*Bellgaraf újra átgondolja, hogy hogyan adja elő, ezt a nehezen átvihető történetet, de belekezd.*
- Nem rég voltam a bandánál, amikor felderítésre küldtek ki. Igen felderítésre, tudom, hogy furcsán hangzik, de nagyon szervezettek voltunk, akár egy hadsereg. Bármelyik városőrséggel felértünk volna. Csupa olyan emberrel találkoztam, akit száműztek, vagy elmenekült, és ugyanolyan céltalanok voltak, mint én, de a banda célt adott nekünk. Mindannyian a legjobb tudásunkat adtuk a közös cél érdekében. Egy időben elég hírhedtek voltunk, nem tudom hallottál-e rólunk. Úgy hívtak minket, hogy "Az erdei őrség". Szóval felderítésen voltam. Egy kereskedőkből álló karavánt kellett kifigyelnünk nekem, és egy társamnak. Amikor már elég közel voltunk akkor jöttünk rá, hogy egy csapda. Nem kereskedők voltak, hanem egy csapat állig felfegyverzett katona, akik csak arra vártak, hogy mi rájuk rontsunk, teljesen gyanútlanul. Tudod min buktak le? A tisztelgésen. Ez a hülyeség annyira beléjük nevelődött, hogy mindig tisztelegtek egymásnak. Amikor vissza akartunk osonni, hogy mindezt jelentsük, akkor fogtak el minket. A táborba vittek kihallgatásra, de azoknak még egy sötételfel se volt dolguk. Ha tudták volna, hogy semmit sem szedhetnek ki belőlem, akkor azonnal megöltek volna. Kihallgattak, közben megszámoltam, hogy mennyien vannak. Minden ütésre csak egyre jobban mosolyogtam. Nem tudták, hogy a halál vár rájuk. Ekkor érkezett meg a banda többi része, már ha lehet így nevezni, egy kész hadsereget. Az a támadás... Még mindig elismerően bólintok egykori társaim felé, ha visszagondolok arra. Négy irányból egyszerre, először íjászok, aztán kis késleltetésekkel roham. Tökéletes időzítés, nem egészen fél perc alatt eltöröltük a föld színéről az őrjáratot. Az egész banda egyként jött a segítségünkre, hogy kimentsen. Mind kockáztatta értünk az életét, de ugyanezt megtettem volna én is értük. Nagyon összetartóak voltunk.
*Elréved a nosztalgiában. Visszaemlékszik azokra a támadásokra portyázásokra, és tökéletes életre. Ekkor azonban egy másik esemény is eszébe jut abból az időből. Egyszer két tündér tévedt be a táborukba. Egy fiú, és egy lány, nyilván testvérek. A lány még nagyon kicsike volt, de a fiú mindenképp veszély jelentett, hisz most már tudta hol a táboruk. Pillanatok alatt körülvették őket, és közölték az opciókat. A kis tündér azt csinál, amit akar, ha szeretne elmegy, ha szeretne marad a bandánál örökre, de a fiúnak csak két választása volt: belép vagy meghal. A nagyobb tündér nem akart meghalni, se gyilkosként élni, szóval egy váratlan akció keretében kardjával keresztültört a köréjük alkotott gyűrűn, felkapva a húgát. Az erdő felé futott, tudta, hogy nincs esélye menekülni. Letette a kislányt, és fel akart tartóztatni minket. Egész jól vívott. Bellgaraf érte be elsőnek, és párbajba kezdtek. Egy percig bírta aztán halálos vágást kapott a nyakára. Utolsó leheletével arra kérte őket, hogy ne bántsák a húgát, de ez amúgy se volt szándékukban, így futni hagyták a kicsit, és tovább élték életüket. Bellgaraf még nem tudja mi a jelentősége ennek az emléknek, de egyelőre az asztal alá söpri.*
- Tudtad, hogy egyszer az egész városőrséget kivezényelték ellenünk? Három napig vezettük őket az erdőben hatszor megkerülve az egyik hegyet, aztán feladták a hajszát.
*Nevet fel a régi emlékre, amikor az orránál fogva vezették az egész katonaságot.*