//Hajsza a karaván után//
*Keresztül vágnak a piac kavalkádján. Hol itt, hol ott torpan meg egy pillanatra engedve a csábításnak, hogy megnézzen mindent, de végül csak elérik a keresett helyet. Tullus megáll, és a fülébe suttog. Keimy így szemügyreveszi az írnokot, és a mellette strázsáló két őrt is.
Az írnok unott arccal pillantott fel Tullusra, ahogy amaz megszólította. Unott, vagy álmos volt a hőségben ki tudhatja azt? Fakó szemei, de bőségtől fénylő arca volt, ritkás haját meg-meglebbentette a kósza szél. Öltözékén meglátszott, hogy gondot fordít rá, és van is miből. Tekintetével végig mérte az őt megzavaró férfit, majd a mellette álló lányt, akin egy ideig meg is pihent a pillantása. Talán túl sokáig is, ahhoz, hogy ezt a tekintetet Keimy már zavarónak érezhesse. Biccentett is az írnok felé.*
-Üdvözlöm Uram.
*De egyelőre többet nem tett hozzá. Az izzadó hivatalnok megtörölte kézfejével homlokát, nyammogott egyet az orra alatt, majd Tullus felé fordult.*
-Az idő pénz. Meg tudod fizetni?
*Bökte oda pofátlanul, miközben tekintete megint a fiatal nőre siklott.
Öt holddal ezelőtt…
Tíz teherhordó öszvérből és hat lovasból álló karaván araszolt lassan Lihanech felől déli irányba, megkerülve a hatalmas tavat, mely ezüstös csillogásával a nyári hőségben csalogatta az utazókat. Most ugyan kora tavasz volt még, de a csábítás épp annyira működött, és a legelöl lovagló alak, visszahúzta a kantárt. Róka képéből sárgás-zölden izzó szemek sunyítottak a válla felett hátra, és ravaszdiságát erősítette a feje tetején viselt vörös has, mely bozontosan keretezte keskeny arcát. Orra hegyesen, és kissé meghajolva lógott ajkai fölé, árnyékot vonva a foghíjas szájra. Szakállt és bajuszt viselt. Sötétbarnára érett bőrkabátot hordott, mely alatt puha, de újnak már koránt sem mondható vászon holmit, alul pedig bőrnadrágot, hogy ne törje össze ülepét a ló és nyereg egyaránt. Csizmája lábszárközépig ért, jobb combját rövid kard verdeste. Lova kifogástalan barna mén volt, egészen tűrhetően idomított. Háta mögött a nyereghez kisebb csomagot erősített, vélhetően benn tartotta személyes holmiját, amit az útra készített össze. Ő volt Cassum „Róka” Bresshomsing, Lihanechben ismert karavánvezető. Azt tartották róla, hogy egészen becsületes. És ez így igaz is volt. Ravasz képe ellenére igyekezett mindig tisztességesen kezelni az üzleteit, ezért is tartottak vele szívesen egy hosszabb útra, amilyen ez is volt. A karaván ugyanis Pirtianesbe készült, Arthenior érintésével.
A mögötte haladó két lovas nem volt ennyire feltűnő jelenség. Lovaik nekik is barna jószágok voltak, öltözékük pedig majdnem egyforma. Sötét köpenyük alatt vászon inget és nadrágot viseltek, ez utóbbinak belül bőr folt díszelgett mind a két belső comb részen. Csizmájuk nekik is féllábszárig ért. Szemmel láthatóan apa és fia voltak, hiszen koruk eltérő volt ugyan, de vonásaikon látszott az egymáshoz tartozás. Az idősebbik szintén karddal volt felfegyverkezve, míg fia hátát jelenleg felajzatlan számszeríj csapkodta lovaglás közben. Ők voltak Adhiam és Torrhian Caghanaghum, két ékszerkereskedő Lihanechből. Utána haladt a tíz málhás öszvér, méretes zsákokkal megrakodva. Közvetlenül mögöttük egy bőrkereskedő lovagolt, Mehren Viedrhen. Már öltözékéből is meglátszott, hogy mivel foglalkozik, szinte vadonatúj bőrzekét viselt, hozzá makulátlan bőrnadrágot és kifogástalan csizmát Rápillantva az az érzése támadt az embernek, hogy kissé túlfegyverkezett. Látványosan sokat hordott ugyanis magánál. Hátán egy hosszúíj pihent tegezben, és a hozzávaló nyílvesszők. Derekáról hosszúkard lógott le az egyik oldalon, rövidkard a másikon. Mindkét pengét díszes tok rejtette. A derékövére akasztva viselt még egy hosszabb és egy rövidebb tőrt is. Ölében számszeríj pihent, melynek nyílvesszőt mellkasa elé csatolta egy kisebb tegezben. Csizmaszára és kabátjának ujja is rejtett kisebb dobótőröket. Hogy mindezt tudta használni, ahhoz kétség sem férhetett, jó céllövő hírében állt és kiváló bajvívó volt. Ám, jelenleg annyira telezsúfolta magát velük, hogy minden bizonnyal egy támadás esetén módja nem lett volna előrántani egyik fegyverét sem.
Végül a sort két fegyveres kísérő zárta. Róluk nem kell sokat tudni, hiszen zsoldosok voltak, olyan félék, akik odahúznak, ahol több arany csörren. Persze nekik is volt fegyverük, egyiknek íj húzta a vállát és vagy másfél fejjel magasabb volt, mint a társa, akinek a válláról méretes buzogány csüngött le. Ez volt a látványos, de a szemlélő egészen biztos lehetett benne, hogy a ruházatuk alatt, volt még elrejtve egy-két meglepetés. Az öltözékük amúgy szintén egyszerű volt és praktikus, bár eléggé viseltes, de ez az emberek értékéből mit sem vett le. Az egyikük a Döngölő, másikuk a Nyurga becenévre hallgatott. *
-Még két fertályórát megyünk, aztán letáborozunk éccakára. Holnap déltájékon érjük el a farmközösséget, ahol becsatlakozik hozzánk egy prémkereskedő.
*Szólt hátra a rókaképű. S így is tettek. Két fertályórával később megfelelő helyet kerestek az éjszakai táborozáshoz. Lepakolták az öszvéreket, lenyergelték a lovakat, és a tó közelében kicsapták őket legelni. Ugyan még kora tavasz volt, de az északon élő népek megszokták a hűvösebb időt, a hűvösebb vizet, jólesően adták át magukat a víztükör csábításának.
Másnap dél magasságában tényleg elérték a helyet, ahol a prémkereskedő már várt rájuk. Thobias Nurmigant. Két ló harapdálta a füvet mellette, az egyik egy hátas volt, melyen maga a férfi utazott, a másik málhásbatyut vitt a hátán. Így indult aztán tovább a most már hét főre duzzadt karaván tovább a Hold karavánpihenő romjai közeléből Arthenior városa felé.
Mivel a málhás állatok miatt lassan haladtak, több rövidebb-hosszabb pihenőkkel, a tervek szerint harmadnapra érnék majd el a várost. A Róka azt tanácsolta késő délután tájékában, hogy térjenek le az útról, és haladjanak nyugat felé a folyó partjára, és ott töltsék az éjszakát. A többiek hajlottak rá, hát így is történt. Mivel a környék azért nem volt teljesen biztonságos, így őrök álltak váltva egymást. Az első őrséget a két ékszerkereskedő adta, majd következett a szőrme és a bőrkereskedő, hogy a hajnali órákat a két bérfegyveres őrizze.
Említettük már, hogy zsoldosokról volt szó, akiknek az arany csengése többet ért bárki személy életénél. Amikor rájuk került a sor, megvárták, míg az utolsó két őr is elalszik, aztán az egyik halk bagolyhuhogást hallatott. Négy alak mozdult meg a fák között nesztelenül, és mint a surranó róka úgy csaptak le. Egy pillanat leforgása alatt vágták el az öt gyanútlan alvó torkát. Néma csendben szállt el az élet belőlük, míg gyilkosaik mindenükből kifosztották őket. A négy újonnan érkezett sem különbözött korábbi két társától, ruhájuk elhanyagolt és szedett-vedett volt, de mindegyikük bírt fegyverrel. A kelő nap már csak a nyomokat szemlélhette meg, mert a hullákra köveket hordtak és betemették földdel. Nem úsztatták le a folyón őket, nehogy a városnál valaki is észrevegye a holttesteket, és azonosíthassák, így terelve a gyanút a gyilkosokra. Ezek pedig kora reggel felmálházták az állatokat, és útnak indultak velük Arthenior városába, ahová két nap múltán ténylegesen meg is érkeztek. A piacon pedig felkeresték az írnokot, és bejegyeztették nála az árujukat, bediktálva a neveket. Az árut aztán azonnal értékesítették is, így jutva az igazi zsákmányhoz. Szép summa ütötte a markukat, még úgy is, hogy hatan osztozkodtak rajta. *
//Tehát legyilkolták a rókaképű karavánvezetőt, a két ékszerészt, apát és fiát, a lihanechi bőrkereskedőt, és Keimuthya apját is. Az ő nevük alatt jegyeztették be a karaván áruit, amit aztán a piacon értékesítettek.//