//Nyári forgatag//
// Shelquatin Syn//
*Ritkán használták még rá a bátor jelzőt, sőt még senki sem, így nem tudja ezt hova tenni. Nem tartja magát se gyávának se bátornak. Ha kell, s harcra kerül a sor, ő az aki szó nélkül megy és teszi a dolgát, és nem hátrál vissza. Ahogy most sem.*
~Bolond, ez már jobban ismerős.~
- A darthiri az a bolond? *Teszi fel a kérdést, hiszen ez már reálisabb szóhasználat, mint hogy folyamatosan fényevőnek hívná. Ő sem hívja mélységinek, hiszen már nem az. Legfeljebb a bőre színe árulkodhat, hogy mást, mint ő, de attól még egy fajból származónak tartja.
A furcsa fény a férfi szemében arra ösztökéli, hogy fejét félrehajtva, haját lelógatva oldalra pislogjon párat értetlenül. Füleinek hegye akaratlanul is megmozdulnak, akár a lovaké, kettőt előre. Ezzel is csak kíváncsiságát fejezi ki. Próbál egyenesen állni, s nem eldőlni, ahogy felfelé néz, de ez nehezen megy. Ahogy néz hátra, úgy dől is abba az irányba, meghajlítva derekát. Érzi, hogy egyensúlya lassan átlibben, így jobb lábával egyet lép csak hátra, hogy arra helyezze testsúlyát.*
- És miután mindenkit leigáztok, s kiirtjátok a többi fajt, vagy magatok alá hajtjátok, egymásnak fogtok esni? Megéri ez? *Szűkíti össze szemhéjait, ahogy a jeges szemeket vizslatja kutatóan.
S ekkor a férfi egy szokatlan dolgot művel, amire azt hitte a naiv szőkeség, hogy nem fog megtörténni. Hátraengedi csuklyáját, megmutatván valódi arcát. Széles mosoly jelenik meg arcán, hiszen valamennyire ezt győzelemnek éri meg. Már ahhoz képest, ahogy indult a társalgásuk, s amennyire elzárkózott tőle. A látványtól viszont apróra nyílt ajkai tátva maradnak. Életében még csak egyszer látott mélységit, de csak futólag egy vadászat alkalmával. Így meglepi a hófehér haj, a mély, obszidián szín, a jeges szempár. A hosszúkás, de a sajátjától rövidebb fülek. Az arc előtti maszk, melyet nem tud hova tenni.*
- Hogy lélegzel így? *Teszi fel az újabb szemtelen, s lényegtelen kérdést, ami valóban izgatja. Biztos melege lehet, az alatt a kendő alatt. Így a nyári forróságban is sokszor számára is nehézkes a légzés, olyan, mintha tüzet szívna be.
Így sikerül elterelnie figyelmét, a másik kinyúló karról. Már csak akkor eszmél fel, amikor megérzi annak közelségét balján – ahol a kardja lóg. Ösztöneibe sose csalatkozott meg, így most sem. Ahelyett, hogy kezét kardjának markolatára csúsztatná, hogy elejét vegye annak eltulajdonítására, inkább villámsebesen a férfi csuklója felé nyúl. Fejét hajtja le, figyelve mozdulatát. Vékony, hosszúkás ujjai ráfonódnak a másik csuklójára, remélve, hogy ezzel megakasztja kardjának érintését. Majd újra felnéz kérdően a férfira. Nem érti, hogy mi volt ezzel a célja, de kiképezték harcra – vagy legalább is ő magát, majd pedig a mogorva barátja – s bízik reflexeibe.*