//Louishoz//
*A feketeruhás illetővel nem tart túl sokáig az útja, sőt, kimondottan rövid ideig tart eszmecseréjük. Talán érdekelte az ismeretlen, nem volt annyira nyílt, mint Ardrian, túlságosan különbözőek voltak, hogy sokáig megmaradjanak egymás mellett.
Ahogy a fák között indul további sétára, gondolkozva sok dologról, a csillagokról, a fákról, az íjakról, a pillangóról, mely elszárnyalt fölötte - szóval csupa elf dologról - de a végén az elfgyermek mégiscsak új 'cimborát' pillant meg. Elég könnyen ismerkedő típus, ha meglát valakit, aki egyedül van, és érdekesnek tartja, valószínű, hogy oda fog hozzá menni beszélgetni. A férfi külseje pedig nem is tudja, hogy mire emlékeztesse elsőnek, talán megállapíthatja, hogy ember, de azt sem meri teljes mértékben - nem ért ő ezekhez a sok gyorsan élő népséghez, ő élete eddigi részében csak elfekhez szokott.
Amolyan Ardrianosan szökell oda hozzá, vagyis mezítláb, ruganyos, szinte táncos léptekkel; az első reakció, amit le lehet ilyenkor róla venni, hogy otthon van. Minden fát végigsimít, rátekint, szeretőn néz minden élőlényre, mosolyog, s halk, dúdolt dallamaira minta válaszolnának a madarak, de a fák, lepkék, cserjék is. *
- Szép délutánt, kedves idegen. Ki hozott, ó mondd, a keleti szél, netán a csillagok? Ki az istened, ki az apád, ki vagy te magad? Te Ardriannal beszélsz, Faruard erdőnek büszke elf sarjával, ki éppen erre vándorol.
*Reméli, hogy nem ijeszti el magától a középkorú férfit, bár egyáltalán nem titkolja, mi keltette fel érdeklődését oly' nagyon. Nagy, barna bogárszemei szüntelen csak a tar fejjel, s annak vörös tetoválásaival foglalkoznak. Az íriszek könnyeden, okosan követik annak fonalát, kíváncsiságot tükrözve kérdeznek, kérlelnek választ. Őnáluk nem szokás semmilyen festéket önteni a bőrre, szeretik magukat úgy, ahogy, miképpen születtek, természetesen. Esze ágában nem lenne valamely móddal eltorzítani a külsőt, melyet a Sorstól, az Égtől, vagy Csillagoktól kapott, nevezzük akárhogy. Ő maga a megtestesült természetesség - és ha egy állat nem varr önmagára semmit, miért kéne azt egy 'felsőbbrendű' fajnak tennie? Ardrianban ezek, és hasonló gondolatok pörögnek végig, párhuzamosan azzal, ahogy hallgatja a kérdéseire adott feleletet - reméli, hogy lesz, bő, szűkszavúságot nem ismerő -, közben pedig elemzi az arcot, a testbeszédet, hiszen ez neki egy idegen kultúrával, néppel való találkozást is jelenti.*