//Calira Aeli részére//
*Meiw megkönnyebbül, valamint némán hálát mormog, hogy Calira nem kérdezősködik tovább múltja felől. Még nem áll még készen arra, hogy megnyíljon a lány előtt. Talán, ha majd jobban megismerkednek, akkor talán...
A tündér beszámolóját azonban figyelemmel hallgatja, beszédébe csak néha ékel bele egy-egy bólintást. Akkor sem szól, mikor meglátja a társa szomorú pillantását, csak egy halovány mosolyt küld felé válaszként.
"Mekkora egy bolond vagyok! Szegény lány elvesztette mindenét, míg én... Hogy én milyen önző, és... és lehetetlen alak vagyok." Kezd belemélyedni önmarcangoló gondolataiba, mikor a mellette haladó megtorpan.*
- Most már igen. *Suttogja alig hallhatóan. Minden kétséget kizárólag azért nem hallotta meg előbb a neszt, mert túlságosan elmerengett. Elméjét kitisztítja és teljesen a vadra összpontosít. "Négy lábú, patás." Az idegen talaj bár nehézséget okoz neki, mégis képes hangtalanul mozogni. "Itt van előttem. Már csak néhány méter és kellő távolságba kerülök hozzá." Lassan a hátán függő íjhoz, és tegezhez nyúl, melyből azonnal ki is vesz egy nyilat.
Tesz még néhány lépést a zavaros avarban, csupán annyit, hogy megláthassa az állat sziluettjét, azután fegyverét fölemeli, céloz, végül pedig kilövi a nyílvesszőt. Ilyen közelről esély sincs arra, hogy elvétse, egyenesen a nyaki artériába fúródik a kilőtt vessző, amitől a vad holtan esik össze.*
- Úgy hiszem, a vacsorával nem lesz gond. *Néz vissza a tündérre elégedetten.* Gyere, nézzük meg, hogy az anyatermészet mit adott számunkra.