//Bűnös élvezetek//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Egyszerűen képtelen felfogni azt, ami történik, annyira szürreális. Mintha egy álomban lenne. Nem teljesen ismeretlen számára ez az érzés, egészen gyermekkorától fogva úgy sejti, hogy ez csak egy szörnyű rémálom, de sajnos nem tud felébredni belőle, és ezen sem az alkohol, meg a tudatmódosítók nem segítenek. Érzi, hogy szép lassan megsemmisül. Nem tudja elhinni, hogy az egyetlen dolog, amiben jónak hitte magát cserben hagyja. A kudarc apránként lassításra kényszeríti, miközben levegőt próbál venni, de mindhiába, csak fulldoklik.
Szeme sarkból mintha egy elsuhanó árnyat venne észre. Talán a tömeg, talán valami ismerős jelenség, mintha a kárörvendő, rosszindulatú hang a fejében, ami most új erőre kap, hogy bántsa őt. Képtelen tartani magát, pedig minden idegszálával megfeszül, de csak kibuggyan egy könnycsepp, ahogy rájön, hogy értelmetlen. Ez is, mint minden más. A cseppekből csermely lesz, majd egész áradat, ahogy megállíthatatlanul hullanak alá. Kezeit fejéhez emeli, miközben Relael lassan összegörnyed egy láthatatlan szorítás alatt. Hajtöveibe markol és csak zokog.
Gyűlöli Samonyrt, mert nincs mellette, és azért, mert Syoud már rég nyilat röpített volna a törpe halántékába. De még Syoud is elhagyta inkább, még neki sem tudott elég jó lenni, mint mindenkit, őt is elüldözte. Nem hibáztatja érte. Relael is elhagyná magát, de nincs választása, mint elviselni. Sípolást érez a fejében, egyre erősödött, miközben egyre csak nő a nyomás. Rájön, hogy a sípolás ő maga, miközben sikítva adja ki magából több éves elfojtásait. Minden ín megfeszül testében, ahogy haja tépkedésébe kezd.
Gyűlöli Artheniort, mert elárulta és cserben hagyta, megint. Sosem segített neki egészen gyermek kora óta, egyedül nővére, aki szintén képtelen volt tovább megtűrni maga mellett. Aztán elüldözték, pedig sosem ártott azoknak az embereknek. Azt kívánja, bár megtette volna. Azt kívánja, hogy bár sorra vágta volna ki a nagyszájú szolgálók nyelvét, hogy legalább okuk lett volna. Most is cserben hagyta a város, egy alávaló tolvajjal szemben. Elhagyatottnak, magányosnak érzi magát, és csak bízni tud benne, hogy eltapossák végre, akkor legalább nem kell szembenéznie a szégyennel, amiért egy jelentéktelen aprónép ilyen lehetetlen módon megalázta. Persze a megaláztatás sem újdonság a számára, hiszen annyian feljogosítva érezték magukat, hogy használják kényük, kedvük szerint, elvégre Relael másra sem jó, mint ideiglenes szórakozásra.
Egyik kézfeje ökölbe szorul, és mély hangon csattan halántékához. Újra, és újra. A kárörvendő, egyre csak duzzadó röhögés nem enyhül. Mint egy lidérc, amely csendben várt a sötétben, hogy láncait végre levetve kiélvezhesse a hatalmat, azt, hogy megölhesse az annyira gyűlölt gazdatestet. Csak ez a láthatatlan pióca nem más, mint Relael maga.
~ Nem bírom tovább. ~
Tör magának teret saját hangja, végül zokogásában mantrázó beszéde is megjelenik. Hangja elcsuklik, eltorzul, artikulálatlanul ismétli el újra és újra.*
- Nembíromtovábbnembíromtovább.
*Ökle megint koponyájának csapódik, másik kezében a tőrrel tépkedi haját. Mindig igyekezett erősnek mutatni magát, főleg, mert mindig elverték és megalázták otthon, ha sírt, de most ez sem érdekli. Rászakadt minden fájdalma, és lassan menthetetlenül megroppan alatta.*