Arthenior - Piactér
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Pegazus fogadó (új) Polgárnegyed (új) Romváros és Meredély (új) | Piactér | Erdőszéli tisztás (új) Kovácsműhely (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 108 (2141. - 2160. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
2160. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-04 09:34:42
Üzenet elküldve: 2024-09-04 09:34:42
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 224
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 224
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje//
* Rezzenéstelen arccal hallgatja a tündért. Számára nem tűnik egy olyan életnek, amit ő magának akarna. Ám az élet útjai kifürkészhetetlenek. *
- Egy pazar műsort egy pazar este követte? Képzelem! Elvégre a pénz akkor jó, ha költve van. És még kihagyhatatlannak is hangzik. Mi lett végül a bandával?
* Nehéz elképzelni, hogy egy sikeres banda egyik pillanatról a másikra feloszlana, de mit tud ő? Leül a padra, hátradől, majd elkezdi az eget bámulni. Saját életét most egy felhőhöz tudná hasonlítani. Próbálja megtalálni a megfelelő alakját ebben a világban. *
- Sokan állítják, hogy mindenki kiválasztott, aki ezeken a földeken bolyong. Ám, hogy ebből mennyi igaz?
* Megvonja vállait, mielőtt újfent az eget kezdené nézni. *
- Varázslás?
* Hirtelen mintha egy képet látna maga előtt egy varázslóról. De ez pusztán egy, a másodperc töredékéig marad előtte, így nincs sok ideje analizálni a képet.*
- Talán. * Kezét a szakállához emeli és elkezdi cirógatni azt. * Egy próbát megér! Mit is mondtál merre van ez a lebegő torony? Jobb lenne előbb rájönni, hogy mi is az én célom, mint itt ülni és várni a sült galambra.
* Rezzenéstelen arccal hallgatja a tündért. Számára nem tűnik egy olyan életnek, amit ő magának akarna. Ám az élet útjai kifürkészhetetlenek. *
- Egy pazar műsort egy pazar este követte? Képzelem! Elvégre a pénz akkor jó, ha költve van. És még kihagyhatatlannak is hangzik. Mi lett végül a bandával?
* Nehéz elképzelni, hogy egy sikeres banda egyik pillanatról a másikra feloszlana, de mit tud ő? Leül a padra, hátradől, majd elkezdi az eget bámulni. Saját életét most egy felhőhöz tudná hasonlítani. Próbálja megtalálni a megfelelő alakját ebben a világban. *
- Sokan állítják, hogy mindenki kiválasztott, aki ezeken a földeken bolyong. Ám, hogy ebből mennyi igaz?
* Megvonja vállait, mielőtt újfent az eget kezdené nézni. *
- Varázslás?
* Hirtelen mintha egy képet látna maga előtt egy varázslóról. De ez pusztán egy, a másodperc töredékéig marad előtte, így nincs sok ideje analizálni a képet.*
- Talán. * Kezét a szakállához emeli és elkezdi cirógatni azt. * Egy próbát megér! Mit is mondtál merre van ez a lebegő torony? Jobb lenne előbb rájönni, hogy mi is az én célom, mint itt ülni és várni a sült galambra.
2159. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-04 04:33:55
Üzenet elküldve: 2024-09-04 04:33:55
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Valóban észre sem veszi a férfit, mikor az mellé lép. Az eső kopogása, füleinek idegesítő zúgása tompítják a külvilág zajait, elnyomják érzékeit, s ez rettenetesen bosszantja. A kosárba érkező utolsó szem hagyma zörgése rántja vissza valamennyire a valóságba, minek hatására riadtan rezzen össze, akár az őzsuta, aki furcsa neszt hall a közeli bokrok mélyéről. Most kissé fakó zöldjei azonnal a férfira irányulnak, de szinte csak egy észrevehetetlen pillanatig. Inkább lopva körbe néz, hogy minden darab zöldség és gyümölcs visszakerült e a helyére. Már semmit sem lát a sárban hánykolódni, így már nincs semmi, ami miatt még a piacon kéne maradnia. A kosár fogóját a karjára húzza, szabad kezével pedig a másikat tarja. Az a fránya kosár talán még sosem volt ilyen nehéz, mint most. Mindennel megküzd. Kényelmetlen lépnie, minden tagja zsibbadt és nehéz. Szinte még levegőt venni, létezni is kellemetlen. De ösztönzi az, hogy mihamarább eltűnjön innen. Nem foglalkozik azzal, hogy a félvér követi e, mikor megindítja lépteit. Noha az elmúlt pár percben nőtt mellette a biztonságérzet, némi sértettség kezd úrrá lenni rajta, hogy a másik ennyire közömbös az irányába. Régen az egész cselédség pillanatok alatt összegyűlt, mikor neki segítségre volt szüksége. Szinte pár perc alatt a puha ágyban feküdt, hogy minél hamarabb jobban legyen. Amikor még megvolt a hatalma. Amikor jelentett valamit a Phadiwer név. Most, hogy ennyire jelentéktelenné vált, hogy egyszerű közember lett belőle segítség helyett egy sértett fiúval kell szembenéznie. Persze, hogy bosszantja a tehetetlenség.*
- Köszönöm!
*Sóhajtja végül a hagyma ügyére visszatérve. Szerencsére hangjából valamelyest kiveszett az a megszeppent leány, aki az előbb még egész testét uralta. Ám különös mód a makacs úrikisasszony sem tért vissza. Ez a köszönet csak egyszerű szó, mély tartalom nélkül. Amit kötelező illemből mondanak, mert kell.
Végre megindítja lépteit. Óvatosan és odafigyelve, de azért igyekszik szedni a lábait. Hiába a tomboló nyár, ha ilyen hideg a hirtelen aláhulló eső. A ruháján már egy darab száraz rész sincs. Fázik és vacog. Minden lépését egyre nehezebben teszi meg, így hiába erőlködik, muszáj időnként tartania egy-egy kisebb pihenőt, amíg kifújja magát. De már látja a boltívet, ott a kijárat. Onnan már pár ház és meg is érkeznek a nád tetejű kalyibához. Ajkai apró, elégedett mosolyra húzódnak.*
- Ott is van.
*Mutat távolabbra, a kis bérelt ház irányába. A távolság milyen jót is tesz annak a romhalmaznak. Na de, majd ha közelebb érnek. Látszik az ügyetlen kezek munkája, de sajnos a lényegi hibák kijavítása szakavatottabb kezekre vár. De még nincs itt az ideje, hogy gondolatai ide kanyarodjanak. Alig pár háznyira van a céltól, így lépteit annak ellenére szaporázza meg, hogy erejének utolsó kis morzsáit éli fel már régóta. S ennek a balga cselekedetnek ím megérik a gyümölcse. Először meginog a karcsú test, majd riadtan dermed meg ahogy újból megpördül a világ. A kosár ismét a sárban landol, ahogy a vörös egy biztos pont után kapkod. Gyerekkorában nem bírta ilyen sokáig. Az évek alatt valamelyest enyhültek ezek a rohamok. Ritkábbá váltak, de talán épp ezért sokszor jobban megterhelte őt, mint sok évvel ezelőtt. Nem kellett volna tűrőképességét feszegetnie, de nem sok választása volt. Saját lábán kellett megállnia, mert a dacos, sértett kölyök éppen most akarja neki megmutatni, hogy milyen is az, amikor egy senkivé válik, aki nem érdemli meg a törődést. Hogy mennyire gyűlöli. Bezzeg az a szellem akkor, az a kis fiú, aki mindig segített neki, ha senki sem volt közel. Már rég magára hagyta ő is. Elment akkor a többiekkel. Önsajnálat, harag és gyűlölet. Az utolsó pillanatokat ezzel fűszerezi meg. Ám amikor a sötétség végül rátalál világosan érzi, hogy ezek az érzelmek mind maga ellen irányulnak. A többieknek a csalódottság jut. Azután pedig nem gondol semmit, nem érez semmit. Teste megbicsaklik, s akár az elejtett kosara, gyengén és magatehetetlenül ájul a sárba.*
*Valóban észre sem veszi a férfit, mikor az mellé lép. Az eső kopogása, füleinek idegesítő zúgása tompítják a külvilág zajait, elnyomják érzékeit, s ez rettenetesen bosszantja. A kosárba érkező utolsó szem hagyma zörgése rántja vissza valamennyire a valóságba, minek hatására riadtan rezzen össze, akár az őzsuta, aki furcsa neszt hall a közeli bokrok mélyéről. Most kissé fakó zöldjei azonnal a férfira irányulnak, de szinte csak egy észrevehetetlen pillanatig. Inkább lopva körbe néz, hogy minden darab zöldség és gyümölcs visszakerült e a helyére. Már semmit sem lát a sárban hánykolódni, így már nincs semmi, ami miatt még a piacon kéne maradnia. A kosár fogóját a karjára húzza, szabad kezével pedig a másikat tarja. Az a fránya kosár talán még sosem volt ilyen nehéz, mint most. Mindennel megküzd. Kényelmetlen lépnie, minden tagja zsibbadt és nehéz. Szinte még levegőt venni, létezni is kellemetlen. De ösztönzi az, hogy mihamarább eltűnjön innen. Nem foglalkozik azzal, hogy a félvér követi e, mikor megindítja lépteit. Noha az elmúlt pár percben nőtt mellette a biztonságérzet, némi sértettség kezd úrrá lenni rajta, hogy a másik ennyire közömbös az irányába. Régen az egész cselédség pillanatok alatt összegyűlt, mikor neki segítségre volt szüksége. Szinte pár perc alatt a puha ágyban feküdt, hogy minél hamarabb jobban legyen. Amikor még megvolt a hatalma. Amikor jelentett valamit a Phadiwer név. Most, hogy ennyire jelentéktelenné vált, hogy egyszerű közember lett belőle segítség helyett egy sértett fiúval kell szembenéznie. Persze, hogy bosszantja a tehetetlenség.*
- Köszönöm!
*Sóhajtja végül a hagyma ügyére visszatérve. Szerencsére hangjából valamelyest kiveszett az a megszeppent leány, aki az előbb még egész testét uralta. Ám különös mód a makacs úrikisasszony sem tért vissza. Ez a köszönet csak egyszerű szó, mély tartalom nélkül. Amit kötelező illemből mondanak, mert kell.
Végre megindítja lépteit. Óvatosan és odafigyelve, de azért igyekszik szedni a lábait. Hiába a tomboló nyár, ha ilyen hideg a hirtelen aláhulló eső. A ruháján már egy darab száraz rész sincs. Fázik és vacog. Minden lépését egyre nehezebben teszi meg, így hiába erőlködik, muszáj időnként tartania egy-egy kisebb pihenőt, amíg kifújja magát. De már látja a boltívet, ott a kijárat. Onnan már pár ház és meg is érkeznek a nád tetejű kalyibához. Ajkai apró, elégedett mosolyra húzódnak.*
- Ott is van.
*Mutat távolabbra, a kis bérelt ház irányába. A távolság milyen jót is tesz annak a romhalmaznak. Na de, majd ha közelebb érnek. Látszik az ügyetlen kezek munkája, de sajnos a lényegi hibák kijavítása szakavatottabb kezekre vár. De még nincs itt az ideje, hogy gondolatai ide kanyarodjanak. Alig pár háznyira van a céltól, így lépteit annak ellenére szaporázza meg, hogy erejének utolsó kis morzsáit éli fel már régóta. S ennek a balga cselekedetnek ím megérik a gyümölcse. Először meginog a karcsú test, majd riadtan dermed meg ahogy újból megpördül a világ. A kosár ismét a sárban landol, ahogy a vörös egy biztos pont után kapkod. Gyerekkorában nem bírta ilyen sokáig. Az évek alatt valamelyest enyhültek ezek a rohamok. Ritkábbá váltak, de talán épp ezért sokszor jobban megterhelte őt, mint sok évvel ezelőtt. Nem kellett volna tűrőképességét feszegetnie, de nem sok választása volt. Saját lábán kellett megállnia, mert a dacos, sértett kölyök éppen most akarja neki megmutatni, hogy milyen is az, amikor egy senkivé válik, aki nem érdemli meg a törődést. Hogy mennyire gyűlöli. Bezzeg az a szellem akkor, az a kis fiú, aki mindig segített neki, ha senki sem volt közel. Már rég magára hagyta ő is. Elment akkor a többiekkel. Önsajnálat, harag és gyűlölet. Az utolsó pillanatokat ezzel fűszerezi meg. Ám amikor a sötétség végül rátalál világosan érzi, hogy ezek az érzelmek mind maga ellen irányulnak. A többieknek a csalódottság jut. Azután pedig nem gondol semmit, nem érez semmit. Teste megbicsaklik, s akár az elejtett kosara, gyengén és magatehetetlenül ájul a sárba.*
2158. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:53:43
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:53:43
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje //
// Mosómedve szelídítés: 2/20 //
- Azt nem mondanám, hogy rossz, inkább változó.* Feleli, majd elgondolkodik, hogy mi volt az eddigi legjobb fellépése.*
- A legjobb Wegtorenben volt, amikor még a társulattal voltunk. Gazdag kereskedőváros, szóval tudják, hogy mitől döglik a légy. Pazar műsort is adtunk nekik. Táncosok, erő bemutatók, illúzió és szemfényvesztés. Volt ott minden, de az tényleg egy hosszú ideig készült és jól begyakorolt előadás volt. Na persze az arany könnyen jött és könnyen is ment el. Féktelen orgiák tüzes kreol bőrű lányokkal, fűszeres borral és a legfinomabb egzotikus csemegékkel. Én mondom neked, hogy minden férfi embernek életében egyszer részt kell vennie egy ilyenben.* Magyaráz teljes átéléssel.*Nagy kár, hogy az aranyak is úgy folynak ki a kezedből ott, mint a Sivatagos Puszta homokja.* Zárja mondókáját. Miközben igyekszik a vásárlást letudni.*
- Nem gondolnám, hogy az istenek mindig figyelnének mindenkit, maximum azokat, akik ki vannak választva általuk valamire. Mondjuk én magam úgy gondolom, hogy Teysus figyelmét kiérdemelhettem. Eddig még egyengette utam, cserébe én meg terjesztem igéit, ami olykor még elég jövedelmező is tud lenni.* Nem próbálja meg ráerőltetni saját hitét, mert tudja jól, hogy az nem működik.*
- Na igen a nagyok, mint te könnyebb célpontok az olyanoknak, mint én.* Kuncog fel, mert végre tud valamit mondani, ami pozitívum és a termetével kapcsolatos. Vásárlás után félrevonulnak, ahol a kis állatkájával foglalkozik. Ott még tud neki válaszolgatni.*
- Na igen, nem veszélytelen munkák azok.* Boldogan nézi majd, ahogy a mosómedvéje végre enni kezd. Közben azért Derken is járatja az agyát.*
- Ott van még könnyű pénzkeresésre a varázslás. Feltéve, ha megvan benned a kellő affinitás hozzá. Vannak akik a mágusnak a lebegő tornyánál jobban érzik és megtalálják magukban a szunnyadó erőt, de van aki már születésétől fogva is rendelkezik mágikus képpességekkel.* Azt nem teszi hozzá, hogy ő maga is ilyen volna. Kíváncsian pislog a férfira, hogy erről mi a véleménye. A jószág, meg amíg eszik kap egy kis simogatást. Ilyenkor a legkönnyebb velük kapcsolatot teremteni. Persze sok esetben a kaját féltve haraphatnak, de mivel lenyugtatta, most nem fog agresszívan fellépni ellene. Szegénynek nem lehetne azt mondani, hogy selymes a szőre, mert a kutyanyáltól tiszta loncsos*
- Majd megfürdetlek, hogy szép tiszta legyél.* Ezt inkább magának mondja. Látszólag most nem nagyon törődik a kicsi kezekkel a foltos kis bestia, mert a hal eléggé lefoglalja.*
// Mosómedve szelídítés: 2/20 //
- Azt nem mondanám, hogy rossz, inkább változó.* Feleli, majd elgondolkodik, hogy mi volt az eddigi legjobb fellépése.*
- A legjobb Wegtorenben volt, amikor még a társulattal voltunk. Gazdag kereskedőváros, szóval tudják, hogy mitől döglik a légy. Pazar műsort is adtunk nekik. Táncosok, erő bemutatók, illúzió és szemfényvesztés. Volt ott minden, de az tényleg egy hosszú ideig készült és jól begyakorolt előadás volt. Na persze az arany könnyen jött és könnyen is ment el. Féktelen orgiák tüzes kreol bőrű lányokkal, fűszeres borral és a legfinomabb egzotikus csemegékkel. Én mondom neked, hogy minden férfi embernek életében egyszer részt kell vennie egy ilyenben.* Magyaráz teljes átéléssel.*Nagy kár, hogy az aranyak is úgy folynak ki a kezedből ott, mint a Sivatagos Puszta homokja.* Zárja mondókáját. Miközben igyekszik a vásárlást letudni.*
- Nem gondolnám, hogy az istenek mindig figyelnének mindenkit, maximum azokat, akik ki vannak választva általuk valamire. Mondjuk én magam úgy gondolom, hogy Teysus figyelmét kiérdemelhettem. Eddig még egyengette utam, cserébe én meg terjesztem igéit, ami olykor még elég jövedelmező is tud lenni.* Nem próbálja meg ráerőltetni saját hitét, mert tudja jól, hogy az nem működik.*
- Na igen a nagyok, mint te könnyebb célpontok az olyanoknak, mint én.* Kuncog fel, mert végre tud valamit mondani, ami pozitívum és a termetével kapcsolatos. Vásárlás után félrevonulnak, ahol a kis állatkájával foglalkozik. Ott még tud neki válaszolgatni.*
- Na igen, nem veszélytelen munkák azok.* Boldogan nézi majd, ahogy a mosómedvéje végre enni kezd. Közben azért Derken is járatja az agyát.*
- Ott van még könnyű pénzkeresésre a varázslás. Feltéve, ha megvan benned a kellő affinitás hozzá. Vannak akik a mágusnak a lebegő tornyánál jobban érzik és megtalálják magukban a szunnyadó erőt, de van aki már születésétől fogva is rendelkezik mágikus képpességekkel.* Azt nem teszi hozzá, hogy ő maga is ilyen volna. Kíváncsian pislog a férfira, hogy erről mi a véleménye. A jószág, meg amíg eszik kap egy kis simogatást. Ilyenkor a legkönnyebb velük kapcsolatot teremteni. Persze sok esetben a kaját féltve haraphatnak, de mivel lenyugtatta, most nem fog agresszívan fellépni ellene. Szegénynek nem lehetne azt mondani, hogy selymes a szőre, mert a kutyanyáltól tiszta loncsos*
- Majd megfürdetlek, hogy szép tiszta legyél.* Ezt inkább magának mondja. Látszólag most nem nagyon törődik a kicsi kezekkel a foltos kis bestia, mert a hal eléggé lefoglalja.*
2157. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-03 08:59:43
Üzenet elküldve: 2024-09-03 08:59:43
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 108
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 108
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Ahogy felszabadulnak a karjai, ösztönösen fél lépést hátrébb lép. Nem bízik ebben a lányban. Nincs rá igazán oka. Látta már ő azt a régi, vöröshajú lányt egyik pillanatról a másikra szerepet váltani, mint mikor nyáron a magasban fújó vad szél felhőpamacsokat ránt a nap elé, majd onnan el. Nem tudja, hogy ez a vöröshajú lány mikor vált majd szerepet. Mert az, amit most csinál, az mintha valaki más lenne. A tétova szavak, a futó mosoly, a már-már megalázkodó bólintás és az engedelmesség, amivel kérdés és ellenkezés nélkül már mozdul is, mintha valaki máshoz tartoznának. Egy teljesen más nőhöz. Valaki olyanhoz, aki nem azzal szórakozott jóval fiatalabb korában, hogy a ház szolgálatában állókat egyre nehezebb, egyre kivitelezhetetlenebb kérésekkel bombázza, hogy aztán éktelen -talán megjátszott- haragra keljen. Mintha nem ugyanaz a lány lenne, aki a tél közepén kitalálta, hogy ő friss eperből és tejszínből kér desszertet. Mintha nem ugyanaz a lány lenne, aki csupán pár perce megdobta őt almával és hagymával, csak mert nem tetszett neki, amit és ahogy mondott.
Összefonja maga előtt a karjait, gerincén végigfut a hideg. Talán az átázott ing érintésétől, talán a látványtól. Tudja, hogy élveznie kéne a helyzetet. Hogy most ő az, aki egyenes háttal áll, és hogy a lány az, aki a sár fölé görnyed, hogy kiszedegesse onnan a vásárfiát. Csak áll ott, és nézi a vékony tarkóra tapadó parázsvörös tincseket, a keskeny vállakat, a már menthetetlenül átázott ruha és a mocskos szoknya által kirajzolt testet. Tudja, hogy élveznie kéne a helyzetet. Tudja, hogy sötét örömöt, elégtételt kéne éreznie attól a látványtól, hogy a még mindig kissé tétován és imbolygón mozgó lány végzi azt a munkát, amit annak idején gondolkodás nélkül és felsőbbrendűsége teljes tudatában osztott volna ki pont neki. De mégsem élvezi a látványt, elmarad a sötét öröm és az elégtétel is. Inkább úgy érzi magát, mintha aljas módon, titokban lesné meg a lányt, amikor az olyat művel, ami csak saját magára tartozik. Undorodik ettől a gondolattól, és ettől az érzéstől.
Elfordítja a szemét, tekintete cél nélkül siklik végig az úton. Inkább nem is nézi, ahogy a lány szedegeti az almát és a hagymát. Érzi, ahogy a hideg eső lehűti a fejét, már nem lüktet úgy a vére a szeme mögött. És azt is érzi, hogy a benne forrongó indulatok is lehűlnek: furcsa, torz módon kristályosodnak ki, mint a tengervízbe ömlő láva, ami halk, csilingelő pengéssel dermed éjfekete obszidiánná. És érzi, ahogy ezen a sikamlós, még forró felszínen tapogatózva veti meg a lábát a szánalom és a sajnálat. Szánalom és sajnálat? Igen. Egyetlen pillanatig, amíg az imént belenézett azokba a zöld szemekbe, és látta a sárral kent arcot, a homlokba tapadó vörös hajszálakat, egyetlen pillanatig mintha nem azt a régi vöröshajú lányt látta volna, hanem valaki mást. Olyan valakit, aki egy olcsón bérelt rossz házat is megpróbál csinosítgatni, és mindezt egy futó mosollyal ismeri be.
Észreveszi magát: már egy ideje azt a hagymát bámulja, amit hozzávágott a lány. Akkor gurult arrébb, és most ott van annak a háta mögött, valószínűleg ott is marad majd, ha a vöröshajú felszedte, amit maga előtt lát. Szájzuga fura, értelmezhetetlen módon rándul meg, majd megmozdul. Odalép ahhoz a nyomorult hagymához, ami semmiről sem tehet, mégis fegyverként volt használva, és lehajol érte. Érzi a vörös héj alatt az ütődéstől megpuhult rostokat, és tudja, hogy a hagyma menthetetlen lesz így, hogy meg is ázott és a sárban feküdt. Talán egy napja van hátra. Talán annyi sem. Most még a hagymát is szinte megsajnálja. Letörli ujjaival a sár nagyját, majd úgy lép a vöröshajú mellé, hogy az talán észre sem veszi most. Puhán teszi a hagymát a többi mellé. Ne sérüljön tovább. Ha valami már így is kárt szenvedett, így is érződik rajta a sérülés, nincs értelme tovább bántania. És talán egyébként sincs értelme bántania.*
*Ahogy felszabadulnak a karjai, ösztönösen fél lépést hátrébb lép. Nem bízik ebben a lányban. Nincs rá igazán oka. Látta már ő azt a régi, vöröshajú lányt egyik pillanatról a másikra szerepet váltani, mint mikor nyáron a magasban fújó vad szél felhőpamacsokat ránt a nap elé, majd onnan el. Nem tudja, hogy ez a vöröshajú lány mikor vált majd szerepet. Mert az, amit most csinál, az mintha valaki más lenne. A tétova szavak, a futó mosoly, a már-már megalázkodó bólintás és az engedelmesség, amivel kérdés és ellenkezés nélkül már mozdul is, mintha valaki máshoz tartoznának. Egy teljesen más nőhöz. Valaki olyanhoz, aki nem azzal szórakozott jóval fiatalabb korában, hogy a ház szolgálatában állókat egyre nehezebb, egyre kivitelezhetetlenebb kérésekkel bombázza, hogy aztán éktelen -talán megjátszott- haragra keljen. Mintha nem ugyanaz a lány lenne, aki a tél közepén kitalálta, hogy ő friss eperből és tejszínből kér desszertet. Mintha nem ugyanaz a lány lenne, aki csupán pár perce megdobta őt almával és hagymával, csak mert nem tetszett neki, amit és ahogy mondott.
Összefonja maga előtt a karjait, gerincén végigfut a hideg. Talán az átázott ing érintésétől, talán a látványtól. Tudja, hogy élveznie kéne a helyzetet. Hogy most ő az, aki egyenes háttal áll, és hogy a lány az, aki a sár fölé görnyed, hogy kiszedegesse onnan a vásárfiát. Csak áll ott, és nézi a vékony tarkóra tapadó parázsvörös tincseket, a keskeny vállakat, a már menthetetlenül átázott ruha és a mocskos szoknya által kirajzolt testet. Tudja, hogy élveznie kéne a helyzetet. Tudja, hogy sötét örömöt, elégtételt kéne éreznie attól a látványtól, hogy a még mindig kissé tétován és imbolygón mozgó lány végzi azt a munkát, amit annak idején gondolkodás nélkül és felsőbbrendűsége teljes tudatában osztott volna ki pont neki. De mégsem élvezi a látványt, elmarad a sötét öröm és az elégtétel is. Inkább úgy érzi magát, mintha aljas módon, titokban lesné meg a lányt, amikor az olyat művel, ami csak saját magára tartozik. Undorodik ettől a gondolattól, és ettől az érzéstől.
Elfordítja a szemét, tekintete cél nélkül siklik végig az úton. Inkább nem is nézi, ahogy a lány szedegeti az almát és a hagymát. Érzi, ahogy a hideg eső lehűti a fejét, már nem lüktet úgy a vére a szeme mögött. És azt is érzi, hogy a benne forrongó indulatok is lehűlnek: furcsa, torz módon kristályosodnak ki, mint a tengervízbe ömlő láva, ami halk, csilingelő pengéssel dermed éjfekete obszidiánná. És érzi, ahogy ezen a sikamlós, még forró felszínen tapogatózva veti meg a lábát a szánalom és a sajnálat. Szánalom és sajnálat? Igen. Egyetlen pillanatig, amíg az imént belenézett azokba a zöld szemekbe, és látta a sárral kent arcot, a homlokba tapadó vörös hajszálakat, egyetlen pillanatig mintha nem azt a régi vöröshajú lányt látta volna, hanem valaki mást. Olyan valakit, aki egy olcsón bérelt rossz házat is megpróbál csinosítgatni, és mindezt egy futó mosollyal ismeri be.
Észreveszi magát: már egy ideje azt a hagymát bámulja, amit hozzávágott a lány. Akkor gurult arrébb, és most ott van annak a háta mögött, valószínűleg ott is marad majd, ha a vöröshajú felszedte, amit maga előtt lát. Szájzuga fura, értelmezhetetlen módon rándul meg, majd megmozdul. Odalép ahhoz a nyomorult hagymához, ami semmiről sem tehet, mégis fegyverként volt használva, és lehajol érte. Érzi a vörös héj alatt az ütődéstől megpuhult rostokat, és tudja, hogy a hagyma menthetetlen lesz így, hogy meg is ázott és a sárban feküdt. Talán egy napja van hátra. Talán annyi sem. Most még a hagymát is szinte megsajnálja. Letörli ujjaival a sár nagyját, majd úgy lép a vöröshajú mellé, hogy az talán észre sem veszi most. Puhán teszi a hagymát a többi mellé. Ne sérüljön tovább. Ha valami már így is kárt szenvedett, így is érződik rajta a sérülés, nincs értelme tovább bántania. És talán egyébként sincs értelme bántania.*
2156. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-03 07:23:03
Üzenet elküldve: 2024-09-03 07:23:03
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Amikor még kicsiny leány volt számtalanszor tűnődött el azon, vajon őrzi e valami felsőbb hatalom, akár szellem. Rohamok jöttek, mentek. Szeszélyesen, akár ez a nyári zápor, ami alatt most önnön szörnyetegeivel kényszerül megküzdeni. Ismeri már jól milyen az, amikor elsötétedik minden, s talán csak órák múltán láthatja ismét a világot. Szerencsésnek mondhatja magát, hisz a legtöbbször mindig voltak körülötte, mindig vigyáztak rá, mert muszáj volt. Ám a fogyatkozó, de túlterhelt cselédek nem mindig voltak kéznél. Mégis mindig épségben tért magához a puha párnák oltalmában. Azt az őrző szellemet úgy képzelte el, mint egy kisfiút. Hasonló korút, mint amilyen ő is volt akkor. Pedig látni sosem látta. Nem érezte az oltalmazó kezeket, egy pillantást sem vethetett a védelmező arcára. De az a fiatal hang mélyen belé égett. Még annak ellenére is, hogy az csak tompán, elfojtva jutott el a tudatáig. Talán az ilyen esetekben érezte magát a legnagyobb biztonságban. Ám ez az érzés évekkel ezelőtt ottmaradt az otthonában, hogy a szépen festett ablakokkal, a míves ajtókkal együtt legyen az elmúlás martaléka.
Nem igazán lepi meg a félvér hitetlenkedése. Inkább az a különös, hogy nem érez a hangjából elégedettséget. Pedig biztosan érzi a csontjaiban, hogy volt inasa elégtételnek veszi jelenlegi helyzetét. Megérdemeltnek, az igazi jussának. Ám túl fáradt ahhoz, hogy ismét elkezdje magában táplálni a haragot. Vagy lassan kezdi ő maga is elhinni?*
- Azért csinosítgatom.
*Erőltet magára egy kósza mosolyt, de az hamar el is illan az arcáról. A mordulásra elkapja a kezeit, hogy azokkal idegesen markoljon a saras szoknyájára, végül aprót bólint, s mintha parancsszónak venné már fordul is, hogy a kosara után kutasson. Nem mondhatni, hogy sokkal jobban érezné magát, de a látása valamelyest kezd helyreállni. A forgás is enyhül, de még nem tökéletes. Ismét megalázva érzi magát, mégis felkapja azt a fránya garabolyt, majd óvatosan szedi bele a szerte gurult almákat és hagymát. Nem néz hátra, nem szól. Épp eléggé megmutatta gyengeségét, hogy ne akarja azt tovább fokozni. Igyekszik úgy viselkedni, mint akit már nem is érdekel, hogy a félvér követi e vagy inkább sarkon fordul, s ezzel ismét külön válnak útjaik. Ám tétova léptei, s egyre erősebben sajgó feje miatt még mindig úgy érzi, hogy segítségre van szüksége. Ám a makacsság, az a vele született dac most mélyebben, de mégis ott pislákol benne. S talán új erőre kap, ha már nem érzi magát ilyen pocsékul. Ehhez pedig az kell, hogy elszabaduljon innen. Ki a piacról. El az emberektől, hogy nyugodtan bezárkózhasson a romos, rideg ház falai közé.*
*Amikor még kicsiny leány volt számtalanszor tűnődött el azon, vajon őrzi e valami felsőbb hatalom, akár szellem. Rohamok jöttek, mentek. Szeszélyesen, akár ez a nyári zápor, ami alatt most önnön szörnyetegeivel kényszerül megküzdeni. Ismeri már jól milyen az, amikor elsötétedik minden, s talán csak órák múltán láthatja ismét a világot. Szerencsésnek mondhatja magát, hisz a legtöbbször mindig voltak körülötte, mindig vigyáztak rá, mert muszáj volt. Ám a fogyatkozó, de túlterhelt cselédek nem mindig voltak kéznél. Mégis mindig épségben tért magához a puha párnák oltalmában. Azt az őrző szellemet úgy képzelte el, mint egy kisfiút. Hasonló korút, mint amilyen ő is volt akkor. Pedig látni sosem látta. Nem érezte az oltalmazó kezeket, egy pillantást sem vethetett a védelmező arcára. De az a fiatal hang mélyen belé égett. Még annak ellenére is, hogy az csak tompán, elfojtva jutott el a tudatáig. Talán az ilyen esetekben érezte magát a legnagyobb biztonságban. Ám ez az érzés évekkel ezelőtt ottmaradt az otthonában, hogy a szépen festett ablakokkal, a míves ajtókkal együtt legyen az elmúlás martaléka.
Nem igazán lepi meg a félvér hitetlenkedése. Inkább az a különös, hogy nem érez a hangjából elégedettséget. Pedig biztosan érzi a csontjaiban, hogy volt inasa elégtételnek veszi jelenlegi helyzetét. Megérdemeltnek, az igazi jussának. Ám túl fáradt ahhoz, hogy ismét elkezdje magában táplálni a haragot. Vagy lassan kezdi ő maga is elhinni?*
- Azért csinosítgatom.
*Erőltet magára egy kósza mosolyt, de az hamar el is illan az arcáról. A mordulásra elkapja a kezeit, hogy azokkal idegesen markoljon a saras szoknyájára, végül aprót bólint, s mintha parancsszónak venné már fordul is, hogy a kosara után kutasson. Nem mondhatni, hogy sokkal jobban érezné magát, de a látása valamelyest kezd helyreállni. A forgás is enyhül, de még nem tökéletes. Ismét megalázva érzi magát, mégis felkapja azt a fránya garabolyt, majd óvatosan szedi bele a szerte gurult almákat és hagymát. Nem néz hátra, nem szól. Épp eléggé megmutatta gyengeségét, hogy ne akarja azt tovább fokozni. Igyekszik úgy viselkedni, mint akit már nem is érdekel, hogy a félvér követi e vagy inkább sarkon fordul, s ezzel ismét külön válnak útjaik. Ám tétova léptei, s egyre erősebben sajgó feje miatt még mindig úgy érzi, hogy segítségre van szüksége. Ám a makacsság, az a vele született dac most mélyebben, de mégis ott pislákol benne. S talán új erőre kap, ha már nem érzi magát ilyen pocsékul. Ehhez pedig az kell, hogy elszabaduljon innen. Ki a piacról. El az emberektől, hogy nyugodtan bezárkózhasson a romos, rideg ház falai közé.*
2155. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-02 21:48:28
Üzenet elküldve: 2024-09-02 21:48:28
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 108
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 108
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Nem várja azt, hogy a kérdésére választ kap. Miért is várná? Hiszen annak idején kérdeznie se igen volt szabad. Éppen ezért lepődik meg, amikor a vöröshajú lány válaszol. A szavak tényleg váratlanul érik, pláne, hogy azok nem fennhéjázóak, önteltek és leereszkedőek. A még mindig benne feszülő harag fátylán át is érzi, hogy valami most más. Ez a vöröshajú lány ugyanaz, mint a régi, de valahogy mégsem.
Nem tudja, hogy ez most megint csak egy új játék-e, amit amaz talált ki a pillanat hevében, hogy bosszút álljon a sárfoltokért és a szétgurult hagymáért és almáért, vagy valóban változhatott az elmúlt évek alatt? Változhatott vajon egyáltalán? Hiszen az a vöröshajú lány abban nőtt fel, hogy bármit megkaphat, és bármit megtehet. Most is úgy kapaszkodik belé, úgy szorítja az ujjaival, mintha ő csak a tulajdona lenne, valami, ami felett szabadon rendelkezhet. Régen ez persze valóban így volt, a józan ész keretein belül. De hát pont a józan ész hiányzott sokszor.*
- Nádtető. Vályogfalak. *-nem tudja teljesen leplezni a hangjában bujkáló meglepettséget és hitetlenkedést. De hinni akar ezeknek a szavaknak, azt akarja hogy igazak legyenek, azt akarja, hogy a vöröshajú lány tényleg egy kalyibában éljen, hogy megtapasztalja hogy milyen érzés a hideg falak között lenni, szalmazsákon aludni és szegényes ételt enni. Azt akarja, hogy mindez igaz legyen, mert akkor elégedettséget és ocsmány örömet tudna érezni ettől, akkor úgy érezheti, hogy van igazság ezen a világon, még ha csak lassan is végzi el feladatát.
De nem érez semmit.
Talán ő maga is változhatott. Ha tíz, hat, vagy akár csak két évvel ezelőtt találkoztak volna ugyanitt és ugyanígy, jó eséllyel nem bírta volna visszafogni mindazt, ami benne kavarog. De hát mi változhatott? Mi halt el benne? Miért van most csöndben, ahelyett, hogy a sárba lökné ezt a lányt, akárki legyen is most, és rázúdítana mindent, ami ott belül úgy nyomja, mint egy rosszul lenyelt falat kenyér?
Belenéz a lány zöld szemeibe, látja bennük azt a fura, ideges vibrálást. Bár utál erre gondolni, de ismeri ezt. Látta már nem egyszer. Annak idején eleinte el sem hitte, hogy valaki csak úgy rosszul lehet, hogy levegőért kapkod szoruló mellkassal, elájul és összeesik. Aztán egyszer akkor történt ez meg, amikor csak ő volt ott, azzal a régi lánnyal. Akkoriban sokat tűnődött rajta, hogy játszi könnyedén tehetett volna valamit, bármit, és aztán tudta volna azzal magyarázni, hogy a kisasszony rosszul esett, és pont az asztal sarkába verte be a fejét. De nem csinált ilyet. Igazából akkor, évekkel ezelőtt felemelte a földről azt az élettelennek tűnő testet, és addig kiabált egyre vöröslő fejjel, amíg a többi szolgáló elő nem került, és nem segített valaki, aki tudta, hogy mit kell csinálni. Még mindig emlékszik rá, hogy mennyire könnyű volt őt bevinnie a szobájába. Még mindig emlékszik rá, hogy ott állt az ágya mellett értetlenül, és csak nézte őt. Mennyire fiatalok, mennyire ártatlanok voltak még. A lány talán már nem volt annyira ártatlan. Igazából talán már saját maga sem.
Összeszorítja ajkait, lenéz a még mindig szorosan markoló ujjakra. Halk, mordulásszerű hangot hallat, és kissé kifelé fordítja karjait, ezzel jelezvén, hogy már kezd kényelmetlenül sokáig húzódni az érintés.*
- Szedd össze a holmidat. *-mondja végül. Nem ígér semmit, nem egyezik bele semmibe. De bármennyire is utálja magát érte, döntést hozott. Talán csak kíváncsiságból, mert látni akarja, hogy hazudik-e a lány. Kíváncsiságból, mert látni akarja, hogy tényleg változott-e, vagy csak játszik.*
A hozzászólás írója (Corad Ymitt) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.02 21:51:32
*Nem várja azt, hogy a kérdésére választ kap. Miért is várná? Hiszen annak idején kérdeznie se igen volt szabad. Éppen ezért lepődik meg, amikor a vöröshajú lány válaszol. A szavak tényleg váratlanul érik, pláne, hogy azok nem fennhéjázóak, önteltek és leereszkedőek. A még mindig benne feszülő harag fátylán át is érzi, hogy valami most más. Ez a vöröshajú lány ugyanaz, mint a régi, de valahogy mégsem.
Nem tudja, hogy ez most megint csak egy új játék-e, amit amaz talált ki a pillanat hevében, hogy bosszút álljon a sárfoltokért és a szétgurult hagymáért és almáért, vagy valóban változhatott az elmúlt évek alatt? Változhatott vajon egyáltalán? Hiszen az a vöröshajú lány abban nőtt fel, hogy bármit megkaphat, és bármit megtehet. Most is úgy kapaszkodik belé, úgy szorítja az ujjaival, mintha ő csak a tulajdona lenne, valami, ami felett szabadon rendelkezhet. Régen ez persze valóban így volt, a józan ész keretein belül. De hát pont a józan ész hiányzott sokszor.*
- Nádtető. Vályogfalak. *-nem tudja teljesen leplezni a hangjában bujkáló meglepettséget és hitetlenkedést. De hinni akar ezeknek a szavaknak, azt akarja hogy igazak legyenek, azt akarja, hogy a vöröshajú lány tényleg egy kalyibában éljen, hogy megtapasztalja hogy milyen érzés a hideg falak között lenni, szalmazsákon aludni és szegényes ételt enni. Azt akarja, hogy mindez igaz legyen, mert akkor elégedettséget és ocsmány örömet tudna érezni ettől, akkor úgy érezheti, hogy van igazság ezen a világon, még ha csak lassan is végzi el feladatát.
De nem érez semmit.
Talán ő maga is változhatott. Ha tíz, hat, vagy akár csak két évvel ezelőtt találkoztak volna ugyanitt és ugyanígy, jó eséllyel nem bírta volna visszafogni mindazt, ami benne kavarog. De hát mi változhatott? Mi halt el benne? Miért van most csöndben, ahelyett, hogy a sárba lökné ezt a lányt, akárki legyen is most, és rázúdítana mindent, ami ott belül úgy nyomja, mint egy rosszul lenyelt falat kenyér?
Belenéz a lány zöld szemeibe, látja bennük azt a fura, ideges vibrálást. Bár utál erre gondolni, de ismeri ezt. Látta már nem egyszer. Annak idején eleinte el sem hitte, hogy valaki csak úgy rosszul lehet, hogy levegőért kapkod szoruló mellkassal, elájul és összeesik. Aztán egyszer akkor történt ez meg, amikor csak ő volt ott, azzal a régi lánnyal. Akkoriban sokat tűnődött rajta, hogy játszi könnyedén tehetett volna valamit, bármit, és aztán tudta volna azzal magyarázni, hogy a kisasszony rosszul esett, és pont az asztal sarkába verte be a fejét. De nem csinált ilyet. Igazából akkor, évekkel ezelőtt felemelte a földről azt az élettelennek tűnő testet, és addig kiabált egyre vöröslő fejjel, amíg a többi szolgáló elő nem került, és nem segített valaki, aki tudta, hogy mit kell csinálni. Még mindig emlékszik rá, hogy mennyire könnyű volt őt bevinnie a szobájába. Még mindig emlékszik rá, hogy ott állt az ágya mellett értetlenül, és csak nézte őt. Mennyire fiatalok, mennyire ártatlanok voltak még. A lány talán már nem volt annyira ártatlan. Igazából talán már saját maga sem.
Összeszorítja ajkait, lenéz a még mindig szorosan markoló ujjakra. Halk, mordulásszerű hangot hallat, és kissé kifelé fordítja karjait, ezzel jelezvén, hogy már kezd kényelmetlenül sokáig húzódni az érintés.*
- Szedd össze a holmidat. *-mondja végül. Nem ígér semmit, nem egyezik bele semmibe. De bármennyire is utálja magát érte, döntést hozott. Talán csak kíváncsiságból, mert látni akarja, hogy hazudik-e a lány. Kíváncsiságból, mert látni akarja, hogy tényleg változott-e, vagy csak játszik.*
A hozzászólás írója (Corad Ymitt) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.02 21:51:32
2154. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-02 20:19:27
Üzenet elküldve: 2024-09-02 20:19:27
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Mintha érezne egy pillanatnyi megbánást. Egy borostyánnal borított, borzasztóan mély sírból készül magát a felszínre kaparni. De a makacsság, az a veleszületett ostobaság minduntalan tapos a földből kibukkanó ujjakra, hogy az nyugodjon békében ott, ahol eddig is volt. Mélyen, elrejtve, elfeledve. Hisz sosem kellett volna, hogy a világra jöjjön. Szégyenfoltként a magabiztosságon. Régebben pedig érzett ilyet, de az első pislákoló parazsát is rögvest eltaposta. Sosem akart bűntudatot érezni a szavakért, amit a szolgáknak mondott, amit ennek az inasnak mondott. Azokért a megszámlálhatatlan kegyetlenkedésért, mit velük tett. A hatalma fitogtatásáért. Mindenért, amivel képes volt visszaélni. De most, hogy szüksége van a másikra ismét pislákolni kezd valami, amit nincs ereje újból a földbe tiporni. Pislákol a tudat hatására, hogy, ha akkor nem lett volna egy bűzös gödörből kimászó démon, most a félvért se kéne így kérlelnie. Akkor mennyivel könnyebb dolga lenne. Talán már mostani otthona viszonylagos biztonságában próbálná átvészelni ezt a rohamot. Ehelyett rettegnie kell, hogy a régi sérelmek miatt talán magára hagyják. Megérdemelten szenvedni, hogy gyötrődésén jót derüljenek. Az egészben a legrémisztőbb pedig az, hogy jól tudja, hogy megérdemelné. Ó, hogy mennyire szeretne most ez ellen harcolni. Hogy ne kerítsék hatalmába az ilyen balga érzelmek. Hogy ne keljen félnie.
Ám fejét őszinte meglepettséggel kapja fel a kérdés hallatán. A félvér arcát fürkészi. Milyen remekül kivehető belőle a felé irányuló megvetés. A harag. Hogy neki ezt mennyire élveznie kéne. Ehelyett most bántja. Szinte a mellkasára ül a keserű érzés.*
- Oda? Már nem.
*Ingatja meg végül lassan a fejét. Az a szép ház már csak emlék. Abból is a rosszabbik fajta. Egy gennyes kelés az ember háta közepén. A díszes ház csupán csak a múlt. A jelene nádtetős és rozoga. Virág nélküli, csak gazokkal telített. Az a szép ház szinte a földdel vált egyenlővé, hogy azután valami szerényebbet építsenek rá. Szinte kicsúfolva azt a régi hatalmasságot, aminek az új ház most a tetején áll.*
- Apám eladta, hogy kifizesse a tartozásai egy részét.
*Dünnyögi szinte megtörten. Hisz az a ház a múltja. Az a ház volt ő maga. Az egészet úgy formáltatta, amilyen az ő ízlése volt. Igazi palota. Amikor pedig lerombolták, azzal belőle szakítottak ki egy hatalmas darabot, hogy azt is a földbe döngöljék a Phadiwer birtokkal együtt.*
- A mostani a Polgárnegyed elejében van. Nádtető és vályog falak. Gazzal benőtt kerítés. Béreljük.
*Magyarázza mit is kell keresni. A kérdés csupán az, hogy mindezek ellenére hajlandó e segíteni rajta. Így vagy úgy, de otthon akar lenni. Elege van az esőből, a zsivalyból. Mára el akar bújni minden elől. Főleg így, hogy a múltja ily kegyetlenül rátalált.*
*Mintha érezne egy pillanatnyi megbánást. Egy borostyánnal borított, borzasztóan mély sírból készül magát a felszínre kaparni. De a makacsság, az a veleszületett ostobaság minduntalan tapos a földből kibukkanó ujjakra, hogy az nyugodjon békében ott, ahol eddig is volt. Mélyen, elrejtve, elfeledve. Hisz sosem kellett volna, hogy a világra jöjjön. Szégyenfoltként a magabiztosságon. Régebben pedig érzett ilyet, de az első pislákoló parazsát is rögvest eltaposta. Sosem akart bűntudatot érezni a szavakért, amit a szolgáknak mondott, amit ennek az inasnak mondott. Azokért a megszámlálhatatlan kegyetlenkedésért, mit velük tett. A hatalma fitogtatásáért. Mindenért, amivel képes volt visszaélni. De most, hogy szüksége van a másikra ismét pislákolni kezd valami, amit nincs ereje újból a földbe tiporni. Pislákol a tudat hatására, hogy, ha akkor nem lett volna egy bűzös gödörből kimászó démon, most a félvért se kéne így kérlelnie. Akkor mennyivel könnyebb dolga lenne. Talán már mostani otthona viszonylagos biztonságában próbálná átvészelni ezt a rohamot. Ehelyett rettegnie kell, hogy a régi sérelmek miatt talán magára hagyják. Megérdemelten szenvedni, hogy gyötrődésén jót derüljenek. Az egészben a legrémisztőbb pedig az, hogy jól tudja, hogy megérdemelné. Ó, hogy mennyire szeretne most ez ellen harcolni. Hogy ne kerítsék hatalmába az ilyen balga érzelmek. Hogy ne keljen félnie.
Ám fejét őszinte meglepettséggel kapja fel a kérdés hallatán. A félvér arcát fürkészi. Milyen remekül kivehető belőle a felé irányuló megvetés. A harag. Hogy neki ezt mennyire élveznie kéne. Ehelyett most bántja. Szinte a mellkasára ül a keserű érzés.*
- Oda? Már nem.
*Ingatja meg végül lassan a fejét. Az a szép ház már csak emlék. Abból is a rosszabbik fajta. Egy gennyes kelés az ember háta közepén. A díszes ház csupán csak a múlt. A jelene nádtetős és rozoga. Virág nélküli, csak gazokkal telített. Az a szép ház szinte a földdel vált egyenlővé, hogy azután valami szerényebbet építsenek rá. Szinte kicsúfolva azt a régi hatalmasságot, aminek az új ház most a tetején áll.*
- Apám eladta, hogy kifizesse a tartozásai egy részét.
*Dünnyögi szinte megtörten. Hisz az a ház a múltja. Az a ház volt ő maga. Az egészet úgy formáltatta, amilyen az ő ízlése volt. Igazi palota. Amikor pedig lerombolták, azzal belőle szakítottak ki egy hatalmas darabot, hogy azt is a földbe döngöljék a Phadiwer birtokkal együtt.*
- A mostani a Polgárnegyed elejében van. Nádtető és vályog falak. Gazzal benőtt kerítés. Béreljük.
*Magyarázza mit is kell keresni. A kérdés csupán az, hogy mindezek ellenére hajlandó e segíteni rajta. Így vagy úgy, de otthon akar lenni. Elege van az esőből, a zsivalyból. Mára el akar bújni minden elől. Főleg így, hogy a múltja ily kegyetlenül rátalált.*
2153. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-09-02 14:06:40
Üzenet elküldve: 2024-09-02 14:06:40
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 224
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 224
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje//
* Alesian története nem egyezik azokkal, amiket a bárdokról szoktak mondani. Legalábbis nem azt hallja, hogy arany tallérokkal tölti fel a dézsáját, majd fürdik meg benne. De azért azt se, hogy olyan szűkösen kéne élniük. Ezért kicsit meg is lepi a magyarázat. *
- Ne mond. Biztos nem olyan rossz a helyzet. Tudom már! Mi volt az eddigi legjobb fellépésed?
* Derk inkább a madarakat szereti. Szabad lények kiknek nem kell a földön kúszniuk, a többiek között. *
- Legrosszabb esetben kiképzed igazi zsebtolvajnak! * Nevet saját felvetésén * Képzelem, hogy míg saját zenéddel elfoglalod a közönséget, addig a kis krapek szerez egy két tárcát.
* Na, az biztos, hogy elmenne egy ilyen előadásra. Meg persze, ha lebukna, akkor meg megnézné a bírósági tárgyalást is. Közben a tündér kiszagolja Derk ellenszenvét az istenekkel kapcsolatban. Mivel arcáról nem igen utalt semmire, ezért jobb válasz nincs. *
- Nem mintha nem hinném, hogy vannak isteni erővel felruházott egyedek. Egyszerűen csak nem tetszik az az elképzelés, hogy folyton figyelnek. Persze, aki ezt szereti annak egészségére.
* Nem mintha Derket kinézte volna valamelyik istenség. Úgy beszél, mintha folyamatosan őt figyelnék. Persze ez csak a paranoiájából ered, mintsem valami aktuális dolog. Vagy kitudja? Míg a tündér az új cimborájával foglalkozik, addig Derk bambán bámul a piac irányába. *
- Eléggé megszaporodtak manapság az emberek, nem gondolod? Ilyen tömegben könnyen válhatunk áldozatokká.
* Itt főleg arra gondol, hogy megfosztják őket az aranyaiktól. *
- Kalandornak? Ahhoz kéne egy kis tehetség is, nem gondolod? Városőrnek… Talán, de eléggé veszélyes lehet mostanság így az eddigi eseményeket figyelembe véve. Azért megnézem, majd, ha nem találok egyebet.
* Igazán erős érvekkel bombázza a tündér Derket, de mit érnek a nők, ha meghalna már az első haton. Ehhez több idő kell, hogy eldöntse. *
* Alesian története nem egyezik azokkal, amiket a bárdokról szoktak mondani. Legalábbis nem azt hallja, hogy arany tallérokkal tölti fel a dézsáját, majd fürdik meg benne. De azért azt se, hogy olyan szűkösen kéne élniük. Ezért kicsit meg is lepi a magyarázat. *
- Ne mond. Biztos nem olyan rossz a helyzet. Tudom már! Mi volt az eddigi legjobb fellépésed?
* Derk inkább a madarakat szereti. Szabad lények kiknek nem kell a földön kúszniuk, a többiek között. *
- Legrosszabb esetben kiképzed igazi zsebtolvajnak! * Nevet saját felvetésén * Képzelem, hogy míg saját zenéddel elfoglalod a közönséget, addig a kis krapek szerez egy két tárcát.
* Na, az biztos, hogy elmenne egy ilyen előadásra. Meg persze, ha lebukna, akkor meg megnézné a bírósági tárgyalást is. Közben a tündér kiszagolja Derk ellenszenvét az istenekkel kapcsolatban. Mivel arcáról nem igen utalt semmire, ezért jobb válasz nincs. *
- Nem mintha nem hinném, hogy vannak isteni erővel felruházott egyedek. Egyszerűen csak nem tetszik az az elképzelés, hogy folyton figyelnek. Persze, aki ezt szereti annak egészségére.
* Nem mintha Derket kinézte volna valamelyik istenség. Úgy beszél, mintha folyamatosan őt figyelnék. Persze ez csak a paranoiájából ered, mintsem valami aktuális dolog. Vagy kitudja? Míg a tündér az új cimborájával foglalkozik, addig Derk bambán bámul a piac irányába. *
- Eléggé megszaporodtak manapság az emberek, nem gondolod? Ilyen tömegben könnyen válhatunk áldozatokká.
* Itt főleg arra gondol, hogy megfosztják őket az aranyaiktól. *
- Kalandornak? Ahhoz kéne egy kis tehetség is, nem gondolod? Városőrnek… Talán, de eléggé veszélyes lehet mostanság így az eddigi eseményeket figyelembe véve. Azért megnézem, majd, ha nem találok egyebet.
* Igazán erős érvekkel bombázza a tündér Derket, de mit érnek a nők, ha meghalna már az első haton. Ehhez több idő kell, hogy eldöntse. *
2152. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 19:45:18
Üzenet elküldve: 2024-08-31 19:45:18
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Bár nem ismeri régóta a nőt, ezt a tekintetet látta már. Rá is ugyanígy nézett nemrég. A későtéli napfényben szikrázó jégcsapok most viszont a tolvajlányt fürkészik. Ebben a pillanatban felismeri, hogy ez Mai egyik erőssége - hogy mindenkin segíteni akar, ösztönösen. Az árvákon. Rajta. A tolvajon. És ez egyben a gyenge pontja is, mert ezen keresztül veszélyesen kihasználhatóvá válhat, ha elvakítja a jó szíve. Hirtelen új érzés támad benne, nem is tudja hova tenni: egyfajta védelmező ösztön egyelőre halvány árnyéka ez, amivel óvni kívánja a nőt attól, hogy a jövőben csalódjon bárkiben. Hogy hiszi-e, hogy annak védelemre lenne szüksége? Az alapján amit eddig látott, nem. De az ilyen érzéseket nem a józan ész irányítja.
Figyeli, ahogy Mai óvatosan, mintha valóban csak egy rémült állat lenne, a tolvaj álla alá nyúl, és figyeli a tolvaj reakcióját is. Látja, hogy az még mindig fél, de szinte érzi, ahogy egy pillanatra enged benne a nyomás. Mikor Mai arra kéri a lányt, hogy az mutassa az utat, egy pillanatra a nőre néz, elkapja és megérti a felé küldött pillantást.
Ujjai szép lassan engedik el a lány grabancát, még egy pillanatig ott maradnak, majd elveszi a kezét. Nem szól semmit. Nincs rá szükség. Most Mai szelídíti a vadat, ha megszólalna, azzal csak megtörné a kettejük között apránként kibontakozó, még ingatag kapcsolatot. Tényleg olyan ez, mint vadat szelídíteni. Lassan hátrébb lép, újra felveszi a kosarat, majd Mai felé biccent, jelezve, hogy részéről mehetnek. De tekintete a lánykán van: figyeli, hogy merre s hogyan mozdul, hogy a legapróbb jelére is annak, ha az menekülni akarna, reagálni tudjon. De a kezdő bizalmat, és az ezzel járó két lépés távolságot megadja.*
//Vásárlánya//
*Bár nem ismeri régóta a nőt, ezt a tekintetet látta már. Rá is ugyanígy nézett nemrég. A későtéli napfényben szikrázó jégcsapok most viszont a tolvajlányt fürkészik. Ebben a pillanatban felismeri, hogy ez Mai egyik erőssége - hogy mindenkin segíteni akar, ösztönösen. Az árvákon. Rajta. A tolvajon. És ez egyben a gyenge pontja is, mert ezen keresztül veszélyesen kihasználhatóvá válhat, ha elvakítja a jó szíve. Hirtelen új érzés támad benne, nem is tudja hova tenni: egyfajta védelmező ösztön egyelőre halvány árnyéka ez, amivel óvni kívánja a nőt attól, hogy a jövőben csalódjon bárkiben. Hogy hiszi-e, hogy annak védelemre lenne szüksége? Az alapján amit eddig látott, nem. De az ilyen érzéseket nem a józan ész irányítja.
Figyeli, ahogy Mai óvatosan, mintha valóban csak egy rémült állat lenne, a tolvaj álla alá nyúl, és figyeli a tolvaj reakcióját is. Látja, hogy az még mindig fél, de szinte érzi, ahogy egy pillanatra enged benne a nyomás. Mikor Mai arra kéri a lányt, hogy az mutassa az utat, egy pillanatra a nőre néz, elkapja és megérti a felé küldött pillantást.
Ujjai szép lassan engedik el a lány grabancát, még egy pillanatig ott maradnak, majd elveszi a kezét. Nem szól semmit. Nincs rá szükség. Most Mai szelídíti a vadat, ha megszólalna, azzal csak megtörné a kettejük között apránként kibontakozó, még ingatag kapcsolatot. Tényleg olyan ez, mint vadat szelídíteni. Lassan hátrébb lép, újra felveszi a kosarat, majd Mai felé biccent, jelezve, hogy részéről mehetnek. De tekintete a lánykán van: figyeli, hogy merre s hogyan mozdul, hogy a legapróbb jelére is annak, ha az menekülni akarna, reagálni tudjon. De a kezdő bizalmat, és az ezzel járó két lépés távolságot megadja.*
2151. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 19:23:09
Üzenet elküldve: 2024-08-31 19:23:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Ezt tanulta, ez valahogy igaz is. Erre kényszerült már régóta, ez volt az első dolog amit meg kellett tennie amikor nem talált már semmit az erdőben és a fadöntők tarisznyájában érezte azokat az édes falatokat. Ami persze nem állt többől mint egy két cipó és egy kis darab sajt. De elég volt arra, hogy éhségét csillapítsa egy időre neki és Deresnek. Most sem lett volna másképpen ha sikerrel jár. Csupán az örökös körforgás rabja lenne amiből nincs kiút, amíg az embert nyakon nem csípik csak úgy mint most. Ezt éli át most, és bár ne kellene. De még ha most nem is tudja lehet, hogy javára válik majd.
Mai tekintete továbbra is fenyegető számára, most még neki ő az a kétlábú aki a szemével nyársál fel bárkit, és az amikor az álla alá nyúl, attól függetlenül finom és törődőek, Cilia megremeg tőlük. Ő, a kedves szavak ellenére azóta is az az ijedt kis őzgida akit Alavér a kerítés réséből tépett ki mint valami nem kívánt gazt. Mai amint a hajához ér, érezheti abban a kis piszkot és mocskot amik az idő alatt rátapadtak illetve különféle levelek növények vehetők ki még a kócos tincsek között. Mikor meghallja, hogy elmehetnek Deresért, a szemében a remény egy apró szikrája csillan a könnyek között. Tekintetét lassan továbbra is félően forgatja jobbra és balra, ahogy gondolkodik bízhat e bennük. Bár igaz nem bántották, már ha az elkapás fájdalmait nem veszi figyelembe. Pár ijedtebb pislantás után, egy félénk bólintással egyezik bele az üzletbe. Félően néz fel Alaverra, hogy szabad mennie utat mutatnia, vagy továbbra is szükséges a grabanc markolás.*
//Vásárlánya//
*Ezt tanulta, ez valahogy igaz is. Erre kényszerült már régóta, ez volt az első dolog amit meg kellett tennie amikor nem talált már semmit az erdőben és a fadöntők tarisznyájában érezte azokat az édes falatokat. Ami persze nem állt többől mint egy két cipó és egy kis darab sajt. De elég volt arra, hogy éhségét csillapítsa egy időre neki és Deresnek. Most sem lett volna másképpen ha sikerrel jár. Csupán az örökös körforgás rabja lenne amiből nincs kiút, amíg az embert nyakon nem csípik csak úgy mint most. Ezt éli át most, és bár ne kellene. De még ha most nem is tudja lehet, hogy javára válik majd.
Mai tekintete továbbra is fenyegető számára, most még neki ő az a kétlábú aki a szemével nyársál fel bárkit, és az amikor az álla alá nyúl, attól függetlenül finom és törődőek, Cilia megremeg tőlük. Ő, a kedves szavak ellenére azóta is az az ijedt kis őzgida akit Alavér a kerítés réséből tépett ki mint valami nem kívánt gazt. Mai amint a hajához ér, érezheti abban a kis piszkot és mocskot amik az idő alatt rátapadtak illetve különféle levelek növények vehetők ki még a kócos tincsek között. Mikor meghallja, hogy elmehetnek Deresért, a szemében a remény egy apró szikrája csillan a könnyek között. Tekintetét lassan továbbra is félően forgatja jobbra és balra, ahogy gondolkodik bízhat e bennük. Bár igaz nem bántották, már ha az elkapás fájdalmait nem veszi figyelembe. Pár ijedtebb pislantás után, egy félénk bólintással egyezik bele az üzletbe. Félően néz fel Alaverra, hogy szabad mennie utat mutatnia, vagy továbbra is szükséges a grabanc markolás.*
2150. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:38:37
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:38:37
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1171
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1171
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Ez csak egy gyerek. Egy gyerek, akinek fogalma sincsen valószínűleg, hogy hogyan kell annak lennie, mert arra késztetik a mindennapok, hogy lopni kényszerüljön. És éhes. Egy pillanatra hunyja be a szemeit, nem válaszol azonnal, hanem csak gyűjti össze magában a szavakat, amik nem bántóak, mégis célravezetőek. Csak "ennit" akart. A szavak úgy csengenek a fülében, hogy annak élessége őt is gyötri. Hogyan is haragudhatna valakire, aki pusztán azért követ el badarságokat, mert nem tud jobbat. Aztán jön az újabb hideg zuhany. Alaver segíti hozzá, hogy megtudja, ki is az a Deres. Az a kutya aki ott futott utána, az lehet a kis társa. Nem hinné, hogy a hazugság és színjátszás művészetét ilyen korban mesterien lehet űzni, de az utca ilyenre is késztetni tud. Nem tud hát mást tenni, mint alámenni ennek, ha ez játszma is, mert ha valami igazságtartalma van, akkor pont ő nem hagyhatja tovább fajulni a dolgokat. Vonásai most már tényleg enyhék. Finoman kúszik a lány álla alá három ujja és emeli meg a fejét, hogy a szemeibe nézzen, hogy láthassa rendesen azokat a könnyáztatta pillantásokat. *
- Elmegyünk érte jó? De meg kell ígérned, hogy most az én szabályaim szerint játszunk.
*Egyenesedik fel, s végigsimít azon a kócos hajzuhatagon, nem tolakodóan, csak érzékeltetve, hogy barátságos. Kérdezne ő sokat, de nem terhel azonnal. Ha neki az az eb a fontos, először érte mennek, nem fél még egy harapós jószágtól sem, ha valakinek szüksége lehet rá. És arra, amit adni tud. Megtehetné, hogy a városőrök kezére adja a gyereket, kezdjenek vele, amit akarnak, de akkor nem neki kellene árvaházat nyitnia. *
- Mutasd az utat kérlek.
*Szigorúan Cili-nek mondja, mert Alaver úgyis tudja, de most nem az ő bizalmát kell megnyernie. Rá csak egy jelentőségteljes pillantást vet, hogy tudja mit csinál Mai. Ő pedig csak legyen benne partner.*
A hozzászólás írója (Mai Faensa) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.31 18:40:27
//Vásárlánya//
*Ez csak egy gyerek. Egy gyerek, akinek fogalma sincsen valószínűleg, hogy hogyan kell annak lennie, mert arra késztetik a mindennapok, hogy lopni kényszerüljön. És éhes. Egy pillanatra hunyja be a szemeit, nem válaszol azonnal, hanem csak gyűjti össze magában a szavakat, amik nem bántóak, mégis célravezetőek. Csak "ennit" akart. A szavak úgy csengenek a fülében, hogy annak élessége őt is gyötri. Hogyan is haragudhatna valakire, aki pusztán azért követ el badarságokat, mert nem tud jobbat. Aztán jön az újabb hideg zuhany. Alaver segíti hozzá, hogy megtudja, ki is az a Deres. Az a kutya aki ott futott utána, az lehet a kis társa. Nem hinné, hogy a hazugság és színjátszás művészetét ilyen korban mesterien lehet űzni, de az utca ilyenre is késztetni tud. Nem tud hát mást tenni, mint alámenni ennek, ha ez játszma is, mert ha valami igazságtartalma van, akkor pont ő nem hagyhatja tovább fajulni a dolgokat. Vonásai most már tényleg enyhék. Finoman kúszik a lány álla alá három ujja és emeli meg a fejét, hogy a szemeibe nézzen, hogy láthassa rendesen azokat a könnyáztatta pillantásokat. *
- Elmegyünk érte jó? De meg kell ígérned, hogy most az én szabályaim szerint játszunk.
*Egyenesedik fel, s végigsimít azon a kócos hajzuhatagon, nem tolakodóan, csak érzékeltetve, hogy barátságos. Kérdezne ő sokat, de nem terhel azonnal. Ha neki az az eb a fontos, először érte mennek, nem fél még egy harapós jószágtól sem, ha valakinek szüksége lehet rá. És arra, amit adni tud. Megtehetné, hogy a városőrök kezére adja a gyereket, kezdjenek vele, amit akarnak, de akkor nem neki kellene árvaházat nyitnia. *
- Mutasd az utat kérlek.
*Szigorúan Cili-nek mondja, mert Alaver úgyis tudja, de most nem az ő bizalmát kell megnyernie. Rá csak egy jelentőségteljes pillantást vet, hogy tudja mit csinál Mai. Ő pedig csak legyen benne partner.*
A hozzászólás írója (Mai Faensa) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.31 18:40:27
2149. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:16:10
Üzenet elküldve: 2024-08-31 18:16:10
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Mai nem szól egy szót sem. Nem is kell, teljesen jól érti az intéseit is. Egy pillanatra átvillan rajta, hogy ha úgy egy évig a szolgálatában állna, valószínűleg nem is kellenének a szavak kettejük közé, a hümmentések és a mozdulatok is elegek lennének. Épp úgy, mint a tanyán, mikor összeszokik két ember, és egész nap szavak nélkül tudnak úgy dolgozni egymás mellett, hogy közben összhangban vannak. De most nem a tanyán vannak.
Szabad baljával a kosárba teszi a tőrt, felveszi a kosarat, majd továbbra is maga előtt vezetve a tolvajt követi Mai-t. Mikor elérik a zugot, amit a nő megfelelőnek tart az elbeszélgetésre, lerakja a kosarat, és a tolvaj mellé áll, még mindig kordában tartva őt. Aprót biccent a dicséretre, de most nem ez érdekli, hanem a lányt nézi, az arcát, amit most Mai leleplez. Látja a lány szemeit, ismét az jut eszébe, hogy az mennyire gidaszerű - látja a félelmet, a gyűlő könnyeket, hallja a remegő hangot, érzi a kezébe csimpaszkodó szurtos ujjakat.. eszébe jut, hogy hányszor gyötörte őt magát is az éhség, és most ugyanazt az éhséget látja a lányon is. Fura a sors, hogy most ő az, aki a szorításában tartja. Ha eddig bosszantotta is a tolvaj, most először talán felenged kicsit, pláne, amikor az Derest kezdi emlegetni.*
- A kutyája. *-szól oda halkan Mai-nak, maga is meglepődik rajta, hogy a hangja mennyire.. csöndes? Majdhogynem lágy.-* Ott maradt bezárva.
*A nőre pislant. Nem is szól többet.*
//Vásárlánya//
*Mai nem szól egy szót sem. Nem is kell, teljesen jól érti az intéseit is. Egy pillanatra átvillan rajta, hogy ha úgy egy évig a szolgálatában állna, valószínűleg nem is kellenének a szavak kettejük közé, a hümmentések és a mozdulatok is elegek lennének. Épp úgy, mint a tanyán, mikor összeszokik két ember, és egész nap szavak nélkül tudnak úgy dolgozni egymás mellett, hogy közben összhangban vannak. De most nem a tanyán vannak.
Szabad baljával a kosárba teszi a tőrt, felveszi a kosarat, majd továbbra is maga előtt vezetve a tolvajt követi Mai-t. Mikor elérik a zugot, amit a nő megfelelőnek tart az elbeszélgetésre, lerakja a kosarat, és a tolvaj mellé áll, még mindig kordában tartva őt. Aprót biccent a dicséretre, de most nem ez érdekli, hanem a lányt nézi, az arcát, amit most Mai leleplez. Látja a lány szemeit, ismét az jut eszébe, hogy az mennyire gidaszerű - látja a félelmet, a gyűlő könnyeket, hallja a remegő hangot, érzi a kezébe csimpaszkodó szurtos ujjakat.. eszébe jut, hogy hányszor gyötörte őt magát is az éhség, és most ugyanazt az éhséget látja a lányon is. Fura a sors, hogy most ő az, aki a szorításában tartja. Ha eddig bosszantotta is a tolvaj, most először talán felenged kicsit, pláne, amikor az Derest kezdi emlegetni.*
- A kutyája. *-szól oda halkan Mai-nak, maga is meglepődik rajta, hogy a hangja mennyire.. csöndes? Majdhogynem lágy.-* Ott maradt bezárva.
*A nőre pislant. Nem is szól többet.*
2148. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 17:42:25
Üzenet elküldve: 2024-08-31 17:42:25
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 472
OOC üzenetek: 34
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Szinte érzi, ahogy azok a tekintetek amik elől pár perce csupán menekült, most rá szegeződnek. Másodpercről másodpercre nehezednek rá ezek, olyan érzete van mintha a megvetés és az undor rátapadna bőrére. Ez lenne a szégyen érzet? Nem biztos abban mi is ez, de kavarog tőle a gyomra, és görcsöl egy időben. Legszívesebben beleharapna a kezébe ami tartja, hogy utána ismét nekilódulhasson most már okosabban, de azok szüntelenül szorongatják tarkóját épp annyira, hogy moccanni se tudjon belőle. Még végül megpillantja azt a ruhát, azt a táskát amit nemrég próbált ellopni. És vele a nőt... A királynő... Aki csupán hozzá se szól csak int menjenek arrébb. Ő maga pedig rémülten, és most már reszketve méri fel a rámagasodó hajkoronát és azokat a jég kék szemeket. Amik valóban annyira szúróak, ahogy a másik leírta neki. És mi mást tehetne, hát a vasmarok mutatja az utat, ő pedig most már reszketve követi a két kétlábút. El a tömeg lenéző tekinteteitől ami vajmi kis vigasz számára, de hárman maradnak.
Mai beszélni kezd, ő pedig egyre jobban húzza össze magát. Legszívesebben eltűnne, köddé válna vagy akár egy kis békává csak eltudjon ugrálni a bajtól. Majd a felé nyúló kezek és a közelgő szemektől próbálna hatra hőkölni már amennyire fejével tud. Szemeibe kiül a rémület, és még egy apró kis könnycsepp is kimorzsolódik. Ha akarná se tudná most észrevenni azt a kis lágyságot amik a kékek sugallhatnak. Érezhetően fél Maitől és Alavertől.*
-Én... Én... Csak...
*Hebeg habog, nem igazán tudja mit is válaszoljon. A pánik egyre jobban keríti hatalmába. A könnyek is gyülekeznek szeme sarkában. Jobbra balra tekint.*
-Ennit akartam...
*Mondja halkan nagyokat nyelve, hogy azt a gombócot ami torkában gyűl leküzdje. Ismét felnyúl a kézhez ami a grabancát fogja, már elviselhetetlen számára viszket alatta a bőre és legszívesebben levakarná róla a bőrt.*
-Hol van Deres? Derest akarom!...
*Mondja ismét kicsit rángatózva, mert kiül rajta a pánik. Az egyetlen dolgot szeretné maga körül tudni amiben tudja megbízhat és az a deres pofájú öreg kutyája.*
//Vásárlánya//
*Szinte érzi, ahogy azok a tekintetek amik elől pár perce csupán menekült, most rá szegeződnek. Másodpercről másodpercre nehezednek rá ezek, olyan érzete van mintha a megvetés és az undor rátapadna bőrére. Ez lenne a szégyen érzet? Nem biztos abban mi is ez, de kavarog tőle a gyomra, és görcsöl egy időben. Legszívesebben beleharapna a kezébe ami tartja, hogy utána ismét nekilódulhasson most már okosabban, de azok szüntelenül szorongatják tarkóját épp annyira, hogy moccanni se tudjon belőle. Még végül megpillantja azt a ruhát, azt a táskát amit nemrég próbált ellopni. És vele a nőt... A királynő... Aki csupán hozzá se szól csak int menjenek arrébb. Ő maga pedig rémülten, és most már reszketve méri fel a rámagasodó hajkoronát és azokat a jég kék szemeket. Amik valóban annyira szúróak, ahogy a másik leírta neki. És mi mást tehetne, hát a vasmarok mutatja az utat, ő pedig most már reszketve követi a két kétlábút. El a tömeg lenéző tekinteteitől ami vajmi kis vigasz számára, de hárman maradnak.
Mai beszélni kezd, ő pedig egyre jobban húzza össze magát. Legszívesebben eltűnne, köddé válna vagy akár egy kis békává csak eltudjon ugrálni a bajtól. Majd a felé nyúló kezek és a közelgő szemektől próbálna hatra hőkölni már amennyire fejével tud. Szemeibe kiül a rémület, és még egy apró kis könnycsepp is kimorzsolódik. Ha akarná se tudná most észrevenni azt a kis lágyságot amik a kékek sugallhatnak. Érezhetően fél Maitől és Alavertől.*
-Én... Én... Csak...
*Hebeg habog, nem igazán tudja mit is válaszoljon. A pánik egyre jobban keríti hatalmába. A könnyek is gyülekeznek szeme sarkában. Jobbra balra tekint.*
-Ennit akartam...
*Mondja halkan nagyokat nyelve, hogy azt a gombócot ami torkában gyűl leküzdje. Ismét felnyúl a kézhez ami a grabancát fogja, már elviselhetetlen számára viszket alatta a bőre és legszívesebben levakarná róla a bőrt.*
-Hol van Deres? Derest akarom!...
*Mondja ismét kicsit rángatózva, mert kiül rajta a pánik. Az egyetlen dolgot szeretné maga körül tudni amiben tudja megbízhat és az a deres pofájú öreg kutyája.*
2147. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 17:03:13
Üzenet elküldve: 2024-08-31 17:03:13
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1171
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1171
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Türelmes. Mindig is türelmes, legalábbis látszatra, benne pedig, hogy mi tombol, az talány másoknak. Már jó idő telt el, ami alatt a táskájának elszakadt szíját is össze tudták a segítségére sietők fércelni legalább annyira, hogy haza tudjon vele jutni. A ruhája az más kérdés. Talán jól is áll az a vágás, ami most sejtelmesen villantja a combot, csak hát azt legalább négy centiméterrel előrébb kellett volna sliccelni, így elég olcsó hatást kelt. Nem baj, így is segítségére volt, hogy a tömeg őt próbálja védeni, amire igazából semmi szüksége nincs. Csak egy apró karcolás, még a vér sem serkent ki, néhány röpke nap, és el is lehet felejteni.
Amit nehezen tud, az mindössze annyi, hogy milyen könnyen válhat valaki zsebmetszők áldozatává. Túl sok időt tölt itt és nem találkozott még velük, pedig jó préda. Gazdag és úgy nézi a portékát, hogy elfelejti mi van körötte. Okos kis lény az, aki őt szúrta ki, mégis rettentő buta, mert a városőrség nem jutalmazza az ilyesmit simogatással.
Csak addig túlzóan hideg az ábrázat, míg Alaver elé hozza a kis tolvajt. A tőr a kosár mellett koppan, de mutatja neki, hogy vegye a kezébe mindkettőt és induljanak, mert nem... Mai nem fog egy tömeg közepén megalázni egy kisembert. Tud rendkívül kimért lenni, de ez nem az a helyzet. Valami a szívét szorítja, mert mintha egészen fiatal lenne az a valaki. És aki ilyen fiatalon lopásra kényszerül, az vagy bajban van, vagy szörnyen rossz kezekben. Nem ő fogja felpofozni, biztos sokan tették már meg előtte is.
Nem szólal meg, csak int még egyet, hogy kövessék. El a vizslató szemek elől, oda, ahol néhány üres kofaasztal zárjában megvizsgálhatja azt a bűnözőt.*
- Alaver, minden elismerésem, hogy kézre kerítetted ezt az enyveskezű... *Hajol le kissé és veszi el egy mozdulattal a kendőt a lány arca elől. Ekkor tudatosul, hogy sokkalta gyermekibb, mint aminek gondolta. A szemei kutatnak a lányka lélektükreiben, igencsak szeretné megérteni miért volt minderre szükség.* - leányt. Hadd halljam, mi szükség volt erre? *Szemei hiába jegesek, kissé olvadnak, de annyira mégsem, hogy láthassa a gyerek, hogy ezt csak úgy megúszhatja. Válaszok kellenek.*
A hozzászólás írója (Mai Faensa) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.31 17:04:09
//Vásárlánya//
*Türelmes. Mindig is türelmes, legalábbis látszatra, benne pedig, hogy mi tombol, az talány másoknak. Már jó idő telt el, ami alatt a táskájának elszakadt szíját is össze tudták a segítségére sietők fércelni legalább annyira, hogy haza tudjon vele jutni. A ruhája az más kérdés. Talán jól is áll az a vágás, ami most sejtelmesen villantja a combot, csak hát azt legalább négy centiméterrel előrébb kellett volna sliccelni, így elég olcsó hatást kelt. Nem baj, így is segítségére volt, hogy a tömeg őt próbálja védeni, amire igazából semmi szüksége nincs. Csak egy apró karcolás, még a vér sem serkent ki, néhány röpke nap, és el is lehet felejteni.
Amit nehezen tud, az mindössze annyi, hogy milyen könnyen válhat valaki zsebmetszők áldozatává. Túl sok időt tölt itt és nem találkozott még velük, pedig jó préda. Gazdag és úgy nézi a portékát, hogy elfelejti mi van körötte. Okos kis lény az, aki őt szúrta ki, mégis rettentő buta, mert a városőrség nem jutalmazza az ilyesmit simogatással.
Csak addig túlzóan hideg az ábrázat, míg Alaver elé hozza a kis tolvajt. A tőr a kosár mellett koppan, de mutatja neki, hogy vegye a kezébe mindkettőt és induljanak, mert nem... Mai nem fog egy tömeg közepén megalázni egy kisembert. Tud rendkívül kimért lenni, de ez nem az a helyzet. Valami a szívét szorítja, mert mintha egészen fiatal lenne az a valaki. És aki ilyen fiatalon lopásra kényszerül, az vagy bajban van, vagy szörnyen rossz kezekben. Nem ő fogja felpofozni, biztos sokan tették már meg előtte is.
Nem szólal meg, csak int még egyet, hogy kövessék. El a vizslató szemek elől, oda, ahol néhány üres kofaasztal zárjában megvizsgálhatja azt a bűnözőt.*
- Alaver, minden elismerésem, hogy kézre kerítetted ezt az enyveskezű... *Hajol le kissé és veszi el egy mozdulattal a kendőt a lány arca elől. Ekkor tudatosul, hogy sokkalta gyermekibb, mint aminek gondolta. A szemei kutatnak a lányka lélektükreiben, igencsak szeretné megérteni miért volt minderre szükség.* - leányt. Hadd halljam, mi szükség volt erre? *Szemei hiába jegesek, kissé olvadnak, de annyira mégsem, hogy láthassa a gyerek, hogy ezt csak úgy megúszhatja. Válaszok kellenek.*
A hozzászólás írója (Mai Faensa) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.08.31 17:04:09
2146. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 16:41:56
Üzenet elküldve: 2024-08-31 16:41:56
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Nem engedi a kerítéshez a lányt, csak azt jegyzi meg, ami elhagyja a száját. Nem nehéz összeraknia a fejében, hogy a kutyát hívják Deresnek. Az az eszébe se jutna, hogy kiengedje és magára szabadítsa az ebet - még megkötve, pofáján szíjjal sem bízna az idegen állatban, ami jól láthatóan és hallhatóan szeretné megvédeni gazdáját. Nem tudja, hogy Mai mit akar majd a tolvajjal, de abban biztos, hogy a kutyának nem lesz baja. Előbb-utóbb valaki úgy is kiengedi majd onnan.
Követi az utat amin eljutottak a kis zsákutcáig, csalhatatlanul navigálja el magukat a piactérig. Ha kell, itt-ott noszogatja a lányt, de feleslegesen nem bántja. Minek? Szemmel láthatóan meg van rettenve. Talán jogosan.
A piactéren nem látja már a nyomát a felfordulásnak, de hallja az összesúgásokat mikor az emberek meglátják őket, ahogy továbbra is határozottan vezeti a maszkkal takart arcú, elfogott tolvajt. Nem tudná megmondani, mennyi idő telt el azóta hogy a kosarat az árus pultjára csapta, de most a tőr koppan mellette keményen.*
- No, *-szólal meg akkor, előbb összehúzott szemmel a lányra, majd kissé kérdőn Mai-ra nézve-* tolvajt fogtam.
*Még nem engedi el a lány grabancát, majd csak akkor, ha erre kérik. Látott már trükkös kecskegidát.*
//Vásárlánya//
*Nem engedi a kerítéshez a lányt, csak azt jegyzi meg, ami elhagyja a száját. Nem nehéz összeraknia a fejében, hogy a kutyát hívják Deresnek. Az az eszébe se jutna, hogy kiengedje és magára szabadítsa az ebet - még megkötve, pofáján szíjjal sem bízna az idegen állatban, ami jól láthatóan és hallhatóan szeretné megvédeni gazdáját. Nem tudja, hogy Mai mit akar majd a tolvajjal, de abban biztos, hogy a kutyának nem lesz baja. Előbb-utóbb valaki úgy is kiengedi majd onnan.
Követi az utat amin eljutottak a kis zsákutcáig, csalhatatlanul navigálja el magukat a piactérig. Ha kell, itt-ott noszogatja a lányt, de feleslegesen nem bántja. Minek? Szemmel láthatóan meg van rettenve. Talán jogosan.
A piactéren nem látja már a nyomát a felfordulásnak, de hallja az összesúgásokat mikor az emberek meglátják őket, ahogy továbbra is határozottan vezeti a maszkkal takart arcú, elfogott tolvajt. Nem tudná megmondani, mennyi idő telt el azóta hogy a kosarat az árus pultjára csapta, de most a tőr koppan mellette keményen.*
- No, *-szólal meg akkor, előbb összehúzott szemmel a lányra, majd kissé kérdőn Mai-ra nézve-* tolvajt fogtam.
*Még nem engedi el a lány grabancát, majd csak akkor, ha erre kérik. Látott már trükkös kecskegidát.*
2145. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 12:02:11
Üzenet elküldve: 2024-08-31 12:02:11
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 238
OOC üzenetek: 5
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje //
// Mosómedve szelídítés: 1/20 //
* Kicsit magyaráz Derknek szakmájáról, mert az emberek sokszor hajlamosak úgy gondolni, hogy taknyosra keresi magát egy kis zenélésből.*
- Valóban, de nem mindig van pénzük az itt élőknek arra, hogy minden nap bőségesen osszák az aranyakat. Sokszor éppen csak az aznapi betevőre telik.* Kóbor élet a bárdok élete, főleg, ha egy olyan városban járnak, ahol nem sok nemes éldegél, bár már mintha látszódna a fellendülés, de a hasát addig is meg kéne tömnie.*
- Ezek a kis krapekok nagyon okosak ám. Ha jól kitanítom, akkor még hasznomra lehet. Ha sikerül megnevettetnie az közönségem, akkor az arany is jobban fog jönni. Egy kutya vagy macska az nem különösebben ritka, de egy mosómedve az lesz.* Add gyors magyarázatott, miközben piacolnak. Próbál neki még Teysus tanaival is segédkezni, de úgy tűnik, hogy abból nem kér ez az alak. Szakmai ártalom, hogy tudja mikor fogja meg a közönséget és mikor nem. Még, ha el is rejti valaki az érzelmeit a jelleme erről árulkodik. Az egy szavas mondat pedig bőven árulkodó jelnek tűnik.*
- Talán te is azok közzé tartozol ki nem hisz az új istenekben?* Üti a vasat, amíg meleg, hátha ki tud szedni belőle valamit. Lesz egy kis szünet köztük, amíg mindenki vásárol magának, mielőtt félre nem vonulnának.*
- Ezek bírnak enni, ha mégis meghagyna belőle valamit, akkor azt majd megeszik a kóbor állatok, de előtte még meg kell csinálnom valamit.* Amikor már nyugis helyen vannak a kis övet az állat nyaka köré tekeri, mint egy pici nyakörvet, a kötelet meg az egyik bújtatóhoz köti jó szorosan, hogy nehogy meglépjen ifjú segítője. Ha szükséges az öv hosszából majd vág, ahogy a kötelet is saját magához igazítja. Közben lába közzé fogja a kis állatot, akinek a nyugtatása miatt nem kéne harapnia.*
- Így ni! Most szépen kikötlek ehhez a padhoz.* Így is tesz. A mosómedve próbálja a nyaka köré kapcsolt szíjat lepiszkálni, de nem valószínű, hogy sikerül neki. Igazából nem is add neki alkalmat a tündér, mert leül a közelébe a földre és előveszi a halat.*
- Nézd csak mi van itt neked!* Rázza meg előtte. Ez már tetszik a kis állatkának, aki biztosan éhes. Ha félénken is, de kicsit megközelíti a halat tartó kezet, de nem adja ilyen könnyen Alesian azt a halat. Kicsit maga felé húzza azt. Kényszerítve, hogy közelítsen felé. Egy párszor eljátssza, majd oda adja neki, hogy megehesse azt.*
- Egyébként, ha nem akarsz nagyon dolgozni, mint kétkezi munkás, próbálj meg felcsapni kalandornak, vagy városőrnek, esetleg zsoldosnak. A nők is bomlanak a fegyveresekért. De, akár szétnézhetsz a nemesek körül is. Lassan térnek visszafelé a városba. A testőr munka se feltétlen rossz egy magadfajtának.* Ajánl fel megannyi opciót Derknek, hátha gondolt már valamelyikre.*
//Aktív képességhasználat: Szelídítés //
// Mosómedve szelídítés: 1/20 //
* Kicsit magyaráz Derknek szakmájáról, mert az emberek sokszor hajlamosak úgy gondolni, hogy taknyosra keresi magát egy kis zenélésből.*
- Valóban, de nem mindig van pénzük az itt élőknek arra, hogy minden nap bőségesen osszák az aranyakat. Sokszor éppen csak az aznapi betevőre telik.* Kóbor élet a bárdok élete, főleg, ha egy olyan városban járnak, ahol nem sok nemes éldegél, bár már mintha látszódna a fellendülés, de a hasát addig is meg kéne tömnie.*
- Ezek a kis krapekok nagyon okosak ám. Ha jól kitanítom, akkor még hasznomra lehet. Ha sikerül megnevettetnie az közönségem, akkor az arany is jobban fog jönni. Egy kutya vagy macska az nem különösebben ritka, de egy mosómedve az lesz.* Add gyors magyarázatott, miközben piacolnak. Próbál neki még Teysus tanaival is segédkezni, de úgy tűnik, hogy abból nem kér ez az alak. Szakmai ártalom, hogy tudja mikor fogja meg a közönséget és mikor nem. Még, ha el is rejti valaki az érzelmeit a jelleme erről árulkodik. Az egy szavas mondat pedig bőven árulkodó jelnek tűnik.*
- Talán te is azok közzé tartozol ki nem hisz az új istenekben?* Üti a vasat, amíg meleg, hátha ki tud szedni belőle valamit. Lesz egy kis szünet köztük, amíg mindenki vásárol magának, mielőtt félre nem vonulnának.*
- Ezek bírnak enni, ha mégis meghagyna belőle valamit, akkor azt majd megeszik a kóbor állatok, de előtte még meg kell csinálnom valamit.* Amikor már nyugis helyen vannak a kis övet az állat nyaka köré tekeri, mint egy pici nyakörvet, a kötelet meg az egyik bújtatóhoz köti jó szorosan, hogy nehogy meglépjen ifjú segítője. Ha szükséges az öv hosszából majd vág, ahogy a kötelet is saját magához igazítja. Közben lába közzé fogja a kis állatot, akinek a nyugtatása miatt nem kéne harapnia.*
- Így ni! Most szépen kikötlek ehhez a padhoz.* Így is tesz. A mosómedve próbálja a nyaka köré kapcsolt szíjat lepiszkálni, de nem valószínű, hogy sikerül neki. Igazából nem is add neki alkalmat a tündér, mert leül a közelébe a földre és előveszi a halat.*
- Nézd csak mi van itt neked!* Rázza meg előtte. Ez már tetszik a kis állatkának, aki biztosan éhes. Ha félénken is, de kicsit megközelíti a halat tartó kezet, de nem adja ilyen könnyen Alesian azt a halat. Kicsit maga felé húzza azt. Kényszerítve, hogy közelítsen felé. Egy párszor eljátssza, majd oda adja neki, hogy megehesse azt.*
- Egyébként, ha nem akarsz nagyon dolgozni, mint kétkezi munkás, próbálj meg felcsapni kalandornak, vagy városőrnek, esetleg zsoldosnak. A nők is bomlanak a fegyveresekért. De, akár szétnézhetsz a nemesek körül is. Lassan térnek visszafelé a városba. A testőr munka se feltétlen rossz egy magadfajtának.* Ajánl fel megannyi opciót Derknek, hátha gondolt már valamelyikre.*
//Aktív képességhasználat: Szelídítés //
2144. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-31 09:19:22
Üzenet elküldve: 2024-08-31 09:19:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1171
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 1171
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//Második szál//
//Vásárlánya//
*Nagyon jó úton jár. Megfelelő helyzet, idő, amivel Alaver-t egy kissé ki tudja faggatni úgy, hogy ne legyen terhes a mellé jegesen vizslató szempár. Nem vallat. Őszintébbek, ha csak csevegni kell, nem gondolkoznak annyit. De ez a férfi amúgy sem tűnik olyannak, mint aki ne azt mondaná, amit gondol, erre már akkor rájött, amikor a kalandját mesélte neki, egyetlen apró kérdésére. Ez jól fog jönni. Tán titkokat nem fecseg majd el neki, de nem kell kiszámíthatatlannak tartania. Minduntalan azt nézi, hogy kaphat-e igazán helyet a rezidencián, hosszútávon. Szeretné, ha igen lenne a saját válasza, de fogalma sincs miért. Nem tud nem mosolyogni annak szavain. Nos igen, kevéssé értékes tudomány talán, bár Mai ebben is meglátná a szépet... való igaz, nem a gyerekek mellett.
Mikor már a növénykérdésre térne rá azzal, hogy annak kezébe adja a könyvet, hogy abból olvasási készségét is felmérje, akkor gyorsulnak fel az események. Ő ugyan nem sikkantana föl egy ilyesmiért, de a meglepetés ereje igen nagy, így ahogy eléri a hirtelen fájdalom, odakap a már kivillanó combjához, s le is esik róla szépen lassan a táska. Csak nüansznyi idő, míg felméri a történteket. Meg akarták lopni, ami nem sikerült. Alaver pedig őt látja el jó tanáccsal, minthogy azt mellőzve azonnal fusson. Hiszen ezért van itt! Nem Mai-nak kell vérző lábbal szakadt göncben valaki után eredni. Még mit nem.
A morcos tekintet elkapja a másik emberforma férfi, aki kihasználva a helyzetet szeretné felsegíteni, holott nem elesett, egyszerűen csak lehajolt. Mennyi segítőkész gavallér van ezen a piacon. Kár hogy egyik sem azt teszi, amit kéne. Legalábbis nem elég gyorsan.*
- Ne a combomat nézegesse, menjen utána!
*Legyint a kezével, amaz pedig meg is teszi, miért ne tenné? Sokan szeretnek egy elesett nő segítségére sietni. Csak tegyék azt okosan. Így már ketten próbálják elkapni a kis idegent, akinek nem kell fellélegeznie, hogy megmenekült, bizton akad még néhány tettre kész fiatal, vagy épp idős lélek, akik segítenek bekeríteni a leányt és a kutyáját. *
//Vásárlánya//
*Nagyon jó úton jár. Megfelelő helyzet, idő, amivel Alaver-t egy kissé ki tudja faggatni úgy, hogy ne legyen terhes a mellé jegesen vizslató szempár. Nem vallat. Őszintébbek, ha csak csevegni kell, nem gondolkoznak annyit. De ez a férfi amúgy sem tűnik olyannak, mint aki ne azt mondaná, amit gondol, erre már akkor rájött, amikor a kalandját mesélte neki, egyetlen apró kérdésére. Ez jól fog jönni. Tán titkokat nem fecseg majd el neki, de nem kell kiszámíthatatlannak tartania. Minduntalan azt nézi, hogy kaphat-e igazán helyet a rezidencián, hosszútávon. Szeretné, ha igen lenne a saját válasza, de fogalma sincs miért. Nem tud nem mosolyogni annak szavain. Nos igen, kevéssé értékes tudomány talán, bár Mai ebben is meglátná a szépet... való igaz, nem a gyerekek mellett.
Mikor már a növénykérdésre térne rá azzal, hogy annak kezébe adja a könyvet, hogy abból olvasási készségét is felmérje, akkor gyorsulnak fel az események. Ő ugyan nem sikkantana föl egy ilyesmiért, de a meglepetés ereje igen nagy, így ahogy eléri a hirtelen fájdalom, odakap a már kivillanó combjához, s le is esik róla szépen lassan a táska. Csak nüansznyi idő, míg felméri a történteket. Meg akarták lopni, ami nem sikerült. Alaver pedig őt látja el jó tanáccsal, minthogy azt mellőzve azonnal fusson. Hiszen ezért van itt! Nem Mai-nak kell vérző lábbal szakadt göncben valaki után eredni. Még mit nem.
A morcos tekintet elkapja a másik emberforma férfi, aki kihasználva a helyzetet szeretné felsegíteni, holott nem elesett, egyszerűen csak lehajolt. Mennyi segítőkész gavallér van ezen a piacon. Kár hogy egyik sem azt teszi, amit kéne. Legalábbis nem elég gyorsan.*
- Ne a combomat nézegesse, menjen utána!
*Legyint a kezével, amaz pedig meg is teszi, miért ne tenné? Sokan szeretnek egy elesett nő segítségére sietni. Csak tegyék azt okosan. Így már ketten próbálják elkapni a kis idegent, akinek nem kell fellélegeznie, hogy megmenekült, bizton akad még néhány tettre kész fiatal, vagy épp idős lélek, akik segítenek bekeríteni a leányt és a kutyáját. *
2143. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-30 13:53:49
Üzenet elküldve: 2024-08-30 13:53:49
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 224
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 224
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Megfontolt
//A tisztás csendje//
* Maga se hinné el, ha először hallaná. De azért látott ezt-azt útja során. Sőt némelyik álmában is, mintha kísértené egy ilyen alak, aki saját elfoglaltságából szereti kínozni az állatokat. Persze ezek az álmok nem tartanak sokáig. Hallgatja a másik vázlatait. Neki nem hangzik könnyűnek. *
- Pedig jól játszol. Biztos akad olyan fogadó, ahova, ha belépsz, már fel is kérnek.
* Ilyen az, ha valakinek van valamilyen képessége, ami ér is valamit ebben a világban. *
- Óóó. Hát, te tudod. Elégé… egyedi elképzelés. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, hogy valaki mellett mást láttam volna, mintsem kutyát vagy macskát.
* A jó tanácsokra felkapja a fejét. Abból sosem elég! Füleit is már hegyezi, hogy már egyből bele is tudja vésni az elméjébe. Olyan nagy érdeklődés nem látható az arcán. Amolyan pókerarccal néz előre, miközben hallgatja. Ám mikor az istenség is szóba kerül, akkor egy kicsit megfeszülnek az arcizmai. Az istenségek nem igazán érdeklik, mert elhagyták őt a szükség órájában. Így ő sem érez semmi kötődést feléjük. *
- Elképzelhető.
* Zárja is le ennyivel, mert tudja, hogy hogyha belemenne ebbe a vitába, akkor napestig veszekedhetnének ezen. A végén meg csak mind a ketten megbánnák. Közben végignézi, ahogyan Alesian a kis állatkájának vásárol valamit. Derk nem zavarja, inkább kicsit arrébb lép és a többi árus kínálatát vizslatja. Főleg a bájital árusnak a kínálatát ellenőrzi, és míg társa alkudozik ő egyet kettőt még a kezébe is vesz ellenőrzésre. Amint megvette, amit kell Derk visszarak mindent, amit elvett és továbblép az árustól. *
- Csak vigyáz, nehogy nagyobb halat vegyél, mint amekkora a teste. Bár… ennek lehet csak örülne!
* Maga se hinné el, ha először hallaná. De azért látott ezt-azt útja során. Sőt némelyik álmában is, mintha kísértené egy ilyen alak, aki saját elfoglaltságából szereti kínozni az állatokat. Persze ezek az álmok nem tartanak sokáig. Hallgatja a másik vázlatait. Neki nem hangzik könnyűnek. *
- Pedig jól játszol. Biztos akad olyan fogadó, ahova, ha belépsz, már fel is kérnek.
* Ilyen az, ha valakinek van valamilyen képessége, ami ér is valamit ebben a világban. *
- Óóó. Hát, te tudod. Elégé… egyedi elképzelés. Nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára, hogy valaki mellett mást láttam volna, mintsem kutyát vagy macskát.
* A jó tanácsokra felkapja a fejét. Abból sosem elég! Füleit is már hegyezi, hogy már egyből bele is tudja vésni az elméjébe. Olyan nagy érdeklődés nem látható az arcán. Amolyan pókerarccal néz előre, miközben hallgatja. Ám mikor az istenség is szóba kerül, akkor egy kicsit megfeszülnek az arcizmai. Az istenségek nem igazán érdeklik, mert elhagyták őt a szükség órájában. Így ő sem érez semmi kötődést feléjük. *
- Elképzelhető.
* Zárja is le ennyivel, mert tudja, hogy hogyha belemenne ebbe a vitába, akkor napestig veszekedhetnének ezen. A végén meg csak mind a ketten megbánnák. Közben végignézi, ahogyan Alesian a kis állatkájának vásárol valamit. Derk nem zavarja, inkább kicsit arrébb lép és a többi árus kínálatát vizslatja. Főleg a bájital árusnak a kínálatát ellenőrzi, és míg társa alkudozik ő egyet kettőt még a kezébe is vesz ellenőrzésre. Amint megvette, amit kell Derk visszarak mindent, amit elvett és továbblép az árustól. *
- Csak vigyáz, nehogy nagyobb halat vegyél, mint amekkora a teste. Bár… ennek lehet csak örülne!
2142. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-30 05:50:03
Üzenet elküldve: 2024-08-30 05:50:03
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 108
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 108
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Az idő. A végtelen tenger, amit felfoghatatlanul régen fakadt apró patakok táplálnak. Olyan régi tenger, hogy nincsen a világon kő, ami emlékezne arra amikor az megszületett, és a világ összes kavicsa porrá omlik, újra kővé áll össze, hogy aztán megint kaviccsá s porrá morzsolódjon, és így tovább ki-tudja-hány cikluson át, mire az a tenger végre-valahára kiszárad. Az idő. A végtelen tenger, aminek hullámai szüntelenül húzzák-vonják a benne hánykolódókat, minden apró, kellemes vagy épp viharos hullámával hol összepréselve hol elválasztva őket, hogy aztán talán, egyszer, megint egymáshoz sodródjanak. A végtelen tenger, ami folyamatosan koptatja és csiszolja a benne hánykolódókat, mintha azok levedlett kagylóhéjak lennének, s ha két kagylóhéj együtt is sodródik egy darabon mielőtt elválnának, mikor -ha- újra találkoznak, már talán egymásra sem ismernének a lekopott-rájukrakódott rétegek miatt.
Hogy őrá mit rakott az idő, hogy mit koptatott le, azt nem tudná megmondani pontosan. És most, az esőben állva, ami hidegen tapasztja ingét a hátára és oldalára, azt sem tudná megmondani, hogy a vöröshajú lány mennyit csiszolódott, vagy őrá épp mennyi hordalék került abban a szűk dekádban, mióta utoljára látta. Ő csak annyit lát belőle, amennyit az megmutat. A nyafka, csattogó hangot, a gúnyolódást, a szúrásokat, amelyeket a szavaival szeretne okozni. Az eldobott almát és hagymát. A mozdulatot, amivel elhúzta a könyökét. A mozdulatot, amivel az a karjaiba kapaszkodik. A morgó utasítást. Azt a két szót, amit soha, de soha nem hallott még tőle. Corad. Kérlek.
Mélyen szívja be a levegőt, ajkai összepréselődnek, két szemöldöke közé függőleges árkot von valami mélyről feltörő érzés. Harag ez talán vagy düh; a csalódottság és a döbbenet elegye, olyasvalami, amit itt, az esőben állva ugyancsak képtelen lenne megnevezni. Abban a néhány évben sok, nagyon sok névvel illette őt az a régi vöröshajú lány. Fattyú. Ficsúr. Szolga. Csicska. Te senki. Rohadék. Vakarék. Korcs. És volt még néhány, amit azóta elfelejtett, vagy csak mélyen eltemetett magában. Soha, egyetlen pillanatig sem gondolta volna, hogy az a régi, vöröshajú lány ismeri a nevét, hiszen sosem szólította azon. És tessék: tudta. Végig tudta. Az is csak egy gonosz játék, egy kínzás volt, hogy sosem nevezte őt rendesen a nevén. Pedig megtehette volna, hiszen most, ennyi év után is pontosan emlékszik rá. Érzi a benne gyűlő feszültséget, legszívesebben talán ráüvöltene a másikra, valami visszavonhatatlant és ocsmányat, valamit, ami minden bizonnyal fel sem érhet ahhoz, amiket ő kapott tőle.
A karjába vájó körmök térítik észhez. A testet érő, apró, inkább csak bosszantó fájdalom. Elnéz a lány feje felett, végig az utcán, mintha képes lenne innen látni azt a házat, ahol azt az apró szobát bérli. Mintha láthatná innen az asztalon álló kancsót amiben víz van, hogy teát főzhessen belőle. Mintha láthatná a viharvert bútorokat, amik között a csöndes, magányos, nyugodt este várja. Érzi a körmök nyomását a bőrén, fülében újra és újra azt a két szót hallja csengeni, mintha pofon utáni tinnitusz gyötörné. Corad. Kérlek. Talán most először kért tőle bármit is a lány. Ez a gondolat apró szigetként emelkedik ki a fortyogó mocsokból, amit most odabent érez, annyira apróként, hogy épp csak fél lábát tudja megvetni rajta. Tekintete újra lefelé fordul, belenéz azokba a zöld szemekbe. Keres valamit. Talán annak a jelét, hogy ez megint csak egy undok tréfa? Vagy annak a jelét, hogy nem az?*
- Hova? …oda? *-csak ezt a két szót tudja kimondani. Talán ez is elég. A második szóban benne van minden más: hogy megfogadta hogy soha többé nem akarja betenni a lábát abba a szép házba, hogy mennyire iszonyodik és egyben undorodik is a helytől és a gondolattól, hogy mégis visszatérjen… oda.*
*Az idő. A végtelen tenger, amit felfoghatatlanul régen fakadt apró patakok táplálnak. Olyan régi tenger, hogy nincsen a világon kő, ami emlékezne arra amikor az megszületett, és a világ összes kavicsa porrá omlik, újra kővé áll össze, hogy aztán megint kaviccsá s porrá morzsolódjon, és így tovább ki-tudja-hány cikluson át, mire az a tenger végre-valahára kiszárad. Az idő. A végtelen tenger, aminek hullámai szüntelenül húzzák-vonják a benne hánykolódókat, minden apró, kellemes vagy épp viharos hullámával hol összepréselve hol elválasztva őket, hogy aztán talán, egyszer, megint egymáshoz sodródjanak. A végtelen tenger, ami folyamatosan koptatja és csiszolja a benne hánykolódókat, mintha azok levedlett kagylóhéjak lennének, s ha két kagylóhéj együtt is sodródik egy darabon mielőtt elválnának, mikor -ha- újra találkoznak, már talán egymásra sem ismernének a lekopott-rájukrakódott rétegek miatt.
Hogy őrá mit rakott az idő, hogy mit koptatott le, azt nem tudná megmondani pontosan. És most, az esőben állva, ami hidegen tapasztja ingét a hátára és oldalára, azt sem tudná megmondani, hogy a vöröshajú lány mennyit csiszolódott, vagy őrá épp mennyi hordalék került abban a szűk dekádban, mióta utoljára látta. Ő csak annyit lát belőle, amennyit az megmutat. A nyafka, csattogó hangot, a gúnyolódást, a szúrásokat, amelyeket a szavaival szeretne okozni. Az eldobott almát és hagymát. A mozdulatot, amivel elhúzta a könyökét. A mozdulatot, amivel az a karjaiba kapaszkodik. A morgó utasítást. Azt a két szót, amit soha, de soha nem hallott még tőle. Corad. Kérlek.
Mélyen szívja be a levegőt, ajkai összepréselődnek, két szemöldöke közé függőleges árkot von valami mélyről feltörő érzés. Harag ez talán vagy düh; a csalódottság és a döbbenet elegye, olyasvalami, amit itt, az esőben állva ugyancsak képtelen lenne megnevezni. Abban a néhány évben sok, nagyon sok névvel illette őt az a régi vöröshajú lány. Fattyú. Ficsúr. Szolga. Csicska. Te senki. Rohadék. Vakarék. Korcs. És volt még néhány, amit azóta elfelejtett, vagy csak mélyen eltemetett magában. Soha, egyetlen pillanatig sem gondolta volna, hogy az a régi, vöröshajú lány ismeri a nevét, hiszen sosem szólította azon. És tessék: tudta. Végig tudta. Az is csak egy gonosz játék, egy kínzás volt, hogy sosem nevezte őt rendesen a nevén. Pedig megtehette volna, hiszen most, ennyi év után is pontosan emlékszik rá. Érzi a benne gyűlő feszültséget, legszívesebben talán ráüvöltene a másikra, valami visszavonhatatlant és ocsmányat, valamit, ami minden bizonnyal fel sem érhet ahhoz, amiket ő kapott tőle.
A karjába vájó körmök térítik észhez. A testet érő, apró, inkább csak bosszantó fájdalom. Elnéz a lány feje felett, végig az utcán, mintha képes lenne innen látni azt a házat, ahol azt az apró szobát bérli. Mintha láthatná innen az asztalon álló kancsót amiben víz van, hogy teát főzhessen belőle. Mintha láthatná a viharvert bútorokat, amik között a csöndes, magányos, nyugodt este várja. Érzi a körmök nyomását a bőrén, fülében újra és újra azt a két szót hallja csengeni, mintha pofon utáni tinnitusz gyötörné. Corad. Kérlek. Talán most először kért tőle bármit is a lány. Ez a gondolat apró szigetként emelkedik ki a fortyogó mocsokból, amit most odabent érez, annyira apróként, hogy épp csak fél lábát tudja megvetni rajta. Tekintete újra lefelé fordul, belenéz azokba a zöld szemekbe. Keres valamit. Talán annak a jelét, hogy ez megint csak egy undok tréfa? Vagy annak a jelét, hogy nem az?*
- Hova? …oda? *-csak ezt a két szót tudja kimondani. Talán ez is elég. A második szóban benne van minden más: hogy megfogadta hogy soha többé nem akarja betenni a lábát abba a szép házba, hogy mennyire iszonyodik és egyben undorodik is a helytől és a gondolattól, hogy mégis visszatérjen… oda.*
2141. hozzászólás ezen a helyszínen: Piactér
Üzenet elküldve: 2024-08-29 21:32:22
Üzenet elküldve: 2024-08-29 21:32:22
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 109
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Hattyúvágta//
*Az idő. Egy kifejezés, ami megfoghatatlan, ám épp elég ahhoz, hogy jelenlétét egyszerre ölelje körbe öröm és bánat, megnyuvás, majd kétségbeesés. Eleinte sokan azt hiszik, hogy tengernyi, s még több van belőle. Ráérnek, nem kell sietni. Ám az élet végének közeledtével már egyre inkább sürget, s gaz kurafi módjára emlékeztet arra, hogy ő már fogytán van, az illető pedig alig élvezett belőle valójában bármit is. Ezek a nagy dolgok. A kisebbek pedig a vörös most fennálló, kínzó problémája. Sürgeti, lökdösi maga előtt ideje. Érzi, hogy tagjai egyre nehezednek, apránként pedig már nem lesz ereje arra sem, hogy saját magát talpon tartsa. Olyan lesz akár a sarokba vetett koszos alsónemű. Tehetetlenül fog csúfolkodni a talajon, hogy kelletlen szemek előtt láttassa meg mostani valóját. A gyenge, törékeny, hatalma vesztett némbert. A kutyát, aki még ugat, ám harapni már képtelen.
Ő maga sem gondolja úgy, hogy okos ötlet volt pár pillanattal ezelőttig belekötni a férfiba. De ki tudta, hogy éppen múltjának egyik szörnyével fog farkasszemet nézni? Ha akkor időben felismeri elengedhette volna. Hagyhatta volna, hogy a furcsán ringó test belevesszen a piac zsivalyába, ezzel emléke is visszabújhatott volna elméjének bűzös, sötét veremébe. De valószínűleg akkor sem tett volna így. Nem hagyta volna bántó szavak nélkül. Nem tudta volna elengedni úgy, hogy nem rúgott bele egyet ismét. Gyötörni és megalázni kívánt, hogy újból megízlelhesse az édes nedűt, amely a hatalom markából csorgott volna az ajkai közé.
S most ott tart, hogy a karjaira támaszkodik. Az élet megszülte a szükséget. Szüksége van a férfira, a biztos pontra, amit most számára jelent. Ez pedig ismét felfordítja gyomrát. De még mindig kellemesebb képet fest így, volt szolgálójának karjaiban, a szakadó eső kellős közepén, mint a sárban elterülve magatehetetlenül. A visszakérdésre először erőtlenül morran egyet, de végül sóhajtva emeli rá kétségbeesett zöldjeit.*
- Corad... Kérlek.
*Bukik ki belőle gyengén a név, s megalázkodásának első, apró szikrája. Vajon megfogja lepni a férfit, hogy világosan emlékszik a nevére, annak ellenére, hogy azt tán most először hallhatja az ajkai közül kicsusszanni? A lánghajút bizony meglepi, hogy élénken él még benne. Ha nem érezné magát ennyire pocsékul tán még veszett nevetésben is kitörne. Olyan őrült fajtában, amely azokra jellemző, kik elveszítettek már minden realitást a világban. De ez a nevetés most bennragad. Helyette az ideges pillantások ide-oda cikáznak a másik arcán, miközben ujjai erősebben marnak az őt tartó karokra. Körmei apró tűk szúrásával mélyednek a bőrbe. Minden maradék erejével készül elkerülni azt, hogy a férfi éppen most hagyja magára. Ha végre otthon lesz, akkor már nem fogja érdekelni mi lesz vele tovább. Felőle a föld is megnyílhat, hogy örökre elnyelje a félvért. De most fél. És sajnos egyetlen lehetősége ez a ficsúr maradt.*
*Az idő. Egy kifejezés, ami megfoghatatlan, ám épp elég ahhoz, hogy jelenlétét egyszerre ölelje körbe öröm és bánat, megnyuvás, majd kétségbeesés. Eleinte sokan azt hiszik, hogy tengernyi, s még több van belőle. Ráérnek, nem kell sietni. Ám az élet végének közeledtével már egyre inkább sürget, s gaz kurafi módjára emlékeztet arra, hogy ő már fogytán van, az illető pedig alig élvezett belőle valójában bármit is. Ezek a nagy dolgok. A kisebbek pedig a vörös most fennálló, kínzó problémája. Sürgeti, lökdösi maga előtt ideje. Érzi, hogy tagjai egyre nehezednek, apránként pedig már nem lesz ereje arra sem, hogy saját magát talpon tartsa. Olyan lesz akár a sarokba vetett koszos alsónemű. Tehetetlenül fog csúfolkodni a talajon, hogy kelletlen szemek előtt láttassa meg mostani valóját. A gyenge, törékeny, hatalma vesztett némbert. A kutyát, aki még ugat, ám harapni már képtelen.
Ő maga sem gondolja úgy, hogy okos ötlet volt pár pillanattal ezelőttig belekötni a férfiba. De ki tudta, hogy éppen múltjának egyik szörnyével fog farkasszemet nézni? Ha akkor időben felismeri elengedhette volna. Hagyhatta volna, hogy a furcsán ringó test belevesszen a piac zsivalyába, ezzel emléke is visszabújhatott volna elméjének bűzös, sötét veremébe. De valószínűleg akkor sem tett volna így. Nem hagyta volna bántó szavak nélkül. Nem tudta volna elengedni úgy, hogy nem rúgott bele egyet ismét. Gyötörni és megalázni kívánt, hogy újból megízlelhesse az édes nedűt, amely a hatalom markából csorgott volna az ajkai közé.
S most ott tart, hogy a karjaira támaszkodik. Az élet megszülte a szükséget. Szüksége van a férfira, a biztos pontra, amit most számára jelent. Ez pedig ismét felfordítja gyomrát. De még mindig kellemesebb képet fest így, volt szolgálójának karjaiban, a szakadó eső kellős közepén, mint a sárban elterülve magatehetetlenül. A visszakérdésre először erőtlenül morran egyet, de végül sóhajtva emeli rá kétségbeesett zöldjeit.*
- Corad... Kérlek.
*Bukik ki belőle gyengén a név, s megalázkodásának első, apró szikrája. Vajon megfogja lepni a férfit, hogy világosan emlékszik a nevére, annak ellenére, hogy azt tán most először hallhatja az ajkai közül kicsusszanni? A lánghajút bizony meglepi, hogy élénken él még benne. Ha nem érezné magát ennyire pocsékul tán még veszett nevetésben is kitörne. Olyan őrült fajtában, amely azokra jellemző, kik elveszítettek már minden realitást a világban. De ez a nevetés most bennragad. Helyette az ideges pillantások ide-oda cikáznak a másik arcán, miközben ujjai erősebben marnak az őt tartó karokra. Körmei apró tűk szúrásával mélyednek a bőrbe. Minden maradék erejével készül elkerülni azt, hogy a férfi éppen most hagyja magára. Ha végre otthon lesz, akkor már nem fogja érdekelni mi lesz vele tovább. Felőle a föld is megnyílhat, hogy örökre elnyelje a félvért. De most fél. És sajnos egyetlen lehetősége ez a ficsúr maradt.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2886-2905