder megpróbálkozik a zsebmetszéssel. Egy pillanatra ledermed, és arra gondol, hogy ezt nem hiszi el. Mekkora az esély rá, hogy tényleg pont őt, pontosabban valakit, aki az ő társaságában van, próbálnak meg most kirabolni? Még szinte reagálni sincs ideje, az apró termetű fickó már füttyögve próbál is elinallni. De most nem ezzel foglalkozik, Mai-t nézi, pontosabban azt az apró sebet a lábán. Otthagyja a könyvet ahol azt épp böngészte, mellé csapja a garabolyt is. Még egy utolsó pillantással megpróbálja felmérni a sebesülés mértékét, de így, kutyafuttában az nem tűnik súlyosnak.*
- Maradj, *-szólal meg szavait Mai-nak intézve, szinte hadarva, és az árus felé int-* kérj segítséget!
*Többet nem is mond. Visszafordul a tömeg felé, összehúzott szemmel vizslat pár szívdobbanás erejéig, majd megiramodik maga is, mikor kiszúrja a menekülő figurát és a kutyáját. Egy tűnő pillanatig megint eszébe jut a pletyka a kolbászlopó kutyáról, de most elhessegeti ezt, és inkább csak fut. Nem kifejezetten érzi úgy, hogy a múlt éjszaka után felérne önönmagával, de amit tud, megtesz. Léptei jóval hosszabbak annál a kis suhancénál, és noha az emberek és másfajúak között ilyen sebességgel vágtatni nyaktörő mutatvány, sikerül valamennyit lefaragni a távból. Ó.. bárcsak utolérhetné..! Úgy alá fog akkor rúgni, hogy ez a siheder legény azt is megkeserüli, hogy reggel kimászott a bolhás szalmazsákjából..!*
10193. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 18:25:55
Üzenet elküldve: 2024-08-29 18:25:55
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Valahol mélyen tudja, hogy tetteire nincs mentség, sem elfogadható magyarázat. Ugyan olyan emberből van, mint bárki más. Hús, vér, csontok, amik az idő végeztével férgek martaléka lesz, majd csupán már csak emlék marad. Ha lesz ki egyáltalán emlékezzen rá. Amikor az idő lejár ugyan olyan mezítelenül áll majd egy felsőbb hatalom színe elé, mint mindenki más. Ott pedig ugyan úgy lesz vizsgálva élete, hogy eldöntsék hol a helye a túlvilágon. Hogy akkor még éltében miért tett ekkora különbséget maga és mások között? Egyszerűen mert megtehette. Mert nem volt, aki együttérzést neveljen belé. Amikor pedig akadt volna jelentkező, akkor már késő volt.
Talán éppen ezért van most ott ahol. Talán ez nem is az élettől kapott pofon, hanem egy lecke, amit meg kéne értenie és tanulnia. De mégis akkor miért érzi puszta büntetésnek, bosszúnak? Miért bánik ily kegyetlenül vele a sors? De legfőképpen, a talánok és a miértek rengetegében mi az a visszatartó erő, ami miatt nem tud az egészből egy fikarcnyit sem tanulni? Minden egyes reggelen, amikor a tükörbe néz torz önmagát látja. Keserűséget, bánatot, haragot és mélyből gyökeredző önsajnáltatást. A nyúzott, ám még így is bájos arc, az erővel vöröslő fürtök, a szép ruha mögött nincsen semmi, csak egy posványos mocsár, ami csak arra jó, hogy egy világ szégyenfoltja legyen. Ezen gondolatai pedig lassan, de biztosan kezdik az őrületbe kergetni.
A múltjából visszatérő szörnyeteg pedig elérkezett a félvér képében, hogy zaklatott lelkét tovább kínozza, amíg tényleg nem marad más belőle csupán egy marék törmelék, amit soha többé nem lehet újra összerakni.
Magabiztossága a látszat ellenére fakul, gyenge, elesett. Egy önállóságra képtelen fruska, aki mégis kapaszkodik abba, hogy nincs szüksége senkire.
De most megriadt. A piac közepén, a forgó világ mélyén fél. Retteg attól, hogy kimutatja az elesettséget. Hogy látni fogják rajta, egyedül nem bírja. Próbálná arra fogni, hogy az idő szélsőségessége kínozza meg ennyire, de inkább talán már szíve szakad meg. Ha egyáltalán van neki olyan.
Támasz nélkül bukdácsol a saras göröngyökön. Hiába dörzsöli szemeit, a helyzet mit sem változik. Gyomrában érzi a feszítést, hányingere van. Össze fog esni a tér közepén, ahol mindenki láthatja hová jutott. A legaljára.
Amikor pedig a pánik lassan tetőzik egy biztos fogást érez a könyökén. A meglepettség tűszúrás a talpában, de sajnos nem enyhít rosszullétén. Szaporán nyeldekli a levegőt, karját elrántja, de nem húzódik el. Szembefordul kínzásának kézzelfogható tárgyával, majd annak karjaira fog, markol, hogy eltelítse a biztonság érzete. Épp olyasvalakitől, akitől egy pillanatra sem remélte azt.*
- Kísérj haza!
*Rekedtes hangjával ez újabb parancsnak hathat, ám avatottabb fül kiérezheti belőle a szavak mögött bujkáló pánikot és kétségbeesést.*
*Valahol mélyen tudja, hogy tetteire nincs mentség, sem elfogadható magyarázat. Ugyan olyan emberből van, mint bárki más. Hús, vér, csontok, amik az idő végeztével férgek martaléka lesz, majd csupán már csak emlék marad. Ha lesz ki egyáltalán emlékezzen rá. Amikor az idő lejár ugyan olyan mezítelenül áll majd egy felsőbb hatalom színe elé, mint mindenki más. Ott pedig ugyan úgy lesz vizsgálva élete, hogy eldöntsék hol a helye a túlvilágon. Hogy akkor még éltében miért tett ekkora különbséget maga és mások között? Egyszerűen mert megtehette. Mert nem volt, aki együttérzést neveljen belé. Amikor pedig akadt volna jelentkező, akkor már késő volt.
Talán éppen ezért van most ott ahol. Talán ez nem is az élettől kapott pofon, hanem egy lecke, amit meg kéne értenie és tanulnia. De mégis akkor miért érzi puszta büntetésnek, bosszúnak? Miért bánik ily kegyetlenül vele a sors? De legfőképpen, a talánok és a miértek rengetegében mi az a visszatartó erő, ami miatt nem tud az egészből egy fikarcnyit sem tanulni? Minden egyes reggelen, amikor a tükörbe néz torz önmagát látja. Keserűséget, bánatot, haragot és mélyből gyökeredző önsajnáltatást. A nyúzott, ám még így is bájos arc, az erővel vöröslő fürtök, a szép ruha mögött nincsen semmi, csak egy posványos mocsár, ami csak arra jó, hogy egy világ szégyenfoltja legyen. Ezen gondolatai pedig lassan, de biztosan kezdik az őrületbe kergetni.
A múltjából visszatérő szörnyeteg pedig elérkezett a félvér képében, hogy zaklatott lelkét tovább kínozza, amíg tényleg nem marad más belőle csupán egy marék törmelék, amit soha többé nem lehet újra összerakni.
Magabiztossága a látszat ellenére fakul, gyenge, elesett. Egy önállóságra képtelen fruska, aki mégis kapaszkodik abba, hogy nincs szüksége senkire.
De most megriadt. A piac közepén, a forgó világ mélyén fél. Retteg attól, hogy kimutatja az elesettséget. Hogy látni fogják rajta, egyedül nem bírja. Próbálná arra fogni, hogy az idő szélsőségessége kínozza meg ennyire, de inkább talán már szíve szakad meg. Ha egyáltalán van neki olyan.
Támasz nélkül bukdácsol a saras göröngyökön. Hiába dörzsöli szemeit, a helyzet mit sem változik. Gyomrában érzi a feszítést, hányingere van. Össze fog esni a tér közepén, ahol mindenki láthatja hová jutott. A legaljára.
Amikor pedig a pánik lassan tetőzik egy biztos fogást érez a könyökén. A meglepettség tűszúrás a talpában, de sajnos nem enyhít rosszullétén. Szaporán nyeldekli a levegőt, karját elrántja, de nem húzódik el. Szembefordul kínzásának kézzelfogható tárgyával, majd annak karjaira fog, markol, hogy eltelítse a biztonság érzete. Épp olyasvalakitől, akitől egy pillanatra sem remélte azt.*
- Kísérj haza!
*Rekedtes hangjával ez újabb parancsnak hathat, ám avatottabb fül kiérezheti belőle a szavak mögött bujkáló pánikot és kétségbeesést.*
10192. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 17:58:11
Üzenet elküldve: 2024-08-29 17:58:11
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 121
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 121
OOC üzenetek: 4
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Akár egy macska, úgy lapul a bódék és ládák közt osonva. Sálját, felhúzza arcocskája elé, úgy ahogy a többi utcagyerektől leste el mikor azok vették el azt amire szükségük van. Még nem is sejtheti Mai, hogy mennyi közös van bennük. Hiszen ha Ő is a piactéren van, bizony megszerzi azt amire szüksége van. És az bizony most annak táskájában rejlik. Végigméri a párost, mind a kettő eléggé el van foglalva. Egyik a könyvet bújja, a másik pedig a kereskedőknek biccentget. Deres pedig továbbra is lomhán lépdel a tömeg lábai között. Azonban ahogy látja Cilia megáll, és felkészül, ő maga szépen leül az út közepére, és figyel. Gazdája tekintetéből kideríti kik is a célpontok. Mintha a kutya sóhajtana, túl öreg ő már ehhez. Így hát felkészítve magát a futásra, csupán a jelre vár.
Cilia pedig találva egy kellemes pontot ahonnan kitörhet mint nyúl a bokorból. Két bódé közti rés, ami épp elég neki arra, hogy kifusson közte. A két kövér kereskedő mit sem sejtve arról, hogy titokban egy lánykát bújtatnak pultjuk mögött. A tökéletes pillanatra vár, a nő kétlábú egy standhoz közelít, Ciliát most ez épp nem érdekli, az inkább, hogy mikor fordít hátat neki a nő. Pompás, még a könyvet oda tartja a másikak is, hogy annak a figyelmét is elterelje. Kihúzza kis tőrét, nagy levegőt vesz, és neki iramodik. Irgalmatlan léptekkel teszi meg azt a rövidke kis távot ami köztük van, majd mikor mögéjük ér egy jól irányzott csapás a csattokra. És... Nos... Talán a túlzott rákészülés, vagy talán az izgatottság, de a késcsapás csak az egyik pántot vágja el, míg a tőr tovább szaladva hasít bele a nő ruhájába, sőt egy aprócska vágást is ejtve annak bőrén. Cilia pont nem így tervezte. Már nyúlna is a táska után ami zuhanna le, de mivel csak az egyik pántot találta el, az lassabban esik a kelleténél, így alatta nyúl el csupán, anélkül hogy elkapta volna. Szemei ijedten, a meglepetéstől nagyra tágulnak és ha a nő felsikkant a fájdalomtól az csak olaj a tűzre. Innen menekülni kell. És szíve mélyén tudja. Túl lőtt a célon. Egy hangosat füttyent kutyájának. Tőrét gyorsan visszadugja tárolóhüvelyébe, és igyekszik eltűnni a másik kettő elől, ahogyan csak tud. Deres persze, a füttyszó hallatán, csaholva sietve követi gazdáját, talán még Alavert is meglökve, ha amaz utána eredne hirtelen. Egy pici időt nyerve a kis tolvaj párosnak, hogy sikeresen elmeneküljenek. A járókelők zöme még csak most kezdte el fogni mi történt, a fegyvert láttán néhány arra járókelő hölgyemény talán Maiel együtt sikkant fel. Ismét szép zűrzavart okozott. Pánikolva szalad el négylábú társával a piactéren, abban reménykedve ezt is megússza valahogy.*
//Vásárlánya//
*Akár egy macska, úgy lapul a bódék és ládák közt osonva. Sálját, felhúzza arcocskája elé, úgy ahogy a többi utcagyerektől leste el mikor azok vették el azt amire szükségük van. Még nem is sejtheti Mai, hogy mennyi közös van bennük. Hiszen ha Ő is a piactéren van, bizony megszerzi azt amire szüksége van. És az bizony most annak táskájában rejlik. Végigméri a párost, mind a kettő eléggé el van foglalva. Egyik a könyvet bújja, a másik pedig a kereskedőknek biccentget. Deres pedig továbbra is lomhán lépdel a tömeg lábai között. Azonban ahogy látja Cilia megáll, és felkészül, ő maga szépen leül az út közepére, és figyel. Gazdája tekintetéből kideríti kik is a célpontok. Mintha a kutya sóhajtana, túl öreg ő már ehhez. Így hát felkészítve magát a futásra, csupán a jelre vár.
Cilia pedig találva egy kellemes pontot ahonnan kitörhet mint nyúl a bokorból. Két bódé közti rés, ami épp elég neki arra, hogy kifusson közte. A két kövér kereskedő mit sem sejtve arról, hogy titokban egy lánykát bújtatnak pultjuk mögött. A tökéletes pillanatra vár, a nő kétlábú egy standhoz közelít, Ciliát most ez épp nem érdekli, az inkább, hogy mikor fordít hátat neki a nő. Pompás, még a könyvet oda tartja a másikak is, hogy annak a figyelmét is elterelje. Kihúzza kis tőrét, nagy levegőt vesz, és neki iramodik. Irgalmatlan léptekkel teszi meg azt a rövidke kis távot ami köztük van, majd mikor mögéjük ér egy jól irányzott csapás a csattokra. És... Nos... Talán a túlzott rákészülés, vagy talán az izgatottság, de a késcsapás csak az egyik pántot vágja el, míg a tőr tovább szaladva hasít bele a nő ruhájába, sőt egy aprócska vágást is ejtve annak bőrén. Cilia pont nem így tervezte. Már nyúlna is a táska után ami zuhanna le, de mivel csak az egyik pántot találta el, az lassabban esik a kelleténél, így alatta nyúl el csupán, anélkül hogy elkapta volna. Szemei ijedten, a meglepetéstől nagyra tágulnak és ha a nő felsikkant a fájdalomtól az csak olaj a tűzre. Innen menekülni kell. És szíve mélyén tudja. Túl lőtt a célon. Egy hangosat füttyent kutyájának. Tőrét gyorsan visszadugja tárolóhüvelyébe, és igyekszik eltűnni a másik kettő elől, ahogyan csak tud. Deres persze, a füttyszó hallatán, csaholva sietve követi gazdáját, talán még Alavert is meglökve, ha amaz utána eredne hirtelen. Egy pici időt nyerve a kis tolvaj párosnak, hogy sikeresen elmeneküljenek. A járókelők zöme még csak most kezdte el fogni mi történt, a fegyvert láttán néhány arra járókelő hölgyemény talán Maiel együtt sikkant fel. Ismét szép zűrzavart okozott. Pánikolva szalad el négylábú társával a piactéren, abban reménykedve ezt is megússza valahogy.*
10191. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 17:14:24
Üzenet elküldve: 2024-08-29 17:14:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 540
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 540
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Ha bárki ismeri egy egészen szemernyit is, az tudja, ha ide téved, akkor egy másik Mai is a felszínre tud törni. Nem számít más, csak az, hogy játszadozzon, hogy elérjen valamit, hogy megszerezze, amit akar. Amit kigondolt. És azt mindig, mindenkinél jobban tudja, hogy kinek mi kell. Ha az egy csillogó köves gyűrű, akkor az, ha más tetszik meg neki, akkor pedig amaz. Még ha a gyerekekről van szó is a legjobbat akarja. Nem az ár számít, hanem a minőség, a hasznosság. És az ő kezeiben egy igen hasznos könyv van, amit lapozgat pillanatnyi csendre intve elméjét, hogy ráébredhessen, viszi-e magával, avagy nem. Bár tud ő sokat, sosem lehet elég, s ha bővítheti az ismereteit, az azt jelenti, hogy többet tud majd belőle adni. Önmagának pedig megmutatni, hogy mennyi minden lakozik ott benne. Minden önzetlenség mögött lakozik egy önző démon, aki egyszerűen csak jó akar lenni. A legjobb. S kivetítheti ezt úgy is, mintha gondoskodna, s nem is áll távol ettől, de ami a magja mindennek, az ez. Ezt nem ismerheti meg senki, ezt fedi el a világon a legjobban.
A férfi szava vonja el figyelmét a betűk sokaságáról, rá is vetülnek a jégkékek, hirtelen azt is elfelejtette, hogy ott van Alaver, de ez nem a másik jelentéktelenségét hivatott mutatni, hanem pontosan azt, amilyen itt a félvér. Semmi nem számít, csak az, amit meg akar kaparintani és az, amire majd jó lesz.*
- Alkímia. Érdekes, de ehhez más tanár kellene, nem gondolod? Én sosem merültem el benne. Biztos van, aki szívesen oktatná az idősebbeket, majd ha megérkeznek. Te értesz hozzá?
*A kérdés őszinte, de inkább azt szeretné kideríteni, hogy mire lehet még használni a másikat. A kertben talán jó, vagyis majd kiderül... védelemnek, bár nem tudja, hogy épp védi szintén alkalmas, legalábbis egy piacon, de csak van ott még valami, ami jó lehet a rezidenciának.
Csak ácsorog a standnál, kissé megosztva végre figyelmét, de keze kutat egy újabb gyöngyszem után. Növények. Azt, mintha ismerné a másik. El is veszi, felé nyújtva. Vajon olvasni mennyire tud? Minden fontos. Mindenből következtet. *
//Vásárlánya//
*Ha bárki ismeri egy egészen szemernyit is, az tudja, ha ide téved, akkor egy másik Mai is a felszínre tud törni. Nem számít más, csak az, hogy játszadozzon, hogy elérjen valamit, hogy megszerezze, amit akar. Amit kigondolt. És azt mindig, mindenkinél jobban tudja, hogy kinek mi kell. Ha az egy csillogó köves gyűrű, akkor az, ha más tetszik meg neki, akkor pedig amaz. Még ha a gyerekekről van szó is a legjobbat akarja. Nem az ár számít, hanem a minőség, a hasznosság. És az ő kezeiben egy igen hasznos könyv van, amit lapozgat pillanatnyi csendre intve elméjét, hogy ráébredhessen, viszi-e magával, avagy nem. Bár tud ő sokat, sosem lehet elég, s ha bővítheti az ismereteit, az azt jelenti, hogy többet tud majd belőle adni. Önmagának pedig megmutatni, hogy mennyi minden lakozik ott benne. Minden önzetlenség mögött lakozik egy önző démon, aki egyszerűen csak jó akar lenni. A legjobb. S kivetítheti ezt úgy is, mintha gondoskodna, s nem is áll távol ettől, de ami a magja mindennek, az ez. Ezt nem ismerheti meg senki, ezt fedi el a világon a legjobban.
A férfi szava vonja el figyelmét a betűk sokaságáról, rá is vetülnek a jégkékek, hirtelen azt is elfelejtette, hogy ott van Alaver, de ez nem a másik jelentéktelenségét hivatott mutatni, hanem pontosan azt, amilyen itt a félvér. Semmi nem számít, csak az, amit meg akar kaparintani és az, amire majd jó lesz.*
- Alkímia. Érdekes, de ehhez más tanár kellene, nem gondolod? Én sosem merültem el benne. Biztos van, aki szívesen oktatná az idősebbeket, majd ha megérkeznek. Te értesz hozzá?
*A kérdés őszinte, de inkább azt szeretné kideríteni, hogy mire lehet még használni a másikat. A kertben talán jó, vagyis majd kiderül... védelemnek, bár nem tudja, hogy épp védi szintén alkalmas, legalábbis egy piacon, de csak van ott még valami, ami jó lehet a rezidenciának.
Csak ácsorog a standnál, kissé megosztva végre figyelmét, de keze kutat egy újabb gyöngyszem után. Növények. Azt, mintha ismerné a másik. El is veszi, felé nyújtva. Vajon olvasni mennyire tud? Minden fontos. Mindenből következtet. *
10190. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 16:48:42
Üzenet elküldve: 2024-08-29 16:48:42
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 126
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 126
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje//
- Akár, ezt nem tagadom.* Még mindig kétli, hogy őrült tudósok szórakoznának az állatokkal, de felesleges vitatkozni ilyen bagatell dolgon. Végül is megállapodnak, ha már segített neki a férfi a mosómedvével. Arany helyett tanáccsal fogja ellátni, de ehhez többet kell tudnia. Menet közben a piacra van idő beszélgetni. A hallottakat meg kell még emésztenie, mert hát őszintén nem sok új okossággal lett gazdagabb. Közben a kis mosómedve is elkezd mocorogni, ezért újfent az otthon tanult módszerre próbálja megnyugtatni, hogy ne legyen vele szemben agresszív.*
- Értem, így nem egyszerű, a dolog. Na persze ki nem arra vágyik, hogy könnyű legyen az élete. Nekem mondjuk látszólag nincs nehéz dolgom, de a bevételem a közönségemtől függ. Sokszor alig kapok valamit.* Vázolja fel saját szakmáját dióhéjban.*
- Persze, hogy megtartom. Régóta éreztem, hogy szükségem lenne egy hű társra, ha ezt a kis állatott sikerül megszelídítenem, akkor jó barát válik majd belőle.* Magyarázza meg a döntése okát, miközben lassan a piac köveit koptatják. A mosómedve idegesnek tűnik a tömeg miatt, de tartja a kis tündér, plusz a nyugtatásának is működnie kéne.*
- Jól van kis haver, nem lesz semmi baj.* Próbálja csitítani.*
- Három nagyon jó tanácsom van neked. Halld hát az elsőt!* Áll meg a sétában és fordul a férfi felé, hogy jól hallhassa, amit most mondani fog.*
- Törekedj az egyensúlyra és harmóniára, különben környezeted túlnő rajtad, és elvétetik mindaz, amit felépítettél. Ez Teysusnak az ösztönösség és függetlenség istenének egyik tanítása. Talán ismered is a tanait.*Újfent elindul, miközben tovább beszél.*
- Én követem ezeket a tanokat és még soha nem hagytak cserben, de a legtöbb kereskedő is Teysusban hisz. De, hogy könnyebben megértsd mondok egy példát is neked. Úgy látom szépen kidolgozott izmaid vannak. Mi köze ennek az egyensúlyhoz? Ha sokat dolgoztatod az izmaid, akkor károsan hat rájuk, ha meg nem eléggé, akkor semmit nem ér, amit csináltál. Egyensúly és ez csak egy nagyon lebutított példa.* Alesian közben valamit keresne, amivel megtudja kötni ezt a jószágot, mert egy egész napon keresztül nem bírná cipelni. Viszont sokat se szeretne mászkálni vele itt, szóval az első adandó alkalommal lecsap a kínálkozó lehetőségre. Egy övet pillant meg az egyik kereskedőnél, és rövid tárgyalás után sikerül egy gyermekekre szabottat kerestetnie az eladóval. Ehhez még egy kis kötelet kér és már meg is van a rögtönzött nyakörv plusz póráznak való is. Fizetés után elköszön és tovább indul.*
- Még egy halat akarok neki szerezni és részemről ennyi.* Egy halas kofánál majd megáll és 24 arany
megfizetése után egy friss, nyers halacskával lesz gazdagabb. Ezt követően a piac széléhez indulna, hogy ott nyugodtan tudjon a kicsikéjével is foglalkozni.*
- Akár, ezt nem tagadom.* Még mindig kétli, hogy őrült tudósok szórakoznának az állatokkal, de felesleges vitatkozni ilyen bagatell dolgon. Végül is megállapodnak, ha már segített neki a férfi a mosómedvével. Arany helyett tanáccsal fogja ellátni, de ehhez többet kell tudnia. Menet közben a piacra van idő beszélgetni. A hallottakat meg kell még emésztenie, mert hát őszintén nem sok új okossággal lett gazdagabb. Közben a kis mosómedve is elkezd mocorogni, ezért újfent az otthon tanult módszerre próbálja megnyugtatni, hogy ne legyen vele szemben agresszív.*
- Értem, így nem egyszerű, a dolog. Na persze ki nem arra vágyik, hogy könnyű legyen az élete. Nekem mondjuk látszólag nincs nehéz dolgom, de a bevételem a közönségemtől függ. Sokszor alig kapok valamit.* Vázolja fel saját szakmáját dióhéjban.*
- Persze, hogy megtartom. Régóta éreztem, hogy szükségem lenne egy hű társra, ha ezt a kis állatott sikerül megszelídítenem, akkor jó barát válik majd belőle.* Magyarázza meg a döntése okát, miközben lassan a piac köveit koptatják. A mosómedve idegesnek tűnik a tömeg miatt, de tartja a kis tündér, plusz a nyugtatásának is működnie kéne.*
- Jól van kis haver, nem lesz semmi baj.* Próbálja csitítani.*
- Három nagyon jó tanácsom van neked. Halld hát az elsőt!* Áll meg a sétában és fordul a férfi felé, hogy jól hallhassa, amit most mondani fog.*
- Törekedj az egyensúlyra és harmóniára, különben környezeted túlnő rajtad, és elvétetik mindaz, amit felépítettél. Ez Teysusnak az ösztönösség és függetlenség istenének egyik tanítása. Talán ismered is a tanait.*Újfent elindul, miközben tovább beszél.*
- Én követem ezeket a tanokat és még soha nem hagytak cserben, de a legtöbb kereskedő is Teysusban hisz. De, hogy könnyebben megértsd mondok egy példát is neked. Úgy látom szépen kidolgozott izmaid vannak. Mi köze ennek az egyensúlyhoz? Ha sokat dolgoztatod az izmaid, akkor károsan hat rájuk, ha meg nem eléggé, akkor semmit nem ér, amit csináltál. Egyensúly és ez csak egy nagyon lebutított példa.* Alesian közben valamit keresne, amivel megtudja kötni ezt a jószágot, mert egy egész napon keresztül nem bírná cipelni. Viszont sokat se szeretne mászkálni vele itt, szóval az első adandó alkalommal lecsap a kínálkozó lehetőségre. Egy övet pillant meg az egyik kereskedőnél, és rövid tárgyalás után sikerül egy gyermekekre szabottat kerestetnie az eladóval. Ehhez még egy kis kötelet kér és már meg is van a rögtönzött nyakörv plusz póráznak való is. Fizetés után elköszön és tovább indul.*
- Még egy halat akarok neki szerezni és részemről ennyi.* Egy halas kofánál majd megáll és 24 arany
megfizetése után egy friss, nyers halacskával lesz gazdagabb. Ezt követően a piac széléhez indulna, hogy ott nyugodtan tudjon a kicsikéjével is foglalkozni.*
10189. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 08:54:12
Üzenet elküldve: 2024-08-29 08:54:12
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Mintha az mentség lenne bármire, hogy valaki anya nélkül nő fel. Mintha ez csak egy pajzs lenne, vagy inkább esernyő, ami mögé-alá bebújva el lehet rejtőzni a Világ elől, remélve, hogy mindenki majd a sajnálat langymelegségével veszi körbe. Ő például ugyancsak nem emlékszik az anyjára. Igaz, az apjára sem. Csak a dologház dohos falaira emlékszik, a pár naponta kapott penészes, kavicsos kenyérre, és arra az íztelen, vízzel felfőzött kására, amit általában reggel kaptak. És délben, és este. Mégsem lobogtatta ezeket a dolgokat akkor, mikor tizenpár évesen a dologházból kora okán utcára küldték. Senkit sem érdekelt volna. Csak egy volt a folyton éhes, nincstelen, szakadt- és kinőtt ruhájú utcagyerekek közül.
Talán tényleg csak a véletlenen múlt, hogy átjutott a rostán, és alkalmazásba fogadták abban a szép házban. Azt eleinte igen nagy csodaként élte meg. Napjában kétszer kapott enni, általában mást; olykor még zöldséget vagy gyümölcsöt is. A szolgaszálláson saját ágya volt, amit nem bolhákkal kellett megosztania. Egyszerű, durva szövésű, de tiszta ruhákat kapott. Mindezért cserébe az volt a dolga, hogy férfiinasként a ház urának lányát kellett szolgálnia. A férfiinas dolga tulajdonképpen minden más volt, amit a női szolgálók nem végeztek vagy végezhettek el. Ő volt elugrasztva, ha a városból kellett valami, az ő feladata volt a nehezebb dolgok cipelése ha erre volt szükség, és olykor, amikor ideje volt, ő mozgatta át a bútorokat is a szobákban ha azok festve voltak, vagy csak megunták addigi helyüket. Egy férfiinas élete, tulajdonképpen, nem is lenne annyira rossz. Néha több benne a unatkozással töltött idő, mint amit tényleg dolgozni kell. Máshol, másnál, talán. De nem így volt ez abban a szép házban. Ott nem volt más annak a régi, vöröshajú lánynak, mint egy lábtörlő, amibe a csizmasarkát tisztogatta, vagy egy játékszer, amit következmények nélkül tudott a legváltozatosabb módon gyötörni. Nem is csoda, hogy pár évvel később, mikor már kamaszodott, és férfiúi öntudata is pislákolni kezdett valahol mélyen a fejébe, maga is úgy döntött, hogy nem marad tovább abban a házban, amikor a többi szolgáló is távozott. Annyit nem ért meg az étel, az ágy és a ruha. Ezek biztosítása amúgy is bizonytalanná vált akkorra.
Nem mozdul, amikor a lány lehajol és felemeli a hagymát, és akkor sem, mikor az felé dobja. Ha csak ennyire képes?! Dobálózás. Szavakkal, hagymával és almával. A puha, védett kis fészekben bár testileg felnőtt az a lány, odabent továbbra is csak egy kislány maradt. Egy olyan kislány, aki topogva, dobálózva és majdnem sírva könyörög azért, ami a legfontosabb lenne neki: mások figyelméért. A hagyma a felkarjának vágódik, de ő utána se néz. Csak áll, továbbra is maga előtt összefont karokkal, azt a maszatos arcot nézve. És az esőtől csapzott vörös tincseket. Az elfehéredő szájat. Igen.. nem is kell bemutatkoznia neki, ő akkor is pontosan tudja, hogy ki ez a lány. Ugyanaz, aki régen is volt. Ha a világ változik, és benne olyan sok más dolog is, van, ami képtelen erre.
Összeszorítja fogait a pökhendi szavakra, de nem válaszol rá. Felesleges. Nevezheti ez a lány őt inasfiúnak, nevezheti fattyúnak, de a lényegen ez nem változtat. És a lényeg: hogy most ő sem különb nála. És ezt a lány is érzi, ő is tudja. És ez, ez a gondolat, ez a felismerés ocsmány módon okoz neki örömöt, úgy, ahogy egy normális világban nem lenne szabad, csak ebben az elcs..
Akkor sem mozdul meg, amikor a lány ellép mellette, és elhaladtában nekiveri a kosarat. Nem fáj túlzottan. De tudja, hogy nem is az volt a lány célja, hogy fizikailag bántsa vele. Akkor nem ilyen egyenes háttal, és felhúzott orral csinálta volna. Ez most megint olyan dolog volt, amit régen csinált: „itt sem vagy”, üzente neki ezzel a mozdulattal, „nem is látlak, és nem is számítasz”. Semmi sem változott.
Csak a fejét fordítja a vöröshajú után, látni akarja, ahogy az a sárban meg-megcsúszó röhejes csizmájával elmegy innen, látni azt a sétát, ami egyúttal lezárás is lesz, hiszen azokkal a bizonytalan léptekkel tulajdonképpen az életéből sétál ki.
Akkor mozdul meg, amikor a kosár leesik a földre, és látja a megtántorodó mozdulatot. Olyan mozdulattal engedi le a karjait, fordul sarkon, és lép előre hogy letudja a köztük lévő távolságot, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Jobbjának ujjaival határozottan és keményen ragadja meg a lány könyökét, hogy az megállhasson a lábán, ne zuhanjon bele ismét a sárba. Nem jelent semmit ez a mozdulat. Ugyanígy nyúlna egy részeges, egy terhes nő, vagy akár egy Városőr könyöke alá is, ha az billenne meg. Ösztönös, természetes, sima mozdulattal, ami nem ad és ígér többet annál, mint ami: egyetlen pillanatnyi stabilitás és támasz a szakadó esőben, a piactér sarán.*
*Mintha az mentség lenne bármire, hogy valaki anya nélkül nő fel. Mintha ez csak egy pajzs lenne, vagy inkább esernyő, ami mögé-alá bebújva el lehet rejtőzni a Világ elől, remélve, hogy mindenki majd a sajnálat langymelegségével veszi körbe. Ő például ugyancsak nem emlékszik az anyjára. Igaz, az apjára sem. Csak a dologház dohos falaira emlékszik, a pár naponta kapott penészes, kavicsos kenyérre, és arra az íztelen, vízzel felfőzött kására, amit általában reggel kaptak. És délben, és este. Mégsem lobogtatta ezeket a dolgokat akkor, mikor tizenpár évesen a dologházból kora okán utcára küldték. Senkit sem érdekelt volna. Csak egy volt a folyton éhes, nincstelen, szakadt- és kinőtt ruhájú utcagyerekek közül.
Talán tényleg csak a véletlenen múlt, hogy átjutott a rostán, és alkalmazásba fogadták abban a szép házban. Azt eleinte igen nagy csodaként élte meg. Napjában kétszer kapott enni, általában mást; olykor még zöldséget vagy gyümölcsöt is. A szolgaszálláson saját ágya volt, amit nem bolhákkal kellett megosztania. Egyszerű, durva szövésű, de tiszta ruhákat kapott. Mindezért cserébe az volt a dolga, hogy férfiinasként a ház urának lányát kellett szolgálnia. A férfiinas dolga tulajdonképpen minden más volt, amit a női szolgálók nem végeztek vagy végezhettek el. Ő volt elugrasztva, ha a városból kellett valami, az ő feladata volt a nehezebb dolgok cipelése ha erre volt szükség, és olykor, amikor ideje volt, ő mozgatta át a bútorokat is a szobákban ha azok festve voltak, vagy csak megunták addigi helyüket. Egy férfiinas élete, tulajdonképpen, nem is lenne annyira rossz. Néha több benne a unatkozással töltött idő, mint amit tényleg dolgozni kell. Máshol, másnál, talán. De nem így volt ez abban a szép házban. Ott nem volt más annak a régi, vöröshajú lánynak, mint egy lábtörlő, amibe a csizmasarkát tisztogatta, vagy egy játékszer, amit következmények nélkül tudott a legváltozatosabb módon gyötörni. Nem is csoda, hogy pár évvel később, mikor már kamaszodott, és férfiúi öntudata is pislákolni kezdett valahol mélyen a fejébe, maga is úgy döntött, hogy nem marad tovább abban a házban, amikor a többi szolgáló is távozott. Annyit nem ért meg az étel, az ágy és a ruha. Ezek biztosítása amúgy is bizonytalanná vált akkorra.
Nem mozdul, amikor a lány lehajol és felemeli a hagymát, és akkor sem, mikor az felé dobja. Ha csak ennyire képes?! Dobálózás. Szavakkal, hagymával és almával. A puha, védett kis fészekben bár testileg felnőtt az a lány, odabent továbbra is csak egy kislány maradt. Egy olyan kislány, aki topogva, dobálózva és majdnem sírva könyörög azért, ami a legfontosabb lenne neki: mások figyelméért. A hagyma a felkarjának vágódik, de ő utána se néz. Csak áll, továbbra is maga előtt összefont karokkal, azt a maszatos arcot nézve. És az esőtől csapzott vörös tincseket. Az elfehéredő szájat. Igen.. nem is kell bemutatkoznia neki, ő akkor is pontosan tudja, hogy ki ez a lány. Ugyanaz, aki régen is volt. Ha a világ változik, és benne olyan sok más dolog is, van, ami képtelen erre.
Összeszorítja fogait a pökhendi szavakra, de nem válaszol rá. Felesleges. Nevezheti ez a lány őt inasfiúnak, nevezheti fattyúnak, de a lényegen ez nem változtat. És a lényeg: hogy most ő sem különb nála. És ezt a lány is érzi, ő is tudja. És ez, ez a gondolat, ez a felismerés ocsmány módon okoz neki örömöt, úgy, ahogy egy normális világban nem lenne szabad, csak ebben az elcs..
Akkor sem mozdul meg, amikor a lány ellép mellette, és elhaladtában nekiveri a kosarat. Nem fáj túlzottan. De tudja, hogy nem is az volt a lány célja, hogy fizikailag bántsa vele. Akkor nem ilyen egyenes háttal, és felhúzott orral csinálta volna. Ez most megint olyan dolog volt, amit régen csinált: „itt sem vagy”, üzente neki ezzel a mozdulattal, „nem is látlak, és nem is számítasz”. Semmi sem változott.
Csak a fejét fordítja a vöröshajú után, látni akarja, ahogy az a sárban meg-megcsúszó röhejes csizmájával elmegy innen, látni azt a sétát, ami egyúttal lezárás is lesz, hiszen azokkal a bizonytalan léptekkel tulajdonképpen az életéből sétál ki.
Akkor mozdul meg, amikor a kosár leesik a földre, és látja a megtántorodó mozdulatot. Olyan mozdulattal engedi le a karjait, fordul sarkon, és lép előre hogy letudja a köztük lévő távolságot, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Jobbjának ujjaival határozottan és keményen ragadja meg a lány könyökét, hogy az megállhasson a lábán, ne zuhanjon bele ismét a sárba. Nem jelent semmit ez a mozdulat. Ugyanígy nyúlna egy részeges, egy terhes nő, vagy akár egy Városőr könyöke alá is, ha az billenne meg. Ösztönös, természetes, sima mozdulattal, ami nem ad és ígér többet annál, mint ami: egyetlen pillanatnyi stabilitás és támasz a szakadó esőben, a piactér sarán.*
10188. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 07:24:39
Üzenet elküldve: 2024-08-29 07:24:39
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Ha valaki meg akarná védeni a leányt, viselkedését foghatná arra, hogy anya nélkül nőtt fel. Nélkülözte a női kezek iránymutatását, nem ismerte meg a gyengédséget és az alázatot. Az idő nagy részében egyedül volt, hisz apja gyakran utazott üzleti utakra. A szolgálók pedig oktatták, gondját viselték, de senki sem mutatott őszinte törődést az irányába. Évek alatt a csalódott, magányos gyermeki szív kihűlt. Mikor pedig utolsó rúgásként egy részeges estén apja üzlettársa azzal élcelődött, hogy mások csak azért vannak mellette, mert sok aranyat ér, ha a csinos pofija rendbe van téve, az a dacossá váló szív végleg kővé fagyott. Ha minden kívánságának teljesítése jutalommal kecsegtetett, hát tett róla, hogy mindenki alaposan megdolgozzon a jussáért. Idővel pedig már nem számított, ha valaki tényleg gondoskodni próbált róla. Mindenkit ugyan úgy megvetett és gyűlölt. Nem volt miért különbséget tenni. Azután elérte a célját. Csak azok érkeztek, akiknek tényleg nagy szükségük volt ételre, otthonra, s némi aranyra. Ő pedig szemrebbenés nélkül használta ki mások gyengeségét, s élt vissza hatalmával. Egészen addig, amíg ő maga nem jutott oda, hogy nagy úr lett a szükség. Egy viseltes kosárral járja a piacot, akár egy cseléd, miközben hallgatja, ahogy önbecsülésének utolsó szikráit is elfojtják.*
- Fogd be a szád te aljas kis...
*Préseli össze száját oly erővel, amiből azonnal ki is szökik a vér, ezzel szinte fehérré csúfítva az egyébként rózsás ajkakat.
Érzi minden porcikájában, hogy pillanatok választják el attól, hogy nekiessen a fattyúnak, kikaparva azokat az idegesítően kék szemeket. Ha nem akar komoly bajba kerülni ezt sajnálatos módon nem teheti meg. Ám attól senki sem tarthatja vissza, hogy ne hajoljon gyorsan egy földön hánykolódó hagymáért, hogy egyenesen az alma után küldje. Szemeivel nem követi nyomon annak repülését, továbbra is a férfi arcára mered. Nem adja meg az örömöt arra, hogy akárcsak egy pillanatra is elbizonytalanodni lássák. Pedig milyen igazat szól most a félvér. Szüksége lenne az apjára, de az megint távol van. Ez az egy most sem változott.*
- Te úr?
*Forgatja meg szemeit, majd sóhajtva csak lehajol a kosárért, hogy annak eddigi tartalmát összeszedegesse. Milyen megalázó. Mennyire zavaró az érzés, hogy nem teheti meg, hogy hagyja tönkre menni a holmikat. Alig maradt aranya, az apja meg ki tudja mikor tér haza. Bosszúsága erős pírt fest a sáros arcra. Csontig hatol a megalázottság érzete.*
- Talán valami elcseszett világban. De itt sosem leszel úr. Nekem nem... inasfiú.
*Egyenesedik ki végül, s arcára már ő is mosolyt erőltet. Ugyan azt a megvető, gúnyos fajtát, amivel előbb még őt jutalmazták. Azzal pedig megindul egyenesen a férfi irányába. Gőgösen, egyenes háttal. Arra igencsak odafigyelve, hogy elhaladtában a kosár szélével azért combon üsse a másikat. Csak most eszmél fel arra, hogy szinte egyedül maradtak a piac ezen részén. Aki épeszű, az már mind fedezék alá bújt vagy egyenesen haza sietett. A hosszan tartó meleg utáni eső kegyetlen fegyver tud lenni, ha időben nem menekülnek előle. Hiába a megannyi hideg csepp, a felforrósodott földre érve az fojtó párává alakul. Akinek szervezete pedig olyan kényes akár ő maga, az nehezebben viseli az ilyesfajta hirtelen változást. Ezt kezdi is érezni. Kisgyerekként sűrűn előjöttek nála ágyba kényszerítő nyavalyák, de akkor volt ki vigyázzon rá. Most pedig ott tart, hogy a világ homályosodni látszik, miközben időnként meg is pördül előtte. A szívét terhelő düh, a tüdejét összeszorító fullasztó levegő kezdi maga alá gyűrni. Lépései ügyetlenné, kacskává válnak. Az aggodalom elhatalmasodik rajta. Az kéne még, hogy a fajankó előtt zuhanjon újra a földre. Hogy ismét gyengeséget mutasson. De, ha elér egy padot és azon megpihenhetne, nem kerülne újabb kellemetlen helyzetbe. Ám a világ tovább homályosodik, a kosár pedig ismét reccsenve ér földet. Ki előbb pedig dühösen markolta a pántját most ijedten tapogatózik, hogy a forgásban találjon egyetlen biztos pontot.*
*Ha valaki meg akarná védeni a leányt, viselkedését foghatná arra, hogy anya nélkül nőtt fel. Nélkülözte a női kezek iránymutatását, nem ismerte meg a gyengédséget és az alázatot. Az idő nagy részében egyedül volt, hisz apja gyakran utazott üzleti utakra. A szolgálók pedig oktatták, gondját viselték, de senki sem mutatott őszinte törődést az irányába. Évek alatt a csalódott, magányos gyermeki szív kihűlt. Mikor pedig utolsó rúgásként egy részeges estén apja üzlettársa azzal élcelődött, hogy mások csak azért vannak mellette, mert sok aranyat ér, ha a csinos pofija rendbe van téve, az a dacossá váló szív végleg kővé fagyott. Ha minden kívánságának teljesítése jutalommal kecsegtetett, hát tett róla, hogy mindenki alaposan megdolgozzon a jussáért. Idővel pedig már nem számított, ha valaki tényleg gondoskodni próbált róla. Mindenkit ugyan úgy megvetett és gyűlölt. Nem volt miért különbséget tenni. Azután elérte a célját. Csak azok érkeztek, akiknek tényleg nagy szükségük volt ételre, otthonra, s némi aranyra. Ő pedig szemrebbenés nélkül használta ki mások gyengeségét, s élt vissza hatalmával. Egészen addig, amíg ő maga nem jutott oda, hogy nagy úr lett a szükség. Egy viseltes kosárral járja a piacot, akár egy cseléd, miközben hallgatja, ahogy önbecsülésének utolsó szikráit is elfojtják.*
- Fogd be a szád te aljas kis...
*Préseli össze száját oly erővel, amiből azonnal ki is szökik a vér, ezzel szinte fehérré csúfítva az egyébként rózsás ajkakat.
Érzi minden porcikájában, hogy pillanatok választják el attól, hogy nekiessen a fattyúnak, kikaparva azokat az idegesítően kék szemeket. Ha nem akar komoly bajba kerülni ezt sajnálatos módon nem teheti meg. Ám attól senki sem tarthatja vissza, hogy ne hajoljon gyorsan egy földön hánykolódó hagymáért, hogy egyenesen az alma után küldje. Szemeivel nem követi nyomon annak repülését, továbbra is a férfi arcára mered. Nem adja meg az örömöt arra, hogy akárcsak egy pillanatra is elbizonytalanodni lássák. Pedig milyen igazat szól most a félvér. Szüksége lenne az apjára, de az megint távol van. Ez az egy most sem változott.*
- Te úr?
*Forgatja meg szemeit, majd sóhajtva csak lehajol a kosárért, hogy annak eddigi tartalmát összeszedegesse. Milyen megalázó. Mennyire zavaró az érzés, hogy nem teheti meg, hogy hagyja tönkre menni a holmikat. Alig maradt aranya, az apja meg ki tudja mikor tér haza. Bosszúsága erős pírt fest a sáros arcra. Csontig hatol a megalázottság érzete.*
- Talán valami elcseszett világban. De itt sosem leszel úr. Nekem nem... inasfiú.
*Egyenesedik ki végül, s arcára már ő is mosolyt erőltet. Ugyan azt a megvető, gúnyos fajtát, amivel előbb még őt jutalmazták. Azzal pedig megindul egyenesen a férfi irányába. Gőgösen, egyenes háttal. Arra igencsak odafigyelve, hogy elhaladtában a kosár szélével azért combon üsse a másikat. Csak most eszmél fel arra, hogy szinte egyedül maradtak a piac ezen részén. Aki épeszű, az már mind fedezék alá bújt vagy egyenesen haza sietett. A hosszan tartó meleg utáni eső kegyetlen fegyver tud lenni, ha időben nem menekülnek előle. Hiába a megannyi hideg csepp, a felforrósodott földre érve az fojtó párává alakul. Akinek szervezete pedig olyan kényes akár ő maga, az nehezebben viseli az ilyesfajta hirtelen változást. Ezt kezdi is érezni. Kisgyerekként sűrűn előjöttek nála ágyba kényszerítő nyavalyák, de akkor volt ki vigyázzon rá. Most pedig ott tart, hogy a világ homályosodni látszik, miközben időnként meg is pördül előtte. A szívét terhelő düh, a tüdejét összeszorító fullasztó levegő kezdi maga alá gyűrni. Lépései ügyetlenné, kacskává válnak. Az aggodalom elhatalmasodik rajta. Az kéne még, hogy a fajankó előtt zuhanjon újra a földre. Hogy ismét gyengeséget mutasson. De, ha elér egy padot és azon megpihenhetne, nem kerülne újabb kellemetlen helyzetbe. Ám a világ tovább homályosodik, a kosár pedig ismét reccsenve ér földet. Ki előbb pedig dühösen markolta a pántját most ijedten tapogatózik, hogy a forgásban találjon egyetlen biztos pontot.*
10187. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 05:41:04
Üzenet elküldve: 2024-08-29 05:41:04
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Mindig más a hibás. Mindig, mindenért: más. Talán tényleg ez a legegyszerűbb, elbújni más háta mögött, hagyni, hogy az vállalja a felelősséget. Épp, mint régen. Annyira régen, hogy akkor állán még csupán puha pihék nőttek, azon az állon, amire vékony patakban folyt a vér felrepedt alsó ajkáról. Az az ajak is csak más hibájából sérült volna? Más hibája miatt kapta volna szájára a visszakezes pofont a súlyos, kövekkel díszített aranygyűrűkbe bújtatott ujjaktól? Vagy az a saját hibája volt, hogy sihedervére által hajtva egyszer, csupán egyetlen egyszer azt merte mondani annak a régi lánynak, hogy "nem"? Persze utána az a lány apja háta mögé bújt és hagyta, hogy az intézze a dolgot, mert ezt látta legegyszerűbbnek, és különben is, nem is ő volt a hibás. Hanem más. Mindig más. Azóta a seb beforrt a bőrön, nyoma sem igen maradt. A bőrön nem. De most mintha mégis érezné a sebszéleket elmozdulni, ahogy szája megtöri eddigi konok vonalát, és mosolyra húzódik: kissé gunyoros, lebiggyesztett, nem-szép mosolyra.*
- Áh, úgy? *-kérdezi, hangjában most először jelenik meg érzelemre emlékeztető szín. De nem alázat: inkább gúny és megvetés.-* És hol van a Phadiwer ház jó ura?
*Lassú mozdulattal fordul körbe arca, mintha keresne valakit. De szeme végig ennek a vörös hajú lánynak a sárfoltos arcára tapad.*
- Talán ő is a sárban van, a hagyma és az alma mellett? *-kérdezi, majd aprót legyint, mintha el is hessegetné a kérdést.-* Ne is válaszolj. Tudom, hogy ott van.
*Már nem kell csöndben maradnia. Már nem kell visszafognia magát. Ő már nem az a kamaszlegény, aki egykor férfiinasként szolgált az Ördög mellett. Érzi, ahogy eddigi nyugodtsága és közömbössége elkezd leolvadni róla, mintha csak az a hozzávágott alma megrepesztette volna az álcáját, és az eső, ami azóta is szakadatlanul ostromolja őket, elkezdte volna leoldani, lemosni azt. Nem örül ennek. Az az álca annyira jó volt, hogy néha ő is elhitte, hogy igaz. Nem örül ennek, mert most, hogy megint előtte áll az a régi lány, ő néhány pillanatig megint annak a régi fiúnak érzi magát. Pedig erre nincs oka. Nem lenne oka arra, hogy engedelmesen lehajtsa a fejét, összeszedje az elgurult hagymákat és almákat, és szótlanul tűrje közben, hogy ócsárló szavak ostromolják közben, mint az esőcseppek. Kissé kihúzza magát, talán válla is megfeszül. Lassú mozdulattal fonja össze maga előtt a karját, mintha csak ezzel szeretné mutatni, hogy mennyire nem is érdekli a lány, és az a keserű hangú nevetés. Holott igazából azért csinálja ezt, hogy legyen valami kettejük között. Hogy védeni vagy visszafogni akarja így magát, abban még nem biztos.*
- Az egyik nincstelen, *-válaszolja, és igyekszik, hogy hangja ismét érzelemmentes legyen. Nagyon jól tudja, hogy a legegyszerűbben ezzel tudja kiborítani ezt a vöröshajút, ezt, aki bár megkopva és megfakulva, de még mindig ugyanaz a régi lány.-* hívja csak uramnak a másikat, ha már rangon belül állnak.
*Mindig más a hibás. Mindig, mindenért: más. Talán tényleg ez a legegyszerűbb, elbújni más háta mögött, hagyni, hogy az vállalja a felelősséget. Épp, mint régen. Annyira régen, hogy akkor állán még csupán puha pihék nőttek, azon az állon, amire vékony patakban folyt a vér felrepedt alsó ajkáról. Az az ajak is csak más hibájából sérült volna? Más hibája miatt kapta volna szájára a visszakezes pofont a súlyos, kövekkel díszített aranygyűrűkbe bújtatott ujjaktól? Vagy az a saját hibája volt, hogy sihedervére által hajtva egyszer, csupán egyetlen egyszer azt merte mondani annak a régi lánynak, hogy "nem"? Persze utána az a lány apja háta mögé bújt és hagyta, hogy az intézze a dolgot, mert ezt látta legegyszerűbbnek, és különben is, nem is ő volt a hibás. Hanem más. Mindig más. Azóta a seb beforrt a bőrön, nyoma sem igen maradt. A bőrön nem. De most mintha mégis érezné a sebszéleket elmozdulni, ahogy szája megtöri eddigi konok vonalát, és mosolyra húzódik: kissé gunyoros, lebiggyesztett, nem-szép mosolyra.*
- Áh, úgy? *-kérdezi, hangjában most először jelenik meg érzelemre emlékeztető szín. De nem alázat: inkább gúny és megvetés.-* És hol van a Phadiwer ház jó ura?
*Lassú mozdulattal fordul körbe arca, mintha keresne valakit. De szeme végig ennek a vörös hajú lánynak a sárfoltos arcára tapad.*
- Talán ő is a sárban van, a hagyma és az alma mellett? *-kérdezi, majd aprót legyint, mintha el is hessegetné a kérdést.-* Ne is válaszolj. Tudom, hogy ott van.
*Már nem kell csöndben maradnia. Már nem kell visszafognia magát. Ő már nem az a kamaszlegény, aki egykor férfiinasként szolgált az Ördög mellett. Érzi, ahogy eddigi nyugodtsága és közömbössége elkezd leolvadni róla, mintha csak az a hozzávágott alma megrepesztette volna az álcáját, és az eső, ami azóta is szakadatlanul ostromolja őket, elkezdte volna leoldani, lemosni azt. Nem örül ennek. Az az álca annyira jó volt, hogy néha ő is elhitte, hogy igaz. Nem örül ennek, mert most, hogy megint előtte áll az a régi lány, ő néhány pillanatig megint annak a régi fiúnak érzi magát. Pedig erre nincs oka. Nem lenne oka arra, hogy engedelmesen lehajtsa a fejét, összeszedje az elgurult hagymákat és almákat, és szótlanul tűrje közben, hogy ócsárló szavak ostromolják közben, mint az esőcseppek. Kissé kihúzza magát, talán válla is megfeszül. Lassú mozdulattal fonja össze maga előtt a karját, mintha csak ezzel szeretné mutatni, hogy mennyire nem is érdekli a lány, és az a keserű hangú nevetés. Holott igazából azért csinálja ezt, hogy legyen valami kettejük között. Hogy védeni vagy visszafogni akarja így magát, abban még nem biztos.*
- Az egyik nincstelen, *-válaszolja, és igyekszik, hogy hangja ismét érzelemmentes legyen. Nagyon jól tudja, hogy a legegyszerűbben ezzel tudja kiborítani ezt a vöröshajút, ezt, aki bár megkopva és megfakulva, de még mindig ugyanaz a régi lány.-* hívja csak uramnak a másikat, ha már rangon belül állnak.
10186. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 21:35:55
Üzenet elküldve: 2024-08-28 21:35:55
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Magasabb rétegekben ő volt a minta leány. Udvarias, kellemes társaság. Jólnevelt és okos. Egy büszke apa hibátlan leánya. Ám a hatalmas házba érve a megtestesült gonosz lett maga, aki élvezte, ha a szolgálók úgy ugrálnak körülötte, ahogy kénye-kedve szerint ő fütyül. Milyen édes időszak volt. Az a kezében lévő hatalom, amellyel nem volt rest visszaélni, viszont nem érdemelte ki. Ahogy mások tartják magasról igen nagyot lehet esni. Az ő esetében egészen a sáros földig, ahol a becsapódáskor apró darabokra tört a méltósága, s ezzel együtt köddé is vált mindaz, amit egykoron jelentett. Mégis tíz körömmel kapaszkodik a cafatokba, mintha bármi jóra fordulna idővel.
Ám csak ezt kapja. Lenézést és gyomorforgató hangnemet. Egy mocskos kis senkinek nézik, miközben váltig győzködi magát, hogy ezt az egészet meg sem érdemli. Itt csak apja a hibás, aki egyetlen ballépésével tönkretette az egész életét. Ő tehet arról, hogy szenved. Hogy minden reggel úgy kel fel, mintha újabb és újabb darabot vágnának ki belőle, hogy azután a legvégén tényleg csak egy csupasz kis senki maradjon.*
- Hogy ki?
*Sziszegi, miközben összehúzza izzó zöldjeit.*
- A Phadiwer ház ura. Az apám.
*Szegi fel a fejét dölyfösen és büszkeséget színlelve. Évekkel ezelőtt e névnek még hatalma volt. Sokan akartak a család kegyeibe férkőzni, s a leány viselkedése ellenére cselédek, inasok hada állt sorban, hogy megélhetését biztosíthassa a család szolgálatában. Mára viszont a lány szájából kimondva is erőtlenül cseng. Olyan akár a sodródó tollpihe a szélben.
Ám mégis reméli a behódolást, annak ellenére, hogy volt visszhangja a családi csődnek. De talán arra a tanyára nem jutott el, ahonnan ez a pofátlan, nyakigláb szabadulhatott.
Ahogy lassan felé fordul az idegen úgy kúszik porcikáiba a felismerés, ahogy kora ősszel surran be a hideg szellő az ablakon. Megborzong, s testén csak erősödnek a hideg által már amúgy is megjelenő libabőr pöttyei. Azokat a rá pillantó rideg szemek rögvest felismeri. Hogyan is tudná elfelejteni, mikor azok hosszú éveken át voltak zavaró kíséretei?*
- Uram?
*Tör ki belőle a nevetés. Általában lágy, kellemes hangja ellenére keserűen, bántón.*
- Mióta nevezi bárki uramnak a lovászfiút? Vagy a kis inast? Kinek úr a rongyos ruhába bújtatott nincstelen? Fattyú.
*Alpári mód nyúl újból a megalázás eszközéhez. Vakon és ostobán hadonászva vele, mintha lenne ereje megtartani. Ám hiába nem ismeri be, annak az erőnek ő nem bitorlója többé, ha egyáltalán volt valaha. Mégis képtelen engedni, behódolni egy olyannak, akinek régen egyetlen szavára muszáj volt, akár a viharfelhőt is lesúrolni az égről, ha ő maga napsütést kívánt.*
*Magasabb rétegekben ő volt a minta leány. Udvarias, kellemes társaság. Jólnevelt és okos. Egy büszke apa hibátlan leánya. Ám a hatalmas házba érve a megtestesült gonosz lett maga, aki élvezte, ha a szolgálók úgy ugrálnak körülötte, ahogy kénye-kedve szerint ő fütyül. Milyen édes időszak volt. Az a kezében lévő hatalom, amellyel nem volt rest visszaélni, viszont nem érdemelte ki. Ahogy mások tartják magasról igen nagyot lehet esni. Az ő esetében egészen a sáros földig, ahol a becsapódáskor apró darabokra tört a méltósága, s ezzel együtt köddé is vált mindaz, amit egykoron jelentett. Mégis tíz körömmel kapaszkodik a cafatokba, mintha bármi jóra fordulna idővel.
Ám csak ezt kapja. Lenézést és gyomorforgató hangnemet. Egy mocskos kis senkinek nézik, miközben váltig győzködi magát, hogy ezt az egészet meg sem érdemli. Itt csak apja a hibás, aki egyetlen ballépésével tönkretette az egész életét. Ő tehet arról, hogy szenved. Hogy minden reggel úgy kel fel, mintha újabb és újabb darabot vágnának ki belőle, hogy azután a legvégén tényleg csak egy csupasz kis senki maradjon.*
- Hogy ki?
*Sziszegi, miközben összehúzza izzó zöldjeit.*
- A Phadiwer ház ura. Az apám.
*Szegi fel a fejét dölyfösen és büszkeséget színlelve. Évekkel ezelőtt e névnek még hatalma volt. Sokan akartak a család kegyeibe férkőzni, s a leány viselkedése ellenére cselédek, inasok hada állt sorban, hogy megélhetését biztosíthassa a család szolgálatában. Mára viszont a lány szájából kimondva is erőtlenül cseng. Olyan akár a sodródó tollpihe a szélben.
Ám mégis reméli a behódolást, annak ellenére, hogy volt visszhangja a családi csődnek. De talán arra a tanyára nem jutott el, ahonnan ez a pofátlan, nyakigláb szabadulhatott.
Ahogy lassan felé fordul az idegen úgy kúszik porcikáiba a felismerés, ahogy kora ősszel surran be a hideg szellő az ablakon. Megborzong, s testén csak erősödnek a hideg által már amúgy is megjelenő libabőr pöttyei. Azokat a rá pillantó rideg szemek rögvest felismeri. Hogyan is tudná elfelejteni, mikor azok hosszú éveken át voltak zavaró kíséretei?*
- Uram?
*Tör ki belőle a nevetés. Általában lágy, kellemes hangja ellenére keserűen, bántón.*
- Mióta nevezi bárki uramnak a lovászfiút? Vagy a kis inast? Kinek úr a rongyos ruhába bújtatott nincstelen? Fattyú.
*Alpári mód nyúl újból a megalázás eszközéhez. Vakon és ostobán hadonászva vele, mintha lenne ereje megtartani. Ám hiába nem ismeri be, annak az erőnek ő nem bitorlója többé, ha egyáltalán volt valaha. Mégis képtelen engedni, behódolni egy olyannak, akinek régen egyetlen szavára muszáj volt, akár a viharfelhőt is lesúrolni az égről, ha ő maga napsütést kívánt.*
10185. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 21:02:02
Üzenet elküldve: 2024-08-28 21:02:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Nem tudja eldönteni, hogy mit érez. Egyszerre talán túl sok mindent. Egyszerre érzi magát annak a kamaszfiúnak, akit napról napra gyötörtek, csak, mert szolgál. Mert neki nem volt olyan szerencséje, hogy jó családba és szép házba szülessen. Csak, mert neki hosszúkás fülek jutottak örökül. Mert hórihorgas módon volt magas. Mert ha belédöfték a szavak tőrét, úgy szorította össze az ajkait, hogy a vér is kifutott belőlük. És egyszerre érzi magát annak, aki évekkel ezelőtt maga mögött hagyta mindezt, aki a maga elfuserált módján szabad, és rájött, hogy az életben vannak jó dolgok is. Nem tudja eldönteni, hogy mit érez. Van egy része, ami egyszerűen otthagyná ezt a mocskos arcú lányt, hogy az a hagymával és az almával együtt maradék méltóságát is összeszedve hazamehessen. És van egy része, ami legszívesebben az ökle köré csavarná azokat a vörös tincseket.
Szeme sarkából látja azt a toppantást a földön, megismeri a mozdulatot. Ez a mozdulat még mindig épp annyira gyerekes, mint amennyire az volt évekkel ezelőtt. De akkor neki engedelmeskedni kellett ennek a mozdulatnak, ennek a kiáltványnak a most-akarom világban. És most? Kell-e foglalkoznia vele? Kell-e meglátnia? Nem. Nem kell. Ez a lány nem az a lány, és ő sem az a kamaszfiú, akinek el kellett tűrnie mindent. Akinek el kellett tűrni, hogy az éjszaka közepén kirángatták az ágyból hogy a pékhez szaladjon, csak mert a kisasszonya friss kalácsot kíván; s hogy aztán visszakullogjon a pékhez azzal a kaláccsal, mert mire hazaért vele, a kisasszony már mégsem akarta.*
- Miért, ki tiltaná meg, hogy tegezzelek..? *-nehezen, de megállja, hogy ne fűzzön hozzá még egy utolsó szót, a fattyúra riposztként. Nem fűz hozzá semmit, mert azzal lesüllyedne a koszos arcú, sáros ruhájú lányok szintjére.
Most megmozdul: eddigi féloldalas hátrafordulását befejezi, és most már szemben áll azzal a lánnyal. Ujjaival simítja hátra homlokára tapadt hajtincseit, kék szemei a koratél hidegével mérik végig a lány arcát. Már nem bánja, ha amaz felismeri, ha eddig nem tette volna. Ismerje csak fel. Lássa, hogy az a kamaszfiú már a múlté, akit játszi könnyedséggel gyötörhetett. A gyümölcs, amelyet a folyamatos megalázások forrósága nevelt, mostanra beért.*
- És neked nem fattyú. Neked: uram. *-fűzi még hozzá, hangja úgy vegyül az eső surrogásába, mint ahogy a szél tenné. Halkan, puhán, elérve a célját.*
*Nem tudja eldönteni, hogy mit érez. Egyszerre talán túl sok mindent. Egyszerre érzi magát annak a kamaszfiúnak, akit napról napra gyötörtek, csak, mert szolgál. Mert neki nem volt olyan szerencséje, hogy jó családba és szép házba szülessen. Csak, mert neki hosszúkás fülek jutottak örökül. Mert hórihorgas módon volt magas. Mert ha belédöfték a szavak tőrét, úgy szorította össze az ajkait, hogy a vér is kifutott belőlük. És egyszerre érzi magát annak, aki évekkel ezelőtt maga mögött hagyta mindezt, aki a maga elfuserált módján szabad, és rájött, hogy az életben vannak jó dolgok is. Nem tudja eldönteni, hogy mit érez. Van egy része, ami egyszerűen otthagyná ezt a mocskos arcú lányt, hogy az a hagymával és az almával együtt maradék méltóságát is összeszedve hazamehessen. És van egy része, ami legszívesebben az ökle köré csavarná azokat a vörös tincseket.
Szeme sarkából látja azt a toppantást a földön, megismeri a mozdulatot. Ez a mozdulat még mindig épp annyira gyerekes, mint amennyire az volt évekkel ezelőtt. De akkor neki engedelmeskedni kellett ennek a mozdulatnak, ennek a kiáltványnak a most-akarom világban. És most? Kell-e foglalkoznia vele? Kell-e meglátnia? Nem. Nem kell. Ez a lány nem az a lány, és ő sem az a kamaszfiú, akinek el kellett tűrnie mindent. Akinek el kellett tűrni, hogy az éjszaka közepén kirángatták az ágyból hogy a pékhez szaladjon, csak mert a kisasszonya friss kalácsot kíván; s hogy aztán visszakullogjon a pékhez azzal a kaláccsal, mert mire hazaért vele, a kisasszony már mégsem akarta.*
- Miért, ki tiltaná meg, hogy tegezzelek..? *-nehezen, de megállja, hogy ne fűzzön hozzá még egy utolsó szót, a fattyúra riposztként. Nem fűz hozzá semmit, mert azzal lesüllyedne a koszos arcú, sáros ruhájú lányok szintjére.
Most megmozdul: eddigi féloldalas hátrafordulását befejezi, és most már szemben áll azzal a lánnyal. Ujjaival simítja hátra homlokára tapadt hajtincseit, kék szemei a koratél hidegével mérik végig a lány arcát. Már nem bánja, ha amaz felismeri, ha eddig nem tette volna. Ismerje csak fel. Lássa, hogy az a kamaszfiú már a múlté, akit játszi könnyedséggel gyötörhetett. A gyümölcs, amelyet a folyamatos megalázások forrósága nevelt, mostanra beért.*
- És neked nem fattyú. Neked: uram. *-fűzi még hozzá, hangja úgy vegyül az eső surrogásába, mint ahogy a szél tenné. Halkan, puhán, elérve a célját.*
10184. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 20:27:44
Üzenet elküldve: 2024-08-28 20:27:44
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Mintha nem lenne elég az eddig átélt szégyenből és megaláztatásból, most úgy ücsörög a sárban, akár a dagonyázó disznó. Ám az állattal ellentétben neki ez cseppet sincs ínyére. Helyzetében viszont a legvérlázítóbb az ahogyan a suhanc bánik vele. Pár éve ezeket még képes volt eltaposni, akár az utca kövén vergődő férgeket. Megtette, mert megtehette. Mikor megszületett hatalmat adtak a kezébe, melyet egyszerűen aranynak neveztek. Apjának volt belőle bőven, így a lányának is jutott. Noha ténylegesen nem ő birtokolta a családi vagyont, ugyan milyen az az apa, aki megvonja egyetlen, kincsként őrzött leányától a javakat? Még akkor is, ha ez az igazgyöngynek gondolt leány valójában nem volt más, mint egy darab, szétmorzsolni való szén. Valami olyan, amit a ház lakói mélyen magukban, inkább a tűzbe dobtak volna, hogy az általa táplált láng nyelve hamuvá változtassa, s ha a tűz végre kialudt, akkor a könnyed nyári szellő fújja el a szemük elől.
Hányszor fenyegette meg apja, hogy ha nem változtat, akkor bizony ki fog esni a gondoskodó kezek közül. Ő pedig hányszor hazudta szemtelenül azt, hogy megváltozik. S a végén egy napig sem tartott az, hogy valamelyik szolgálóhoz akár csak egy jó szava is legyen. Azok pedig tűrtek tovább, s kötelességből, korlátozott lehetőségeik miatt sok évnyi megaláztatást viseltek el. Kivéve egyet. Egy felvágott nyelvű suhancot, aki képes volt vele felvenni a kesztyűt. Akinek emléke most mérgezett pengéjű tőrként hasít a húsába. Érzi, ahogy a méreg a vérébe jut, elkúszik egyenesen az elméjébe, hogy onnan kiszakítson egy hangot, majd egy arcot, vérben ázó, fájó sebet hagyva maga után.
Apja bukása után mindenki csendben távozott. Mindenki, egyet kivéve. Egy átkozott ficsúrt, egy ostoba fajankót, ki szerint a leány megérdemelte sorsát.
Azóta sok minden változott. Ő is, s valószínűleg azok a cselédek is, kik szolgáltak náluk. Hisz mitugrász leányból nővé cseperedett. Nyúlt, kerekedett. Gyermekien finom vonalai változtak, hogy kívánatos nővé alakuljon át. Ő legalábbis így gondolja. Ám most a csapzott, vacogó test, a sárral csúfított arc semmi olyannal nem szolgál, amit épeszűen megkívánna bárki is. Persze megfelelő alkohol mennyisége után ez bizonyosan változna.
S ez frusztrálja, szítja benne a haragot, ami után csak olaj a tűzre a férfi hangneme.
A lekezelő stílus, a vérlázító szavak a lehetetlenségig fokozzák paprikás hangulatát. A visszaszámlálás kezdetét veszi, hogy a kosár tényleg kövesse az elhajított almát. A benne szunnyadó elkényeztetett hercegnő ismét színre lép, ahogy gyermekeket megszégyenítő stílussal dobbant egyet a saras földön.*
- Mégis ki engedte meg neked, hogy tegezz, fattyú?
*Húzza össze szikrákat szóró szemeit. Nem elég az egész helyzet, amiben most van. Kínozza, marja, égeti az elmúlt évek emlékeiből kiszakadó fiú arca, aki akkor is olyan szemtelen volt vele. Dühét pedig kész akár ezen az idegenen is levezetni. Bosszút állni, mert az hiszi még vannak a kezében olyan eszközök, amivel ez lehetséges. Kár, hogy elfelejtkezik arról, az apró, ám mégis igen számottevő tényről, hogy rég nincs a kezében már semmi.*
*Mintha nem lenne elég az eddig átélt szégyenből és megaláztatásból, most úgy ücsörög a sárban, akár a dagonyázó disznó. Ám az állattal ellentétben neki ez cseppet sincs ínyére. Helyzetében viszont a legvérlázítóbb az ahogyan a suhanc bánik vele. Pár éve ezeket még képes volt eltaposni, akár az utca kövén vergődő férgeket. Megtette, mert megtehette. Mikor megszületett hatalmat adtak a kezébe, melyet egyszerűen aranynak neveztek. Apjának volt belőle bőven, így a lányának is jutott. Noha ténylegesen nem ő birtokolta a családi vagyont, ugyan milyen az az apa, aki megvonja egyetlen, kincsként őrzött leányától a javakat? Még akkor is, ha ez az igazgyöngynek gondolt leány valójában nem volt más, mint egy darab, szétmorzsolni való szén. Valami olyan, amit a ház lakói mélyen magukban, inkább a tűzbe dobtak volna, hogy az általa táplált láng nyelve hamuvá változtassa, s ha a tűz végre kialudt, akkor a könnyed nyári szellő fújja el a szemük elől.
Hányszor fenyegette meg apja, hogy ha nem változtat, akkor bizony ki fog esni a gondoskodó kezek közül. Ő pedig hányszor hazudta szemtelenül azt, hogy megváltozik. S a végén egy napig sem tartott az, hogy valamelyik szolgálóhoz akár csak egy jó szava is legyen. Azok pedig tűrtek tovább, s kötelességből, korlátozott lehetőségeik miatt sok évnyi megaláztatást viseltek el. Kivéve egyet. Egy felvágott nyelvű suhancot, aki képes volt vele felvenni a kesztyűt. Akinek emléke most mérgezett pengéjű tőrként hasít a húsába. Érzi, ahogy a méreg a vérébe jut, elkúszik egyenesen az elméjébe, hogy onnan kiszakítson egy hangot, majd egy arcot, vérben ázó, fájó sebet hagyva maga után.
Apja bukása után mindenki csendben távozott. Mindenki, egyet kivéve. Egy átkozott ficsúrt, egy ostoba fajankót, ki szerint a leány megérdemelte sorsát.
Azóta sok minden változott. Ő is, s valószínűleg azok a cselédek is, kik szolgáltak náluk. Hisz mitugrász leányból nővé cseperedett. Nyúlt, kerekedett. Gyermekien finom vonalai változtak, hogy kívánatos nővé alakuljon át. Ő legalábbis így gondolja. Ám most a csapzott, vacogó test, a sárral csúfított arc semmi olyannal nem szolgál, amit épeszűen megkívánna bárki is. Persze megfelelő alkohol mennyisége után ez bizonyosan változna.
S ez frusztrálja, szítja benne a haragot, ami után csak olaj a tűzre a férfi hangneme.
A lekezelő stílus, a vérlázító szavak a lehetetlenségig fokozzák paprikás hangulatát. A visszaszámlálás kezdetét veszi, hogy a kosár tényleg kövesse az elhajított almát. A benne szunnyadó elkényeztetett hercegnő ismét színre lép, ahogy gyermekeket megszégyenítő stílussal dobbant egyet a saras földön.*
- Mégis ki engedte meg neked, hogy tegezz, fattyú?
*Húzza össze szikrákat szóró szemeit. Nem elég az egész helyzet, amiben most van. Kínozza, marja, égeti az elmúlt évek emlékeiből kiszakadó fiú arca, aki akkor is olyan szemtelen volt vele. Dühét pedig kész akár ezen az idegenen is levezetni. Bosszút állni, mert az hiszi még vannak a kezében olyan eszközök, amivel ez lehetséges. Kár, hogy elfelejtkezik arról, az apró, ám mégis igen számottevő tényről, hogy rég nincs a kezében már semmi.*
10183. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 19:28:36
Üzenet elküldve: 2024-08-28 19:28:36
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 90
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Hiába próbálkozik azzal, hogy határozott léptekkel haladjon. Úgy érzi, hogy bakancsának sarka nem is vékony sárba, de csirizbe ragad. Olyan csirizbe, ami hirtelen furcsán zsibbadtá váló mellkasából folyik ki, onnan, ahová évekkel ezelőtt gondosan eldugaszolta azt.
Az eső jellegtelenné, szürkévé és barnává mossa a szemei előtt a világot. De ő ezt nem látja, nem ezt látja. Neki most vörös a világ, mint a zsarátnok ami a hamu alatt lapul, azt várva hogy mikor fúj rá valaki, hogy újra fellobbanjon. Vörös, mint szeles hajnalon az ég alja, mikor őszközépen már a varjak kárognak a szántó fölött. Vörös, mint annak a régen ismert lánynak a haja, azé, aki olyannyira jól értett ahhoz, hogy hogyan lehet csupán pár szóval elérnie azt, hogy úgy érezze: legszívesebben kötélből font nyaklánccal díszítené magát, hogy aztán az éjszakai szellővel bújjon össze szelíd táncban az udvaron álló diófa alatt. Vörös, mint annak a szerencsétlen, esőtől félig vak, sárban térdeplő lánynak a haja, aki meggondolatlanul, riadt csikóként tört át a tömegen, hogy lendülete pont az ő mellkasának vesse.
Összeszorítja ajkait, lám, az eső illata ilyen nosztalgiát von most szívére. Nehezet, komorat és sötétet, mint a medve bundája, ami alá télen behúzódva is fullasztva érzi magát az ember. Komoran néz maga elé, érzi, hogy a napi munka eddig kellemes sajgása testében hirtelen súlyos lesz, s az eső, ami eddig megnyugtatóan cirógatta, most mintha apró pofonokként érné. Még az esőcseppek kopogását is nevetésnek hallja.
Hirtelen fel sem fogja, hogy mi vágódik a vállának. Először azt hiszi, hogy egy eső elől menekülő ember könyöke. Csak akkor jön rá hogy nem az volt, amikor oldalra pislantva még meglátja a guruló almát. Felismeri rajta a foltot. Ezután hallja meg a hangot ami utána szól, és ha eddig csiriz fogta a bakancs sarkait, hát most már valami olyan, ami a márványnál is súlyosabb. Érzi, hogy mellkasában szíve vadul üt néhányat, de nem mozdul. Csak áll.
Áll, azon töprengve, hogy mit mondjon válaszul, s mondjon-e egyáltalán valamit. Vagy csak hagyja ott azt a szerencsétlent? Igen. Az lenne a leglogikusabb. Szó nélkül tovább állni, ott hagyni, és megpróbálni elfelejteni, újra.
Ahogy összeszorítja a fogait, már tudja, hogy mi lesz a döntése.
Nem fordul meg teljesen, csak úgy, a válla fölött szól hátra.*
- Majd ha látok egy bajban lévő.. hölgyet.. *-hangja talán hidegebb az esőnél is-* Akkor majd megállok neki segíteni.
*Nem bírja megállni. Csak hátranéz a válla felett. Látnia kell azt a vörös hajzuhatagot, még ha valahol mélyen bele is fog halni kicsit.*
- De te.. elég messze vagy attól, hogy hölgyemnek nevezzelek.
*Hiába próbálkozik azzal, hogy határozott léptekkel haladjon. Úgy érzi, hogy bakancsának sarka nem is vékony sárba, de csirizbe ragad. Olyan csirizbe, ami hirtelen furcsán zsibbadtá váló mellkasából folyik ki, onnan, ahová évekkel ezelőtt gondosan eldugaszolta azt.
Az eső jellegtelenné, szürkévé és barnává mossa a szemei előtt a világot. De ő ezt nem látja, nem ezt látja. Neki most vörös a világ, mint a zsarátnok ami a hamu alatt lapul, azt várva hogy mikor fúj rá valaki, hogy újra fellobbanjon. Vörös, mint szeles hajnalon az ég alja, mikor őszközépen már a varjak kárognak a szántó fölött. Vörös, mint annak a régen ismert lánynak a haja, azé, aki olyannyira jól értett ahhoz, hogy hogyan lehet csupán pár szóval elérnie azt, hogy úgy érezze: legszívesebben kötélből font nyaklánccal díszítené magát, hogy aztán az éjszakai szellővel bújjon össze szelíd táncban az udvaron álló diófa alatt. Vörös, mint annak a szerencsétlen, esőtől félig vak, sárban térdeplő lánynak a haja, aki meggondolatlanul, riadt csikóként tört át a tömegen, hogy lendülete pont az ő mellkasának vesse.
Összeszorítja ajkait, lám, az eső illata ilyen nosztalgiát von most szívére. Nehezet, komorat és sötétet, mint a medve bundája, ami alá télen behúzódva is fullasztva érzi magát az ember. Komoran néz maga elé, érzi, hogy a napi munka eddig kellemes sajgása testében hirtelen súlyos lesz, s az eső, ami eddig megnyugtatóan cirógatta, most mintha apró pofonokként érné. Még az esőcseppek kopogását is nevetésnek hallja.
Hirtelen fel sem fogja, hogy mi vágódik a vállának. Először azt hiszi, hogy egy eső elől menekülő ember könyöke. Csak akkor jön rá hogy nem az volt, amikor oldalra pislantva még meglátja a guruló almát. Felismeri rajta a foltot. Ezután hallja meg a hangot ami utána szól, és ha eddig csiriz fogta a bakancs sarkait, hát most már valami olyan, ami a márványnál is súlyosabb. Érzi, hogy mellkasában szíve vadul üt néhányat, de nem mozdul. Csak áll.
Áll, azon töprengve, hogy mit mondjon válaszul, s mondjon-e egyáltalán valamit. Vagy csak hagyja ott azt a szerencsétlent? Igen. Az lenne a leglogikusabb. Szó nélkül tovább állni, ott hagyni, és megpróbálni elfelejteni, újra.
Ahogy összeszorítja a fogait, már tudja, hogy mi lesz a döntése.
Nem fordul meg teljesen, csak úgy, a válla fölött szól hátra.*
- Majd ha látok egy bajban lévő.. hölgyet.. *-hangja talán hidegebb az esőnél is-* Akkor majd megállok neki segíteni.
*Nem bírja megállni. Csak hátranéz a válla felett. Látnia kell azt a vörös hajzuhatagot, még ha valahol mélyen bele is fog halni kicsit.*
- De te.. elég messze vagy attól, hogy hölgyemnek nevezzelek.
10182. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 18:51:48
Üzenet elküldve: 2024-08-28 18:51:48
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 130
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Halk, kuncogásra emlékeztető hangot ad ki magából. Nevetni még nem mer Mai szavain. Amióta kijózanodott, visszatért a tényleg józan esze is. Majd, egyszer, talán csak hatok múlva, egy ilyen mondaton tényleg mer majd nevetni is. Addig? Marad a halk kuncogás, és a széles mosoly.*
- Menj csak, *-mondja végül-* én majd jövök utánad.
*Őt most igazából annyira nem érdekli a piac és a portéka-tenger. Az elmúlt egy évben annyit lebzselt itt, hogy az árusok zömét legalább látásból ismeri -soknak biccentéssel köszön is-, a portékájukat talán még jobban is. Tudja, hogy melyik része az amit nem éri meg megnézni sem, és tudja, hogy hol lehet valóban érdekes dolgokat látni. De most nem is miatta vannak itt.
Hagyja, hogy Mai előre törjön, kövesse a szimatát mint egy véreb, és úgy csapjon le arra, ami tetszik neki, mint egy vércse. Fél szemmel persze figyeli, hogy mit válogat, de úgy látja, hogy a nőnek nem különösebben van szüksége a tanácsára vagy a véleményére -miért is lenne?-, így csöndben marad, és csupán akkor avatkozik be, és épp csak annyira, amikor valamilyen árut kell elvenni. Azt akkor takarosan elhelyezi a garabolyban, úgy, hogy legyen hely a később vásárolandó holmiknak is - és biztos benne, hogy lesz ilyen, Mai tekintetéből ítélve. De hát nincsenek illúziói, pontosan tudja, hogy ezért van most itt.
Amikor a nő megáll valamelyik pultnál, hogy megnézzen valamit, ő félig háttal áll meg neki, hogy kényelmes mozdulattal ráláthasson mindenre. Az elmúlt egy év alapján arról sincsenek illúziói, hogy nem mindenki pénzzel kifizetett áruval szeretne távozni innen. És bár erről szó se esett közöttük, kérés nélkül is úgy áll, hogy védőbástyát alkosson Mai és a tömeg között. Bár most úgy fest, hogy minden nyugodt. Pedig ha belegondol, hogy pár hata még azt pletykálták, hogy valami kutya lopott egy egész csomó kolbászt a vén Perkitől, a sarki hentestől..! Eh, mit nem adna egy ilyen látványért! De most más miatt van itt. Hátrasandít, hogy leellenőrizze, hogy Mai most épp mit nézeget.*
- Hm? Mit találsz? *-kérdezi.*
//Vásárlánya//
*Halk, kuncogásra emlékeztető hangot ad ki magából. Nevetni még nem mer Mai szavain. Amióta kijózanodott, visszatért a tényleg józan esze is. Majd, egyszer, talán csak hatok múlva, egy ilyen mondaton tényleg mer majd nevetni is. Addig? Marad a halk kuncogás, és a széles mosoly.*
- Menj csak, *-mondja végül-* én majd jövök utánad.
*Őt most igazából annyira nem érdekli a piac és a portéka-tenger. Az elmúlt egy évben annyit lebzselt itt, hogy az árusok zömét legalább látásból ismeri -soknak biccentéssel köszön is-, a portékájukat talán még jobban is. Tudja, hogy melyik része az amit nem éri meg megnézni sem, és tudja, hogy hol lehet valóban érdekes dolgokat látni. De most nem is miatta vannak itt.
Hagyja, hogy Mai előre törjön, kövesse a szimatát mint egy véreb, és úgy csapjon le arra, ami tetszik neki, mint egy vércse. Fél szemmel persze figyeli, hogy mit válogat, de úgy látja, hogy a nőnek nem különösebben van szüksége a tanácsára vagy a véleményére -miért is lenne?-, így csöndben marad, és csupán akkor avatkozik be, és épp csak annyira, amikor valamilyen árut kell elvenni. Azt akkor takarosan elhelyezi a garabolyban, úgy, hogy legyen hely a később vásárolandó holmiknak is - és biztos benne, hogy lesz ilyen, Mai tekintetéből ítélve. De hát nincsenek illúziói, pontosan tudja, hogy ezért van most itt.
Amikor a nő megáll valamelyik pultnál, hogy megnézzen valamit, ő félig háttal áll meg neki, hogy kényelmes mozdulattal ráláthasson mindenre. Az elmúlt egy év alapján arról sincsenek illúziói, hogy nem mindenki pénzzel kifizetett áruval szeretne távozni innen. És bár erről szó se esett közöttük, kérés nélkül is úgy áll, hogy védőbástyát alkosson Mai és a tömeg között. Bár most úgy fest, hogy minden nyugodt. Pedig ha belegondol, hogy pár hata még azt pletykálták, hogy valami kutya lopott egy egész csomó kolbászt a vén Perkitől, a sarki hentestől..! Eh, mit nem adna egy ilyen látványért! De most más miatt van itt. Hátrasandít, hogy leellenőrizze, hogy Mai most épp mit nézeget.*
- Hm? Mit találsz? *-kérdezi.*
10181. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-28 18:44:46
Üzenet elküldve: 2024-08-28 18:44:46
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 89
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Eső. Súlyos, kövér, hűvös cseppek, melyek a nagy melegben felüdülésként hatnak az emberre. A föld úgy issza magába, akár a céltalan, kiszáradt vándor a tiszta forrás vizét. A földművesek öröme, gyermekek sáros vidámsága. Noha a piac nézelődői sietve keresnek fedezéket, a kofák pedig igyekeznek minél hamarabb letakarni, megvédeni áruikat, igen kevés az, kiknek szájából őszinte méreggel átitatott szitokszavakat hallanának. Kivételt képez ez alól egy leány. Az a feketébe öltözött, törékeny test, kinek a szemében olyan veszedelmes tűz csillog most, amilyen vérvörös lángszínben pompáznak tincsei. Akár lehetne ő maga az égből alászálló egyik viharfelhő. Az a dörgő, villámló, éjfekete, amellyel jobb nem ujjat húzni. Hisz, ha eltelítődik a folyamatosan gyűlő feszültséggel, akkor olyan vihart támaszt, mely megduzzasztja a folyók vizét, hogy azzal árassza el az utcákat, házakat. Céltalan bosszúból. Csak azért, mert elkeseredett, dühös. Mert úgy érzi, hogy az egész világ elárulta, s nyomorán derül.
Ám az esővel ellentétben ez a vörös vihar most még csendesebb. Csak menekül, mint az őz a farkas elől. Mennyivel egyszerűbb lenne most, ha lábait nem a magassarkú csizma kínozná. De a gőg, s a világi javak utáni vágy erősebb, így sanyarúvá vált helyzetével ellentétben nem tud, s nem is akar lemondani róluk. Minden egyes sietős lépéssel egy-egy gyülekező pocsolya loccsan szét, sár verődik fel esőtől elnehezedő szoknyájára. Sírni tudna, tombolni szeretne. Isteneket elátkozni, az összes szolgálóval együtt, akik faképnél hagyták őket, s most hagyják, hogy egyedül végezze el mindazt, mihez nem is olyan régen még seregnyi cseléd, inas állt a rendelkezésére. Minden szavának eleget téve, lesve a kívánságait, mert lesniük kellett. Kötelességük volt. S ez a viharfelhő bizony élt is azzal a hatalommal, amit születése jogán megnyert magának. Kegyetlenül kihasználta azt, hogy a markában voltak. Hogy azt tehetett, amit akart, mert azoknak nem volt választásuk. Ám, amikor a vég beköszönt mindannyian magukra hagyták őket. Egyikőjükben sem volt annyi tisztelet és odaadás, hogy a nehéz helyzetben támogassák azt a családot, aki oly sok éven át könnyítette meg az életüket. Apja mind a mai napig lányát hibáztatja mindezért. De mit tehet ő, ha ennyi áruló fattyúval vették magukat körbe? Pedig most azt sem bánná, ha az a félvér sietne itt mellette, hogy a kosarat hordja utána.
Végzetes volt a sötét gondolatokba ilyen mélyen belemerülni. A sietség, s oda nem figyelés hatására a világ összefolyik előtte. A szemeiben meggyűlő esőtől szinte semmit sem lát, hiába próbálja kitörölni, s félretűrni az arcába tapadó vörös tincseket. Az előtte iparkodó tömegben már egyre lehetetlenebb a saját útját vágni, így a szerencsétlen baleset érkezése nem meglepő, csak szerencsésen késik egy kicsit. Egy pillanatra érzi a szikár testet, ahogy az ő finom, törékeny alakja neki préselődik. Egy pillanat múltán viszont már csak a hideg, nyálkás sarat tapintja kezei alatt. Piheg, úgy szedi a levegőt, mintha az egész várost rohanta volna végig. Ám a levegő szapora nyeldeklése nem a kifáradás jele, hanem a benne felgyűlő düh egyik újabb lángjának eredménye. Egy újabb szikra, ami táplálhatja a benne erősödő tábortüzet, hogy amaz végül kegyetlenül lángoló máglyává sarkadjon. Ha mindez eddig nem lenne elég, segítő kéz helyett mást nem is kap, csak elé gurítják az egyik elszökött almát. Lábbal. Elé rúgják, akár a kutya elé a csontot. Pár pillanatig csak hitetlenkedve mered a sérült gyümölcsre, ám egy hirtelen mozdulattal mar rá saras ujjaival, a magasba emeli, majd elhajítja szinte vakon a férfi hangjának irányába. Botor mód rögvest arcára töröl, hogy ismét megszabaduljon az esővíztől, s láthassa, ahogy a pórul járt gyümölcs célba ér. Ennek következménye viszont annyi lesz csupán, hogy már nem csak ruháján és kezein csúfolkodik a sár, hanem bizony a szeplőket is eltakarja a hideg piszok.*
- Milyen férfi az, aki csak így itt hagy egy bajba jutott hölgyet?
*Mordul, s hangjából helyzete ellenére is kihallatszik a színtiszta gőg, s lenézés.
Muszáj újra a földre támaszkodnia, hogy lassan felkeljen a sárból, majd jobban megnézhesse magának az áruló kurafit. Az a szokatlan járás, a vállak ringatózó mozgása. Az egész komédiával átitatott séta oly ismerős. Még ennyi év elteltével is előtte van a csenevész fiú. De lehetetlen, hogy itt és most. Éppen most találjon rá a nagy viszontlátás az egyik árulóval, aki kegyetlenül cserbenhagyta őt és az apját. Oly sok éve már, s most mégis képes lenne kínzó dühétől vezérelve akár a kosarat is utána hajítani. Csak azért, mert hasonlít valakire. Valakire, akinek a puszta emlékétől is meg akar szabadulni.*
*Eső. Súlyos, kövér, hűvös cseppek, melyek a nagy melegben felüdülésként hatnak az emberre. A föld úgy issza magába, akár a céltalan, kiszáradt vándor a tiszta forrás vizét. A földművesek öröme, gyermekek sáros vidámsága. Noha a piac nézelődői sietve keresnek fedezéket, a kofák pedig igyekeznek minél hamarabb letakarni, megvédeni áruikat, igen kevés az, kiknek szájából őszinte méreggel átitatott szitokszavakat hallanának. Kivételt képez ez alól egy leány. Az a feketébe öltözött, törékeny test, kinek a szemében olyan veszedelmes tűz csillog most, amilyen vérvörös lángszínben pompáznak tincsei. Akár lehetne ő maga az égből alászálló egyik viharfelhő. Az a dörgő, villámló, éjfekete, amellyel jobb nem ujjat húzni. Hisz, ha eltelítődik a folyamatosan gyűlő feszültséggel, akkor olyan vihart támaszt, mely megduzzasztja a folyók vizét, hogy azzal árassza el az utcákat, házakat. Céltalan bosszúból. Csak azért, mert elkeseredett, dühös. Mert úgy érzi, hogy az egész világ elárulta, s nyomorán derül.
Ám az esővel ellentétben ez a vörös vihar most még csendesebb. Csak menekül, mint az őz a farkas elől. Mennyivel egyszerűbb lenne most, ha lábait nem a magassarkú csizma kínozná. De a gőg, s a világi javak utáni vágy erősebb, így sanyarúvá vált helyzetével ellentétben nem tud, s nem is akar lemondani róluk. Minden egyes sietős lépéssel egy-egy gyülekező pocsolya loccsan szét, sár verődik fel esőtől elnehezedő szoknyájára. Sírni tudna, tombolni szeretne. Isteneket elátkozni, az összes szolgálóval együtt, akik faképnél hagyták őket, s most hagyják, hogy egyedül végezze el mindazt, mihez nem is olyan régen még seregnyi cseléd, inas állt a rendelkezésére. Minden szavának eleget téve, lesve a kívánságait, mert lesniük kellett. Kötelességük volt. S ez a viharfelhő bizony élt is azzal a hatalommal, amit születése jogán megnyert magának. Kegyetlenül kihasználta azt, hogy a markában voltak. Hogy azt tehetett, amit akart, mert azoknak nem volt választásuk. Ám, amikor a vég beköszönt mindannyian magukra hagyták őket. Egyikőjükben sem volt annyi tisztelet és odaadás, hogy a nehéz helyzetben támogassák azt a családot, aki oly sok éven át könnyítette meg az életüket. Apja mind a mai napig lányát hibáztatja mindezért. De mit tehet ő, ha ennyi áruló fattyúval vették magukat körbe? Pedig most azt sem bánná, ha az a félvér sietne itt mellette, hogy a kosarat hordja utána.
Végzetes volt a sötét gondolatokba ilyen mélyen belemerülni. A sietség, s oda nem figyelés hatására a világ összefolyik előtte. A szemeiben meggyűlő esőtől szinte semmit sem lát, hiába próbálja kitörölni, s félretűrni az arcába tapadó vörös tincseket. Az előtte iparkodó tömegben már egyre lehetetlenebb a saját útját vágni, így a szerencsétlen baleset érkezése nem meglepő, csak szerencsésen késik egy kicsit. Egy pillanatra érzi a szikár testet, ahogy az ő finom, törékeny alakja neki préselődik. Egy pillanat múltán viszont már csak a hideg, nyálkás sarat tapintja kezei alatt. Piheg, úgy szedi a levegőt, mintha az egész várost rohanta volna végig. Ám a levegő szapora nyeldeklése nem a kifáradás jele, hanem a benne felgyűlő düh egyik újabb lángjának eredménye. Egy újabb szikra, ami táplálhatja a benne erősödő tábortüzet, hogy amaz végül kegyetlenül lángoló máglyává sarkadjon. Ha mindez eddig nem lenne elég, segítő kéz helyett mást nem is kap, csak elé gurítják az egyik elszökött almát. Lábbal. Elé rúgják, akár a kutya elé a csontot. Pár pillanatig csak hitetlenkedve mered a sérült gyümölcsre, ám egy hirtelen mozdulattal mar rá saras ujjaival, a magasba emeli, majd elhajítja szinte vakon a férfi hangjának irányába. Botor mód rögvest arcára töröl, hogy ismét megszabaduljon az esővíztől, s láthassa, ahogy a pórul járt gyümölcs célba ér. Ennek következménye viszont annyi lesz csupán, hogy már nem csak ruháján és kezein csúfolkodik a sár, hanem bizony a szeplőket is eltakarja a hideg piszok.*
- Milyen férfi az, aki csak így itt hagy egy bajba jutott hölgyet?
*Mordul, s hangjából helyzete ellenére is kihallatszik a színtiszta gőg, s lenézés.
Muszáj újra a földre támaszkodnia, hogy lassan felkeljen a sárból, majd jobban megnézhesse magának az áruló kurafit. Az a szokatlan járás, a vállak ringatózó mozgása. Az egész komédiával átitatott séta oly ismerős. Még ennyi év elteltével is előtte van a csenevész fiú. De lehetetlen, hogy itt és most. Éppen most találjon rá a nagy viszontlátás az egyik árulóval, aki kegyetlenül cserbenhagyta őt és az apját. Oly sok éve már, s most mégis képes lenne kínzó dühétől vezérelve akár a kosarat is utána hajítani. Csak azért, mert hasonlít valakire. Valakire, akinek a puszta emlékétől is meg akar szabadulni.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7421-7440 , 7441-7460 , 7461-7480 , 7481-7500 , 7501-7520 , 7521-7540 , 7541-7560 , 7561-7580 , 7581-7600 , 7601-7620 , 7621-7640 , 7641-7660 , 7661-7680 , 7681-7700 , 7701-7720 , 7721-7740 , 7741-7760 , 7761-7780 , 7781-7800 , 7801-7820 , 7821-7840 , 7841-7860 , 7861-7880 , 7881-7900 , 7901-7920 , 7921-7940 , 7941-7960 , 7961-7980 , 7981-8000 , 8001-8020 , 8021-8040 , 8041-8060 , 8061-8080 , 8081-8100 , 8101-8120 , 8121-8140 , 8141-8160 , 8161-8180 , 8181-8200 , 8201-8220 , 8221-8240 , 8241-8260 , 8261-8280 , 8281-8300 , 8301-8320 , 8321-8340 , 8341-8360 , 8361-8380 , 8381-8400 , 8401-8420 , 8421-8440 , 8441-8460 , 8461-8480 , 8481-8500 , 8501-8520 , 8521-8540 , 8541-8560 , 8561-8580 , 8581-8600 , 8601-8620 , 8621-8640 , 8641-8660 , 8661-8680 , 8681-8700 , 8701-8720 , 8721-8740 , 8741-8760 , 8761-8780 , 8781-8800 , 8801-8820 , 8821-8840 , 8841-8860 , 8861-8880 , 8881-8900 , 8901-8920 , 8921-8940 , 8941-8960 , 8961-8980 , 8981-9000 , 9001-9020 , 9021-9040 , 9041-9060 , 9061-9080 , 9081-9100 , 9101-9120 , 9121-9140 , 9141-9160 , 9161-9180 , 9181-9200 , 9201-9220 , 9221-9240 , 9241-9260 , 9261-9280 , 9281-9300 , 9301-9320 , 9321-9340 , 9341-9360 , 9361-9380 , 9381-9400 , 9401-9420 , 9421-9440 , 9441-9460 , 9461-9480 , 9481-9500 , 9501-9520 , 9521-9540 , 9541-9560 , 9561-9580 , 9581-9600 , 9601-9620 , 9621-9640 , 9641-9660 , 9661-9680 , 9681-9700 , 9701-9720 , 9721-9740 , 9741-9760 , 9761-9780 , 9781-9800 , 9801-9820 , 9821-9840 , 9841-9860 , 9861-9880 , 9881-9900 , 9901-9920 , 9921-9940 , 9941-9960 , 9961-9980 , 9981-10000 , 10001-10020 , 10021-10040 , 10041-10060 , 10061-10080 , 10081-10100 , 10101-10120 , 10121-10140 , 10141-10160 , 10161-10180 , 10181-10200 , 10201-10220 , 10221-10240 , 10241-10260 , 10247-10266