//Nyári forgatag//
//Shelquatin Syn//
*Kérdéseire folyamatosan nem kap választ, minek aztán kénytelen egyedül rájönnie a dolgokra. A tüskés köpeny biztos a védelem miatt van. Azért azt belátja, hogy egy mélységi társának sokkal nehezebb az élet, főleg a nagy tragédiájuk után. De hogy ilyen eszközökhöz kelljen folyamodnia, tán ezt egy kicsit paranoiásnak tarjta.
A nyelv meg… Minden bizonnyal mélységi lehet, s ugyanúgy hiszi, hogy semmi jót nem jelenthet a számára. De megszokta már az ilyen viselkedést vele szemben. Valahogy mindig taszította az embereket, elfeket maga mellől naiv vidámsága végett. Egyetlen barátnője, akiről semmit nem tud csak Nilli, de őt sem látta már jó egy éve. Az egyetlen aki mostanság elviselte társaságát – bár a Templomból galádul lógott meg, még csak el sem köszönt tőle – a jégszívű harcos. Sorra tűnnek el az emberek mellőle, de nem gondolkozik el, hogy ez az ő hibája lenne.
Nem teszi, mert tudja, hogy így van, de önmagán nem tud változtatni.
Ahogy érzésein sem. Nem fél, még akkor sem ha van mitől. A félelem nagy úr, ezt hamar megtanította neki bátyja és a Tata is. Nem szabad, hogy az ellenfél megérezze, mert azzal csak a kezére játszik. De nem csak emiatt nem érez. Valahogy sose érezte magát veszélyben, még akkor sem, mikor tényleg abban volt. Bízik önmaga kreatív megoldásaiban, ahogy ki tud bújni egy-egy kalamajkából, mint akár egykor az erdőbe. Egyedüli félelmet az alig egy éve kezdődő álmai adnak csak, de arról ébrenlétében sose foglalkozik. Nem akar. Fél tőle.
Látszik, hogy a másik hosszan gondolkozik válaszán, s nem is sürgeti meg. Hadd gondolja át magában, mi is lenne erre a megfelelő válasz, hiszen kíváncsi. Közben kezét felemelve, tekint le újdonsült társára. Hátha ő már hű marad hozzá, s nem kóricál el az erdőbe, egy éjszaka alatt egyedül hagyván. S ahogy ezen gondolkozik, rá kell jönnie, hogy a hónalja alá csapott faketrecet valahogy elhagyta. Fejét hirtelen kapja fel –melyet a másik nem érthet – s tekint hátra. De nincs ott sem. Biztos valahol a tömegbe hagyhatta el, már nem emlékszik.
A halk szavakra, szemeit újra visszaemeli a sötétségbe öltözött férfi felé. Elmosolyodik a kérdés hallatán, barátságosan, ám némi kihívás is van ebben a mosolyban.*
- Mi okot van még a gyűlöltségre? *Fordítja meg a kérdést, saját szájíze szerint. Nem egyszerű kifogni rajta.
Karját maga mellé engedve könyökével véletlen megérinti nagyapjától örökölt kardjának markolatát. Másik kezét hirtelen kapja oda, tán fenyegető lehet a másik számára, de csak könyökét dörzsöli meg. Egyértelmű, hogy harcos, látszik is ez a lány alkatából, de nem kérkedik vele. Legfeljebb kardjának látványával. Ritkán használja azt, akkor is csak indokolt esetben, minden másra pedig ott vannak más eszközei is.*
- A régi idők elmúltak, amikor még háborúskodtunk, nem? Az orkok támadása után mi okunk volt még egymás ellen harcolni? Ahelyett, hogy összefogtunk volna? Hibásak vagyunk a történelmünk alakulásában, de nem épp az lenne most a dolgunk, hogy összhangot teremtsünk? Egy vérből származunk nem? Hiszen együtt éltünk egykor. Ti kapzsik voltatok, mi irigyek, de nem kéne már ezen felülemelkednünk?
*Teszi fel jelleméből adódó naiv kérdéseit. Mindig is érdekelték ezek, de eddig akárkivel próbálta ezt megvitatni mindig falba ütközött. De most elhatározta, hogy nem hagyja magát. Smaragd szemeiben az őszinte érdeklődésen kívül ritkán látott komolyság is meglapul.*