//Ietowora – csurom csupa vizesen//
*Némi időre van szüksége, hogy felfogja a szavakat. Füleiben minduntalan csak az eső cseppjeinek dobogása dübörög, ezért csak nehézkesen jutnak át rajta a hallottak, mik némi pislogásra késztetik a lányt. Csak néz, némán, csendesen, nem tudva, hogy mit is mondjon, holott korábban már egész kis monológ állt össze elméjében. Menjen, vagy ne menjen? Ez egy nagyon jó kérdés, elvégre még a vak is látná, mennyire át van fagyva szegény, nemhogy ő, ki saját bőrén tapasztalja mindezt, viselve ázott ruháinak súlyos terhét. Először csak fejét rázza meg enyhén. Szóra még nem nyílnak ajkai, ahhoz szüksége van egy nyelésre, mellyel eltünteti a gombócot torkáról.*
- Köszönöm, de nem lehet! *mondja, s még akkor is tartja magát ehhez, mikor a kar felé ereszkedik. Akkor ismételten megrázza fejét, jelezve, tartja magát korábbi mondatához, majd lábra kecmereg. Néhány kósza simítással csap le némi sarat nadrágjáról. Sokat nem használ ugyan, a foltok is ott maradnak, ahogyan vizesnek is vizes marad, mégis, ez már amolyan azonnali, irányítás nélküli cselekedet, melyet megszokásból hajt végre, valahányszor hátsó felére huppan, és felkel.*
- Nem szeretnék gondot okozni! És az anyám is vár rám odahaza. Már biztosan aggódik. Beteg szegény, ezért nagyon tartok attól, hogy elindulna megkeresni *magyarázza döntésének okait.
Mint hallható, több oka is van a meginvitálás visszautasítására. Gyorsan körbe is néz, hogy merre mehetne. Nem lát túl sokat, s még szemeit sem nyithatja ki teljesen, mert tart attól, hogy esetleg egy-egy esőcseppet odakerget a szél. Egyik végigkaristolt kézfejét homlokához illeszti, mintha csak a nap elől árnyékolna, most azonban a víz elől igyekszik védekezni, hogy kis időre bár, de jobban szétnézhessen, kutatva, merre is menjen. Az irányról azonban fogalma sincs. Hiába jár gyakorta az erdőben, ily időben sosem, ráadásul mindig marad az ösvények közelében. Azt viszont már akkor elveszítette szem elől, mikor az eső eleredtével lassabb rohanásba kezdett.*
- Meg tudná mondani, hogy merre van a város? *kérdi remélve, hogy talán a tündérnek lesz rá felelete.
Míg arra vár, alaposabban meg is figyeli a másikat. Néhány pillanatra elcsodálkozik annak meg-megremegő szárnyain és az arról leröppenő cseppeken, miközben újabb és újabb kérdések merülnek fel benne azokkal kapcsolatban. Kíváncsiságának kénytelen gátat szabni. Most nincs itt rá a megfelelő alkalom, hogy kérdésáradatot zúdítson a nő fejére, ezzel további kellemetlenséget okozva számára, holott minden bizonnyal fedezékbe húzódna inkább, minthogy itt ácsorogjon, magával hívva egy szerencsétlen lányt, ki még a sárból is alig képes lábra állni.*