*Apró lépteivel baktat az erdőben. Éppenséggel most nem akar emberekkel találkozni, ezért az Artheniorba vezető úttal néhány száz méterrel párhuzamosan halad. Ekkor szinte belerohan egy fába, melyről meg merne esküdni, hogy néhány pillanattal ezelőtt még nem is volt itt. Alaposan szemügyre veszi, hisz számít rá, hogy a Derengő fa az, mert minden álma, hogy a mitikus lényt egyszer megtalálja, de rá kell döbbennie, hogy csak az öregedés játszik vele. Ez a fa ott volt már akkor is, mikor ő csak egy karon ülő csecsemő volt, és esze ágában sincs el mozdulni innen, a Derengő fával ellentétben. Csalódottan megy tovább és tovább. ~Talán megérte eltávolodni az úttól!~ Lassan leguggol, majd felvesz az avarosból egy vaddisznó agyart. Szép tiszta, hófehér agyar, amely hatalmas. Újdonsült kosfejes botjával könnyűszerrel átlyukasztja a keskenyedő végét. ~Egy próbát megér.~ Belefúj az agyarba, ahogy tüdeje bírja. A középmagas, doromboló hangba még a fák levelei is beleremegnek, de azontúl a visszhang még szebbé varázsolta a "kürt" hangját. Eddigi mosolya most kiszélesedik, szinte már arcából is kilóg.*
-Nézzenek oda, te igazán hasznos lehetsz még!
*Nem nagyon szokott magában beszélni, de ez most megérte a néhány szó kiejtését beszédpartner nélkül. Megsimogatja, majd egy madzag szerű szíjra fűzi, mely már régóta csak a helyet foglalta pipatartó tarisznyájában. Nyakára akasztja, majd botjával még több lyukat üt rá, mintha egy csontból készült rövid furulyát készítene. És azt is készít. Nyitott végébe egy kis követ helyez, mely éppen oly széles, hogy megálljon az agyarban, de éppen olyan kicsi, hogy alatt egy vékony helyen kiáramolhasson a levegő. Megszólaltatja hangszerét, mely most már nem égzengés szerű fülsüketítő dorombolásban, hanem kellemes, csengő ritmusosságban szól. Konyít a fúvós hangszerek megszólaltatásához, így hát ezen is szépen tud játszani. Oly annyira szépen, hogy apró lábacskái szép lassan táncra perdülnek, és egy régi gnóm dalra régi gnóm táncot jár az erdő avarjában.*