//Nyári forgatag//
//Nariina//
*A hím majdnem elvigyorodik egy pillanatra. Majdnem. Való igaz, nem túl gyakori látvány a fajtabéli, még úgy sem, hogy a többség már sok-sok éve a felszínen él, ám azok jobbára elpuhultak, asszimilálódtak az itteni közegbe, feladva csaknem mindent, ami azzá tette őket, amik voltak. Mert régen, száz, meg száz évvel ezelőtt bizony ők uralkodtak Odalent, s a hatalmukat senki nem merte megkérdőjelezni, vagy ha mégis, nos, abban az esetben legtöbbször bizony igen csúnya vége lett a dolognak.
~Régen voltunk valakik.~ gondolja kissé keserűen, de az élet már csak ilyen, semmi nem tarthat örökké, s úgy tűnik, az ő koruk is leáldozott. A világ változik, nekik pedig vele kell változniuk, vagy fajuk kipusztulásra van ítélve. Dryyx és Nariina valószínűleg fajuk utolsó hírmondói között lehetnek, akik még éltek Odalent, akik még tudják, hogyan is mentek a dolgok annak idején, és bizony felmutatták középső ujjukat a változás szelének, ami behódolásra késztette volna őket. Nem törnek meg, nem rogynak meg, ha kell, inkább egyenes gerinccel, boldog mosollyal fogadják a véget. Sosem lesznek olyanok, mint a felszínre származott fajtársaik, de olyanok sem maradhatnak, mint azok, akik Odalent pusztultak. Ez afféle köztes állapot, mely páriának számít a világon mindenhol.*
-Vigyázz, a végén még felkelted az érdeklődésem. *jegyzi meg tökéletes szenvtelenséggel, ám arckifejezése egy egészen halvány leheletnyit változik: szemében villan az a fajta kapzsiság, mely fajuk sajátja, s amit rajtuk kívül más nem érthet meg. A hatalomvágy egy olyan formája ez, mely nem feltétlenül az aranyról vagy az uralkodásról szól, sokkal inkább arról, hogy mennyire képesek befolyásolni a közvetlen környezetüket, s lehet ennek bármekkora is az ára, azt ők mindig meg fogják fizetni, maradéktalanul.*
-Felteszem, úgy számolsz, hogy a haszonból én se maradjak ki, mert más esetben aligha van miről társalognunk. *dönti kissé oldalra a fejét. Végeredményben minden az üzletről szól továbbra is, nincs új a nap alatt.
Lelkének halott tükrei előtt egy pillanatra újra felvillan az Ő képe, ugyanazt a gonosz csillogást látja a szemeiben, amit Nariiéban, füleiben visszhangot vet a sötét, kéjsóvár kacaj...
Bal keze önkéntelenül ökölbe szorul, olyan erővel, hogy a kesztyűjén lévő fémlemezek sikoltva tiltakoznak a mozdulat ellen. Az egész csak pár szívdobbanásnyi ideig tart, a hím arca megrándul, majd újra visszatér a valóság szilárdnak tetsző talajára.*
-A kérdés tehát valójában az, vajon miképpen lehetnénk EGYMÁS hasznára? *kérdi megnyomva a szót, jelezvén, hogy esze ágában sincs beállni szolgának, vagy talpnyalónak, még csak elméleti szinten sem, s bármit is akarjon tőle a másik, abban egyenlő félként kell szerepeljenek, vagy sehogy.*