//Második szál//
//Taitos//
*Az, hogy Taitos még önmagával is vitatkozik a kérdésen mosolyt csal a tündérke arcára. Nem kell mindenben egyetérteniük, és egy mágustól igazából el is várja, hogy a szavaknak komoly jelentést tulajdonítson, főleg azok után, hogy látta a számára érthetetlen rúnák sokaságát a könyvében. Valaha talán a nevek is varázsszavak voltak, amik védelmezték a használóját, és talán valamikor majd újra felfedi valaki ezt az ősi tudást, ám egyelőre Mofi inkább a saját elméletében bízik. A név csak név. A dicséret hallatán kissé ellágyul, és hálásan csillan fel a tekintete, ám úgy rázza meg a fejét, mintha kötelező lenne, hiszen a túlzott magabiztosságot nem szereti, bár tudja, hogy a szerénységet sem szabad túlzásba vinni.*
- Ha mindent nem is, Uram, de nagyon igyekszem, hogy a lehető legtöbbet tanulhassak.
Arcán a hála azonban gyorsan vált egy kis durcás fintorba, amikor Taitos arra kéri, hogy ne sikítson.
~Ennyire gyávának nézek ki? Jó, biztosan nem én vagyok a legbátrabb hős, akivel találkozott, ha valóban hősök között lakik, de akkor is!~
*Egyet azért hátrébb lép, és szája elé is rakja a kezét, a biztonság kedvéért, hogy még véletlenül se sikítson, és valóban meg is tudja állni. A ijedtség helyett az undor jelei mutatkoznak az ábrázatán, ám ha a mágus jól figyel, akkor láthatja, hogy ez inkább a félig megevett medvebocs tetemének szól, mintsem az óriásfarkasnak. A kis tündérke nem nagyon járt még a vadonban, hiszen világ életében városban nevelkedett, és egzotikus állatokból annyit látott, amennyit az apja hazahozott, azok pedig mind szelídek voltak. Ahogyan sajátos nézetet vall az uralkodó fajok együttéléséről, úgy az állatokkal kapcsolatban is az a véleménye, hogy mindegyikkel együtt lehet élni, csak meg kell találni a közös hangot. Itt pedig nagyon úgy tűnik, hogy Taitos megtalálta, és gyönyörűen alátámasztja Mofi hipotézisét. Így hát a farkasra tekintve inkább elképedés tükröződik rajta, mintsem a menekülés iránti vágy, bár azért nem lép közelebb.*
- Húú! Hol találta? Úgy tudtam, hogy nagyon drágák!
*Hála a fiatalságnak, a csacsi is hasonló naivitással áll a kérdéshez, mint a tündérke, és bár ő kicsit ijedtebben szemléli a hatalmas ragadozót, és füleit hátracsapja, a fejét mégis kíváncsian előretolja, és hasonló érdeklődéssel figyel, mint a gazdája. Még nem tanulta meg, hogy félnie illene.*