// Sárvér és Suttogás //
- Na igen, volt egy olyan sejtésem, hogy Kegyed igazán kalandvágyó. Ám nem annyira szép ez a világ, mint ahogy azt hiszi! Izgalmasnak hangzik elmesélve, de csak azért, mert általában a sikeres kalandok izgalmasak, míg a sikerteleneket leginkább kudarcként s fájdalomként emlegetik. Nem olyan ez, mint amit a mesékben hallunk a hős lovagról, ki megmenti a bajbajutott szépséget. *mondja bölcsen* Tudja, fárasztó dolog, ha az embernek napi szinten kell megküzdenie azért, hogy élhessen a mai söpredék mellett - s most nem csak a fizikai fáradtságról beszélek. A vándor élete kalandos, ám nagyon, nagyon gyötrelmes is... Hiszen bármilyen vaddal, banditával, természeti csapással össze lehet akadni az út során, s így nincs meg az a mély biztonságérzet. Nincs meg az érzés, hogy valahova haza mehet, valaki várja otthon, valaki megsiratja, valakinek hiányzik, vagy hogy egyáltalán létezik-e olyan pont a világban, melyet otthonnak nevezhet. *céloz egyértelműen magára* Tudja, nekem nincs otthonom. Pontosabban, de, a természet, hiszen Ő mindig menedéket nyújt. Ám bármilyen hihetetlen, egy-egy magányos éjszakán néha eltöprengek azon, milyen jó is lenne hazatérni a saját házamba, a saját otthonomba, ahol az általam gyűjtött s szerzett tárgyak várnak, ahol a saját ágyamban aludhatok, s ahol a saját kertem művelhetem. Sajnos ezért a létért a biztonságot s az otthont kell feladni. A mélyebb kapcsolatról ne is beszéljünk...
*Próbál arra rávilágítani, hogy igen nagy a negatív oldala is ennek az egésznek, s ő, mint kis törékeny tündér, ezt ne igazán vállalja. Mordachnak egyedül sem könnyű, pedig ő jóval erősebb, no meg férfi is, s bele sem mer gondolni, hogy milyen következményei lehetnének annak, ha tényleg a vándor lét mellett kötelezné el magát ez a szépség.*
- Dehogy, egyáltalán nem tetszene, hogy is feltételezhet rólam ilyet, kérem! Én minden mélységig terjedő úriember vagyok!
*Mondja színpadiasan, ám mondatának végén elröhögi magát. Úriember, valóban - elméletben. De gyakorlatban... Hát, az már nem annyira biztos!*
- Magam is jobban szeretem, ha nem fedi semmi a testem, s ez bizonyos helyzetekben igen nagy előny. Gondoljon csak bele... *mondja sejtelmesen, de a vigyort nehezen tudja levarázsolni arcáról* Járja az erdőt, azzal a céllal, hogy pár napot szívesen eltöltene lágy ölén. Talál egy kellemes tisztást, egy aprócska tavat, hatalmas fűtengerrel, melyet lágyan ringat a szél... A közelben kisállatok játszadoznak, míg a ragyogó s a szivárvány színeiben pompázó virágok körül apró pillangók repkednek. Úgy érzi, hogy abban a pillanatban annál tökéletesebb hely nincs is ahhoz, hogy kicsit kikapcsolja az elméjét. Hogy elszakadjon a többi embertől, a világtól, minden bajtól s bútól, mely az elméjét fertőzi. Ott s abban a pillanatban csak Ön van és a természet, semmi más... Kérdem én, beleillik e képbe a fegyver s a szövet? Hát nem jobb úgy álomra hajtani a fejet a puha fűtengerben, hogy a testünk teljesen eggyé olvad vele?
*Vázol fel a hölgyeménynek egy igazán kellemes képet, mely nem kitaláció, hanem egy konkrét eseményt írt le, mely vele is megtörtént. Bár akkor egyedül volt, viszont egy hasonló kaliberű hölgyeménnyel talán még izgalmasabb is lehetne az egész.*
- Nem ilyen köszönésre? Megértem... Manapság a tisztelet kezd egyre megcsappanni. Honnan jött mellesleg, hogy nem igen van része ily köszöntésben?
*Pillant rá kíváncsian, s a bársonyos kacsót alig akarja elengedni, ám végül útjára ereszti azt. Nem gondolta volna, hogy a mai éjjel így s ilyen körülmények közt fog telni, ám nagyon is tetszik neki ez a kicsit "világvége" hangulat, ebben az otthonos kis lyukban.*
- Nem semmi. Még sosem volt ehhez szerencsém, de megérte várni!
*Súgja halkan enyhén ámulva, mikor egy ujjával finoman végigsimítja a lágy szárnyakat, melyek erős kezének még nedvesen is bársonyosan puhák. Pár pillanatra meg is borzong, hiszen több más mellett a tündéreknél a szárnyakat is a nőiesség egy szimbólumát tartja... Először kezét ugyan elrántja, mikor Ada megrázkódik, ám utána lassan, kicsit finomabban visszaereszti kezét, néha-néha enyhén megsimítva a hölgyemény vállait is.*
- Bolond kérdés, de hogy fekszik rajtuk - már ha egyáltalán tud? Nem szokták zavarni?
*A kérdés valóban hülyén hangozhat, hiszen az ő esetében nagyjából azt is kérdezhette volna, hogy esetleg a kezei nem zavarják-e, hiszen azok is ugyanolyanok, mint a szárnyak. Ekkor kicsit felül, s a szárnyak oldala felé víve ujjait, azok végiggurulnak a hölgy karján is, kacsóját pedig sajátjába fogja végül.*
- Elnézést az illetlen kérdésért... De várja Önt otthon valaki? *ekkor megcsókolja lágyan a kezét* Úgy értem, ha nem sikerült volna eljutnunk ide, hullajtott volna könnyeket valaki Kegyedért?
*Korrigálja egy kicsit mondandóját, bár leginkább a férj kérdés foglalkoztatja, viszont az is, hogy magányosan éldegél, vagy esetleg van mögötte család is. Mikor egy újabb csókot hint kézfejére, majd feljebb menve csuklójára - ha szabad -, egy halk kopogást hall meg váratlanul a fejük fölül.*
- Biztos csak az eső. *ám ekkor elgondolkozik* Viszont, tudja mi az érdekes? Én úgy láttam, hogy a ház több szintes, viszont sehol nem látok feljárót...
*Mondja, miközben apró csókjai közt ejti ki ajkain a szavakat.*