//Faerum Nook//
*A tündér véleménye a emberekről, s más önző lényekről talán nem is fog megváltozni soha. Tudja ő, hogy az állatok is önzőek és kegyetlenek, de ők nem tehetnek mást, míg a nagy gondolkodó népek megtehetnék, hogy ne tiporják el az esetleneket, csak azért, hogy ők erősebbnek látszanak. Ez is csak a saját szemükben, mert az olyanokéban, mint Virachii gyávának és gyengének mutatkoznak.
Egyszerre tartja az öreget lenyűgözőnek és botornak.*
- Az én… *Nagyra nyitja a szemét. Hát persze, hiszen erről beszélgettek, s neki fel sem tűnt. Miközben arról szóltak szavai, hogy mennyire fontos egy élőlénynek a céltudatos élet, szeme elhalványult saját élete felett. Saját maga is felteszi a kérdést önnön magának.
~Van célja az életednek, nőstény?~
Akárha keresi a választ, nem talál rá megfelelőt. A túlélés? Ugyan, ha teljesen reménytelen lenne a helyzet egészen nyugodtan beosonhatna a városba, hogy a gazdagok szemetén, s maradékán élősködjön, mint egy erdei mosómedve. Talán lenne annyi szerencséje, hogy egy vagyonosnak megtetsszen és kikösse a kertbe, háziállatnak. Bár, kinek kellene egy szárnya vesztett tündér?
Ha emlékezne minden egyes pillanatára, annak, amit az elméje mélyen elásott tudatának kriptáiban, s nem mondaná fel ép esze a szolgálatot, akkor talán lenne célja. A hideg bosszú, mely köztudottan nem jó tanácsadó.*
- Nem. Nincs. *Válaszolja szomorúan lehajtott fejjel. Él az erdőben, bogyókat és rovarokat eszik, na meg füveket, gombákat már nem annyira, s ennyi. Eddig úgy látta ez jó, de most valamely eddig nem érzett üresség fekete mélysége kering a gondolat körül.
Felemeli a fejét, ahogy meglátja az ember körmölni. Érdeklődve nézi, majd bátortalanul megszólal.*
- Az mi? *Valószínűleg nem lesz értelme megmutatni a lánynak. Se írni, se olvasni, se számolni nem tud.*