*Hajnal már az égbolt küszöbén kopogtat, ahogy rózsaszínes fényével beragyogja azt. Ha maga mögé nézne, láthatná a barna hajú északi, hogy a csillagok még mindig szüntelenül ontják fényüket, nem zavartatva magukat attól a ténytől, hogy nemsokára átveszi helyét a nyár végi forróság, s napfény. Bár az égboltot néhol vastagnak ható felhők fátyolozzák. A szél néha bele-belekap a barna, dús hajba, hol erősebben, hol csak lágyan cirógatva. Ólomsúlyú fáradtság telepedik a lány szemfedeleire. Nem zavartatja magát attól, hogy mellette kofák sietnek a Piactérre, hogy mihamarabb kirakhassák áruikat a város lakói elé, hogy mihamarabb túladjanak rajta. Egy-egy árus néha megtaszítja, ilyenkor csak sietve tesz pár lépést előre a becsapódás lendülete miatt, de folytatja is útját nyugodtan. Egy közeli padra, mely a Gazdagnegyed szélén húzódik, leroskad. Hátradől rajta, s szemeit behunyja. Csak egy pillanatig szándékozik. Feje, s tudata már kitisztult, mégis az elmúlt éjszaka eseményei még ott csörgedeznek vérében. Akaratlanul is visszagondol az elmúlt estére, minek hatására szemei rögtön kipattannak. Halovány mosoly fut végig arcán, ahogy a kellemes érzésre gondol. Próbálja gondolatait rendezni, miközben az egyre gyülekező hajnali kelőket figyeli. Néhány asszony fáradtan csoszog a tér macskaköves, koszos kövén, hogy megnézze az árukat. Apró kosárkát fognak a kezükbe, de a legtöbb kofánál csak elhúzzák szájukat. Mások hangosan, s erélyesen próbálnak alkudni az számukra magas árból. Csípőre tett kézzel állnak, vagy épp kezüket feltartva mutogatnak, gesztikulálnak, remélve, hogy ezzel komolyabbnak tűnnek. A halvány mosoly továbbra is ott vibrál ajkai szegletén. Szereti elnézegetni a déli népséget, ahogy egyszerű, mindennapi dolgait teszik. Látszólag értelmetlennek tűnnek, mégis ezek azok az emberek, kik a világot mozgásba tartják, akik miatt egyről a kettőre jutnak. S erről még csak nem is tudnak, hiszen mit tesznek ők? Nehezen megtermesztik zöldségeiket, gyümölcseiket, levágják állataikat, vagy csak épp a kézzel készített ékszereiket, fegyvereiket árulják. A másik fél meg csak megveszi őket. Nem tűnik nagydolognak.
~De tényleg nem lenne az?~
Hiszen mi volt az, amit ők is csináltak? Amíg anyjával egyedül éltek, addig anyja is szüntelenül adta el halait, s épp észak egyik urának. Nem egy olyan családot látott, kik épp kereskedelmük miatt értek el magas rangokat.
~Talán célt tévesztettem.~
Mégis a mágia egy olyan sarkalatos dolog életében, melyet mindenképp ki akar próbálni. Meg akarja tanulni, s addig nem fog hazatérni. S ki tudja, hogy mi fog történni ezután? Talán elszegődik egy kereskedő mellé, hogy kitanulja a szakma fortélyait, s otthon, a kúria falai óvásában, s azon túl tudásait hasznosítsa. Tíz év hosszú idő, bármi történhet, s ha kitartó, akkor sok mindent is tanulhat.
No persze akkor, ha nem fecsérli el napjait, mint mostanság. Túlságosan is hamar hozzálehet szokni a semmittevéshez, ez pedig most hátrány lenne számára. Elszántsággal az arcán ül még pár percig, s gyűjt erőt, hogy végre újra elmehessen a templomba. Már napok óta halogatja a dolgot, immár nem lehet több kifogása.*