//Második szál//
*Talán még életében nem figyelt ennyire nőre. Összesen! Most viszont élénken hallgat minden egyes szót, akár könnyedén vissza is tudná idézni az egészet. Ami szánalmas, hiszen egy olyan tündérmesét boncolgatnak, melynek célközönsége csakis bakfis, naiv kislányok lehetnek. Naty ajkáról, az ő hangjával, ezzel a bájosan igaz átéléssel mégis megkapó a történet, s legkevésbé sem kell megjátszania, hogy szívesen vesz részt a közös mesében.
Halovány mosoly játszik ajkain, zöldjei nem eresztik a nőt, hol tekintetét fürkészik, hol mozdulatait követik. Saját keze valahol félúton rekedt meg, finoman kulcsolják ujjai a boros kehelyt, ám nem emeli szájához, hogy szomját csillapítsa.
A felé mozduló kacsót látszólag le sem reagálja, egyetlen futó pillantásra méltatja csupán, minden egyes alkalommal, mikor az közelebb kerülne hozzá, majd tekintete vándorol vissza rendre a mesemondó arcára. Pici asztalok ezek, kartávolságon belül van, ha Naty érinteni akarja képes lesz rá.
Csak a történet végén, a felé intő kecses kis mozdulatra tudatosul benne, valahol, időközben elfelejtett levegőt venni. Most nagy sóhajjal fújja ki mindazt, mi eddig részben felelős volt mellkasa feszüléséért.*
-Najda első reakciói, meglepettsége, ijedtsége, szótlansága már a gyanút kezdték ébreszteni az ifjú lelkében. Talán meg sem ismeri? Talán már nem is emlékszik rá, talán a leánynak közel sem jelentett annyit barátságuk, mint neki? A harcias replika volt csak, mi hangzása ellenére megnyugtatóan hatott, s engedett egy örömteli mosolyt láttatni. A válasza kész volt, már évek óta készen állt. Mindazon gyakran újrajátszott emlékek között szerepelt, melynek kitartását köszönhette. "-Az az én jelem ott, ez az enyém!" Bökött állával a fa törzse felé, hol ugyan nem volt látható a kis lakban szereplő, gyerekes vésés, de ez momentán nem zavarta. Lépet aprócskát előre, határozottan, immár alaposan végig mérve Najdát. Megváltozott a lány, már nem volt kisgyermek többé, mint emlékeiben, s ha lehet, még gyönyörűbb lett, mint egykor volt. Persze ő maga sem volt már az a nyeszlett, vásott kisfiú, sudár, erős, jóképű legénnyé érett, talán csak kócossága, s tekintetének játszani kész csillogása idézte egykori önmagát.
*Hallgat el egy pillanatra, fürkészve Naty arcát, mielőtt folytatná.*
-Az elé toppanó, szinte felnőtt nő látványa, illata, érintése oly erővel hatott lelkére, hogy ama pillanatban képes lett volna sírni, hangosan ujjongva örömködni, Najdát felkapva, nevetve pördülni meg, de leginkább, és mindenek felett ölelni akarta, magához vonni, karjaiba zárni, arcát nyakába temetve némán, mozdulatlanul állni, még a világ meg nem szűnik körülöttük. Mindezek helyett csak apró sóhajjal simult az érintésbe egy szívdobbanásnyi időre, majd hátra lépve húzta elő a rózsaszálat. "-Azt hiszem itt hagytuk abba. És itt rontottam el." Gondol itt a csókra, bűnbánóan, mely elszakította őket, melyet már ezerszer megbánt, mely majdnem halálát okozta.
*Emeli a bort ajkához, a kehely pereme felett pillantva a nőre, jelezve innen ő folytassa.*