//Altus Amentia//
*Kíváncsi jókedvvel figyeli a férfi szavait, akkor is, amikor az felvilágosítja tévedéséről. Iménti vakmerősége, amivel a halált próbálta volna meg, azzal is az élethez fűzött szeretetét bizonyítaná? Milyen különös, gondolja magában, s emiatt milyen szórakoztató. Ennek az alaknak minden mondata kérdez és kérdeztet, folyamatosan dolgoztatva nagyon is kihasználatlan elméjét. Olyan érzése támad, mintha egy könyvvel beszélgetne. Minden könyv egy-egy külön világ a maga külön szereplőivel és értékeivel, amibe minden sor olvasásával egyre mélyebbre és mélyebbre kerül az olvasó. Ha nagyon jó a kötet, akkor a benne foglalt valóság lassanként átoson az olvasóéba, s ott ölt testet. Példaképeket hoz fel, miszerint kéne élni, értékeket közvetít, miket kellene követni és olyan helyszíneket mutat, aminek létrehozására törekedni kéne avagy messziről elkerülni. Olyan dilemmák elé állítja a betekintőt, amiről azelőtt nem gondolkozott vagy ha mégis, hát csak felületesen érintette, s azontúl nagyon is valóságosnak, közelinek érzi őket.
Minden ember egy-egy történet, olvasta valahol, de úgy érzi, az előtte álló alak nem a sajátját, hanem az övét, a lányét meséli. Hogy hogyan lehet ez? Nem tudná megmondani. Az bizonyos, hogy magáról semmit sem árult el, mintha nem is lenne semmi a háta mögött; ellenben a lánnyal, akinek minden válaszát megkérdőjelezi, meghazudtolja vagy rámutat sekélyességére. Kénytelen egyre mélyebbre és mélyebbre ásnia saját magában, áttörve a merev nemespáncélt, amivel a fiatal kisasszonyokat sújtják, nehogy elfeledjék, hogy házasodásra születtek. Szórakoztató, érdekes, de valamiképp félelmetes folyamat is ez, hiszen még azelőtt sosem élt át ilyesmit.
Amióta csak beszélnek, az a különös benyomása támad, hogy ez az alak nem is igazi. Talán képzeli? Valami határozottan elkapta az előbb, s most hallani, hogy éhes is; egy szellem pedig igazán nem kísérthet korgó gyomorral, ezt még neki is be kell látnia. Igen, minden bizonnyal ez már csak elméje szüleménye, mégis - de érdekes, kuncog magában -, egy tükörember.*
"Valaki, aki mindenben más, mint én: és azzal mutatja meg, mi vagyok, ami nem vagyok!"
*Úgy indul meg a férfi után, hogy egy másodpercre sem gondolkozik, mégis mit ehetne ő itt a piacon. Annak ugyanis igaza van abban, hogy egy úrilány nem ilyen koszthoz van szokva, de bánja is ő, mikor teljesen más kérdések foglalkoztatják. A férfi rejtvényén töri a fejét, de úgy érzi, gyorsan megtalálja rá a választ. Megáll mellette, szemben a pékkel és baljával füle mögé igazítja egy előrebukott tincsét.*
- Felhőtlenül élni lehetetlen.
*Mosolyog rá a férfira, majd miközben a választékot mustrálja, folytatja.*
- A leggazdagabb, legnemesibb, legdíszesebb nőnek is vannak kötelességei. Ha leány, akkor a házasság, amit ráerőszakoltak; ha asszony, akkor a férje, amit rákényszerítettek; ha özvegy, akkor a gyermeke, aminek mindenképp jönnie kellett. A kötelesség rabság, s amint elveszik a szabadságunkat, a többi veszteséget is félni kezdjük; lehetetlen nem gondolni és félni a halált, mint mindenünk elvesztését. Aki nem így gondolja, az azt hiszem, bolond.
*Kuncogja el magát. Ismét a tükörembernek keresztelt idegenre néz, s felhümmög. Itt az ideje kérnie is valamit.*
- Magában eszi a cipót? Nohát... lehet, megkóstolom a kalácsot hasonlóképpen. Úgysem vettem még a piacon semmi ilyet.
*A pékre pillant, s ha a férfi megveszi neki, amit kér, két kesztyűs kezét egyszerre nyújtja érte. Valahogy gyerekesnek tűnhet először a mozdulat, de egészében megnézve a lányt valami teljesen más benyomás érheti a férfit; az egyenes hát, aprón felszegett áll, a finom arcmimika és a csak leheletnyien behajlított ujjak, akármilyen öltözetben vagy körülmények között is tisztán mutatnák a lányban folyó elfvért. Mert elvégre félvérnek félvér; sok bolondságot beszél, s könnyen megnyílik idegeneknek; de akármennyire is próbál kitörni a gazdag polgárok köréből hétköznapjainak megszínesítésével, nemességét fajából örökölte, s azt levetni sosem fogja tudni.
Talán egészen tisztában sincs vele.*