// Átkozott fogadó //
-Ezt örömmel hallom, csak az a kár, hogy a többi férfi nem így gondolja.
*Vág egy keserű grimaszt. Nem mintha annyira hiányolná maga mellől az erősebb nem képviselőit, de természetesen élvezné, ha népszerű lenne a köreikben. Persze csak módjával. Ezért is élvezi annyira a Vörös társaságát, mellette igazán önmaga lehet, s még azt a kis bókolást is megkapja, ami garantálja a meg nem szűnő mosolyt az arcán. S ki tudja milyen meglepetéseket tartogathat még...*
-Oh, értem, nem is tudtam, hogy ilyen változatos lehet a mágia. Mármint azt tudtam, hogy vannak igen különös és hasznos varázslatok, de hogy már az utazást is legalább három különböző ige garantálja, azt nem hittem volna. Bár nem is nagyon tudom elképzelni, hogy valaki csak úgy felpattan a szél hátára, és megy amerre lát.
*Szemei előtt megjelenik egy levegőn lovagló ork képe, aki hangos kiáltásokkal próbálja gyorsabb tempóra késztetni láthatatlan hátasát. S bármilyen abszurdnak is tűnik a kép, megerőszakolja arcizmait, s csupán egy apró vigyor suhan át ajkain, nehogy Mordach azt higgye, hogy ő a nevetés tárgya.*
-Nem, nem foglalkoztak túl sokat a mágiával, az alkímiának is csak az alapjait sajátíthattuk el pár év alatt. Úgy tudom, hogy volt egy öregúr, aki részletesebben is megtanította a bájitalfőzést, viszont busásan meg kellett fizetni a fáradozásáért.
~Amit sajnos csak igen kevesen tudtam megfizetni, pedig szívesen kihasználtam volna. Viszont lehet, hogy akkor nem adom vándorlásra a fejem.~
-Lehet, hogy nem néznéd ki belőlem, de én nagyon szeretek tanulni, persze csak azt, ami érdekel. És szerencsémre, szinte minden érdekel. *Mosolyodik el.* Szívesen tanultam az állatokról, növényekről, a gyógyító főzetekről, az időjárás változásairól, mindenről, amit egy tündérnek tudni illik. S ezt a tudásvágyat az elmúlt hónapokban sem veszítettem el, ezért is kerestem inkább olyan munkát, ami nem a fizikai állóképességre, hanem inkább a megszerzett tudásra alapoz. Viszont az, hogy egész életemben vándoroljak, az nem az én stílusom. Amíg fiatal vagyok szeretnék eljutni a világ legkülönbözőbb pontjaira, érdekes vagy akár híres emberekkel ismerkedni, és kihasználni minden lehetőséget. Utazásaim során biztosan megtalálnám a nekem legmegfelelőbb helyet, ahol letelepednék.
*Már gyakran ábrándozott egy olyan helyről, ahol minden tökéletes. Persze tudja, hogy ilyet aligha fog találni, de azért ő sem telhetetlen. Sőt, ahogy a romantikus oldalát ismeri, ha jön egy férfi, akibe képes lesz beleszeretni, akkor akár egy város kis lakását is elfogadná, ha boldog lehetne. Ezért kicsit veszélyezett is a Vörös társaságában, hiszen nagyon megkedvelte az elmúlt napokban (talán túlságosan is), s félő, hogy csalódás lesz számára, ha útjaik elválnak. De ez remélhetőleg még a jövő zenéje, ami miatt majd rá ér akkor aggódni.*
-Bosszút? Dehogy! *Húzza fel a szemöldökét meglepetten.* Ha nem is támogattak, de nem is tartottak vissza, gondolom ők is tudták, hogy a saját fejem után kell mennem, hogy tapasztalatot és élményeket szerezhessek. Persze az is lehet, hogy csak egyszerűen nem érdekelte őket, de ezt azért nem hiszem...
*Ahogy Mordach megbotlik, a szavak elharapódnak, s karjait és lábait gyorsan szorosabbra fűzi a nyaka és a válla körül, hogy ne landoljon a jéghideg pehelytakarón. Arcát belefúrja a vérszínű tincsekbe, hogy bőrét megóvja a hirtelen feltámadt csípős széltől, s inkább csak némán hallgatja, ahogy a Vörös hangosan gondolkodik, majd egy apró káromkodásfoszlány is kicsúszik száján. S mikor az -amúgy sem kellemes- hószállingózást felváltja a vad hóvihar, már nem tud uralkodni magán, a félelem könnyei lassan végigfolynak arcát, míg végül a férfi nyakán mondanak búcsút a pillanatnyi életüknek. Tudja, hogy Mordach mellett biztonságban érezheti magát, de minden józan gondolatáról megfeledkezve mélyeszti bele ujjait az izmos mellkasába, s csupán reménykedik, hogy túlélik ezt az ítéletidőt.
Lassan elveszti az időérzékét. Vajon mióta bolyonganak már céltalanul ebben az áthatolhatatlan, jeges viharban? Órák óta? Fél órája? Vagy talán csak pár perce? Nem valószínű, hogy meg tudná mondani, de nem is igazán érdekli. Egyelőre ott tart, hogy az életükért imádkozik, bár félő, hogy az előző kalandjukban elhasználták az összes szerencséjüket egy életre.*
-Fogadó?
*Kapja fel hirtelen a fejét, mikor meghallja a biztató szavakat. Más helyzetben esze ágában sem lenne egy ilyen furcsa tanácsát megfogadni, de most egy beszélő fától is hajlandó lenne elfogadni az útbaigazítást. S reméli, hogy a másik is így van ezzel, de ha meglátja arcán a kételyt, akkor kénytelen kicsit rásegíteni.*
-Mordach, kérlek, menjünk utána! Ő az egyetlen reményünk! *Leheli a fülébe.*