//Nyári forgatag//
//Lorew Mazoral//
*Khyr szerint sosem lehet elérni olyan állapotot, ahol az embernek unatkoznia kéne, mert nincsenek új ismeretek. Egyetlen ember nem tanulhat meg mindent egy élet alatt, még ha elfről is van szó, kik köztudottan nagyon hosszú életűek, 250 év viszont édeskevés az ismert világ mindent tudásának megtanulása. Akárcsak a mágia, minden bővül, mindég lesz új és mindég lesz hatalmasabb tudás. Az öregeknek ettől nem kell tartaniuk, előbb halnak meg, minthogy mindent megismerjenek.
Ha hallaná a fickó gondolatait, bizton egy húron pendülnének, de erről nincs értelme beszélni, hiszen annyira evidens. Az elmének a tudománya önmagában felér egy világ megismerésével.
Khyr elméje újra és újra saját magát teszi felelőssé, és amíg fel nem fogja az ellenkezőjét, addig neki bárki mondhatja, hogy nem tett rosszat, amikor ő szerinte megbocsáthatatlant követett el. Ha szembesíteni akarja tettével és nem megmondani neki, hogy nem kell félnie, akkor meg fog nyílni az elméje és a szíve is. Nem kell attól tartania, hogy átfogja vágni a saját, vagy a szerzetes torkát, úgy véli, ezt nem tenné meg. Józanésszel belegondolva. De hogy mit fog tenni, amikor már nem fog a valósághoz kötődni azt fel nem foghatja, s azt sem, hogy lesz e ilyetén helyzetben.
Nem is érti, mit keres itt. Ő nem ezt akarta, nem így tervezte. Ha nem azzal a kis tollas vacakkal küzd, miközben sétál, akkor sosem vette volna észre a szerzetest és most nem itt lenne. Talán egy kretén pénzén mulatná el az idejét a mutatványáig. Az az ígéret is olyan távolinak tűnik ebben a helyzetben, mintha nem is létezett volna és nem is fog megtörténni. Ez a most teljesen képlékeny lett a számára.
Elkezdődik a kettejük rituáléja, amely ijesztően hat a lányra, de nem adja fel. Próbálja az érzelmeit visszafogni, s hellyel, közzel, de sikerül. Egy darabig.
Elmondja legfontosabb történetét, az elsőt, mely mindenen átível. Fél, mert egész eddigi életét ezzel a titokkal élte le, s nem tudja mivé lesz, ha egyszer megszabadul tőle. Ugyanakkor fél attól is, hogy nem fog hinni a szerzetesnek és visszaesik ebbe az állapotba, csak sokkal mélyebbre zuhan. A legjobban attól fél, hogy nem tud majd tovább élni, se így, se úgy.
Legyőzve félelmét, talán maga felé emelkedhet, és talán megbocsáthat magának. Kitépheti a köveket, abból a tóból, egytől egyig.
Lorew megpróbál, az egyik hulláma után hatni a lányra, viszont ő nem hisz neki. Azt elhiheti, hogy a testvére szerette, de azt nem, hogy nem félt tőle. A vörös nem beszél most, magának próbálja bizonyítani az igazát, de egyre kevesebb sikerrel. Próbál bele kapaszkodni a varázsló hangjába, de az sem megy könnyebben. Mit akar magától, ha semmi nem megfelelő? Mihez ragaszkodjon jobban? Ahhoz, hogy Tyri rettegett és gyűlölte titkon, vagy ahhoz, hogy szerette és még mindég szereti, a lelkének egy formájában? Ezt nem neki kell eldönteni. Nem a tudatának kell választania. Hamarosan a helyes ösvényre tér és akkor, vagy a tisztást pillantja meg a végén, bátyjának szellemével, vagy a megbocsátást.
A második hullám alatt már nem tud parancsolni az érzelmeinek. Úgy érzi magát, mint egy erdő közepén, ahol a fák eltakarják a helyes utat, de most kezd kirajzolódni előtte a letaposott avarban a megfelelő út. Még nem tudja pontosan hová. A harmadik kérdéssorozatnál meg kell, hogy adja magát. Igyekszik leszorítani a fejét, hogy a lüktetés, amit már régóta érez abba maradjon. Nagyon fáj, s attól nem lesz jobb, hogy kívülről is gyötri, a varázsló hangja meg egyszerre teljesen idegesíteni kezdi, a folyamatos kérdések sorozatára egyszerre kitör belőle az üvöltő válasz. El sem jut az agyáig, hogy a kiabálás, csak felvonja rájuk a figyelmet, de ha szerencséjük van, ha részben el tudnak halványulni a világ elől, akkor senki sem veszi észre őket.
A földet csapja öklével, közben csukott szemeiből az utolsó könnyek is kiáradnak. A hangja elcsuklik, amikor a vállaira tapadt kezeket megérzi. Nem akar felnézni, összeszorított fogakkal a földet pásztázza. Zihál, egyszerre úgy tűnik meg sem fog állni, de aztán szép lassan – kínosan sokára – a lélegzetvételek megnyúlni látszanak, s végül már nem zokog. Az arcán a ráncok enyhülnek, s lassan felemeli a fejét.
Amit lát az nem egészen emberi. Lehet, hogy az elméjét megzavarta ez a számára sokkos állapot, de egy pillanatra a férfit nem Lorew Mazoralnak látja, hanem a bátyja arcvonásait fedezi fel bennük. Amiket mond azt sem hallja teljesen pontosan, csak mintha a testvére beszélne a maga furcsa tájszólásával. „Ott voltál. ” „Ne csak magadra gondolj. ” „Velem voltál, megszabadítottál. ” és azt mondja „Szeretlek. ”
Khyr kikerekedett szemekkel nézi, szája enyhén lehanyatlik. Kezei a porban lógnak. Nem veszi le a tekintetét a mágusról, aki most az ő elméjében ott sincs. Amit lát, az lehet az elméjének egy vizuális kivetülése és lehet ugyanakkor igazi varázslat is. Khyrt akkor sem érdekelné, ha feltudná fogni. Felemeli egyik kezét és Lorew arcára teszi, megsimítja néhányszor, majd halkan kimondja azokat a szavakat, amiket a testvérének talán még sosem mondott ki.*
-Én is szeretlek. *Elmosolyodik és magához húzza a férfi fejét, hogy csókot leheljen annak a szájára. Testvéri csókot, melyet a Khyrhez hasonlók sohasem tesznek meg, csak amikor már késő. Két kézzel kapaszkodik a szerzetes nyakába és olyan erősen húzza magához, ahogy csak bírja. Megsimítja a hátát néhányszor.
~Most el kell mennem…~
Testvére hangja visszhangzik fejében, majd eltűnik. A nő elengedi a férfi nyakát, s csukott szemmel teszi le fenekét a két lába közé. Az ég felé fordítja a fejét. Mit meg nem adna azért, hogy most essen. Pár pillanatig tartja így magát, majd előre tekint, hogy felmérje a valóságot.
Ha minden igaz egy Lorewet lát maga előtt, ha még ott van. Végignéz rajta, s azt láthatja, hogy az egyik ujjából vér patakzik. Nem tudja mi történt, de nem is kérdezi meg. Elveszi a tőrét, majd felemeli a kezét, hogy a varázsló ne akarja kivenni a kezéből. Nem szól. A köpenye aljából egy hosszú darabot kanyarít le és a férfi elé húzódik. Kinyújtja a tenyerét felé, és a rongyot is. Van választása, ha megengedi, beköti Khyr a kezét saját kezűleg, de ha ezt nem akarja, akkor megengedi azt is, hogy elvegye a rongydarabot és megtegye maga.
Kedves mosoly van az arcán. Szemei alatt a sós könnyáradat barázdákat vájt a bőrébe, mely hamar el fog múlni, most viszont még látható. Szemei már nem csillognak. A lány úgy véli ilyen szárazok még sose voltak.*