//Lorsan és Nitta//
- Akkor inkább már a második, a félelemkeltés a cél. Az élőholt farkasok csak az eszköz. De kinek van ilyen beteg agya, hogy a céljai érdekében a holtakat használja fel? És kinek van ekkora hatalma?
*Nitta komolyan néz a párjára.*
- Én nem vagyok elég jelentős személy, hogy ezekre a kérdésekre tudjam a választ, ezért csak remélem, azok is ezt kérdezik, akik tudhatnák is akár. Remélem, nem olyan babonásak, hogy azt higgyék, a holtak saját jószántukból szórakoznak velünk.
*Nitta szusszan egyet, és máris jobban érzi magát, igen, így könnyebb neki, hogy valami, valaki élőt tud az események mögé helyezni, még akkor is, ha az illetőnek egyelőre nincs neve vagy arca. De egy gonosz élőlény az legyőzhető ellenfél lehet.
Aztán szerencsére másfelé terelődik a beszélgetés, igazából még Lilith nevét is könnyebb kiejteni, mint tovább gondolkodni az eredendő gonoszról.*
- Értem, igazság szerint valahol ezt tudtam is, éreztem is.
*Nitta kissé elsápadt, és nyel, amit kérdezni akar, azt muszáj megkérdeznie, még akkor is, ha netán fájna Lorsannak, és pont az ő érdekében.*
- Lorsan, nem is tudom, ezt nem tudom finoman megkérdezni, de azt hiszem, nem emlékszem említetted-e, mégis a mai napon történtek miatt, talán...
*Nitta idegesen kulcsolja össze az ujjait, a párja szemébe néz.*
- Lilith, mondd, ő ugye biztonságban van ezektől, ugye?
~Tatát mikor megtaláltam csak a közeli faluból tudtam segítséget kérni, nyár volt, nem várhattunk, Wegtoren a tűz városa, a hamvasztás természetes volt, de nem tudom, az elfeknél mi a szokás. Lorsant megsebezné, ha ez az akármi bántaná Lilithet.~
*Nem kicsit aggódik most azon, a párja hogyan fogadja ezt a kérdést, de nem akarja halogatni, ha már egyszer eszébe jutott.*
~Túl kell esnünk rajta, most.~
*De szerencsére a szomorú emlékeknek van némi ellenszere is. A jelen, a jövő és igen, dacára a mai támadásnak az egész elmúlt év.*
~Már egy év!~
*Elmosolyodik, picit el is pirul a dicséretre.*
- Igyekszem a tested-lelked jól tartani, mert szeretném, ha még sokáig így lenne. Te és én, együtt, itt, a házunkban, a mi földünkön... Szóval, megteszem, amit tudok, hogy ne egyszerűen csak elégedett legyél.
*Most már felragyog újra a mosolya.*
- És tudom, hogy megkapok mindent, azt hiszem, többet is, tőled, mint amit valaha is reméltem, hogy egy nő a párjától kaphat.
*Nitta nem pillant körbe, ugyanis nem egyszerűen arra gondol, ami van, az anyagi dolgokra, sokkal inkább arra, hogy napról napra jobban érzi, hogy a párja szereti és fontos a számára.*
- Bry valóban az, szívesen látnám újra, ha megint errefelé akadna dolga, akár csak vendégségbe is *helyesel mosolyogva.*
- Tudod, hogy én is féltem? *kérdez rá halkan.* Féltem, hogy a szívedbe még nem férek be. Nem vagyok én olyan ostoba, legalábbis remélem, de túl sok tapasztalatom sem volt, tudod. Azt tudtam, hogy igyekszel vigyázni rám, kedves voltál, tanítottál és most is tanítasz az önvédelemre is. Igen, felfogtam, hogy megteszel mindent, hogy ne féljek, és hogy ne csak biztonságban legyek, de érezzem is, hogy nincs mitől tartanom. Akkor is tudtam, mikor a rémálmomból te ébresztettél, és úgy öleltél, ringattál.
*A lány kicsit mélyebben pirul el.*
- Nem akartam, hogy elengedj, de nem mertem szólni. Hogy nézett volna ki, ha kiderül, hogy csak baráti érzésből teszed, vagy mert védelmezed a gyengébbet? Mi lett volna, ha kiderül, hogy csak úgy ringattál, mint egy riadt gyereket?
*Ahogy a párja átöleli és simogatni kezdi a hátát, Nitta is átöleli Lorsan derekát.*
- Aztán meg, tudom én, hogy egy férfinak elkél egy asszony, mikor egy-egy villanásra megláttam a szemedben, mikor nem kaptad el elég gyorsan a tekintetedet, tudtam. De addigra már telhetetlenné váltam, akkor már egészen akartalak, és persze meg is ijedtem ettől, meg az egésztől, ami volt, hogy vajon lehet-e nekünk...?
*Nitta felnyúl, óvatosan megsimogatja a kedvese arcát, elmosolyodik.*
- Azt hiszem, jó, hogy Bry itt volt, ő az egészet kívülről látta, és mikor a városban voltál, hát egészen világossá vált neki, mennyire hiányollak.
*Nitta egyre szélesebben mosolyog.*
- De nem mondhatni, bizony nem, hogy ne lettél volna türelmes, és azt most megsúgom neked, hogy csodásan csináltad, hogy megvártál. Ezért még külön is szeretlek!
*Lábujjhegyre ágaskodik, könnyed csókot lehel az elf szájára.*
- Hallod? Vége a viharnak *súgja, mikor elválnak egymástól az ajkaik.* Kinézünk a ház elé?