//Műhelymunka//
//Lámpás készítés - 1/3//
*A Piactér, megint. Valahogy mindig a Piactéren lyukad ki.
Most nem kurjongat hangosan, hogy portékáját vagy képességeit hirdesse. Csöndesen, legalábbis szótlanul halad, maga mögött húzva kocsiját. A kocsi kerekei a köveken döcögnek, a mindenféle holmi halkan csörög-zörög-kopog a kocsiszekrény mélyén. Most nem tekergőzik sokat a Piactéren, léptei céltudatosan és határozottan viszik a tér azon pontjára, ahonnan már csak a Kovácsműhely felé lehet betérni. Ott is áll meg: közvetlenül a Kovácsműhely mellett, hogy a forró szén- és fémszag egészen eltelíti az orrát. Itt már eszébe sem jutna árulni bármit is.
Leereszti a kocsi szarvát, a támasztóbak halkan nyöszörög ahogy átveszi a súlyt. Két ember-magas rudat húz elő a kocsiról, kigördíti a vaskos vászontetőt és alátámasztja-kifeszíti azt. A Piactérre ügyet sem vetve folytatja a készülődést. Lehatja a kocsi oldaláról a pultot, ám most nem pakolja azt áruval tele; helyette az oldalára kis satut csavaroz, ékszerész-eszközökre emlékeztető méretű és formájú kalapácsot, fogót, fűrészt készít elő. A földre a kocsi hátuljából tuskót gördít, a tuskó lapjába fúrt lyukba illeszti kisméretű, hordozható üllője tüskéjét. Néhány perc leforgása alatt a semmiből egy rögtönzött gnóm műhely növi ki magát, mint laskagomba földön fekvő rönk oldalából.
Mikor kész az előkészületekkel, vaskos bőrköténye egyik zsebébe nyúl, és előhúzza noteszát. Felüti és belelapoz, mígnem eléri egy lámpás rajzát. Ott megáll a lapozással. Ujjhegye végigköveti a rajzot, összehúzott szemöldökei alól éles tekintettel vési agyába a látványt. Ott bent, a fejében a rajz aztán szinte önálló életre kel – amellett, hogy innentől szüksége sincs rá, hiszen emlékezetből akár újra is rajzolná az egészet ha kellene, a rajz elnagyolt, ki nem dolgozott részletei mintha szirmokat bontanának. Ott bent, a fejében már nem ezt a rajzot látja. Ott a bura köré fonódó drótokat egyenesen, teljes hosszukban látja, majd látja ahogy azok összecsavarodnak; az olajkaniszter nem más, mint egy vékony fémlemez, majd a fémlemez lelki szemei előtt bizonyos pontokon meggyűrődik, egymásra hajlik és nyúlva idomul, hogy felöltsék egy tartály formáját. Ott bent, a fejében egyszerre látja az elkészült lámpást, és hogy miből és mi módon kell a rész-egységeket megformáznia. Aprót biccent, csak úgy, magának, és a jegyzet-könyv eltűnik a köpenye zsebében.
A kocsi hátuljához lép, és onnan húzkodja elő mindazt, amire szüksége lesz. Drótokat, lemezt és rudacskákat matt, penészesnek látszó rézből. Puha, szürke ónból húzott drótot, öklömnyi fenyőgyanta-darabot, fura formájú lámpást. Mindent a munkapultra helyez. Még egyszer, utoljára a semmibe révedni látszik, majd kezei gyors és rutinos mozdulattal nyúlnak az eszközökhöz.
Először a lemezt húzza maga elé. Egy hegyes, árnak kinéző eszközt fog a jobbjába, baljába pedig egy háromszög alakú vonalzót, amely két oldala pontosan derékszöget zár. A hegyes fémmel, mintha csak irónnal tenné, vékony karcokat húzva jelöléseket hagy a lemezen. Szaggatott vonallal jelöli hogy később hol kell meghajtania a lemezt, folytonos vonallal azt, hogy hol kell elvágnia. Munka közben csöndben van és koncentrál, csupán az eszközök surrognak, csörrennek a kezei között.
Mikor a jelölés készen van, félreteszi a jelölőt és a vonalzót, és egy finom fogú fűrészre cseréli azokat. A lemezt gyorsszorítóval a munkapadhoz rögzíti, majd finom mozdulatokkal szabni kezdi a fűrésszel. Egyelőre nem sok mindenre emlékeztet az így kapott forma, de ez most nem is érdekli. Ő egyszerre látja a valóságban a lemezt, és látja azt, hogy mi lesz belőle. Mikor kész van a leszabás, begyújtja a fura formájú lámpását egy aprócska kovával és acéllal -olajjal működik ez is, a kanóc mellett apró, elhegyesedő végű fémcső mered felfelé-, majd egy fogóval a láng fölé tartja a lemezt. Nem akarja izzóra hevíteni – amint a lemez a penészes kinézetűből ocsmány-zöldesbe vált, már tovább is mozdítja azt a láng fölött. Nagy precízen a szaggatottal jelölt vonal mentén hevíti csak a fémet.
Mikor kész a lágyítás, a lemezt továbbra is a fogóval tartva átteszi az apró üllőre. Nem túl nehéz fejű élhajlító kalapácsot fog most jobbjába, és apró, jól kiszámolt mozdulatokkal ütni kezdi a lemezt. Nem csak akkora zajt, mint odabent a kovácsok (bár szeme sarkából látja, ahogy a kíváncsi kovácsinasok kilesekednek megnézni, hogy mi ez a csöngés-bongás ami kívülről jön), de hát nem is acélrúdból akar kardlapot verni; a lemez egészen más hangot csap az üllőn, ahogy a kalapács vékony, vonalszerűen elkeskenyedő feje hagy beütéseket rajta. A fogóval forgatja maga előtt a lemezt, a kalapács nyugodt ütemet tartva csap le újra és újra; a felhevített és lassan lehűlt réz engedelmesen hajlik meg az ütések alatt, jóformán magától. Nem figyeli, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy ki is alakítsa így az olajtartály aljának és oldalának formáját. Mikor megkapja azt -leginkább egy tenyérbeillő méretű, magasabb falú, kerek edénykét kell elképzelni, mintha csak egy kis pohár lenne, csak nem olyan magas- lerakja a tartálytestet a munkapadra, a fogót és a kalapácsot az üllőre, és fél lépésnyit hátralép. Alkarjába törli homlokát és arcát, a bakról leemelt kulacsából iszik egy jót. Közben szeme továbbra is a fémre van tapadva, már a következő lépés jár a fejében. A kulacsot visszarakja, és máris a munkapad előtt áll. Újra a fűrészt veszi fel, azzal szabja egyenesre a tartály felső peremét, majd egy kis reszelővel eltűnteti a sorjákat és egyenetlenségeket. A maradék fémlemezből akkora darabot szab le, amellyel pont le tudja fedni a tartályt, fedőnek szánt anyag közepét zöldre hevíti, majd a hajlítókalapács fejének másik oldalával, ami leginkább egy félgömbre emlékeztet, nyújtani kezdi az anyagot, mígnem kúpos formát kap. A kúp csúcsát egy kézifúróval átyukasztja, később ide tudja majd rögzíteni a kanócot adagoló apró készséget. Ha már a kezében van a fúró, hát a tartály-test oldalába is fúr vele egy lukat. Átteszi az üllőre a tartály-testet, és az üllő szeme fölé igazítja. Gömbfejű vésővel, belülről kifelé verve megnyújtja az anyagot ott, ahol a furat van, így kívülről nézve mintha csak egy csőr születne. Mikor ez megvan, a tartály-testtel visszatér a munkapadhoz. A fűrésszel egyenesre vágja a csőr száját, a reszelővel kifinomítja. Ez lesz a későbbi töltőnyílás – csupán egy dugó kell majd ide. Leteker valamennyit az óndrótból, mellé készíti a gyantát. Odaigazítja a tartálytestet és -tetőt, mindkettő mellé fogót rak. Mikor az előkészületek megvannak, a lámpását húzza maga elé. A felül elvékonyodó fémcső aljához egy másikat csavar, így az egész most úgy néz ki, mintha egy apró pipa lenne. Fogai közé veszi ennek a „pipának” a csutorát, próbaképp finoman belefúj. Az így többletlevegőhöz jutó olajláng hirtelen fényesebbé válik, arcán érzi a pillanatok alatt felizzó forróságot. Elégedett. Felemeli a tartálytestet és -tetőt, gondosan egymásra illeszti őket, majd a nagyobb fogóval gyengéden összeszorítja őket. Szabad kezébe veszi a gyantadarabot, fogai közé a fémcsutorát, és újra felhevíti a lángot. A láng fölé tartja az összeillesztett tartályt, úgy, hogy a láng forró hegye az illesztésen táncoljon. Mikor a fémen végigfut a forróság szürke patinája, a gyantát végighúzza rajta. A megolvadó, ragacsos anyag rátapad a fémre, néhol kissé kitölti a réseket és előkészíti a felületet. A gyantával végigkent fém továbbra is szürkés-zöld marad, ám a ragacsos, makacs réteg miatt több patina már nem fog tudni képződni rajta. Mire körbeér így a tartályon, orrát már egészen facsarja a gyanta égett fenyőre emlékeztető szaga. A fogóval továbbra is szorosan összefogja az elemeket, a gyantát az óndrótra cseréli. Ismét a láng fölé tartja a fogóval a tartályt, finoman belefúj a csutorába. Ezúttal a gyantát figyeli: amint a visszadermedt anyag újra fényessé válik, az óndrót végét is a lángba tartva a felülethez nyomja azt – és megtörténik az, amire számított. A forró lángban könnyedén cseppekre olvadó ónt szinte magához szippantja a feketén kormolóra hevült gyanta, halk sistergéssel fogadva helyére az ónt, ami a felhevült réz-széleket koszos-ezüst színnel pecsételve együvé forrasztja. Őszintén szólva ez az egyik kedvence – amikor több elemből egy lesz, és formát kap valami, ami addig nem volt más, mint pár alkotó-rész. Mikor ezzel is körbeér, óvatosan teszi le a fogó pofái közül a munkapadra a kész tartályt, derűsen nézve a csúf, kormos, foltos, szürkés-zöldre patinásodott fémet. Az első lépés kész! Már csak huszonhárom van hátra. Úgy nagyjából.*