//Lorsan és Nitta - új napok telnek csendesen tova//
*Lorsan válasza rövid és frappáns.*
- Azon vagyok, kedvesem, de rájöttem, hogy ez hosszútávú program. Még beletelik pár évtizedbe. Már ha nem bánod!
*Kérdőn pillant a párjára, de hangjában ott a játékos évődés is.
Nitta egyáltalán nem bánná, sőt!
Igenis el tudja képzelni az egymás után pergő éveket Lorsannal, már nem fél attól, hogy mi lenne, ha. Talán mióta a férfi legyőzte azt a két lényt, talán az egyfajta fordulópont lett Nitta számára is.
Már nem aggodalmaskodik olyasmin, hogy ő emberként megfelelő-e a párjának. Az. Annak kell lennie, hiszen Lorsan visszajött és hozzá jött vissza. Ha még mindig a múlt foglya lenne, az az elf, aki a halott kedvese után vágyódik, akkor elég lett volna, ha nem küzd olyan jól.*
~De harcolt, és most is azt teszi, a kerítés is egy fajta harc. Tudom én is, hogy kell, de azt sem akarom, hogy baja essék a túlhajszoltságtól.~
*Nitta tisztában van a ténnyel, hogy normálisan nem lenne ilyen gondjuk. Lorsan az a fajta férfi, aki megfogja a munka végét, erős is, energikus is, szeret is dolgozni, tele van ötlettel és lendülettel.
Nitta csodálja ezért. És szereti, azért, amit utána mond, a meglepetésről, szereti mert józan és belátó, mert türelmes vele. A futó ölelésekért, az apró kis simogatásokért, melyekkel arra tanította meg, hogy igenis kívánatos, hogy valóban fontos a férfinak, hogy nem az számít, ami elválaszthatná őket, hanem az, ami összetartja.*
~És ilyenből egyre több van, napról napra több.~
- Rendben, kiderül, mennyire szereted majd. Meglátjuk, én azt mondom.
*Pakolni kezdenek, és Lorsan megint nem csak kirohan, marad segíteni is, és Nitta jól tudja, nem csak azért, hogy közben a popsiját csipkedhesse, inkább arra szavazna, ha ilyesmiről szavazás döntene, hogy a párja is élvezi az együtt töltött időt.*
- Óha, uram! *pöröl azért, de csak úgy tessék-lássék.* És ha ijedtemben elejtem a tányérokat?
*Nem mintha félne az elf érintésétől, sose félt, és az már önmagában is érdekes. Mintha csak előre tudta, megérezte volna, hogy mellette valami jó vár rá.*
- Ó. Szóval eper *sikerül kimondania, bár elpirul.* Nos. Nos hát! Igen, szóval lehet róla szó. Utánanézek a kertecskémben, de bizony lehet, hogy ma estére eléd tálalhatok pár lédús szemet. Igen, nagyon is megeshet.
*Sikerül elmondania, és valahol büszke magára, elteszi az utolsó edényt is, kihúzza magát, a kedvese felé fordul, megnyalja a szája szélét.*
~Lorsan, nélküled ez nem menne. Mindaz amit adsz, te magad, ez teszi, ettől leszek bátor.~
- Már csak azt nem tudom, hogyan és mi módon kérnéd azt a csemegét ma este.