//Hattyúvágta//
*Mintha az mentség lenne bármire, hogy valaki anya nélkül nő fel. Mintha ez csak egy pajzs lenne, vagy inkább esernyő, ami mögé-alá bebújva el lehet rejtőzni a Világ elől, remélve, hogy mindenki majd a sajnálat langymelegségével veszi körbe. Ő például ugyancsak nem emlékszik az anyjára. Igaz, az apjára sem. Csak a dologház dohos falaira emlékszik, a pár naponta kapott penészes, kavicsos kenyérre, és arra az íztelen, vízzel felfőzött kására, amit általában reggel kaptak. És délben, és este. Mégsem lobogtatta ezeket a dolgokat akkor, mikor tizenpár évesen a dologházból kora okán utcára küldték. Senkit sem érdekelt volna. Csak egy volt a folyton éhes, nincstelen, szakadt- és kinőtt ruhájú utcagyerekek közül.
Talán tényleg csak a véletlenen múlt, hogy átjutott a rostán, és alkalmazásba fogadták abban a szép házban. Azt eleinte igen nagy csodaként élte meg. Napjában kétszer kapott enni, általában mást; olykor még zöldséget vagy gyümölcsöt is. A szolgaszálláson saját ágya volt, amit nem bolhákkal kellett megosztania. Egyszerű, durva szövésű, de tiszta ruhákat kapott. Mindezért cserébe az volt a dolga, hogy férfiinasként a ház urának lányát kellett szolgálnia. A férfiinas dolga tulajdonképpen minden más volt, amit a női szolgálók nem végeztek vagy végezhettek el. Ő volt elugrasztva, ha a városból kellett valami, az ő feladata volt a nehezebb dolgok cipelése ha erre volt szükség, és olykor, amikor ideje volt, ő mozgatta át a bútorokat is a szobákban ha azok festve voltak, vagy csak megunták addigi helyüket. Egy férfiinas élete, tulajdonképpen, nem is lenne annyira rossz. Néha több benne a unatkozással töltött idő, mint amit tényleg dolgozni kell. Máshol, másnál, talán. De nem így volt ez abban a szép házban. Ott nem volt más annak a régi, vöröshajú lánynak, mint egy lábtörlő, amibe a csizmasarkát tisztogatta, vagy egy játékszer, amit következmények nélkül tudott a legváltozatosabb módon gyötörni. Nem is csoda, hogy pár évvel később, mikor már kamaszodott, és férfiúi öntudata is pislákolni kezdett valahol mélyen a fejébe, maga is úgy döntött, hogy nem marad tovább abban a házban, amikor a többi szolgáló is távozott. Annyit nem ért meg az étel, az ágy és a ruha. Ezek biztosítása amúgy is bizonytalanná vált akkorra.
Nem mozdul, amikor a lány lehajol és felemeli a hagymát, és akkor sem, mikor az felé dobja. Ha csak ennyire képes?! Dobálózás. Szavakkal, hagymával és almával. A puha, védett kis fészekben bár testileg felnőtt az a lány, odabent továbbra is csak egy kislány maradt. Egy olyan kislány, aki topogva, dobálózva és majdnem sírva könyörög azért, ami a legfontosabb lenne neki: mások figyelméért. A hagyma a felkarjának vágódik, de ő utána se néz. Csak áll, továbbra is maga előtt összefont karokkal, azt a maszatos arcot nézve. És az esőtől csapzott vörös tincseket. Az elfehéredő szájat. Igen.. nem is kell bemutatkoznia neki, ő akkor is pontosan tudja, hogy ki ez a lány. Ugyanaz, aki régen is volt. Ha a világ változik, és benne olyan sok más dolog is, van, ami képtelen erre.
Összeszorítja fogait a pökhendi szavakra, de nem válaszol rá. Felesleges. Nevezheti ez a lány őt inasfiúnak, nevezheti fattyúnak, de a lényegen ez nem változtat. És a lényeg: hogy most ő sem különb nála. És ezt a lány is érzi, ő is tudja. És ez, ez a gondolat, ez a felismerés ocsmány módon okoz neki örömöt, úgy, ahogy egy normális világban nem lenne szabad, csak ebben az elcs..
Akkor sem mozdul meg, amikor a lány ellép mellette, és elhaladtában nekiveri a kosarat. Nem fáj túlzottan. De tudja, hogy nem is az volt a lány célja, hogy fizikailag bántsa vele. Akkor nem ilyen egyenes háttal, és felhúzott orral csinálta volna. Ez most megint olyan dolog volt, amit régen csinált: „itt sem vagy”, üzente neki ezzel a mozdulattal, „nem is látlak, és nem is számítasz”. Semmi sem változott.
Csak a fejét fordítja a vöröshajú után, látni akarja, ahogy az a sárban meg-megcsúszó röhejes csizmájával elmegy innen, látni azt a sétát, ami egyúttal lezárás is lesz, hiszen azokkal a bizonytalan léptekkel tulajdonképpen az életéből sétál ki.
Akkor mozdul meg, amikor a kosár leesik a földre, és látja a megtántorodó mozdulatot. Olyan mozdulattal engedi le a karjait, fordul sarkon, és lép előre hogy letudja a köztük lévő távolságot, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Jobbjának ujjaival határozottan és keményen ragadja meg a lány könyökét, hogy az megállhasson a lábán, ne zuhanjon bele ismét a sárba. Nem jelent semmit ez a mozdulat. Ugyanígy nyúlna egy részeges, egy terhes nő, vagy akár egy Városőr könyöke alá is, ha az billenne meg. Ösztönös, természetes, sima mozdulattal, ami nem ad és ígér többet annál, mint ami: egyetlen pillanatnyi stabilitás és támasz a szakadó esőben, a piactér sarán.*