//Egy rendellenes délután//
*Lassan felsóhajt járás közben.* ~ Ez így el fog tartani. ~ *Szerencse, hogy nem ígért pontos időpontot, mikorra ér vissza. De hé, amúgy is okosnak tartja magát, akkor legyen hát problémamegoldóképessége most próbára téve.* - Fi...fa...fo...fonál. Fonál! *Meg is van a lista teteje. Csak nem volt olyan nehéz. És ahogy jobban elnézi, nem messze jár a szövőeszközöktől, talán a tűk is a sorok között szerepeltek. Végül is, nem baj ha mást is hazavisz, mint ami kell, úgyis tele van arannyal, nem szüksége spórolnia! Egyik jó haszna annak, hogy oly' magasról jött. Valamelyest önelégülten lejjebb csúsztatja kezét derekáról, hogy magabiztosság szerzése voltában érezze erszényén a dudorokat... és nem érez semmit.
Megfagy ereiben a vér, ahogy lenéz magán: semmi. Végig is tapogatja egész csípőjét, hátha csak rossz helyre rakta: semmi.* ~ Ó, istenem... ~ *Otthon hagyta? Nem, arra emlékszik, hogy fölrakta magára. Leesett volna az úton? Nem lehetetlen, de eszméletlenül kényelmetlen lenne most nyakát nem kímélve végigtekinteni a talajt a macskaköves úton, vagy kíméljék meg az egész földes úton egészen az erdőig. Lassan hátrafordul, hátha pont az előbb esett le. Felfigyel, hogy a pillanattal ezelőtt látott, vöröses hajú fél-elf áll megint a közelében, kezét háta mögé igyekezve rejteni, benne valami. Valami ismerős színű, árnyalatú, és dudorú bőrzacskó.
Adoaver szeme kerekre tágul, fejében kattan valami.*
- Hé! *Indul meg, szólalva meg hangosan, kezével intve is a lányka felé.* - Mi van a kezében? Megmutatná? *Nem próbál rögtön vádakat dobni, ugyanis nem teljesen biztos benne, mi történt, de belül felkészül, ha jobban fog mozgatnia fog kelleni lábait. Vagy valami rosszabbat csinálni.*