//Egy szerencsétlenül szerencsés nap//
*A nő tőre könnyedén áthatol a férfi két bordája közötti érzékeny, védtelen területen. A bandita teste szinte azonnal elernyed.*
- Menekülj! *Kiált rá Nolie-ra Nerisella, majd mikor az nem indul, lök rajta egyet.* Menj már! *Amint a társa futásnak ered, gyorsan lehajol, hogy átnézze a tetemeket. Fegyvereket, megbízó levelet, vagy éppen aranyat keres náluk, amiből következtetni tudna támadójuk kilétére, de nem jár sikerrel. A fegyverek nem mesterművek, tehát a készítési helyük sem megállapítható. Papír nincs náluk, bár maga a feltételezés is, hogy tudtak olvasni, mosolyt csalna a fél-elf arcára, ha nem lenne ilyen szorult helyzetben. A náluk lévő érték pedig - 400-400 csillogó érme -, nem különösebben nagy összeg, ugyanakkor nem is elhanyagolható, így abból ismételten nem lehet sokra következtetni. Kutatása közben a hangok egyre erősödnek, fogytán van már az időnek. Sietnie kell, ellenben mégis, amikor az indulásra kerülne a sor, elbizonytalanodik. ~Merre ment Nolie? Merre?!~ Kérdezi magától, de mindhiába, nem képes felidézni. Elméjében már csak a közeledő férfiak léptei, kiálltásai visszahangzanak. Indulnia kell, különben mindennek vége. Így hát elindul, ám fogalma sincs merre. Az ösvénytől messze jár, ágak tépik a ruháját, haját. Többször megbotlik, egyszer-kétszer talán el is esik, de rendületlenül rohan tovább, hiszen ezen most az élete múlik. Útja során a testét tarkító sebek elkezdenek hasogatni a megerőltetéstől, csak úgy, mint a végtagjai, hiszen azok sem felejtették el még a banditáktól kapott ütéseket. Mozgása ennek következtében egyre fáradtabb, fásultabb lesz. Ám még így is hosszú percekig szalad az ismeretlen felé, nem törődve sem a fájdalommal, sem azzal, hogy egyre mélyebre jut az erdőben. A szemeit egy idő után könnyek égetik, gondolatai eltompulnak.
~Nem adhatod fel, Nerisella! Ne merészeld föladni!~ Mondogatja mantraként magában, de kivételes kitartása nem bizonyul már elegendőnek. Szemei elhomályosodnak, fokozatosan összemosódik előtte a világ. Kész, nem bírja tovább. Rohanó lépteit lelassítja, amint a legközelebbi fához ér, aminek neki is dől. Csak ekkor tűnik fel neki, hogy bizony nem egy növénynek támaszkodott neki, hanem egy emberi lénynek. Elfátyosolodott tekintetét a férfira emeli, utána pedig már nem emlékszik semmire. Teste ernyedten hull a földre, persze csak abban az esetben, ha valaki el nem kapja.
A fél-elf nő ekorra már borzalmas látványt nyújt. Haja kócos, a ruhája pedig több helyen elszakadt. A meg tépázott anyag alól több helyen is kilátszik a veréstől kék-zöld színűre festett teste, valamint az ágaknak köszönhető karcolások. A megszáradt, mélybordó vérről, ami szinte egész lényét beteríti, nem is beszélve.*