//Heliskar, estve - a piac gazdagnegyed felőli oldalán//
*Lesír róla, mennyire nem idevaló, és ezt tudja is magáról. Talán a kikötőben rendben lenne, bő ing, szoros mellény, a bőre árulkodó, a tartása csapott, éppen csak mintha el akarna oldalazni a rávetett tekintetek elől, de valami büszkeség visszatartja. Nézzék csak. Hosszú ideje az első szabad estéje, nem azért, mert korábban nem bízták meg kisebb-nagyobb kiruccanásokkal, hanem mert ez az első eset, hogy olyan távol van a legénység zömétől, hogy van esélye arra, hogy megszabaduljon tőlük, és nem kell hozzá fejvesztetten menekülnie, amikor az üldözésre termett kalóznép amúgy is jobb nála ebben a játékban.
Izgatottan a száját megnyalva lélegzi be az estét, úgy indul neki, mint akinek a lépteit a tenger hánykolja, leginkább a lehetőségek tengere, a fejét kissé leszegi, ahogy egy nyakas inastól látja, a tekintetét előreszegezi. Igen-igen, elvegyülni, beolvadni helyes, még ha nem is természetes, se küllemre, se jellemre nem tartozik ide, ráadásul a hozzáállása sem elég dolgos, de valahol benne is ott feszül a vágy, hogy csak ne hajtsák el, csak ne fordítsák vissza erről az útról. Szüksége van arra, hogy átmenjen oda, ahol kevesebb az esélye annak, hogy a vén szakács megtalálja. Az a rendezett világ ott a kapun túl éppen olyannak tetszik, ahol végre lustálkodni akar, megmelegedni az est hűvöse elől egy kapualjban akár, vagy valami tető padlásán, melegebb szívű kocsisokkal a szénapajtában, szinte biztos abban, hogy odaát nem csalódna a reményeiben és a legjobb úton jár. Azok, akik mögötte jönnek, nyilvánvalóan nem ismerik a járást, meglepetten szorul sovány tüdejébe a levegő, az ütközés és megtaszítástól elbizonytalanodnak a léptei, nekiveti a hátát a falnak, megsápadtan és méltatlankodva egyszerre hördül, a szemeit rámereszti a teremtményre, amihez hasonló ocsmányságot napvilágban is árnyékban is csak keveset látott, legalábbis az aligfényben semmi szépséget nem talál a feketén a feketeségben, a bíbor szemek tüzében, amik mégsem adnak meleget, a fehér fogak vadállati acsargásában a fekete ajkak között. Borzalom!*
- Mégis mit... *képzel magáról ez a pökhendi alak, ám minden felháborodást a torkára forraszt az a halálosztó hang, és a hozzá tartózó pengecsusszanás, nagyon is jól ismert, jól felfogott, otthonos nesze. Ijedt zihálással szívja be a levegőt egy pillanatra, a pillantása oldalra vág, aztán felnéz a rémítő arc tökéletes célpontjába, és azonnal cselekszik.
Mélyre rogy a súlypontja, a karjait ugyanakkor felrántja, a tarisznyát közöttük fogva azzal együtt rántja fel a hím karját a mellkasáról, mielőtt döfhetne már oldalra is siklik, a fekete arcba lökve tarisznyát, saját karját, sistergő, káromló átkait, míg szinte a földre ülve kibújik a nyakába vetett tarisznyaszíjból, a sorsára hagyva az istenek ajánlotta lehetőségeket nekirugaszkodik. Leginkább fejvesztetten menekül, ahogyan határozottan nem akart, és nem tud magának számot adni afelől, hogy mit ijedt meg jobban: a fattyúzástól, a testetlen hangtól, vagy a sötét indulattól, amit a Heliskarnak nevezett férfitől érzett. Szégyen a futás, nem illik egy kalózhoz, de jól illik egy fattyúhoz, akinek még korai volna a temető hűvös és hideg csókja a hátán.*