*Utolsó pillanatban gondolja meg magát.*
~ Ugyan minek mennék még haza, alig múlt dél, azok a gyerekek úgyis most vannak napjuk csúcspontján, csak nem hagynának nekem nyugtot! ~ *Gondolja magában, majd hirtelen fordulattal, már amennyire teste engedi, a piactér felé veszi az irányt. Újfent keresztül gyalogol a gazdagnegyeden, de ezúttal nem éri atrocitás. Talán most lelki békéje is visszatér, mert nem káromol senkit és semmit. A piac forgatagában kissé zavartan álldogál, ne tűnik ki a tömegből, hisz alacsony, ráadásul még görnyedt testtartása is a földre tapasztja. Abban reménykedik, hogy nem lép rá senki, arcára ismét kiül a vicsor és a gonosz tekintet. Azonban alaptalan a félelme, a belőle áradó bűz, melyet a szemétben és patkányok között való természetes élőhelye ráragasztott, megteszi a hatását. Szabadon haladhat előre, körülbelül három lábnyi körben senki sem hajlandó megközelíteni, legalábbis eddig. Zavartságán ez nem segít, egész egyszerűen természetéből adódóan nem bírja a tömeget. Valószínűleg ez is annak köszönhető, hogy világéletében egyedül élt. Egy-két árus ordítására egy pillanatra elismerő tekintettel néz, tudna tőlük tanulni, persze az elismerő tekintet csak átmeneti, ettől függetlenül még nem fog itt sem barátokat szerezni. Arcára ugyan nincs kiírva, de vágyakozva tekint egy-egy gőzölgő forró cipó, vagy zsemlehalomra, ahogy az állatokat is megnézi.*
~ Kellene egy hátas is egyszer. Nem élném át minden nap ezt a fájdalmat, mit a mozgás okoz! ~ *De egyelőre nem engedheti meg magának, sem a kenyeret, sem a zsemlét, sem a hátast. Kezét fel sem emeli a kolduláshoz, úgysem venné őt észre senki a tömegben, így csak félrehúzódik egy jelenleg üres kis sarokba, hogy onnan figyelje a piac forgatagát. Elf, törp, ember, szinte köpni támadna kedve, egy fajtársát sem látja, jóllehet őket sem kevésbé gyűlöli, hisz Ildhawot eddig mindenki megvetette áldatlan külseje miatt. Senki nem veszi a fáradtságot, hogy adott esetben megismerje, így a jósnak sincs fogalma arról, miként reagálná ezt le, ha véletlenül mégis előfordulna. A pénz azonban nagy úr, emiatt kénytelen kelletlen de félretenné mindenki iránt érzett gyűlöletét. Persze ezen a gyűlöletdobogón, bár ezt maga Ildhaw sem ismeri be, a gyűlöletének első helyén, a dobogó legmagasabbik fokán saját maga szerepel, mert életének jelenlegi állását valószínűleg ő maga okozza. Egy pillanatra eszébe ötlenek a "régi szép idők", mikor még normális ruhákban járt, normálisan élt, s a piac sarkában leterített pokrócon kicsit elszundít. Álmában régi emlékei között jár, régi életét éli, teletűzdelve sok nevetéssel és játékkal, meg kiközösítéssel. A gyerekek közé nem tud beilleszkedni teste miatt, így csak apjával kénytelen játszani, azonban ő ezt nem bánja, hisz apja végtelenül kreatív. Nem elhanyagolható tény, hogy Ildhawra úgy tekint, mint egy csodára. Azonban mikor már Ildhaw ezt elhinné magáról, apja meghal. Halálában semmi különleges nincs, egyszerű betegség viszi el, melyet nem tudnak gyógyítani, legalábbis Ildhaw erre emlékszik. Anyja sohasem foglalkozott vele, egyetlen feladatának csak a kényszeredett szülést tartotta, hogy azután a még mászkos, torz gyermeket is ellökje magától. Így Ildhaw anyjára nem emlékszik.*
~ Mi? Hol vagyok? ~ *Hirtelen kapja fel éppen leeső fejét, hisz lassan mélyálomba kerül, melyet azonban a piac forgataga nem hagy. Emiatt ismét bosszúsan, gyönyörű álmából felkelve tekint körbe, hogy szokásos nótájába kezdjen:*
- Ildhaw, a csodálatos, Ildhaw a tünemény! Ki elég bátor, hogy jövőjét megismerje, mindössze pár garasért? Csak az jöjjön, kit nem tántorít el, mi reá vár! *Azért a sötét sarokba még odaköp egyet fordultában:*
~ Idióta egy állás, váltanom kéne! ~ *Gondolja bosszúsan magában, majd mondókáját tovább folytatja.*