*Aida kénytelen felfüggeszteni ténykedését, mert megmozdul a férfi. Üvöltése és könnyei szánnivalóvá teszik, a lány biztos benne, hogy kínjai oly nagyok, amiket borzalmas lehet átélni. Eszébe jut, hogy csoda, hogy még nem ájult el a sebesült a szenvedéstől. Próbálja csitítani, már az ő szeméből is könny szivárog, amikor is meghallja a férfi suttogását. Lemerevedik, moccani sem tud egy pillanatig. "Biztos a fájdalom mondatja vele... De nem fog meghalni, ha rajtam múlik, akkor biztosan nem..." Mindezt hangosan ki is jelenti.*
- Uram, ne féljen, itt vagyok Önnel. Tudom, hogy fáj, de ki kell bírnia, dehogy ölöm meg, a sebesülései sem fogják, túl fogjuk élni, még egy kis ideig, kérem
*Így folytatja, könyörög a férfinak, próbál határozott lenni, és megnyugtatni a férfit. Közben lépteket hall a barlang bejárata felől, de biztos benne, hogy Gimesad érkezett vissza a növénnyel. Csalódnia kellett, de örül, hogy a férfi visszajött, és nincs egyedül a sebesülttel. Ráemeli pillantását a bőrig ázott félelfre, és úgy dönt, hogy szól neki a férfi kéréséről.*
- Amíg nem voltál itt, azt kérte, hogy öljem meg. De nem, én nem tudom, nem szabad... Ugye, nem? Akkor marad a tűz... Nincs más megoldás... Gimesad, valahogy segítenünk kell neki, nem hagyhatjuk, hogy meghaljon!
*Ezekkel a szavakkal még nagyobb energiával lát neki a kötözésnek, vigyázva, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon.*
- Úgy nézem, a karja és a szeme gyógyításához legalábbis csodára van szükség...